Magyar Napló

A hatvanas évek lírai rajza

A költő maga elé tesz egy hófehér lapot s ráírja a verset, éppen annyit szántva be kék vagy más színű jelekkel, amennyi közlendőjéhez szükséges. A befogadói tudat azonban - akárcsak az alkotói - soha nem lehet hófehér lap, hiszen a kezdet kezdetétől fogva íródnak rá a legkülönfélébb jelek, köztük a versélmények már akkor is, amikor a befogadó még nem is tudja, hogy ami az övé lesz, az éppen: vers. A befogadás szempontjából is sokféleképpen lehet a lírai műveket csoportosítani. Most arra érdemes gondolnunk, hogy vannak művek, amelyek sokrétűen válhatnak számunkra valóvá, ha van kielégítő általános műveltségünk és bizonyos mérvű versismeretünk, másrészt vannak művek, amelyek értő befogadásához, teljesebb körű megértéséhez ezen túlmenően konkrétabb művelődéstörténeti ismeretek is szükségesek, a vers "szövegkörnyezete" is nélkülözhetetlen számunkra. (Persze az ilyen típusú ismeretek hátrányt soha nem jelentenek. Ha például ismert számunkra egy mű keletkezési éve - s ez általában művön kívüli információ -, az aktivizálhatja azokat a korhoz kötődő tudáselemeket, amelyek a megértést segíthetik.) Az 1965-ben keletkezett az Elsüllyedt csatatér jellegzetesen az utóbbi csoportba sorolandó, sőt annak is van jelentése, hogy szerzője akkor 24 esztendős, egyetemi tanulmányait éppen befejező fiatalember.
Nyilvánvaló, hogy az évszám és a hatvanas évek világának valaminő ismerete nélkül is élvezhető a költemény, csak éppen a lényeg marad homályban, az, amiért megíródott a mű. A vers indítása paradox állítás: "Sosem halunk meg ezen a csatatéren, / Mert nem csatatér ez, s mi nem harcolunk.", amelynek nonszensz jellege is van, hiszen értelmetlen dolognak tetszik arról beszélni, hogy mivel nem harcolunk, s nincs is csataterünk, nem csatatéren fogunk meghalni. A zárószakasz tovább fokozza a mindvégig jelen lévő paradoxitást: "De hát miért csatatér ez, ha nem csatatér". Vélhetnénk legalább részben öncélú nyelvi játéknak is az alaptételt, ha nem tudnánk kötni az 1960-as évekhez és annak ifjú nemzedékéhez. A versindító állítás az alkotóé, a színteret, az "itt és most" világát viszont mások nevezik csatatérnek. Valójában nem a tudat belső vitájáról van tehát szó, hanem kétfajta nézet ütközéséről: egy "hivatalos" és egy alkotói álláspontról.
1945 után a kétségtelen társadalmi dinamizmus hatalmas tömegekkel hitette el azt, hogy "holnapra megforgatjuk az egész világot", miként ezt a kor egyik kedvelt indulója megfogalmazta. Az Internacionálé pedig azt harsogta, hogy "Ez a harc lesz a végső". 1948 után, a diktatúrában a katonai képzetkör a szóhasználatban is általánossá vált. Egy mindent eldöntő harmadik világháború víziója lebegett a kommunista tábor előtt, amelyből természetesen majd győztesen kerülnek ki. Ez volt a hidegháború korszaka, másrészt a békaharcé, a háború elleni küzdelemé, amelyre sajátos módon a túlfűtött háborús pszichózis volt a jellemző. Rákosi mondásaként vált szállóigévé, hogy "Hazánk nem rés, hanem erős bástya a béke frontján." Az iskolai füzetek borítóján, az osztálytermek falain jelszavak hemzsegtek, ilyenek is: "A tudás fegyver az imperialisták elleni harcban."
