Magyar Napló

A művészet fényűzés

Beszélgetés Kiss Tibor festőművésszel

1955. március 29-én Budapesten született, 12 éves korától tanult rajzolni, festeni. 1969-től 1973-ig a Budapesti Képzőművészeti Gimnáziumba, majd a Képzőművészeti Főiskola festő szakára járt 1975-től 1979-ig. 1979 óta művészeti anatómiát tanít a főiskolán.

- A családomban egyébként én vagyok az egyetlen művészi hajlamú ember, jogász, pap felmenőim vannak. "Proli" lettem a családban, de egyszerűen szeretem dolgoztatni a kezemet, szeretek nehéz feladatokat megoldani.
- Ki volt a mestere, követendő példaképe?
- A mesterem Gerzson Pál volt a Képzőművészeti Főiskolán. Példaképeimet úgy váltogatom, hogy ebbe a cikkbe valószínűleg nem férne, ha elkezdeném sorolni őket. Életem különböző szakaszaiban különböző nagy rátalálások követték egymást, az utóbbi tíz évben Velazquez festészetét tartom számomra aktuális példának. Velazquez festészetében az ragadott meg, amivel a XX. századi festészet adós maradt, vagyis hogy az ábrázoló festészet rendkívüli módon visszaszorult, illetve a század legnagyobb alkotásai nem ebben a régióban keletkeztek. Velazquez nem realista, nem is ellentéte annak, hanem vannak benne realisztikus elemek, és vannak benne teljesen önkényes, egyéni festészeti mozzanatok, olyasmik, amiket nem úgy lehet látni. Nem fest olyan dolgokat, amik nem láthatók. Csak olyat fest, ami látható. De nem mindent fest, ami látható, ezért meg kell különböztetni a realizmustól és főleg a naturalizmustól.

