Magyar Napló

Imre Török

Három történet

Álomfrekvenciák

Egyszer volt egy álma az Egyedülvalóságnak, egészen csodálatos álma. Az első álma volt életében, s ősrobbanással kezdődött. Tehát rögtön egészen mulattató.
Azt álmodta ezután az Egyedülvalóság, hogy ő hirtelen már nem is létezik, helyette létrejött a tér, idő, energia, anyag, fizika.
Amint hozzáfogott a termodinamika második törvényéhez, máris a mindent kiegyenlítő káosz uralkodott a világmindenségen. Mindezt csodaszépnek álmodta, s még csodálatosabban, vidámabban folytatódott ezután.
Keletkező spirálok képeit látta most, végtelen messzi, miriádnyi galaxisokat, napokat, bolygókat és holdakat. Köröskörül részecskék és/vagy hullámok, tágulások és sokféle dimenzió álomfrekvenciái röpködtek. Ebből a káoszban teremtődő rendszerből merül föl mint megboldogultak szigete, szikrázó álomáradat közepén egy bolygó.
S a bolygón emberek, mindenütt, kis sündisznótüskékként villannak az Egyedülvalóság álmodó szemébe. És nevetnek, vadul. Csörgetik keleti szablyáikat, zúgatják nyugati rakétáikat. Kis emberek gyülekeznek egymás ellen a kerek bolygó sarkán, tömegesen és minden másodpercben. Minden kigondolható és előre nem látható eszközzel.
Hideg verítékben ébredt fel ekkor az Egyedülvalóság. Érvénytelenné vált minden elgondolható univerzum. Még csak robbanás sem lesz. Minden álom csupán, lidérc. Minden elmúlt.


A díjazásról

Ami kevéssé köztudott, az állatok is adományoznak: díjakat.
Ismét összegyűltek a legkülönbözőbb fajok és alfajok képviselői, és azon törték a fejüket, az árak jelenlegi inflációs emelkedésével kit illet meg, megélhetését biztosítandó, egy szép kerek összeg.
Az öreg szamár azt indítványozta, díjazzák végre egyszer az egeret.
- Ezt a szürke egeret? - szörnyülködött a páva.
- Végtére is fürge - jegyezte meg a lajhár.
A menyét felháborodottan legyintett, s ezzel kivívta a gepárd tapsát.
- Az egér egészen kiválóan rágcsál - sziszegte a kígyó. A hörcsög, a hód és a patkány nem osztották ezt a véleményt.
- Ő mondja a legjobb vicceket - trombitálta az elefánt. Ezt az érvet ingatagnak találta a sün és a nyúl is, hát még az üregi nyúl. A zsiráf is rázta a fejét, föntről lefelé. Végezetül a díjkiosztó bizottság majdnem minden tagja saját magát találta csodálatosnak, és úgy ítélkeztek, az egér nem jogosult a díjra, hüvelykujjukkal lefelé mutattak, bár a legtöbbjük közel sem volt abban a helyzetben, hogy hüvelykujja legyen.
Egy kompjútervírus, aki tévedésből került ide a gyűlésre, az egér szolgálatkészségét dicsérte. Ezzel a zavaros felvetéssel azonban a zsűritagok nem tudtak mit kezdeni.

