Magyar Napló

Martin Jankowski

Szappanbuborék-fújó készülék

Előre szólok: a keleti tartományokból jövök. És egy történetet fogok elmesélni.
Tisztában vagyok vele, hogy már az első mondatommal lőttek az állásnak, még akkor is, ha politikai szempontból korrekt udvariassággal, erőltetett mosoly kíséretében ezt mindenki tagadni fogja, már ha alkalma lesz rá, adom elő. (A keletiből? Ó! De hát... nem tesz semmit! Na de hogy ilyen intelligens, ki hinné, Rilkét kapásból idézni... Ráadásul hochdeutschot beszél! Udvariasságuk az imázst védi, csak az a kár, hogy nem az enyémet.)
Nem, kösz, magyarázkodásra semmi szükség, szokva vagyok én már ehhez. Sőt, hogy őszinte legyek, még szórakoztat is. Lévén endékás, nem tudtam az emberi civilizáció viselkedési szabályait az anyatejjel magamba szívni. Ugyanis, mint a többi csecsemő Odaát, egyáltalán nem kaptam anyatejet. Hanem, mint köztudott, mecklenburgi préselt fűből, orosz nyersolajból és aprított uránból előállított mixtúrával tápláltak.
Már huszonöt voltam, amikor leomlott a Fal. Ennyi erővel mesélhetném azt is, hogy tizenöt évvel ezelőtt űrkibernetikát hallgattam Tiranában, vagy hogy a teheráni egyetemen "gender studies" tanulmányokat folytattam, de a helyzet ennél is rosszabb: 1965-ben születtem, Finsterwalde-ban, a körzeti kórházban. Vagyis nekem már annyi. Legkorábban a gyerekeim gyerekei lesznek alkalmasak normális módon viszonyulni a realitásokhoz. Aki 1965-ben, Finsterwalde-ban látta meg a napvilágot, az örök életére immunis marad a realitásokkal szemben. Vagy teljesen alkalmatlan lesz rájuk. Attól függően, hogy milyen munkaadóhoz vezérli a szerencséje.
Persze, ha transzszexuális sámángyakornok volnék a távoli Irkutszkból, vagy vodkavedelő szövőművész Szentpétervárról... Oroszország mindenestül elbűvölő. Azok a távolságok, az a művészi ízlés, az a szívélyesség... Valóban érdekes. Nem gondolják? Főleg annak, aki még sose járt ott. (Talán nem ártana orosz adalékokkal fűszerezni a történetemet, hogy némi modern irodalmi színezete is legyen a dolognak: mit szólnának mondjuk egy vlagyivosztoki homokos tengeralattjáró-kapitányhoz vagy egy könisgbergi bolhapiac vázájából előkerült ismeretlen Puskin-vershez vagy az utolsó cárevics elfeledett zabi unokahúgához, aki hatvan éve a Ku'dammon él, és még senki sem ismerte fel? De minimum meg kell említenem a Potsdam-Wendelschleife-i csúcsíves orosz házakat, ha továbbra is számot kívánok tartani az Önök érdeklődésére...)
Heino Henneckének hívnak, jóllehet az Önök művelt köreiben semmit se mond a nevem, a sarki talponállóban azonban az építőipari szakmunkások szász dialektusban rögtön harsány "Csak nem a Hennecke?" felkiáltásban törnének ki - és igazuk is volna. Na jó, csak részben, persze hogy nem én vagyok az a Hennecke, csupán az unokája! De erre most nem akarok több szót vesztegetni, életem során épp elég problémám adódott abból, hogy a nagyanyám esküdözött - és ebben, úgy tetszik, teljes mértékben igaza is volt -, kiköpött nagypapa vagyok, ha nem egyenesen az ő újjászületett mása (már ha egyáltalán tősgyökeres endékásnak ilyesmiben hinni megengedtetett).
Na, de vissza a történetemhez.
Pár hónappal ezelőtt egy elhagyott bérház kellően lepusztult drum-and-bass-klubjának pincéjében egy középmagas, talpig menő H & M cuccokba burkolt, emeletes talpú cipőt viselő, narancsszín hajú lány keltette föl a figyelmemet. Folyton az orrában fityegő pearcingjét babrálta, mintha taknyát próbálná kipiszkálni. Olybá tűnt, az ékszer még szokatlan a számára; jó jel, ezek szerint a lány új a bandában, így van remény arra, hogy maradt benne némi önálló érzés. Mint született endékás, különösen érzékeny vagyok az efféle apró részletekre.
