Magyar Napló

Szemelvények ezredvégi líránkból

Szepesi Attila: Planéta, Kortárs Kiadó, 1998
Gál Sándor: a hívás igézete, Kortárs, é. n. (1999)
Utassy József: Isten faggatása, Littera Nova, 2000
Kiss Benedek: A havazás mögött, Littera Nova, 2000
Ágh István: A képzelet emléke, Nap Kiadó, 2000

Öt könyvet választottam ki, mintha öt cseppet a tengerből, ezredvégi líránkat bemutatandó: bármily töredékesen, talán mégis jellemzően. Szerzőikben közös, hogy a mai irodalom középnemzedékéhez tartoznak. Emellett számos életrajzi és poétikai jellemző fűzi össze őket. Ágh István és Gál Sándor a harmincas évek második felében született. Utassy József és Kiss Benedek a Kilencek tagjai. Gál Sándor felvidéki, Szepesi Attila Kárpátaljáról származik. Gál Sándor, Utassy József és Kiss Benedek költészetében alapvető versalkotó tényező a természeti környezet ábrázolása; Gálnál és Utassynál a táj eloldódik a valós tértől, kozmikus, illetve transzcendens távlatot kap, Kiss Benedek a tárgyias líra felé közelíti a leírást, mint Ágh István is, aki gondolati reflexiókat kapcsol hozzá. Szepesi Attila apokaliptikus világlátása közel áll Utassyéhoz, és kisebb hangsúllyal ugyan, de jellemző Gál Sándor ontologikus lírájára és Ágh István analitikus-reflexív költészetére is. Az öt könyv az elmúlt három év magyar lírájának java terméséhez tartozik.


Szepesi Attila: Planéta

A középkori vágáns, a felvágott nyelvű udvari bolond, az égi jelekből jósoló sámán, a világmindenség summása, a világra nyitott szem: Szepesi Attila költői szerepei egyszerre szolgálják a költői látóhatár horizontális és vertikális tágítását, emberi és isteni, profán és szakrális jelenségeknek az időben és térben végtelenbe nyúló számbavételét. Lehetővé teszik ugyanakkor mind a prófétai átszellemültséget, mind az ironikus távolságtartást.
Két antológiabeli megjelenés után - Első ének, 1968; Költők egymás közt, 1969 - jelent meg 1970-ben első kötete, Az üveg árnyéka. Azóta tucatnyi verseskönyvet, több gyermekverskötetet, meseregényt és Szélrózsa címmel prózakötetet is publikált.
A Planéta már címével is ezredvégi összegzést sejtet. A könyv borítóján a szerző festménye látható, a vörös, sárga és fekete árnyalataiból összeállított kép - Kambrium a címe - az 550 millió évvel ezelőtti földtörténeti ókort idézi meg. A kör alakú, stilizált bolygókra emlékeztető ábrák uralkodó színe a fekete. Miként a vers középső ciklusának, A fekete csavargónak is, és a Babits Mihály Fekete országát újraíró Motetta című darabnak: "Ahogy az éj kiárad feketén, / facsonkok állnak benne feketében, / kövek maguk súlyába feketülten, / meredt ösvények, elfeketedők. // (...) Fekete talpak, fekete paták. / Fekete tó tengerré feketedve. / Fekete arc fekete arc után / feketétől feketéig lobog." Az első ciklus, az Épülő romok mintha e földtörténeti kor időszakát élné át újra, az ezredvégre vonatkoztatva azt: "Megállt óra, éjfél örökké, / mint egy ódon csalimesében. / Koldusok és kóbor kutyák / a világvégi vaksötétben." S a Fekete strófák utolsó darabjában: "A tegnapelőtt unt legenda, / a tegnap: holdkóros igézet. / A holnap: falás-ürítés, / a holnapután: kényszerképzet." A fekete csavargó ciklusa a kultúra romlásának, elüzletiesedésének, giccsé alacsonyításának leltára, illetve a költőelődök és -társak révén szembeszegülés az egyetemes pusztulással. A sátán oltárképei hét szonettjében kedvenc festője, Hieronymus Bosch ihletésére ad elborzasztó látleletet világunkról. Nem véletlen, hogy a szonettciklust Baka István emlékének ajánlotta: rokonok az apokalipszis rettenetének megjövendölésében, a megváltatlanságtól, megválthatatlanságtól való félelem kifejezésében. Groteszk, morbid, taszító, illetve kisszerű, ironikusan lefokozott képi elemek hullámzása ragadja magával az olvasót: "A kócsag étke csecsemő-tetem"; "Belek gubanca, vérrög, csontszilánk; / a benti őr bolyong a téren át, / a tájra vonva bűzös terüjét"; "Pár tollafoszló, madárfejü lény / falja a bűzlő dögtetemeket"; "Bélpoklos koldus, felkent koronás, / látnok, ripők és pártütő sipista"; "Körül éjfél. Csontsípon fuvolázik / a szél, a végítélet igrice. / Sosem a vége, csak a korma látszik: / a teremtés bolond csalimese."