Realistának nevezhető a művészete?
- A realizmus olyan magatartás a látvánnyal szemben, mint a blattolás. A látottakat azonnal, minden gondolkodás nélküli visszaadni, ez a lényeg. Nem biztos, hogy félreérti a művészetemet az a befogadó, aki realistának nevez, mert ő már valamit ért belőle. Nem sért meg ezzel. Örülök, ha valakinek egyáltalán van véleménye a képeimről.
- Egyetért azzal, hogy a műalkotásnak laikus és szakmabeli befogadó számára egyaránt mondania kell valamit?
- A közönség annyira elszakadt a művészettől a XX. században, hogy már annak is örülök, ha egyáltalán véleményük van a művészetről. A polgárpukkasztás elérte azt, hogy a polgár azt mondja, pukkadjon meg az a művész, aki ilyet fest. Érdekes módon a laikusok véleménye sokkal használhatóbb egy frissen elkészült képnél, mint a szakmabelieké. Én, az alkotó pedig csak elemeiben látom a képet. A művészek nem egymásnak festenek. A családon és a megnyitót mondón kívül senki nem lenne a kiállításon. A laikus-kontroll nélkül nagyon egészségtelenné, belterjessé válik ez a világ.
- Hogyan fogalmazná meg az ars poeticáját?
- Nincs ars poeticám. Nem is merek megfogalmazni ilyesmit. Számomra a festészet önmagában nem hivatás. Az én életemben sokszor fontos tevékenység, sok örömet okoz, de ez csak egy szegmentuma az életemnek, az életem ennél sokszínűbb, gazdagabb.
- Valóban széttöredezett a művészet?
- Igen, ez már kétszáz éve okoz problémákat, de a festészetben ez a hasadás fiatalabb. Az 1860-as '70-es években, a szecesszió tájékán a festőknek is dönteniük kellett, hogy melyik oldalra álljanak. Az impreszszionizmus még organikusan kialakult irányzat volt. Vannak dolgok, amiktől irtózom, ennek ellenére nem küzdök semmi ellen a festészetemmel. Nem akarok mindenbe beilleszkedni, de kiválni sem akarok. Volt és lesz olyan korszak, amikor a festészet iparművészeti produkciókat hoz létre, ezek a tárgyak a vizualitással alig érintkeznek. A zene mindenkié, mondta Kodály, de ez sajnos csak ábránd. A művészet mindig fényűzés, luxuscikk marad, amely csak a kiváltságosaknak adatik meg, s csak az ő számukra fontos.
- Mi ösztönzi egy kép megalkotására?
- Egyszerűen azt gondolom, hogy ez jól mutathat megfestve egy képen. Például a Mary Richardson című képemet egy valós történet ihlette. Egy szüffrazsett az első világháború előtt baltával megrongálta Velazquez Vénuszát National Galleryben tiltakozásul a mozgalom egyik vezetőjének letartóztatása ellen. Amikor megcsináltam a képet, kizárólag az interpretációban gondolkodtam. Amikor az ember túljut egy bizonyos ponton, akkor már nem egyszerűen a terveit valósítja meg, hanem egy történés részévé válik. Az alkotás nem egyoldalú folyamat, hiszen a fokozatosan létrejövő kép is hat az alkotóra. Tehát kölcsönösen hatnak egymásra.
- Mi a szerepe az anatómiának a művészetében?
- Az emberi test felépítése elég korán kezdett el érdekelni. Főiskolás koromban az Anatómiai Intézetben találkoztam azokkal az objektumokkal, amelyek teljesen különböztek a főiskola unalomig ismert modellektől. Így újra kellett tanulni a rajzolást. Engedélyt kértem Gerzson mestertől, hogy bejárhassak az Orvosi Egyetem bonctanóráira és ott rajzolhassak. Máig megőriztem 100-120 rajzot az ekkor készült több mint háromszáz tanulmányrajzból. A preparátumok által egy szokatlan, új világot fedeztem fel, mint egy tengermélyi világot. Persze nem csak forma, látvány szempontjából volt fontos ez a élmény az életemben, hanem a halál hangulatával is találkoztam.
- Véleménye szerint mi az oka annak, hogy a reneszánszkori Itáliában olyan sok kiemelkedően nagy tehetség követte egymást?
- Amennyire én olvasott vagyok, az ember genetikai állománya többé-kevésbé átöröklődik. Nyilván nem oda teremtette Isten az összes értéket, aztán pedig megvonta az emberiségtől. Valószínűleg olyan légkör alakult ki ott és akkor, ahol még az irigység, a szakmai féltékenység is ösztönzőleg hatott mindenkire. Jó lenne, ha itt és most legalább fél évig így dolgozhatnánk. Itt az a visszatartó erő, hogy a huszadik század második felének alkotói letették a garast egy-egy irányzat mellett, és aki máshova tette le, azt ők tévúton járónak tartják. Azt kellene belátniuk, hogy mindenkinek van részigazsága, de ők ebben nem tudtak megegyezni. Az egyik azt mondja, hogy legyen tematikus a művészet, a másik szerint viszont ne legyen tematikus. Az egyik azt mondja, ábrázoljon a művészet, a másik viszont azt mondja, ne ábrázoljon. Széttöredezettség van. Itáliában pedig egység volt, ami először az emberek lelkében született meg. Akkor még az ember értelmét látta annak, hogy különböző anyagokat munkál meg a két kezével. Most éppen ez a felfogás hiányzik. Technikailag hitványabbul valósítják meg a képeket ma, mint akkor Itáliában. Kell egy szándék, ami vezérli az embert, ehhez keresi az ember a különböző módozatokat, hogy megvalósítsa azt. Például ahhoz, hogy azokat a hatalmas piramisokat fel tudják építeni, szükség volt egységes világszemléletre. A modern kornak az is jellemzője volt, hogy a művészek egyszerűen eldöntötték, milyennek kellene lennie egy embernek.
- Milyen a magyar művészet támogatottsága most?
- A két egykori mecénás réteget, az arisztokrácia és a papság társadalmi csoportjait kiirtotta legújabb kor. Így lett egy hiány, mert a polgárság, a proletariátus és a katonaság már három olyan társadalmi réteg, amelynek szükségletei vannak igények helyett. Nem az a lényeg számukra, hogy a legjobb, legszebb legyen például egy építmény. Nem építenek katedrálisokat, csak vasbeton-kápolnákat. Ez az igénytelenség rögzült azóta. Amíg nem alakul ki egy új arisztokrácia, addig a művészet és a művészek támogatása nem fog megoldódni. A támogatás most csak egy szűk réteget érint. Életképtelen irányzatok teremtik meg a saját epigontáborukat, amelyek egymást tartják életben.
- Meg tud élni egy művész pusztán a művészeti alkotótevékenységéből? Mire kell felkészülnie egy pályakezdő művésznek?
- Egy pályakezdő művésznek azt lehet csak mondani, hogy rendkívül bizonytalan egy művész megélhetése. Én azt tapasztaltam, hogy manapság egy könyvelő vagy közjegyző bátran élheti egy bohém életét, de egy művésznél ez önveszélyes kísérlet lenne. Egy könyvelő megkeresi azt, amit elmulat. Egyáltalán nem biztosított az, hogy mi miből fogunk jövőre megélni. Én a főiskolai tanítás nélkül is meg tudnék élni. Bármikor festek megrendelésre.
- Mennyire egészséges a művészetkritika ma Magyarországon?
- Nálunk a művészetkritika régóta kultúrpolitika. A művészetkritikus nem a szakmából nő ki. Durván sarkítva azt lehetne mondani, hogy aki nem tud semmit magáról az alkotásról, az elemzi a műalkotásokat. A művészetkritikusok csak kultúrpolitikusként avatkoznak bele a művészetbe. Eldöntik, hogy például mi a haladóképes. A kritika kijelöli a jövő zenéjét a múltban, jelenben. Egyfajta isteni feladatot vállalnak. Kritika nélkül van festészet, de festészet nélkül szerencsére nincs kritika.
Szalai Judit