A már jól bevált módszerhez folyamodtam. A bárpultnál lazán néhány orosszal kevert német mondatot váltottam egy kétméteres kopasz thüringiaival, miközben elmélyülten vakartam kék-fehér csíkos, Rügen feliratú pólóm alatt a mellkasszőrzetemet, és csak úgy mellékesen meg-megcsillantottam fémes űrműanyagból készült Nike-Diskman válltáskámat, amelyben Gogol Holt lelkek című művének NDK-s zsebkönyvkiadását szoktam volt tartani.
Mint várható volt, a lány tehetős polgári család sarjaként tengette gyermekkorát Heidelberg-Kirchheimben, és épp most érkezett Berlinbe, ahol filmfilozófia, közgazdaságtan, sinológia és dizájn-grafika tanulmányokat fog folytatni.
Még azon az éjszakán, ahogy ez egy bennszülötthöz illik, bevezettem őt a szexualitás normál halandók számára szokatlan, endékás rejtelmeibe (azért szokatlan, mert nélkülözi a polgári romantika, a szado-mazó minden rafinált elemét). Elannyira, hogy már másnap déltájt tisztán látta, milyen rosszul is érzi magát abban a friedrichshainer-i lakásban, melyet ötödmagával bérel (méghozzá elsősorban ulmi, andernacheni és elmshorni illetőségűekkel, ráadásul nálam sokkal közelebb lenne a magafajta számára oly elengedhetetlenül szükséges berlini életérzéshez). Mint mondta, a jelenlétem kvázi antidepresszáns hatással van rá, mivel én nem dumálok egyfolytában teljesítménygörbékről, poststruktuális sound-koncepciókról és gyakornoki álláslehetőségek betöltéséről Bertelsmann-nál meg az ntv-nél. Való igaz, keveset beszéltem, ahhoz túl ritkán volt szabad mohó keletnémet szám.
A várakozásnak megfelelően első dührohamát két nappal később kapta, amikor elővigyázatlanul elmeséltem neki, hogy echte keletnémet vagyok, aki a fordulat sorsfordító történelmi pillanatáig elégedetten tengette sanyarú poétaéletét egy ócska prenzlaui bérház hátsó udvari lakásában. Sose tárd föl őszintén egy nyugatnémet nő előtt az életed, főként, ha te magad keletnémet vagy! Találj ki valami emészthetőbbet, a legjobb, ha sok Oroszország van benne. Ne ess abba a hibába, hogy finsterwalde-i gyerekkorodról regélsz, meg a kelet-berlini csöndes utcák szépségéről. Ecseteld helyette a megalázó vámvizsgálatokat a kelet-európai határokon, a belevaló tisztképzéseket Moszkva téli szállásain és a würzburgi nénikéd csodás karácsonyi csomagjait nutellával, banánnal, 8x4-gyel. A hiszékenység azon betegségek egyike, melyet származásodnál fogva titkolnod kell, már ha a büdös életben be akarsz jutni az új Európába anélkül, hogy eljárna a szád.
Kétségkívül hibáztam. Őszintén feltártam érzelmeimet a heidelbergi illetőségű Mary-Lou előtt, ahelyett, hogy előbb megfelelő mederbe tereltem volna az indulataimat. De rabul ejtett a teste, és elkövettem azt a megbocsáthatatlan ballépést, hogy a testét összekevertem a személyével. Azt hittem, hogy ő és e gyönyörű test, egy és ugyanaz. Már századszor esem ebbe a csapdába. Mikor jegyzem meg végre, hogy azoknak az időknek, amikor az ember nem volt több egy egyszerű testnél, egyszer s mindenkorra vége! Az ember teste az van, vésd jól az eszedbe, Heiko Hennecke! De maga az ember több mint egy formázható, rozoga test. Mint volt költő, ennyit igazán tudhatnál már!
