Magyar Napló

Regionális központtá válhatunk
Beszélgetés Bango Jenő aacheni szociológussal

A magyar származású szociológus egyetemi tanulmányait 1956-után Bécsben, Freiburgban és Leuvenben végezte. Jelenleg a németországi, Aachen-i Katolikus Főiskola szociológia professzora. Mint a leuveni egyetem Közép-európai Kutatóintézetének asszisztense 1962 és 1982 között számos kutatást végzett. Folyamatosan figyelemmel kísérte és kíséri Magyarország, ill. Közép-Európa társadalmainak változásait. A rendszerváltás óta Magyarországon is tevékenykedik, részt vesz TEMPUS-Projektekben, könyveket és szakcikkeket publikál. Az esztergomi Tanítóképző Főiskolán - ahol 1996-tól címzetes főiskolai tanár - szociológiai kurzusokat tart. Az interjú Aachenben készült.

- A 1991-ben Münchenben megjelent Die postsozialistische Gesellschaft Ungarns (A posztszocialista társadalom Magyarországon) című munkájának bevezetőjében arról ír, hogy a rendszerváltás Nyugaton mindenkit váratlanul ért. Kifejtené ezt bővebben?
- A nyugati szakirodalomban szinte egyöntetű véleménynek számított: amíg Oroszországban nem lesz változás, addig a csatlósállamokban sem történhet lényegi elmozdulás. Komolyabb reménykedések is csak Gorbacsov hatalomra jutásával mutatkoztak, a glasznoszty és a peresztrojka programja jelezte, esetleg jöhet valami más. Az emigrációban - ilyenkor többnyire a magyarra gondolok - kétféle felfogás uralkodott. Az egyik puha átmenetet képzelt el, miszerint a háromszögletű kerek asztal tárgyalások nyomán a rendszer szép lassan átalakul. A másik tábor radikálisabb változást remélt. Ők az ötvenhatos forradalom hevületének felélesztésében, a lengyelek által nyújtott mintákban gondolkoztak. Körülbelül ennyire jutottak a szakértői vélekedések, de maguk az események 1989 nyarától felgyorsultak és egészen más végkifejletet eredményeztek. A határ magyarok által történt megnyitására, a berlini fal lebontására, a bársonyos forradalomra és a többi megmozdulásra senki nem számított és különösen nem a Nyugaton élő keleti szakértők. Közülük az optimistábbak is csak azzal számoltak, hogy a tömbországok ebben az évezredben fennmaradnak és esetleg évtizedek elmúltával történhet lényegesebb változás. Azt hitték, és hittem, hogy a Szovjetunió sokkal erősebb, és sokkal inkább kordában tudja tartani csatlósait. Magyarország helyzetét sem láttuk pontosan: csak a rendszerváltás éveiben tudtuk meg, hogy az ország ilyen mértékben eladósodott. Nem ismertük az ún. másként gondolkozók erejét és befolyását sem. A szamizdatokról tudtunk ugyan, de úgy tartottuk, hogy ezek mögött nem áll igazi mozgalom.
- Ennyire jelentéktelennek látták az ellenzékiek szerepét?
- Ez elég perverz világ volt. Az embereknek egyszerre két szerepet kellett játszaniok: kifelé azonosultak a rendszerrel, ugyanakkor az ellenkezőjét is igyekeztek elhitetni. A sokat emlegetett kádári elv: aki nincs ellenünk az velünk van prímán működött. Integrálni tudták a nem marxista irányzatokat is, megjelentek Jürgen Habermas és mások művei, Kulcsár Kálmán a megkésett modernizációról értekezhetett. Az is tény és való, hogy Magyarországon a nyolcvanas évektől egyre nagyobb jelentősége lett a második társadalomnak, amely a rendszerváltás éveiben mintegy kiegyezett az elsővel. Az első szépen lemondott, mintegy eltemette saját magát. Bizonyos része viszont főnix módjára újjáéledt, mert a párt egy része átmentette magát a gazdaságba. Kezébe vette a privatizációt. Sokak véleményét osztom, amikor úgy látom, hogy itt egy megegyezés vagy egy "kiegyezés" történt a régi és az új hatalom képviselői között.