Végül a macska, nem egészen önzetlenül, azzal a javaslattal állt elő, tüntessék ki az egeret pusztán ízletességéért, ő hajlandó volna az egeret megillető díjat személyesen átnyújtani. Ebben azonban már a kör legostobábbjai is veszélyt szimatoltak, és elutasították a macska ajánlatát. Döntés híján már épp el akarták napolni az ülést, amikor a kacsa, mint mindig, levegőért kapkodva és jócskán megkésve, döcögve megérkezett.
- Az egér - hápogta - a világ majd minden fiókjában otthon van.
Hitetlenkedő moraj töltötte be a termet. Hogy ez elegendő volna a kitüntetéshez? Díjaznunk kellene, hogy valaki otthonosan érzi magát nem csupán egy vagy kettő, de akár több fiókban is?
Ám mert a zsűritagok a dühkitörés szélén álltak, és mert senki sem akarta egy pótülés felelősségét magára vállalni, nehéz volt találó ellenérveket megfogalmazni. A szürke szamár még a fülét is billegette. Örömében, hogy végre megint megvédhette igazát. Csak a róka akadékoskodott, hogy a díjátadás előtt meg kellene adni a pontos helyét legalább azon fiókok némelyikének, amelyekben az egér megtalálható. Úgyhogy e helyek keresésére indultak.
Fiókot ki. Fiókot be. Fiókot ki. Fiókot be. Fiókot ki. Fiókot be.
Az egeret sehol sem találták testi valójában. Csak egérürüléket a világ sok-sok fiókjának minden szegletében.
A díjbírák megkönnyebbülten fintorgatták az orrukat, hiszen ezt a körülményt a díjkiosztó bizottság aligha díjazhatta.
Balekok és hencegők
Három léha hannoveri ült a vendéglőben s kedvetlenül kortyolgatott a pilseniből. Az ügyek nem úgy mentek, ahogy kellett volna. Rászedték ugyan az ördög öreganyját is, a pénz mégsem lett elég. Egyiküknek a kétszemélyes sportkocsi kifizetéséhez hiányzott a guba. A másik azért sopánkodott, mert már a harmadik házát kell elkótyavetyélnie. A harmadik meg jajgatott, hamarosan tönkremegy, a negyedik felesége ugyanis annyit követel a válás miatt, amennyit a három elődje együttvéve sem.
Ezért úgy határoztak az uraságok, lépre csalnak egy balekot, hogy javítsanak pénzügyi helyzetükön. Kikocsiztak vidékre.
Csak mentek és mentek és mentek.
Az út mentén kupacokba hordta a szél a bokrok és fasorok leveleit. Madárcsapat kavargó röptét hagyták maguk mögött. Tarka lomb zúgott és sötét madarak vonultak a sápadt levegőég alatt. Amerre a szem ellát, csak tágas legelők. Néhol, kerítések mögött, fekete-fehér foltos tehenek legeltek. Távolabb a késő délutáni köd miatt csak a körvonalaik látszottak. Susogtak a kiszáradt, sárszínű kukoricamezők. Könnyű tej-karikát hagyott maga után a lemenő nap. Nyírfák világítottak az út mentén, integettek megtépázott, piszkossárga koronájukkal. A három kalandor semmit sem vett észre mindebből. Sötét volt már, mikor egy hatalmas, piros téglaépületnél megálltak.
Nézzük csak meg, ki gubbaszt ebben a vendéglőben. Három férfi ült az egyik asztalnál. A városiak rögtön rájöttek, hogy Schaumburgból valók. Azt mondta magában a három szerencsevadász, a schaumburgiak csendes, visszahúzódó falusi emberek. Könnyű lesz lóvá tenni őket.
És megpróbáltak a három férfival a szomszéd asztaltól beszélgetésbe elegyedni.
Az első léha városi bőven bugyogó olajforrásai fekete aranyáról mesélt. Ha valakinek volna ezer felesleges bankója, néhány év alatt tízszeres nyereséget zsebelhetne be.
Igen, igen, bólogatott az egyik schaumburgi, s még egy jelentőségteljeset bólintott.
Igen, igen. Nekünk egy picit több is van.
A hannoveriek elképedve néztek rá, elégedetten vihogtak. A második folytatta: az ingatlanüzletben ő nagymenő. A világ minden pontján ott pöffeszkednek csodaépítményei. Ha valaki mintegy tízezer lepedőt belefektetne, világ- életében lenne mit a tejbe aprítania.
