Magyar Napló

Norbert Kron

A férfi a toronyban

Ez az a férfi, aki elsőként látta meg. Teljes életnagyságban ott áll a radarernyő előtt. Az arcába hulló fény szokatlan ragyogást kölcsönöz neki, s ez a ragyogás azt sugallja, készpénznek veheted minden szavát.
A híradó megy, amit reggelente mindig megnézel. Elsőként azt a jelentést adják. A nappali közepén állsz, kezedben egy pohár víz, s úgy bámulsz a képernyőre, mint akinek földbe gyökerezett a lába.
Most a tornyot látod, ahol a férfi áll. A torony akár egy világító kőoszlop a fekete éjszakában. A férfi azok közül való, akik egész nap szolgálatban vannak. Csak pár óra telt el a történtek óta, mégis, a férfi mintha újra meg újra arra kényszerülne, hogy magyarázatot keressen a felfoghatatlanra.
Te persze az első pillanatban megértetted a történteket. Tulajdonképpen neki akartál ülni a reggelinek, vagy egy szem vitamintablettát akartál bevenni, amit mindig egy pohár vízben feloldva nyelsz le, mindenesetre mozdulni sem bírsz, úgy mellbe vágott az eset. Az égadta világon semmi közöd hozzá, mégis felkavart lelked mélyéig.
A torony tetején lévő adóberendezést mutatják. Az antennák órák óta küldik jeleiket az éjszaka, akár a farkasok üvöltésüket a holdra.
Ugyanakkor alig-alig tudható bármi. Hiszen jól ismered: ez is csak olyan jelentés, mint a többi, ami éppen e pillanatban érkezett, tárgyilagosságával mégis felkavar. S bár most már a legszívesebben kikapcsolnád a készüléket, képtelen vagy szabadulni a hírtől. Hangosabbra állítod a tévét. Mintha fülelnél valamire, ami az elhangzottak mögött, a hírmagyarázó lélegzetvételében megbúvik, ami többet mond minden kiejtett szónál.
És aztán újra a férfit látod, a férfit, akinek ott van a ragyogás az arcán. Természetesen ő az, aki minden figyelmedet leköti. Újfent elölről kezdi mesélni a három órával ezelőtt történteket. A fémes segélykiáltás, a rádiókapcsolat megszakadása. És megint a rákövetkező percek nyugtalanítják. Nézed a radarernyőt, amelyen az iránymérő sugár kérlelhetetlenül forgatja fátyolos köreit; a képernyő mezítelen és üres.
Mint már szó esett róla, soha sem mulasztod el megnézni a híradót munkába indulás előtt. Nyilvánvaló, hogy a munkád - igazából inkább magad - miatt nézed a híreket, komolyan és elmerülten figyelsz, szinte dühödt elszántsággal. Furcsa, de valahogy a fontosság érzésével tölt el, sőt, valahogy jobb emberré tesz.
Íme a tenger, fölötte történt, Dél-Kanada partjainál. A lakosok mit sem láttak, csak a mentőalakulatok kutatják csónakjaikkal a háborgó tengert.
És mégis, légy őszinte, a lelkesedés csöndes pillanata ez, alig hogy utolér a rémséges esetről szóló hír, akár a rémületedben parázsló izgalom, mintha régtől fogva hiányzó valami térne vissza. Hiszen erről van szó: vártál erre a hírre. Rámeredsz a drámára, ami a szemed láttára kezdődött, s ami olyan, mintha vele indulna egy tévésorozat, mely mostantól naponta folytatódik majd ki tudja meddig. Füst a pilótafülkében, az üzemanyag megszökik, s mint máskor, ezután is azt kérdezed majd magadtól minden reggel, milyen új leleplezésekkel állnak elő a híradások.