- Milyen reakciókat váltottak ki a rendszerváltás eseményeiről szóló hírek?
- A nyugati sajtót visszaidézve állíthatom, hogy fokról-fokra növekedett az események visszhangja. A határ megnyitása a címlapokra került. Szinte folyamatosan figyelemmel kísérték a kerekasztal tárgyalásokat, az alkotmány megváltoztatását. Nagyon izgalmas idők voltak. A Kelet-Európa szakértők - köztük magam is - változatlanul szkeptikusak maradtak. Úgy gondoltuk előbb az oroszoknak kell megbukniok, csak ezután következhet változás. Túlbecsültük az oroszok szerepét, és nem érzékeltük, hogy milyen energiák halmozódtak fel Kelet- és Közép-Európa népeiben. Olyan, merőben új szituáció állt elő, amire nem volt történelmi példa. További zavarokat okozott az új vezetők színrelépése, akik nem egy esetben képtelenek voltak döntéseik, illetve azok hatásának végiggondolására. Grósz Károly vagy később Schabowski azt hitték, hogy elég lesz megnyitni a határt, a nép elégedett lesz, és minden mehet tovább a megszokott módon. De nem így történt! - Gorbacsov meg akarta tartani a Szovjetuniót. Nem látta be, hogy ha változik a rendszer, akkor nemcsak a csatlósállamok, hanem saját köztársaságai is önállóságot követelnek kezdve a balti államoktól a Csecsenföldig.
- Hogyan látja az elitek helyzetét a posztszocializmusban? Magyarországon eleinte úgy látszott, hogy az elit kicserélődik, de jött 1994 és máról-holnapra sok minden a visszájára fordult.
- Magyarország csekély demokratikus hagyománya nem könnyítette meg az elitek önszerveződését. A Horthy korszak parlamentje csak nagy fenntartásokkal nevezhető demokratikusnak. Az 1945-48 közötti időszak mindössze egy epizód és még inkább annak számít 1956. Egyszerűen nem alakult ki egy olyan makrokozmosz, egy olyan játéktér, ahol kitermelődhetett, megméretődhetett volna a politizáló elit. Hivatalos politikus csak a párt kontrollja révén kaphatott szerepet, nem volt ellenzék. Mindezek következtében a rendszerváltáskor nem volt olyan politikai elit, amely igazán a helyzetbe illett volna. A rendszerváltás főszereplői között nagyszámú irodalmár és tudós található, de a hivatásos politikusok hiányoztak.
- Mekkora szerep jutott a magyar politikai tradíciók újjáélesztésének?
- A magyar közéletben nem voltak tényleges és megfelelő hátterű kereszténydemokrata erők. Az egyház közéletből való kiradírozása nem engedte meg, hogy a keresztény módon való politizálás feléledjen vagy újjáéledjen. Az emigrációba szorult Barankovics Párt képviselői szintén gyengék voltak, alig-alig tudtak a magyar politikai életbe bekapcsolódni. A Kisgazdapárt többet mentett meg az egykori tradíciókból, és több szerep jutott nekik a rendszerváltás óta. Velük ellentétben felemás módon alakult a szociáldemokráciához való viszonyulás, hiszen az egykoron tekintélyes Kéthly-vonal szinte teljesen eltűnt. Helyettük újjáéledt egy kádári posztkommunista, posztszocialista párt, amely súrlódás nélkül beleilleszkedett a mai magyar politikai életbe. Ez a tény az emigráció számára máig megemészthetetlen, de otthon mindenki elfogadja. Természetes dolognak számít, ha egy fiatalember az MSZP tagja, és az is, hogy az Úttörőszövetségnek több tagja van, mint a cserkészek mozgalmának.
- A magyar demokrácia kétpólusú lesz, vagy esetleg más mintákat fog követni?
