Magyar Napló

Susanne Stephan

A vörös könyv

A telefonon is el tudta intézni az anyja, hogy egyszer meghosszabbítsák, de aztán vissza kellett vinni a könyvet. Néha azonban már három hét elteltével visszaadta, mert olyan jó volt, hogy a következő városi látogatás alkalmával megint haza vihette. Örömteli érzés volt, ahogy azonnal felfedezte a polcon, amint a vastag, súlyos kötet vörösen csillogó gerincével ott várta őt, és senki más sem kölcsönözte ki. Meg aztán ezzel gátat is vetett annak, hogy May Károlyokat és Tim és Struppi köteteket vegyen ki. Személyenként legfeljebb három könyv kölcsönzését engedélyezték.
Semmi sem volt jobb annál, mint amikor a vörös könyvet újra és újra az autóhoz vihette, lefelé a Badegasszén a székesegyház melletti parkolóhoz, közben elhaladt az olasz fagyizó meg a Salamander cipőbolt mellett. Öt másodperce létezünk. Ezek a világűr, a Föld, az emberiség és az atom csodái. Ha a világegyetem 0 óra óta áll fenn, akkor a Föld 7 óra óta. 8 óra 30 körül jelenik meg az élet, és öt másodperccel tizenkettő előtt: az ember. Egyetlen másodpercnyi idő alatt nőnek ki a földből a piramisok, megjelenik Jézus Krisztus, lezajlik a középkor és Hitler uralma. Ez az egész itt körülötte: egyetlen lélegzetnyi idő. És mégis olyan hoszszúnak tetszik, olyan lassúnak. Sokat olvasott, a már ismert oldalakat meg új fejezeteket, egészen addig, amíg le nem kellett jönnie a vacsorához. Távoli csillagokon lezajlott gigantikus robbanásokról, űrmélyi katasztrofális ütközésekről - de mindezek sokmillió évvel ezelőtt történtek, mert ilyen hosszú ideig volt úton a fény. Lehet, hogy egy másik, távoli bolygóról az ottani élőlények éppen most küldenek jeleket a Földre, de mire a jelek ideérnek, azoknak ott kinn már fel is robbant a Napjuk. Voltak nagy, szélsőségesen hideg gáz- és porviharok: ezek akkor új csillagot bocsájtottak ki az űrbe. Aztán ismét csak más bolygók bukkannak föl a már ismertek mögött: a Neptun, a Plutó és talán még egy további, kopár, a Naptól egészen messzi keringő bolygó is. Az életre veszélyes - a Földön persze ilyen sehol sem lehetséges -, legforróbb, vagy dermesztően hideg helyeken is rá lehet bukkanni mikroorganizmusokra, meg ezek ellenségeire is. Aztán ott voltak még a könyvben az új, különös objektumok, az óriásbolygók, a fehér törpék, az a vörös folt a Jupiteren. A földi katasztrófák közül csak a legnagyobbak szerepeltek a könyvben: a pompeji hamueső, a Krakatau kitörése, meg az a robbanás az új mexikói sivatagban. Ezekhez képest a Nap csak egy gyertya, mondta az egyik férfi, amikor viszszafelé mentek a nyitott dzsipben. Aztán ott volt a pompeji pékinas, a holland hajó, amit a Krakatau kitörésekor keletkezett szökőár több kilométer mélyen lökött be a szárazföldre, meg ismételten szóba kerültek a Nap Európáig érő elsötétülései, amiktől zavarok keletkeztek a távközlésben. Meg csillagászok, akik egy reggel rápillantván a regisztráló csíkra, nem hisznek a szemüknek, meg atomkutatók, akik kezükben újságot lobogtatva, félig levágott hajjal rontanak ki a fodrászüzletből. Ott sorjáznak a mélytengeri búvárok, a világot körbevitorlázók, a mentőtutajok túlélési rekordjait megdöntők, űrhajósok, akik épségben megérkeznek a Holdra, miközben mások már a startnál hamuvá égnek, vagy visszatéréskor lezuhannak, mert nem nyílik ki az ernyőjük.
A könyv pályáját maga jelölte ki. Minden hatodik héten odalépkedett a polchoz, ahol az Ő könyve állt: minden pecsét az övé volt, a könyvtárosnő miatta nyomta oda őket. Egy öreg bolygó, összefogdosott lapokkal, de egészen addig megvilágítatlanul, míg ő föl nem ütötte. Onnan aztán akadálytalanul hatolhatott pillantása az űrbe. Játszi könnyedséggel tudott mindent maga elé képzelni, még a fényévek millióit is. Százszor kisebbeket. Százszor nagyobbakat. A gondolatok minden rádióhullámnál gyorsabbak voltak, és mind belefértek a fejébe. A legtávolabbi csillag is (és amögött is még egy, és még egy) szépen beállt a sor legvégére: mind a tükörben, a tükörben.
Csak a világűr határai jelentettek problémát, ezekhez ki kellett lépni a fejből, és az agyat visszavinni az első elemek keletkezésének másodperceihez. Végül is, mi egyebet tehetett volna Isten, ez jó megoldás volt részéről. Legszívesebben erről mesélt volna a vacsoránál, vagy az iskolabuszban, ha nem néztek volna rá furcsán. Vagy inkább a cseresznyemagról, vagy a cseresznye nagyságú napmatériáról, amely a Földre helyezve Németországot és Franciaországot 500 oC fokra melegítené fel. Egyetlen pfennig elegendő lenne ahhoz, hogy egy egész éven át energiával lásson el egy nagyvárost, ha feltalálták volna már a megfelelő erőművet!
A vörös könyv egy barnamintás nejlontasakban lapult, három regény társaságában, amiket az anyja keresett ki magának, és amelyek hasonlítottak a Földi élethez hasonló feltételek című könyvre, meg a csöpögős TV-sorozatokra. Abban a minimálisan kicsiny térben, amiben az élet - tehát egy magasabb rendű fehérjevegyület - egyáltalán megjelenhetett, ott kopogott a cipője a macskaköveken. Beültek a fagyizóba. Az anyja akart beülni. A nagy kérdés, mint mindig, most is az volt, vizes vagy tejes fagyit rendeljenek-e. A csokoládéból mindig és mindenképpen rendeltek. Meg az eperből. Ő maga is odaállt a pulthoz, hogy ellenőrizze, vajon az eladó valóban a kiválasztott fagyiba nyúl-e az adagolókanállal. A fagylaltos minden kanalazáskor nevetett. Anyja az egyik kerek asztalnál ült, rágyújtott. A mellette lévő széken egymásra halmozva a városban vásárolt holmik csomagjai. Neki akkor ízlett legjobban a fagylalt, mikor a szájában felengedni kezdett a hideg kanálon. A fagylaltárus a pultot fényesítette és úgy köszönt el: csao, csao. A barna táskában ott lapult a könyv, és csak a nyári szünet után kellett visszavinnie.