Ezúttal azonban minden másképpen történik. Amint megpillantottad azt a férfit, rögtön tudtad, hogy itt most egészen másról van szó. Nézed az éjszakai fényekbe merülő repülőteret, ahonnan a gép, a sugárhajtású MD-11 felszállt. Így festenek ezek a katasztrófákról szóló jelentések. A dramaturgiájuk szigorúan egyforma.
Legyen szó tornádóról vagy bombatámadásról, egy biztos, mindig elsőként számolnak be róla, mindig ugyanazokkal a tehetetlenséget sugalló képekkel és kommentárokkal. A repülőgép lezuhanása önmagában véve is sajátos műfaj. Már a beállításokról felismered. A gép szétszóródott roncsai az elüszkösödött erdőben. A könnyektől fuldokló hozzátartozók a fényesre sikált érkezési oldalon. Az érkezés időpontját jelző tábla kerepel, majd megjelenik rajta a canceled szó. Minden ismétlődik a rémséges esetekről szóló hírek rémséges piacán, még a mozdulatod is. Állsz a pohár vízzel a kezedben, és a képernyőre mereszted a szemed. Nem sokat segít rajtad, hogy kizárólag a komoly adókat nézed, hiszen tudod, hogy így is, úgy is kukkoló vagy. Bármit teszel, a bensődig hatoló döbbenet nem múlik el. A tartásodon veszed észre, szinte egész lényed megtorpan. Úgy állsz a nappaliban, mint akinek földbe gyökerezett a lába, s csak nagysokára folytatod a mozdulatot. Leülsz a reggelizőasztalhoz, és a vizespohárba dobod a vitamintablettát. Mindjárt indulnod kell az irodába. Szádhoz emeled a poharat, pereme fölött a szerencsétlenség sűrűjébe pillantasz.
De most nem. A férfi még mindig ott áll a radarernyő előtt, és mesél. Arról beszél, milyen tehetetlen ott a toronyban, és hogy milyen kiszolgáltatottnak érezte magát, amikor szem elől tévesztette a gépet. Dadog, elhallgat, aztán újra kezdi. Megragad annál a kevés ténynél, amit már szinte kívülről tudsz. A gép a New York-i JFK repülőtérről szállt fel, és Svájcba tartott. A start után egy órával adta le a vészjelzést, amikor füst támadt a pilótafülkében. A torony megadta az irányvonalat a kényszerleszálláshoz, mire leeresztették az üzemanyagot. Ezután megszakadt a rádióösszeköttetés, és hat perccel később eltűnt a fénypont a képernyőről.
Most repülés közben látsz egy MD-11-est: nézed fehérre kozmetikázott törzsét, a vörösen fénylő írásjeleket a természetellenes égszínkékben. A szerencsétlenül járt gépről nincs kép, csak reklámfilmek felvételeivel rendelkeznek, amelyek felszállás után mutatják a légi járatot. Ez a gép a legmegbízhatóbb típusnak számított. A felhők között szálló pilótafülkébe pillantasz. Két egyenruhás férfi vigyorogva mutatja feléd hüvelykujját.
És egyszerre megérted, mi a helyzet: nincs semmi, ami a hírt hihetővé tenné. Fogalmuk sincs, hogyan történt a szerencsétlenség. Ezúttal romok vagy hullák sem láthatók. Nem tudják, mi történt odafönt az utolsó percekben, s nem akadt senki, aki szemtanúja lett volna a szerencsétlenségnek.
Csak az a férfi. Csak ő, róla szól a beszámoló. Ő ad arcot az ürességnek. Hallod, ahogy önmagáról fantáziál. Azon morfondírozik, mi történhetett odafönt, miután az általa elküldött jelek nem értek célba. A férfi, műszerek bolondja, a radarernyő éjjeliőre, nem képes válaszolni egyetlen kérdésre se. De ahogyan áll, az mégiscsak kölcsönöz neki valami méltóságot. Furcsa mód éppen akadozó beszédével láncol magához. Több, mint amit a szavaival megjelenít, valamiféle ellenállást testesít meg a tagadásokkal szemben. S abban a pillanatban, amikor rádöbbensz a felismerésre, fénylő tekintetét arcodba fúrja.
Leteszed a poharat, és észreveszed benne a tabletta maradékát. A konyhába indulsz, hogy egy korty vízzel kiöblítsd, de hirtelen lefékezel a nappali közepén.
És ekkor, egy szemvillanás alatt megtörténik. Akár egy kifakadás az interjú végén, egy részlet, amit elfelejtettek kivágni. A férfi előre nyújtja a kezét, rád ront. Pedig csak a képet szeretné törölni, mégis mintha jóval tovább tartana, mintha képről képre ugrana egy hatalmas, közeledő árnyék, a lassítás árnyéka, akitől azt kérdezed magadban: mit akar. A kamerára veti magát, hogy eltakarja az objektívet, vagy nyakon ragadja az újságírót, aki kérdéseket tesz fel neki? Látod amint hatalmas mancsai behatolnak az objektívbe, és amikor a feje a mancsok mögül előtűnik, akkor az ujjak között támadt résen egy pillanatra pontosan kitátott szájába látsz.
Kétszázhuszonkilenc ember tartózkodott a fedélzeten, köztük százharminchét amerikai, negyvenegy svájci, harminc francia és három német. Azt nem közölték, hogy hány gyermek található az áldozatok között.
Aztán vége az egésznek. Látod a tengert, fölötte történt az eset, a tajték a sziklára fröccsen. Benn hagyták az utolsó másodpercet, hogy szervesebben kösse össze egymással a beállításokat; egyetlen lecsiszolt mozdulat, de az is lehet, hogy tévedés volt az egész. Pillantásod lassan a toronyra siklik, mely fényesen kivilágítva mered az éjszakába. Még mindig küldi jeleit a feketeségbe. Arcodon érzed a fény csillámlását.