Az iskolai történelemtanításban túlzott hangsúlyt kaptak a vulgármarxista nézeteknek megfelelően a magyar múlt forradalmi és szabadságharcai, s amit csak lehetett, igyekeztek a kommunizmus felé vezető út előjeleként értelmezni. Könyvsorozat indult ifjúsági regényekből "Hazáért és szabadságért" címmel - ebben szerencsére - értékes munkák is megjelentek. Az amúgy is kalandra, hőstettre vágyó kiskamaszok gondolatvilágát nyilván komoly mértékben formálták ezek a kortendenciák. Bizonyos, hogy ez is közrejátszott abban, hogy a pécsi munkáscsaládban növekvő Rózsa Endre az akkor Budapesten működő katonai középiskolába jelentkezett, s három évet ott is végzett el annak ellenére, hogy már akkor erősen irodalmi hajlamú volt. Közben azonban lezajlott az 1956-os októberi forradalom, majd következett annak vérbefojtása, a drasztikus terror. A forradalmi cselekedetekre nevelt ifjúság kipróbálhatta "tudását", majd keserű leckét kapott abból, hogy más az ideológia és más a politikai gyakorlat.

A hatvanas évekről már elég sokféle vélemény megfogalmazódott. Tekintették egy újabb, ugyancsak hamis kiegyezés korának, ugyanakkor az egyre dinamikusabban konszolidálódó társadalmi élet kínálta dinamikus távlatok korának is. Sajnos mindkét állításban van figyelembe veendő részigazság. 1965 körül az ország állapota valóban reményteli volt - főként az 1950-es évekhez viszonyítva. S természetes, hogy szinte mindenki ehhez mért a legközvetlenebbül. Ugyanakkor figyelembe kell venni azt is, hogy 1956 megmutatta: a szovjet érdekszférából az adott világpolitikai erőtérben nem tudunk kikerülni. Nemcsak nálunk, Nyugat-Európában is volt ekkortájt egy "reneszánsz" korszaka a marxizmusnak. Tudós elmék gondolták úgy, hogy a sztálinizmustól megtisztítva már megvalósíthatók lesznek a szép eszmék. (Ma már az is tudható, hogy még a leninizmustól megfosztva sem.)
Magyarországon jelentős mértékben megszelídült a bolsevik diktatúra, s ez a szellemi életben, a művészetekben is éreztette pozitív hatását. Ugyanakkor az ezidőben felnőtté váló nemzedék - sőt nemzedékek - nemigen juthattak szóhoz.
Volt Magyarországon radikális elitcsere 1945-ben, majd 1948-ban, egy jelentéktelen 1956 táján, de a hatalomba kerültek az élet minden területén még viszonylag fiatalok voltak. Nem óhajtották átadni a helyüket, ugyanakkor nem gondoltak az egészséges mértékű utánpótlásnevelésre sem. A frissen diplomázó, munkába álló fiatalok viszont cselekedni akartak volna, s nem vagy alig volt rá módjuk. Ők voltak a "forradalmi ifjúság", nekik kellett volna a végső harcot megharcolni, s a háborgó tenger helyett olykor nem is állóvizet, hanem csupán pocsolyákat szemlélhettek. Sorkatonák lehettek egy moccanni sem akaró hadseregben, holott hősi akciókat szerettek volna végrehajtani, partizándicsőséget szerezni maguknak. Persze ne csak, sőt elsősorban ne valóban katonai cselekedetekre gondoljunk, ez itt elsősorban költői kép: a társadalmi cselekvés igényének és lehetetlenségének kifejezője. Hiszen 1965 táján a világpolitikában már - Petri György kifejezését használva - a "hidegbéke" kora uralkodott, a két tábor belátta, hogy katonai cselekményekkel nem dönthető el a közöttük a küzdelem.
Petőfi Sándor - aki Rózsa Endrének s azidőben még a legtöbb leendő költőnek első és meghatározó "szakmai" élménye volt - azt írta: "Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek / Az emberiségért valamit! / Ne hamvadjon ki haszon nélkűl e / Nemes láng, amely úgy hevít." Tudjuk, az ő kívánságát meghallgatta a sors. Az 1960-as évek ugyancsak huszonéves utódai viszont okkal érezhették és ezért hitelesen fejezhették ki azt, hogy számukra nem nyílik meg effajta tér, s ráadásul még azt is el kell szenvedniük, hogy a társadalom minden valóban nyilvános fóruma hamisan éppen ennek az ellenkezőjét állítja. A helyzet tehát kétszeresen is természetellenes. Egyrészt azért, mert az igazságot a hazugság váltotta fel, másrészt azért, mert az adott történelmi korszak eleve nem igazán ad módot az elképzelt mértékű társadalmi cselekvésre. S ez különösen a pályakezdő nemzedék számára fájdalmas. Eleve is az, s méginkább azáltal, hogy helyzetfelismerését hamisnak mondják a hatalmonlévők.