A záró ciklus - Anabázis: a hadsereg visszatérése a hadjáratból - az ezredvégi ember vereségét teljesíti be. A ciklus címadó versének felsorolás-áradata, hamisság-leltára - "anarchista, pederaszta, bicsérdista, kabbalista, porbafingó monarchista, kutyabőrre libabőrző, kardja botját veszteg őrző mániákus szeszkazán" - ezzel az apokaliptikus látomással zárul: "S míg a szavad mézzel csordul, próféta-szemed kifordul - fúl a világ vérbe, könnybe, hadak nyomán szennyözönbe."
Mézzel csorduló szavakra alig futja a Planétában. Pedig Szepesi Attila a bolondos-tréfás költői játékoknak is mestere, a zenei műfaj-imitációkban, rímes-csalfa játékokban Weöres Sándor méltó utódja. Ezredvégi pesszimizmusa, világvége-jövendölése még a könnyedebb darabokra is árnyékot von. Az öreg Babitsnak dedikált Zörög a mákgubó a világtól elfordulás soraival indít: "Bolondnak lenni volna jó. / Távollétében elítéltnek, / aki kószálva fütyörészget." Az egész magyar költészettörténet legnagyobb alakjait egy-egy sorban megidéző szonett ilyen Emblémákkal zárul: "József Attila hitét visszapörli. // Füst prófétál, de nincsen, aki hallja. / Weöres hangol ős orpheuszi dalra. / Pilinszky néma. Stb., stb." Mintha a dal is kiveszett volna végképp a világból: a mester emlékét idéző W. S. az egész kötet hangulatát átlengő veszteségérzetet összegzi messzehangzó utolsó soraiban: "Dalát veszítve, izzó árnya nélkül / száll a lomb közt tova / súlya-levedlett alkonyati ékkő, / Orpheusz madara."


Gál Sándor: A hívás igézete

Az 50-es években kezdett publikálni, első verseskötete - Arc nélküli szobrok - 1964-ben jelent meg. Rendkívül termékeny és műfajokban is változatos életmű nyitánya volt ez. Több mint tucatnyi verseskötet mellett elbeszéléskötetek, szociográfiai riportkönyvek, meseregények, publicisztikai írások, útirajzok szerzője. Gál Sándor költészetét kezdetektől a bensőséges tájélmény és a kozmikussá tágított idő feszültsége jellemzi. Ontológiai alapozású költészetét a népköltészetből vett motívumok, illetve a szlovákiai kisebbségi lét meghatározta közösségi sorskérdések gazdagítják. Az illyési szemléletes tárgyiasság az intenzív időélmény, az öregedés és elmúlás átélése révén nyer újabb verseiben kozmikus tágasságot.
Perc, pillanat, napok: leggyakoribb motívumai a hívás igézetének is. A nyitóvers - január hava - egy élet, hatvan év összegzését kezdi e sorokkal: "egy villanás / semmi több / szenvedés volt tán / vagy öröm / ma már alig is tudható / az üveg mögött / a téli ég a téli hó / idebent / holmi tegnapok / derengő szakadék-köde / vagy az se már / hatvan tél és félhomály / átleng önmagán a nap / s az idő itt áll / megkövült lávaként / és nincs tovább". Mind, ami éltette, szerelmek és remények, "hazátlanul tántorog" benne, s egyetlen bizonyosság maradt: "egy villanás / semmi több / ennyi a tudható / az ablak mögött / a téli ég s a téli hó". Úgy tér vissza a zárlatban a nyitó képekhez, ahogy kezdet és vég ér egybe a végtelen idő körében. Féli is ezt a szédítő tágasságot, de az élet értelmét is ebben találja meg: "nem a perc / s nem is a pillanat / hanem ami / megfoghatatlan / s időtlen mint / a mindenség csendje / a diófák alatt" (versek a lugas alól).