Egen, egen, mondta erre egy másik schaumburgi, s kiürítette a poharát.
Egen, egen, nekünk egy picit több is van.
A városiak egészen izgatottak lettek, idegesen beszéltek össze-vissza: vastagon megvajazni, aztán mindent lefölözni. Míg neki nem kezdett több karátos gyémántbányájáról szóló beszámolójának a harmadik. Százezres suskát kéne gyorsan hozzátenni, mesés értékű brilliánsokat fiadzana, s egy teljes életre biztosítaná a királyi pompát.
Ja, ja, szipogott az, amelyik eddig még nem jutott szóhoz, s még egy pohárkával legurított a torkán.
Ja, ja, nekünk egy picit több is van.
A csirkefogóknak a lélegzetük is elállt. Mígnem az egyik az asztalra csapott. Akkor hadd lám azt a picit többet! Amazok szó nélkül beleegyeztek.
Autóba ültek, a schaumburgiak elöl, a hannoveriek utánuk. Egy földúton megálltak, gyalog mentek tovább. Éjszaka, ködben botladoztak a városiak a falusiak nyomában, csúszkáltak a nedves avaron, caplattak az agyagos pocsolyákban, csörtettek az embernyi magas takarmányrépák közt, amelyek sajátságos módon mindig az útjukban tornyosultak. Ruhájuk bemocskolódott, átnedvesedett a cipőjük. Hol a fenében van az a picit több, kérdezgették mérgesen, türelmetlenül.
Mindjárt látható lesz az a vidék, dörmögték a falusiak. Ehelyett mind térdig süllyedtek a vízben, nád sebezte meg a kapaszkodóért nyúló kezeket. Végül egy csónakba szálltak, két schaumburgi már evezett is árnak fölfelé. Fröcskölt a víz gumicsizmájuk erőteljes lökéseire.
De most már elég a titkolózásból, kiáltott fel az egyik. Lássuk már, hol az a mesés gazdagság. Látni? Máris, mondta a csónak orrában ülő. Itt vagyunk a közepén. Csak ez a kis tavunk van, a Steinhuder-tó.
Répaföldek, legelők és egy kis horgászni való hal, ezek volnának a kincseik. És persze az est végtelen nyugalma. A zavartalan nyugalom.
A városiak rosszat sejtettek. És jajgattak, hogy elvégre egy hajóban eveznének.
De már nem sokáig, hangzott a kurta válasz. Hogy ki az igazi hencegő, most kiderülhet.
S ezzel a falusiak rövid úton a Steinhuder-tóba hajították átkozódó utasaikat.
Azok prüszköltek, kapálóztak, csapkodtak maguk körül.
Csapkodtak és csapkodtak és csapkodtak.
Szerencsére a Steinhuder-tó csak egy közepes tavacska, legfeljebb másfél méter mély. S aki nem véti el az irányt, legkésőbb három-négy kilométer után partot érhet.
Lassan kígyózva karnyi angolnák ringatóztak, és a Sargasso-tengeri és bermudai játszótereikről álmodtak. A kövér pontyok is unottan pumpálták kopoltyújukba a vizet, teljesen felfúvódva ábrándoztak. Néhány kapitális huszonéves csuka cuppogott, hegyes fogaikat vicsorítva, a hencegők undorodva fordultak el a messzi távolból hallatszó lubickolástól. Az egyébként halban gazdag Steinhuder-tó legnagyobb állata, egy négymázsás harcsa egész teste hosszában megremegtette izmait és zsírpárnáját. A rettenetes ragadozó két méternél is nagyobb volt. Azt kérdezte magától félálomban, nem kellene-e rövidítenie a távolságot közte és a nyugalmát megzavarók között. Vagy legalább megvakarni a nagy lábujját. Felnyitotta hatalmas pofáját, amelyben minden nehézség nélkül tűntek el patkányok és vízimadarak, végül egy unatkozó ásítás mellett döntött. Megremegett húsos bajsza.
A hencegők azonban roppant boldogok voltak, mikor végre elérték a partot. Ettől kezdve jobban kerülték a városon kívüli életet, mint bármikor, s a politikában keresték szerencséjüket, mert úgy hírlett, ott a csirkefogók és hencegők gond nélkül megtalálják a számításukat.
Állítólag nagyon nagy halak lettek.