Mit sem használt, hogy elmagyaráztam neki, szerettem verset írni, ráadásul jó verseket írtam. És az sem, hogy elmagyaráztam neki, hosszú, archaikus költeményeim sose hoztak valami sokat a konyhára, ráadásul ifjú korom óta üldözött a Stasi, mivelhogy pontosan jól ráéreztek, verseim voltaképp az állam érdekeit veszélyeztető, időzített bombák. Még az sem hatott, amikor megmutattam neki az öklömnyi nagyságú lyukat a fürdőkád lefolyójánál, melybe Mielke vezérkari tábornok úr pribékei lehallgató készüléket rejtettek el, hogy születésem pillanatától fogva minden egyes szavamat azonnal ellenőrizzék és kiértékeljék.
A heidelberg-kirchheimi illetőségű Marie-Louise Fuhrmann-Stenglert, aki magát Mary-Lounak hivatta, fikarcnyit sem érdekelte az én Stasi-üldöztetésem, holott ez történelmi súlyú nevem igencsak durva meghurcolása volt. Mindössze azon háborodott föl, hogy a fordulat óta egyfolytában munkanélküli voltam, mi több, szociális segélyből tengődtem, holott véleménye szerint egyértelműen alkalmas vagyok ép mondatok megformálására, a piaci áruhiány felismerésére valamint teljesítményhozatalra, mindezek némely nyugati ifjú vállalkozó hasznára lehetnének.
Mary-Lou arra azonnal rájött, hogy mint alanyi költő, én vagyok az utolsó, akit az Új Média versenyében mutogatni lehet. De az, hogy továbbra is jó verseket szeretnék írni és ennek érdekében inkább választom a szociális segélyt, semmint hagyjam, hogy computer-zombivá képezzenek át, ez neki kínaiul volt. Szerinte én morálisan és emberileg abszolút züllött, de valahogy mégis szeretetreméltó alak vagyok, aki szellemi képességeinek teljes birtokában van, és szántszándékkal utasítja el magától a megújulás minden lehetőségét, ehelyett tipikusan keletnémet módra egy harmadik világból származó menekült életszínvonalán vegetál, mialatt neki, meg a hozzá hasonló gondolkozásúaknak tetves 630 márkás állással az én luxus útkeresésemet kell finanszírozniuk.
A gond az volt, hogy Mary-Lou, előttem érthetetlen okokból, méltónak talált arra, hogy iszonyatát leküzdve keletnémet ágrólszakadtságomtól megváltson.
És ami rosszabb: e szent cél érdekében fiatal testének minden báját is kész volt latba vetni.
Első munkám az Új Európában, melynek semmi köze sem volt a lírához, egy promotion-event volt egy timeghost-kultúráruházban, az Oranienburger Straßén. Egy orosz-japán művészpár, feltehetőleg egy-két éven belül az érettségit is leteszik, már ha akkor erre még egyáltalán szükségük lesz, mutatta be legújabb interaktív CD-Romját. Vállalkozásuk a space-bubbles névre hallgatott és korunk egy jeles német filozófusa legújabb művének művészi-ironikus kísérőszövege volt. Én Mary-Lou jóvoltából az áruház előcsarnokában álltam egy szappanbuborék-fújó készülék mellett, míg Mary-Lou a bejárat előtt, az utcán reklámlapokat osztogatott. A feladatom az volt, hogy az áruházba betévedő potenciális vásárlókat gombnyomásra szappanbuborék-felhőbe burkoljam, ajkaikra vidám, felszabadult, újnémet mosolyt varázsoljak, és figyelmüket ily módon a szórakoztató és very sophisticated fun-ra irányítsam, mely a helyiség hátsó sarkában található tévéképernyők előtt várta őket. Meg kell mondanom, egész jól ment a dolog. Munkámat teljes átéléssel végeztem, miután hamar nevet találtam a gépnek. Ez segített abban, hogy tényleg senkit se hagyjak ki, aki a Korszellem Kultúráruházba betette a lábát.
Hogy mi volt a gép neve? Kalasnyikov. De ezt nem árultam el.