Emlékei is a határtalanság ködébe veszve idéződnek fel benne, mint az édesanyjára emlékező minden út előtt soraiban: "nagyon messziről / a messzibbnél is túlról / mintha anyám szólna". Az apám sírjánál a térbeli elválasztottsággal fejezi ki a veszteséget: "már húszévnyi különbség / se választ el tőled / csak ez az ölnyi mélység / nem az idő hanem a gondolat / hogy én még itt fent / s te ott alant". Mégis átjárhatók a különböző terek: "hol a szél hoz ide / máskor hogy éljenek / virágaidat jövök / mamával meglocsolni / a bimbós életet / s bennük mintha te mozdulnál papa / szinte hallom a suttogást / a föld alatt s a föld felett". Ahogy kezdet és vég ér egybe, úgy fonódik össze a sátáni erőkben teremtés és pusztítás: "túl magányon szenvedésen / önmagát öleli a csend / miként a bűnök istene / ki azzal pusztít hogy teremt" (délutáni zsoltár). A nagyon szép minden vagyok-ban című versben döbben rá a költő tér és idő összefüggéseire, a halál jövőjében vagy jelenvalóságában örökké ott élő múltra, az emberi élet értelmére, az emlék(ezés), a nyomot-hagyás megtartó erejére: "most hogy már tudom a vég / mitől v é g e s egyben alkony / meg túloldal is s hogy / együtt önmaga tér s idő / itt - vagy ott? egyremegy - belül ahol elkezdődött / s ahol majd lezárul / mindaz ami nem kevesebb / s nem több a semminél / merthogy minden vagyok-ban / a v o l t a múlt feszül s feketül".
Az idő motívuma mellett egyenragúan fontos az időtlenséget, a (ki)tartást, a (kisebbségi létben is) megmaradást, itt-maradást jelképező diófa. S a természet fényűzése, a virágok: jázminok, a tátika, s a növények: gesztenyék, a fű, a lucernatábla, s a mindezt folytonos mozgásban - szinte életben - tartó szél. De egyre kevesebb örömöt, vigaszt nyújthatnak "a tékozlás peremén" (sehogy és mindörökre), amikor minden, még a halál is "mint a fölszálló pára / elenyészik a nap tükörében" (hajnalidő), mert "iszonyat időben nincs hol megmaradni" (tőből kivágott délután), mert az ember valamit végérvényesen elhibázott: "mit ér az emberi lét-idő / ha pusztítás minden szava" (az a pillanat).
A kötet egyöntetűen, kicsit egysíkúan komor hangjába az amerikai utazás ihlette versek - minden mögött az óceán - hoznak némi változást. Nem anynyira hangulatukban, hiszen itt sincs "egy tenyérnyi jövő sem", csak - mily remek kép: - "a lét-küzdelem / lazac-makacssága" (oregon), s a hit itt sem ad menedéket: "a megfeszített egek öt sebe / ránkokádja az elfajzott mennyországot" (az óceán előtt) - zúdítja ránk e Szepesi Attilásan bosch-i képet. A dikció változik meg, lesz zaklatottabb, sebesebb, a vers gyakran egyetlen végeérhetetlen mondat, mint a kolibrilesben, s ez a váratlan dinamizmus, a fogalmi ontológia átplántálása a képek és benyomások áradatába frissítően hat. Miként az üzenet című ciklus enigmatikus-hermetikus forgácsai és a vizuális képzeletet közvetlenül is provokáló képversek is gazdagítják a könyv hangzás-változatait. Ám a végkicsengés, a könyvet záró címadó vers utolsó sorai újból nyomatékot adnak Gál Sándor újabb költészete kiábrándultság-érzetének, egzisztenciális pesszimizmusának - a küzdelem vállalását is hirdetik ugyanakkor: "valóság lidérces közegében / ott állsz a hívás igézetében / és nincs semmi bizonyosság / csak az örök várakozás töviskoronája".


