Magyar Napló

Markus Orths

Filmzene

Ahogy mentem le a folyóhoz, egy öreg sarki kocsma, a Walfisch előtt vitt el az utam. A félig nyitott ablakokból zongoraszó szűrődött ki. Megálltam és hallgatóztam. Először azt hittem, Dimitri Tiomkin valamelyik darabját hallom, de mégse, ez inkább Max Steiner lesz: ettől egy kicsit összezavarodtam. Na, akkor ez most melyiküké: Steineré, vagy Tiomkiné? Végére akartam járni, hát benyitottam. A kocsmában sokan voltak. A piszkosszürke ablakokon alig szűrődött be valami fény, előttük poros művirágok kornyadoztak. A dohányfüsttől sárgult falakat az ötvenes évekből való filmplakátok borították.
A pulthoz léptem, rendeltem egy Martinit. Tekintetemmel addig pásztáztam a termet, amíg a szemem meg nem akadt a zongoristán. A férfi átszellemülten, magáról megfeledkezve játszotta a darabot, amit ismertem is meg nem is, ami valójában nem egy darab volt, hanem kettő, filmhez írott zenedarabok, az egyiket Tiomkin szerezte, a másikat Steiner. A zongoristának sikerült e kettőt úgy elegyítenie egymással, hogy egyfelől mindkettőt pontosan föl lehetett ismerni, másfelől a kettő nyomán született valami új, ami több volt, mint a kettő vegyüléke. A zongorista játéka mély benyomást gyakorolt rám. Megkérdeztem a tulajdonost, ki ez a fiatalember. Mint kiderült, konzervatóriumba jár, és egy ideje itt keresi a zsebpénzét.
Odamentem Schneiderhez, merthogy így hívták, megálltam a zongora mellett, és kezemben a pohár Martinival figyeltem, ahogy játszik.
Schneider rám se hederített, és én sem szólítottam meg őt, mert mialatt játszott, egyetlen pillanatra sem állt meg, hogy a kottában lapozzon, egy kicsit ellazítsa az ujjait, vagy igyon egy kortyot, nem; csak játszott, szünet nélkül, rendületlen. És eltekintve ama bizonyos első darabtól, mely becsalt engem ide, a kocsmába, a zene, amit játszott, ismeretlen volt számomra, képekhez komponálták, mozgóképekhez: filmzene lehetett. Élvezettel hallgattam a fiatalember játékát, és hagytam, hogy magával sodorjon a zenéje.

Valamivel később úgy helyezkedtem el a zongora mellett, hogy lássam a zongorista szemét, és végre megértettem, hogy mi megy végbe mögöttük: Schneider, miközben játszott, nem a kezét nézte, nem a billentyűket figyelte, nem is a barna zongorát, és nem is a teljesen értelmetlenül előtte heverő nyitott kottát, nem: anélkül, hogy mozdítania kellett volna a fejét, elnézett a zongora mellett, a helyiséget kémlelte, pillantása az asztalokra szegeződött és az ott ülő és beszélgető emberekre. Mohón magába szívott mindent, ami körülötte történt, és aztán azonmód megörökítette a zongorán. A film, amelyhez a zenét szolgáltatta, a szeme előtt pergett le. Játéka úgy fókuszálta a kocsmai valóságot, mint egy hangokba foglalt tükör.
Figyeltem, mit is néz.
Mindig egyetlen asztalt pécézett ki, az ott ülők mozdulatait és arckifejezéseit tanulmányozta. Ha valaki hirtelen fölállt, Schneider jobb keze éteri magasságokba lendült; ha egy párocska mélyen egymás szemébe nézett, szétolvadt ujjai között a zongora; ha valaki egy söröskupakkal az asztalon dobolt, az általa játszott dallam is nyugtalanná vált, szaggatott lett és zilált; ha egy vendég kitartóan nevetett, a nevetést az illető hangfekvésének megfelelő trillákkal kísérte. Fölborult egy pohár, Schneider jobb keze ötujjas akkorddal bele a zongorába, hogy csak úgy zengett, sör és dallam pedig békés egyetértésben csordogáltak az asztalon, míg a tulaj kendője, valamint Schneider ujjbegyeinek glisszandó kísérete föl nem törölték.
Mindeközben Schneider bal keze más hangzást szolgáltatott, feladata a monoton kíséret volt, amivel a telefüstölt helyiséget, a kocsma egészének fáradt alaphangulatát, a sok szájból kiáradó nyelvzuhatagot kívánta illusztrálni. Schneider ujjai mélyről fakadó, susogó szekvenciákba szippantották ezt a mindent átitató, emberi hanghalmazt. És oly sikerrel, hogy teljesen megfeledkeztem a Martiniról.
Schneider játéka a műfaj magasiskolája volt, a legjobb filmzene: észrevétlen maradt. Egyetlen vendég sem méltatta figyelemre, úgy lengte-fonta körbe őket a zene, mint a saját lélegzetvételük, mint a belőlük kiáradó levegő, az égadta világon senkit se zavart, a legcsekélyebb mértékben sem. A jelenlévők önmagukkal voltak elfoglalva, a szavaikkal és a tetteikkel. Föl sem merült bennük, hogy valaki előbb precízen átírja, majd zongorán lejátssza őket. Minden, ami körülöttük volt, a természetes rend része volt, s e megszokott rendhez éppúgy hozzátartozott a zongora hangja, mint a dohányfüst és a sör.
Amikor a zene nem illett a látványhoz, rögtön Schneiderre néztem, és a tekintetét követve próbáltam kitalálni, melyik asztalt is nézi. És miközben figyelmem asztaltól asztalig kalandozott, a hallásom a meg a hangok fogságában tapogatózott, egyszer csak megváltoztak a hangok, mélyebbről fakadtak, sokkal mélyebbről, és még mélyebbre hatoltak, mint a balkezes kíséreté. Schneider keresztben játszott; a balból ugyanaz a sörszagú izzadtság áradt, jobbjával átnyúlt a bal csuklója fölött, ujjai alól mérhetetlen lassúsággal araszoltak elő a hangok, a zongora legmélyebb hangjai, mint egy tohonya, lomha teknősbéka.
Sejteni véltem, hogy Schneider engem néz, engem, aki még mindig ugyanazt a Martinit szorongatom a kezemben, és nyugtalan lettem ettől a zongorából előmászó neszezéstől. Féltem a bizonyosságtól, ezért görcsös igyekezettel magamon kívül próbáltam a zenének megfelelő ellenpólust a sötét teremben megtalálni. Hiába. A hangok elhalkultak. Mintha el akartak volna némulni. Be kellett látnom, bárhogy is szeretném, nem tudom a látottakat a hallottakkal összepárosítani. Nincs mese, muszáj szembenéznem a férfival, aki a zongoránál ül, meg kell végre tudnom, mit tükröz a játéka. Vajon tényleg engem nézett játék közben? Nem értettem. Meg se pisszentem, az arcizmom se rándult. Hogy merészeli ez a zongorista ifjonc akkor rám kényszeríteni a zenéjét, hogy merészel feneketlen sötét mélységekbe vonszolni, mit képzel magáról, ráadásul nem is ismer?
Hátrafordultam.
És bizonyosságot nyertem. Schneider tényleg a pofámba bámult, nyíltan és leplezetlenül. Befejezte a játékot. Hanyagul keresztbe vetett keze a billentyűkön pihent, mintha arra várt volna, hogy megbilincseljék; majd gyorsan fölpattant, és lecsapta a zongora fedelét.