Egy irodalomtörténeti példa alighanem még pontosabb képet adhat e fonák helyzetről. Rózsa Endre a budapesti tudományegyetem bölcsészkarára járt, s itt szerveződött meg 1965-ben a Kilencek költőcsoportja, amelynek tagjai Győri László, Kiss Benedek, Konczek József, Kovács István, Mezey Katalin, Oláh János, Péntek Imre, Rózsa Endre és Utassy József.
Úgy gondolták, hogy sok minden rokonítja őket, s így logikus, hogy egy közös, maguk által szerkesztett antológiában jelentkezzenek. Az Elérhetetlen föld azonban 1966-1967 helyett csak 1969 karácsonyára jelenhetett meg, mert minden hivatal úgy gondolta, hogy nem az ő dolguk eldönteni, hogy ki érdemli meg a nyilvánosságot, s hogy ki milyen antológiában szerepelhet. Még a magánkiadást sem engedélyezték. Végül Darvas Józsefnek, az Írószövetség akkori és nagyhatalmú elnökének a személyes jóindulatán múlott, hogy a kötet - Nagy László előszavával - mégis megjelenhetett. A büntetések mégsem maradtak el ezután sem. Számos irodalompolitikai eszközzel akadályozták mind a csoport, mind az egyes alkotók működését. Ez is egy - a vers keletkezése után lezajló - csata volt csatatér nélkül, igazi győzelmi lehetőségek nélkül.
Rózsa Endre első önálló kötete, a Kavicsszüret 1970-ben jelent meg. Az Elsüllyedt csatatérben megjelenített élménykörrel itt versek sorában szembesülhetünk: A Huszonötödik évem elé, az Őszi vázlatok, a Déva vára, a Jöhet még idő, a Legenda, a Fabula, a Vers ifjúságom értelméről, a Megöregedni azt kell itt a legjellemzőbbek. A nemzedék léthelyzetének szinte szállóigeszerű kifejezéőjévé azonban Az Elsüllyedt csatatér képe, képzetköre vált. S hamarosan mellé társult egy másik is. A költő Önarckép című versében a zárószó ez: "történelemszünet". Ugyanazt fejezi ki, mint az első kötet említett versei, de még általánosabban és frappánsabban. A marxizmus minden változata igen dinamikusnak festette a szocializmus évtizedeit még a hetvenes években is. A történelemszünet fogalma radikális vita ezzel a felfogással, de nem az ekkor még nem létező posztmodern előrézeteként, hanem a marxizmus által hangoztatott aktív történelemformálást hiányolva. Nem tudomásulvevő, hanem számonkérő módon. A fogalom előtti sorpár ezt egyértelművé teszi: "ha árulás / kinek az árulása".
Rózsa Endre számára eléggé rövid életidő adatott (1941-1995). Az érett férfikorba lépve sokban módosult költői világképe. A protestálást olyanfajta rezignáció váltotta fel, amely a következetes egyéni alkotói munkában és a magánlétben föllelhető harmóniában találta meg az értelmes létezést. A Senki ideje (1974) után már ezt fejezték ki további könyvei, a Kietlen ünnep (1979), Az anyag emlékezete (1987), a Szomjúság örökmécsei (1989), a válogatott könyv, az Árnyékszobrok (1993) új versei és a posztumusz Az ámokfutó álmai (1998). Költészete jelenleg valóban inkább árnyékszoborként van csak jelen, pedig megérdemli a sokkal nagyobb figyelmet. Nemzedéktársai pedig azóta is megélhetik nemcsak az elsüllyedt - s talán jó is, hogy elsüllyedt - csatatér emlék-élményét, hanem, sajnos, az elsüllyedt nemzedékét is.