Utassy József: Isten faggatása

A Kilencek antológiájában, az Elérhetetlen földben mutatkozott be, de még abban az évben megjelent az első önálló kötete - aztán nyolc évre rá, ötévi várakoztatás után a második. Már a Tüzem, lobogóm! nagy feltűnést keltett, a Csillagok árvája után pedig az egyik legnagyobb tehetségként méltatták. Aztán volt olyan időszak, amikor a kritikusok azért fohászkodtak, hogy ne hagyja abba a versírást... Utassy József tragédiákkal terhes sorsát is képes volt költőként viselni, a nyolcvanas években összegyűjtött verseit is publikálta, a kilencvenes években is sorra jelentek meg kötetei. Az Isten faggatása is, bár 2000-ben jelent meg, ebből az évtizedből, 1992-1994-ből közöl verseket, jobbára a cím által előrevetített témában.
Fájdalmasan perlekedő, lázasan heves, keserűen indulatos hangja valamelyest megcsendesült. Visszafogottsága nem megadás: bölcsesség; csöndes öniróniája nem önfeladás: higgadt önszemlélet. Már csak a sorok mögött izzanak, parázslanak az indulatok, felragyog még egy-egy varázslatos kép, de teret nyer a groteszk is. Kevesebb a tüzes fölkiáltás, a szemrehányó kérdés, kevesebb a magabízó hit, de kisebb, rezignáltabb a fájdalom is.
Őszikék? A közelgő öregedés bizonyossága? Talán csak a bölcsesség, a kontempláció elégikus dalai a tiszta dalok, rapszódiák, himnikus siratók helyett. A halál talán már nem is rettenti - felkészült rá? Tud róla: "már / engem / minden / pillanatban / útrakészen / talál / a / halál" - szól az Útrakészen, minden sorában egyetlen szóval hangsúlyozva-bizonygatva, hogy valóban felkészült. "Koporsószagom van, / tömjénillatom" - jelenti ki a Fiam él című versben. S az Estelednek lassan szinte tárgyilagosan állítja: "élni, meghalni jó".
Képei olykor most is a természet végtelen gazdagságát villantják fel, de azzal az utassys jellegzetességgel, hogy a táj elemei a transzcendenciában találják meg (vagy veszítik el?) értelmüket, mintegy fölfelé nőnek gyökereik, abba az Isten nélküli vagy közönyös Isten által lakott kozmoszba, amely egyszerre vonzza és rettenti a költőt. Ilyenek az Ősz van szerelmem haikui: "lassúdad eső - / ólom egekből hull rád / a szomorúság". Az Isten "Dundi angyala megannyi habcsók" (Látni akarom az Istent), s a költő boldogtalanul halna meg, "Mert munkám / félbe-szerbe hagytam, / világgá ment őrzőm, / az angyal, / mivel én Istent megtagadtam. // Piros parázson / toporog talpam." (Ha most meghalnék) A Pogány imában Istent tagadja, mert "Sebnek elég, amit ütött / rajtam a nap, amíg sütött."
De a képek többsége tárgyiasabb, nem az égi, hanem a földi szférához kötődik: "szavaid ökle / úgy sújtott szívemre / elefántot is / megtántorított volna" (Harag múltán). Vagy a Tintahal ironikus önmetaforájában: "Tintahal, tiéd a tenger! - / parton habok fecsegik ezt. / De én tudom, annyi tied / belőle, mit bekékítesz / nagy fekete félelemmel." Persze többnyire a tárgyak is evilágon túli távlatot nyernek, mint A csend hintája: "Egy hinta leng magányosan, / benne a drága Senki ül, / arcán bánat, talán mosoly, / de nem beszél csak senkiül." Hátborzongatóan kísérteties az Őszök ősze felütése: "Az idő partján hinta leng, / én ülök rajta meg a csend. // És fúj a szél, és hull a lomb, / minden levélen hullafolt." S a költőben játékosan groteszk Szörny lakik: "Dőzsöl agyamban, / vedel, zabál, / sugall, parancsol, / dúl, kiabál. // Gyomra gyehennáján / a végzet / hetvenhét szüzet / elemésztett."
