Magyar Napló

Walter Kaufmann

A cipő

Duisburg, Császárváros, Albrecht herceg utca, megállok a 17-es szám előtt, kétemeletes piros téglaház, itt magasodik, a bombák megkímélték, az ablakkeretek frissen mázolva, a bejárati ajtóhoz vezető kő csigalépcső tisztára súrolva, a rézkorlátot megbarnította az idő, barna-zöld, öklömnyi fogantyúk az alsó és felső végén, megmarkolom a fogantyút, fölmegyek a lépcsőn, az ajtó előtt ácsorgok, míg végre csengetek - elhalkul a hang, miközben körülöttem minden, az utca, a villák, az útszéli fák és a szülői ház díszletszerűvé, valótlanná homályosodik: Hol vagyok, mi űz mégegyszer haza téged idegenből, hosszú évek után...
Hazatérő, te. Barna idők túlélője, ellenszegülő tanú!
Lépéseket hallok, hallom, amint a bejárati ajtó mögötti üvegajtót valaki elhúzza, idekint is érzékelhető légmozgás támad, és a cselédlány résnyire kinyitja az ajtót. Hallom, amint beszélek, magyarázatom hamisan, a saját nevem idegenül cseng, és a lány arra kér, várjak, becsukja a bejárati ajtót, s szinte átélem: A hazatérőt nem engedi be a szikár öregasszony, aki most résnyire kinyitja az ajtót.
- Egyedül vagyok a házban, jöjjön vissza máskor.
Máskor, gondolom. Honnan veszi a jogot... és megkérdem, nem tudja-e, ki vagyok.
- Dehogynem.
Az ajtó és az ajtókeret közti rés nem lesz nagyobb. Látom az asszonyt, kísérteties a keskeny nyílásban, szürke a haja és a ruhája, a hangja szürke és fátyolos.
- Máskor, kérem. Egyedül vagyok.
Mint én. Egyedül a szülői ház lépcsőfordulóján. A szülőket meggyilkolták, füst a mindenségben, Auschwitz fölött. És körülöttem minden olyan valószerűtlen: a város, az utca, a ház.
- Ismerte a szüleimet?
- Az édesanyját igen, az apját éppencsak.
Az ajtó és az ajtókeret közötti rés ugyanolyan szűk. De legalább nem csukja be az ajtót. Még hallom, amint reszketve válaszol.
- Az édesanyját, őt ismertem. Futólag. Idejött hozzám, mielőtt a nagy útra ment, s azt mondta: Hogy menjek ilyen messzire tartós cipő nélkül.
- Nem volt cipője? - kérdem tompán.
- Cipője volt, csak olyan tartós nem - hallom az öregasszonyt. - És adtunk az édesanyjának egy pár tartós cipőt. Éppen amikor erre az útra ment.
Teszek egy lépést az ajtó felé, az asszony tolakodásnak veszi és újból hangsúlyozza, egyedül van, s legyek szíves máskor jönni, majd ha a lánya és a veje itthon lesznek.
Megragadtak bennem a szavai a tartós cipőről, s amikor a lépcsőhöz fordulok és lemegyek, az ajtó már zárva. Ezt is olyan valótlannak érzem - a várost, az utcát, a házat és az egy pár tartós cipőt...