Magyar Napló

Karsten Dümmel

Lisa

Az agyam nem működik már: semmit sem tudok megjegyezni. Egyet-mást elfelejtettem - sok mindenért nem is kár. Évtizedek teltek el, de egyvalamit nem felejtettem el. Glédában álltak a trafók. Toronymagasan két kapcsolótérben. Négyszer négy blokk. Egyik a másik mellett. Tizenhat óriás, kettős sorokban. Szekrény a szekrény mellett, mindegyikben tízezer volt feszültség. És aztán a nagy robbanás. Akkor, az északi traktusban. Be kellett mennünk. B csarnok, II-es transzformátor. Kettőnknek, nekem és a fődiszpécsernek.
És milyen szűk volt az állomásra vezető lépcsőfeljáró, huzatos és sötét. És teli a fűrésztető cserepeivel és törmelékeivel. De mi bementünk, át kellett jutnunk, áramtalanítani és kihozni őt.
Mindenütt égésszag. Édeskésen savanyú. A szagtól nem szabadulok attól az estétől fogva. Egyszerűen nem szabadulok tőle. Nem tehetek róla.
És amikor megmondtuk Lisának, majd megszakadt a szívem. Nem felejtettem el, nem tudtam elviselni. De tényleg. Sose gondoltam, hogy ilyen fontos neki.
Majd mindenkinek volt Lisával dolga. A szép Lisával, a vörös loknissal. Ő aztán semmit sem égetett oda.
És aztán, huszonöt évvel később, hirtelen eszébe jut az asszonynak, hogy én hagytam bekrepálni őt, szándékosan, akkor a csarnokban.
Isten tuggya, kádi elé akar cipelni, képes rá.
Pedig én szereztem neki akkoriban a munkát az oroszoknál. Hatvanötben Schlemában, a bányában. Az öregeivel jött keletről. A sziléziaiaktól - Königsberg, Pomeránia vagy ilyesmi. Akkor már testes volt. Valaki elcsábította. Alig volt huszonegy és éles, mint a kasza, a szajha. Amikor reggelente jött a műszakkal, olyan hófehér pulóverben, a dudáival, minden fej megfordult a buszpályaudvaron. Olyankor senki nem durmolt.
És nyelni is tudott. Döntötte magába a gatyaszaggatót, mintha pezsgő vagy limonádé lett volna. És nálam az otthonban a nyakára meg a pulóverére öntötte. Talán melege volt. Közben nevetett, csak úgy nevetett, és a második üveggel, - a lábára. És aztán követelte, hogy csókoljam meg. Nevetett, nevetett és vigyorgott. Amíg fel nem húztam a szoknyáját, egyre feljebb, derékig. A vörösre bodorított disznó. Nem védekezett. De tényleg. Kigombolta a nadrágomat. Egészen mohón és kéjsóváran. Nem bírta kivárni. És aztán felállította és magába húzta, a vöröshajú disznó, az, és már megint nevetett közben. Csak nevetett. Nevetett.

És most följelent a nőszemély. Följelent, a paprikajancsi miatt. Az ő pechje volt, hogy büntetésből át lett helyezve. Mit tehetek én róla?
Világos, hogy a régi transzformátorállomáshoz ő túl kripli volt. Nem sokáig bírja, még ezt is mondtam. Már csak ahogy kinézett. Gyáva kukac, beszari alak, látszott ez rajta. De tényleg. A rendezőben felborította a csillét. Csak úgy. Én is ott álltam. Nem bírta se a kábelt kihúzni, se a karmantyút megbontani. És senkivel sem beszélt úgy igazán. Túl előkelő volt, biztos, a titkár úr. Kidobták a buta aláírásügy miatt, vagy mi, a pártból, és mindenből. És akkor vette magához Lisa. Tisztára meg volt őrülve érte.

Siralmasan nézett ki a szeszkazán, amikor a hűtőbordák alól felsegítettem. Feküdt a szekrényben a gyűjtősíneknél. Bement oda - csak úgy egyszerűen. Bármiér is. Nem volt mit tenni. Túl késő volt.
Hogy mit talált rajta Lisa, ezen a fél keszegen? Őszintén. Egészen másfélét is megkaphatott volna.
Azt hiszem, sose kapiskálta, hogy tulajdonképpen miről volt szó. Még mindig hitte, hogy félreértés. Tévedés - vagy valami efféle. Közben meg mindenki tudta, mit akartak akkoriban tőlünk. Tényleg. A gyűlésen bólintanunk kellett, amikor itt voltak a körzetből. Ha befogta volna a lepcses száját, túl lennénk az egész cirkuszon, és akkor nem kellett volna ezzel a seggfejjel törődnöm. De nem, ő nem tudta tartani a pofáját. Maga tehetett róla, a nyomorult.
És hogy a hűtőtartály szivárgott, azt Lisa nem tudja bizonyítani, sem a végelzáró ügyet. A jegyzőkönyvek már rég eltűntek. De tényleg. Elévültek vagy mi.
Csak Lisa volt akkoriban furcsa, amikor ez történt.

Többet nem beszéltünk egymással azóta. Lisa és én. Aztán elment a bestiájával. Kirchenékhez vagy mi. Az öregek otthonába, azt mondták, vagy az óvodába dajkának.
Látni csak akkor láttam újra, amikor az öreganyám kinyitotta neki az ajtót múlt héten. Ha beledöglök is, gondoltam még, egy kicsit sem csúnyult. De tényleg. Még mindig vöröshajú és tüzes. De igazán hitványnak és lecsúszottnak látszott. Mindjárt tisztára elöntött a forróság, annyi év után. És az öreganyám, ő mindjárt megszimatolt valamit. Mindig azonnal bizalmatlan lesz, ha nőről van szó. De amikor Lisa nem akart bejönni, világos volt számomra, hogy nem a régi szép idők miatt jött, vagy hogy elpoharazgasson velem. Nem beszélt sokat, egy tucat másolatot nyomott a kezembe, és mindjárt el is ment. Száz oldal, vagy több. Fogalmam sincs, hogy jutott hozzá. Mocskos jelentések, baromságok. Hát mit tudok én? Intézkedési tervek, jelentések, fedőnév? Szar dolgok. Én nem tehetek róla semmit. Mindenki tudja, hogy volt. Csinálnom kellett. Így volt. Nem ment másképp. De tényleg. Már csak így volt ez. Bizony.