- Az mindenesetre tuti, hogy némi fantáziával és célirányos tettvággyal jóval több pénzt lehet keresni, mint költészettel - mondta Mary-Lou, mikor késő éjszaka holtfáradtan rogytunk le keletnémet vackomra. Elégedetten számoltam a bankókat, és be kellett látnom, hogy Mary-Lounak igaza volt.
- Vetkőzz le, drágám - mondtam. - Szeretném leróni hálámat kiváló ötletedért, és elhalmozni a csókjaimmal.
- Egy pillanat - mondta Mary-Lou és barna heidelbergi szemeiben tettvágy csillogott.
- Miért, mi van még? - kérdeztem kelletlenül, és engedelmesen visszavettem az ingemet.
- Azt hiszem, már nem sokáig kell ilyen habkönnyű kis akciókra pazarolnunk az időnket.
- Mit akarsz ezzel mondani? Attól tartottam, megint valami nyugati típusú túlzott igényességgel akarja tönkre tenni az új európai életforma irányába tett első lépésemet. - Egész jó kis meló volt. Vannak ennél sokkal rosszabb pénzszerzési módszerek.
- Ez így van - helyeselt Mary-Lou és olyan bizalmasan vigyorgott, hogy egy pillanatra azt hittem, Lipcse-Leutzsch-ban született - De van egy sokkal jobb ötletem.
- Élvezzük inkább az éjszakát - javasoltam. Mary-Lou beszélgetési ingerenciája komoly veszélybe sodorta abbéli titkos tervemet, hogy az elkövetkező néhány órában divatjamúlt (keleti típusú, felforgató) módszerekkel kísérletet tegyek test és lélek szétválásának föloldására.
- Heiko Hennecke... - szólalt meg Mary-Lou és hangja olyan ünnepélyesen csengett, hogy önkéntelenül is fölültem az ágyban - mit is szeretsz te a világon a legjobban csinálni?
Lemondtam titkos tervemről. Mary-Lou megfogott.
- Írni - válaszoltam az igazságnak megfelelően. És benne voltam a hiszékenység csapdájában.
- Helyes - bólintott elégedetten Mary-Lou - Akkor írni fogsz. És ettől a perctől fogva én vagyok az ügynököd.
- Az ügynököm? - kérdeztem döbbenten.
- Jó ügynök vagyok - súgta Mary-Lou Heidelbergből és rövid, meleg ujjai puha, kék-fehér csíkos, Rügen feliratú pólóm alá kúsztak.
- Ezt a mai siker alapján készséggel elhiszem neked - válaszoltam zavartan -, de amit én írok, Mary-Lou, az költészet. Költészet! Én egy szegény, stasiüldözött keletnémet költő vagyok. Elhomályosította elmédet a meló a Korszellem Kultúráruházban?
- Egy frászt - felelte nyugodtan Mary-Lou - Gondold csak meg: ez itt Berlin, ezek a kilencvenes évek, mi pedig fiatalok vagyunk. Te az íráshoz értesz, én meg a számokhoz. Mindössze egy jó célcsoport-analízisre van szükségünk. Holnaptól megint írni fogsz. Éspedig prózát.
- Prózát?
- Prózát.
- Mary-Lou, ezt nem mondod komolyan.
- Dehogynem. Meglátod, menni fog!
- Vágd miszlikre az agyamat, tépd ki a szívemet, vágd le a heréimet, de kérlek...
- Fogd be - mondta Mary-Lou és a fal felé fordult, hogy aludjon. - Holnap folytatjuk. Jó kis szórakoztató regényeket írni Eco vagy Márquez stílusában rég nem kunszt már.
- Sose hittem volna, hogy ilyen közönséges tudsz lenni, Mary. Mintha nem volna így is épp elég nehéz a sorsom.
- Most aztán elég! - Mary rendesen begurult. - Másképp hogy a fenébe képzeled, hogy időben összejön a pénz a szibériai útra?
Gondolkodni kezdtem.
- Úgy érted, inkább bent a Korszellem Kultúráruházban, mint előtte...?
- Hennecke, torkán ragadtad a lényeget!
- Oké - mondtam halkan - Akkor vetkőzz le szépen.
Csapó, mint a régi szép Defa-időkben.

U.i.: Első regényem címe: A szappanbuborék-fújó készülék.
Jövő télen utazunk Novoszibirszkbe.