- Inkább virágozzék száz virág. A demokrácia nem azért és attól működőképes, mert két párt ül a parlamentben. Angliával ellentétben például Hollandiában vagy Izraelben évek óta 10-15 párt képviselői vannak jelen. A demokrácia és a pluralizmus nem ellenségek. Nem igaz, hogy csak az amerikai, az angol vagy a német modellek mellett érvényesülhet a demokrácia. Ahol viszont másként alakul a hagyomány, ott még a demokrácia életképes lehet. Nekem személy szerint szimpatikusabb a sok párt jelenléte, ahol nemcsak fekete vagy fehér létezik, hanem a rózsaszíntől a halványzöldig megannyi árnyalat képviselethez jut. Talán ez jobban megfelelne a magyar mentalitásnak: a többszínű demokrácia jót tenne Magyarországnak.
- Végeredményben meddig is tart az Ön által definiált poszt-szocialista társadalom?
- Valamikor a hetvenes évek közepén kezdődött és a kilencvenes évek közepén fejeződött be. Az 1994-es választáson már valóban érvényesült a magyar nép józansága. Az emigráció nem tudta vagy nem akarta megérteni, hogy a magyar nép nem a kádári utószocialistákra szavazott, hanem a hatalmon lévő pártokat váltotta le, mert elege volt belőlük. Négy évvel később mindezt megismételte. A népakarat érvényesülése abszolút módon bizonyítja: befejeződött a posztszocializmus, ez egyszerűen egy demokratikus társadalom.
- Javaslom befejezésül készítsen mérleget. A szerencsésebb európai országokban évtizedek, sőt évszázadok óta érvényesül a demokrácia. Magyarországon 1945-48 között, utóbb 1956-ban villant fel ez a lehetőség, majd jött az utóbbi tíz év.
- Biztatónak tartom az Európához való igazodást és a határozott csatlakozási szándékot. A tényekhez tartozik, hogy itt mindenképpen visszatérésről kell beszélni, mert Magyarország mindig Európához tartozott és most oda tér vissza. Ne felejtsük el, Mátyás király idejében a magyar diplomáciai nyelv volt, Magyarország nagyhatalomnak számított. Félre ne értsenek, megváltozott a szerepünk, de egy kishatalomnak is lehet jelentőségteljes funkciója. Ma a magyar demokrácia nagyon jó úton halad és valóban beilleszkedik az európai népek közösségébe. Ha ezt a szépen alakuló folyamatot nem zavarja meg valamilyen politikai vagy gazdasági válság a Balkánon, akkor az ország békés módon és harmonikusan betagolódik Európába. Ugyanúgy, mint Finnország tette, amely a hatalmas Szovjetunió árnyékában élt. Manapság viszont a finn diplomácia koszovói sikere bizonyítja, az ország megtalálta helyét Európában.
- Juthat Magyarország hasonló szerephez?
- Mindenképpen. Úgy látom, vonzó küldetés lehet az ország és a magyar demokrácia számára, ha követhető példát mutathat a dunai térség többi államának, legyen szó Szlovákiáról, Romániáról vagy éppen Szerbiáról. A meglevő struktúrákat kellene erősíteni, igazi magyar mintákat kellene kialakítani. Regionális, multietnikus megoldásokat kellene keresni és találni. Tovább kell folytatni a környező országokban élő magyar kisebbségek érdekeinek képviseletét és érvényesítését.
A magyar és a kelet-európai közélet fájó pontja a roma kérdés megoldatlansága. Könyvemben is megírtam, a magyarországi romák előtt két út áll: vagy erősítik etnikai tudatukat és elkülönülésüket vagy felgyorsítják integrációjukat.
A távolabbi jövőben a gazdasági jólét megteremtésével párhuzamosan, autonómiákra épülő, demokratikus elven szerveződő közép-európai régiók központjává válhat az ország. Ha ez megvalósul, akkor Erdély, a Vajdaság vagy a Felvidék több etnikumból álló régiók lesznek, ahol az állami hovatartozás kevés szerepet fog játszani. Szlovák, szerb (mert addigra Jugoszlávia már nem lesz) vagy román útleveles magyarok otthon érezhetik magukat Kassán, Újvidéken, Kolozsvárott vagy Budapesten.