Utassy József a dal mestere. A gondolatritmus szökkentette, meghökkentően tiszta vagy groteszk rímek kapcsolta, a könnyedséget fölizzó indulatban elemésztő, a szív viharát a rezignált (ön)iróniával csillapító, rapszodikus dallammenetű, nemegyszer csattanóval, de legalább gondolati magasponttal záruló, egyszerre láttató és szemlélődő daloké. Az Isten faggatása verseiben is a dal az uralkodó műfaj, ám itt többnyire elégikus aláfestésű, a rímjátékokban is visszafogottabb, de metrikailag most is rendkívül változatos, rövid sorokra tagolt daloké. Az egyneműnek ismert műfajt úgy képes megkomponálni, hogy összetett hangulatot és gondolatiságot teremt váratlan váltásokkal, kiugratott félsorokkal és a tematika polifóniájával: szerelmes verseiben is mintha Istenhez szólna, s Istennel is mint egyenrangúval perlekedik (a legritkább esetben könyörög hozzá, például a Leng az ég, reng a föld című nagyon szép versében: Uramisten, segíts, / magamra maradtam, / itt állok egyedül, / kötél a nyakamban"); ars poeticájában - Költőnek lenni - is Istent keresi: "Tudtam, ha pávák remekítik / a délutáni dombtetőt: / ott Isten is jelen van mindig. / És féltem őt, rettegtem őt. // De csak tarka tollat találtam, / a rebegő, rezgő levegőt."
Ám szívében még mindig ott él a lázadó ifjú és a sorscsapások megkérgesítette zordon magányos, az örök dacoló. A címadó vers szemrehányása a zárlatban gúnyba fordul: "Számomra mit eszeltél ki?! / Miféle döghalált, Uram? / Bűzlök, de mégis téged szánlak / szomorúan. // Mert nincs esély, Uramisten, / föltámadásra nincs esély! / Gyere, ültess föl térdeidre, / s hazudj, mesélj." Amelyben Zengi és gyalázza Istent, blaszfémikusan kifordítja a Szentháromság jelképét: "TARTSD MEG SZENTHÁROMSÁGODAT / MAGADNAK! / Tagadlak és tagadlak és tagadlak." Saját halálfélelmét is Istenre fordítja vissza: "Mert bűnös ő, / ezerszer az! Lilára verte átkom. / Félsz, ugye félsz, Isten, a nagy találkozástól?!" (Akit lilára vert átkom)
Az istenes versek magyar költészeti hagyományát megújító - s ebben persze korántsem társtalan - Utassy József egyetlen profán imaként zengő, igéző-borzongató verseit egy csendesen dacos verssel zárja új kötetében. Az Örömhír kétértelmű zárlata azt sugallja, a költő nem lelte meg a bizonyosságot, s nem lelte meg nyugalmát sem: "Gyiloktól mentes álmot látsz, / a lelked leng, a tested láng, / ha minden van, csak Isten nincs: / a mindenség vigyáz majd rád." De megtalált egy új hangot, amellyel nem adta föl régi önmagát, ám gazdagította-kiteljesítette eddigi lírai életművét.


Kiss Benedek: A havazás mögött

Kiss Benedek is a Kilencek antológiájában indult, s rövidesen megjelent első kötete is (Gazdátlan évszak, 1970). Gyermekverseket, verses meséket is ír, bolgár nyelvből fordít. Költői pályájának eddigi legteljesebb összefoglalása A világ örökbefogadása (1993) című kötete.
Gyönyörű allegorikus ars poeticával (Verset írva) nyitja új kötetét Kiss Benedek. Az első versszak a fészkét sárból tapasztó fecske metaforájával jellemzi a költő munkáját, következetesen végigvezetve mindkét képi síkot, a költő és a fecske tevékenységének részleteit: "Mintha fecske gyurmázgatja fészkét: / szájmeleg sárszókból lesz a vers. / Lélek-dágvány hajlik kétrét, négyrét - / szóra szó-sár nyálazódik, nyers." A második szakasz a lélek-sár metaforát bontja ki: "A lélek osztatlan láp, felül hínár / s tündérrózsa - lent sötét iszap. / Megbolygatva kénbuborék és sár / bugyborog föl, az aljból kicsap." S a zárlat a fészkében rekedt madár képével ábrázolja a költő sorsát: "Mérgek, csigák, kagylók kavarognak, / egész életed üledéke fölbolydul, / körül nagy smaragdbékák vakognak, / s nem repülhetsz ki a magad rakta falból." Egy ízig-vérig személyes költészet hitvallása ez: a költészet az énben van otthon, az én a költészet foglya, "versek-bolondja" (Ha marad örömöd).
És a természet szerelmese: Kiss Benedek verseiben szinte megelevenedik egy különös, hol falusi, hol városi, ám akkor is élettel, nyüzsgéssel teli világ. Bár rezignációval, a beletörődés csüggedtségével szemléli, mintegy szobája ablakából, a hangja nem tisztán elégikus: a dal könnyed futamaival keveredik egy-egy lemondó, disszonáns hang; a kedvetlenséget is oldja egy-egy föl-fölszárnyaló, találó költői kép.
Mégsem dinamikusak e versek: inkább hullámzóak, egykedvűség és rosszkedv, szeretet és közöny, meg-megcsillanó öröm és csömör között ingadoznak, e hangulatok szinte egymásba úsznak, összefolynak, mert a költő zsongító versdallamával, a lélegzet alig változó ritmusára komponált sorokkal és tagmondatokkal mossa egybe azt, ami lelkében tündérrózsa és üledék.
Az első ciklus - Cinkék téli tiszafán - nyitóverse, az Ömlik a köd még a disszonancia fölerősödését ígéri a karácsonyi készülődés és a Karácsony áruvá válásának ellentétével, s a Most is és most sem indulatos hangja, groteszk képei - "takony homály", "a boldogtalan Mária / most is elvetél / bennünk" -, csattanós zárlata - "Isten szeme bevérzik, látván: / mivé is lettünk!" - dinamizmust sugároz. A ciklus verseinek többsége mégis abba a szemléleti egyöntetűségbe - olykor egysíkúságba - burkolja az ellentétes indításokat, amely kioltja a versbeszéd feszültségét és fölerősíti a rezignáltság, csüggetegség érzetét. Az egynemű természeti képek, választékos, tájszavakban gazdag, olykor keresett nyelvi tér a második ciklusban - Béke a barackfák alatt - közéleti tematikával egészül ki. Olykor áttételek nélküli, publicisztikus közvetlenséggel: "... a virágok és a lányok szépek, / mint a kormány-ígéretek. / Pár százezer megél / dúsan, a többi vetél, / kukákban kotorász, míg meggebed, / ünnepen csirkelábat ropogtat" (Mátra, te legnagyobb!). Allegorikusan, több invencióval fogalmazza meg a fenyegettetés-kiűzettetés helyzetét a Töredék, fájdalmas játékossággal és frivolságában is találó csattanóval a Szarvas-ének: "agancsunk ki se nőtt, / a rapsic már kilőtt, / szarvas-döggel teli / ez a kis ország. // Jaj, mi bolondok, / mi szarvas-marhák!" Túlbeszélős, ötletszerű képzetfűzésekkel él a Márc. 15. 1996. és a Fohász című versben, önsiratással zárulnak az Októberi vers októberi nemzedéket megszólító sorai, erőteljesebbek a Mire vársz konokul? önvádló szólamai, rokonszenvesen önironikus az "egyenes tartás" morális elvét tematizáló Hogy függőlegesen találjon.
A harmadik ciklus - Versek Katinak - az előzőeknél egységesebb, láthatóan intenzívebb inspirációkból fogant, himnikus zengésű dalai, helyzetdalból álommá magasztosuló - majd újra a valóságba viszszazuhanó -, illúziót leleplező látomásai (Tünemény, kancsó mellett; Szindbád meséiből) a szeretet "Bach-fúgá"-it (Arcod) zengik. A Vén Harpagon, a Kenyér és kés a ciklusból is kiemelkedő egységes, szép versek. S olyan igéző részletekkel ajándékozza meg az olvasót, mint az Amíg átfordul a naptár lapja metaforái: "a csillagok hínárja közt / a hold ladikja / megfeneklik", vagy a Biztató e természettudományos pontosságú, megkapó képe: "édesen csordul / az érett szőlő leve, / kapatos darázs a Nap, már nem szúr, / sugár-lábakkal markolja az eget, / míg aláfordul."
Más hangon szól a kötet negyedik ciklusa. Az Apám kertjében visszaemlékezései olyan tárgyilagos hangú, visszafogott líraiságú darabok, amelyek már nem csak a részletekben, hanem a ciklus teljes egységével, egy tömbből faragott súlyosságával nyűgözik le az olvasót. Az apa emlékével való viaskodás ambivalens érzelmeket hív elő: egyrészt a gyász, a megkésett igény az apa megértésére, másrészt a vádló, elkeseredetten szemrehányó hang. A megöregedett apa "megcsendesülten Istenben állt, / gyámoltalan és halálig fosztva, / akár egy almafa szüret után, / csupált ágakkal meg-meginogva, / nem keményen, büszkén, mint hajdanán" (Nem értettük mi). A Te, aki papok közt a zsarnok és istenkáromló apát kárhoztatja: "Lázadóvá tetted egész családod, / s röhögtél, amikor karóba dőltek. / Lettél az Úr szemén akkora hályog, / amelytől nem látta ő sem a Földet." Máshol azt mondja: "Kisdedem vagy már, kit mindentől féltek. / Futkározz hát bennem pitypangos réten. / Étetlek szívemből. Italod: vérem." (Fejem az öklömön). Míg végül végképp megcsendesül az apa emlékével vívott harc, hisz minden gyerek tudja, hogy bár Oda a legenda, a krisztusi szeretet győz: "Napáldozó apám kertjében. / Elhalt a kaszasuhogás. / Égi vér ragyog a levélen, / s mint Krisztus sebét szent Tamás, / megtapintom a vén fák kérgét: / körte, meggy, szilva, őszibarack. / Apámat régen eltemették, / de fái gyümölcsöt ontanak." Egy-magvú, letisztult, józan mondatok. A havazás mögött magaspontja.
A mindennapi pohár keretet alkot az első ciklussal: a költői én újra magába fordulva, a mindennap gondjain rágódva veszi sorra mulasztásait, barátságait - több vers szól költőtársakhoz -, csalódásait. Sok az alkalmi, könnyed játékos költemény, még az Istenhez szóló versek között is. Az utolsó vers - Hogy hallgatok - teszi emlékezetessé a zárlatot, a költői én újra fölegyenesedő, dacos hitet-vallása, a kívülállás szólamával: "Utálom a fegyelem szögletes giccs-szobrait, / karácsonyfa-díszek imaságát". Itt már nem elsősorban a költő, hanem az igazabb létért perlő ember szólítja meg az olvasót: "Bocsássatok meg, ha hallgatok, / sebes és gyenge a szám a szóra. / De kérdezzétek a szemeimet!"


Ágh István: A képzelet emléke

Két tucatnál is több könyv (ennek fele verseskötet, az első 1965-ből, beszédes címmel: Szabad-e énekelni?), meseregény, szociográfiák, népmese-átdolgozások, regények és elbeszélések szerzője, eszszéíró, műfordító, kritikus, folyóirat-szerkesztő: csak adatokban jellemzik Ágh Istvánt. Eddigi költői munkásságának summáját az 1998-as Mivé lettél válogatott és új versei adják. S két évre rá megjelent újabb verseinek gyűjteménye, A képzelet emléke.
Ő is hangsúlyosan alanyi költő, akár Kiss Benedek vagy Utassy József, ám Utassynál tárgyiasabb, a hétköznapi közel áll hozzá, mint Kiss Benedekhez is, a lírát azonban epikai elemekkel színezi: gyakran egy teljes történetet bont ki versben, ennek következtében versbeszéde nem dalszerű, mondatai indázóak, bonyolultak, többszörösen rétegzettek, a versek hangneme összetettebb, zaklatottabb, az áradó dikció szinte sodorja magával az olvasót, aki csak utólag döbben rá egy-egy húsbavágó képre, hasonlatra, metaforára. Nem fogalmian gondolati, mint Gál Sándor oly sokszor, hanem tárgyából, a tárgy szemléléséből és értelmezéséből bontja ki a gondolati reflexiót, amely jelzésszerű csupán, ám a vers archimédeszi pontja, fő indulati alapja.
A kötet alaphangját adó első ciklus egy feltehetően valós utazás élményeiből született szellemi-kulturális - ahogy a cím mondja: - Száműzetés-próba. A címadó vers visszájára fordítja a haza-száműzött képletét, hisz nem a költő bujdosik hazátlanul: "Mikes Kelemen módra hét napig / próbálgatom a száműzetés kínos / csöndjét szívemben, hogyan bujdosik / bennem hazám". Ez a gondolati alapvetés, a kiinduló vershelyzet, amely aztán a szakadatlan asszociációk, az indázó, versszaknyi mondatok mögött már-már elenyészne, amikor váratlanul újra visszatér a haza motívuma: "amíg magyart mormolok / magamban, hullámzó hangsúly, sziszegés / szól (...) / Pénelopé sóhajából szövött, / szűznek tetsző görög nyelv, nem tudom, / megrontották-e ezt is, mint az én / gyöngyöm, virágom, csillagom, hamis / közegben elkeverve, mintha itt / kávézóban butulna el Platón, / s futballpálya lenne Thermopülé." Hallatlanul izgalmas, ahogy a gondolati reflexió minduntalan látvány-elemekbe öltözik, s szinte zenei a szerkesztésmód, ahogy a harmadik strófában a hazátlanság motívuma egy Törökországba tartó (lám, visszakapcsolás Mikes Kelemenhez!) kamionos tárgyiasan ábrázolt képében tér vissza: "egy fuvaros / kelt át a városon ebéd után, / behemót kamion, vad világporos / ponyvája duzzadt, nagyalföldi sár / szürkült alján, mit kereke fölcsapott, / s ment a terhes lény, megtelten valami / honi áruval Kisázsia felé, / (...) egy pillanat volt ez is, s már tovább / vitte az örök monoton vonulás / hazátlan kuckójában, egyedül / kelt át a városon ebéd után."
Az európai kultúra kincseit csodáló s a mögöttük rejlő múlton morfondírozó utazó, hazatérvén, megvallja: "Hátulsó világban, örök szürkületben / szeretek maradni", s a honi ízeket sorolva talál vissza nyugalmához: "a szegfűbors erővé / őrlődik, míg erodál a majoránna / kába aromává, édes emlékezet / metaforái a Franck kávé, a Váncza / vanília, nincs más halkszavúbb költészet, / mint az eperlekvár melankóliája" (Hátulsó világban). S már otthon szemlélve a budai hajnalt, még a költészet hatalmáról is megkockáztat egy bizakodó kijelentést: "mert fölébredt a város millió / Sziszüphosz nyomja s annyi felvonó // lóerő húzza hajtja szüntelen / hogy ránk ne essen merőlegesen // vagy éppen egy magányos költemény / vezérli lassan megszokott helyén?" (Hajnal Budáról).
A második ciklus - Odafelé - versei a személyesség körébe húzódnak vissza, egy pillanatra a versbeszéd is dallamosabb, a költői én önironikusan vet számot életével, még a számvetést is leplezve, mint az Arany János Epilógusának dallamát és öniróniáját idéző Porció fogytán: "Semmiféle tósztos ünnep / nem kísért hogy hegedüljek / szürke nap van / téli éjjel őszi nappal (...) porció fogytán a leltár / azzal bővül ami nincs már / csak a titkos / írással rótt vég a biztos". S mintha Arany tétovázása: pengesse-e még a lantot, térne vissza a ciklus címadó versében: "öreg lantos módján próbálom a dalt, / s ha a dallamot már nem bírom tovább, / lombok kis cigánya húzza legalább." S itthon a hév is elragadja, a Farkasréti temetőben gondolva vissza bátyjára, Nagy Lászlóra s a halála óta eltelt időre: "aki már öcsémmé fiatalodtál: iszonyúan magam vagyok, hiányzol (...) hétszer / annyi a maszlag, kizárólagos / a gőg, a gúny, eszeveszett önérdek / bandázik, virágéneket tapos, mondtad: Úristen, én nem vagyok itthon? / mondom: Úristen, én nem vagyok itthon!" (Innen indulnak) S elveszített édesanyját gyászolva szólnak versei himnikus, orgonás zengéssel, az Előérzet, A hír után, Harmadnap, Nem tudhatom, a Szigligeti Szent Erzsébet, Mivé lettél. Ahogy a Behavazott színpad látomása egy elpusztult, jelképies színpadról, úgy válik a halál nyomán minden álommá, mesebeszéddé, semmivé, s csak "az elmúlás riasztó / üzenete forog vissza a lemezen." A Makovecz Imre paksi temploma és az Istenháza is a lét értelmére, a pusztulás miértjére kérdezést hívja elő: "miért vagyunk így leosztva, / ha a végünk égi semmi, // mennyi bűnt kell elkövetni, / hogy legalább belénkcsapna / haragjával, ugyan mennyi / áldozat vár áldozatra, // míg a füst az űrt belengi, / hány oltárt kell még emelni / a Genezis mintájára, / néma zsoltárt hagyva hátra?"
Egy régi kisfilm elképzelt forgatása címmel az idő múlását teszi meg tárgyának a költő egy ciklusnyi versben. Szociografikus pillanatfelvételekhez kapcsolódnak könyörtelen, öngyötrő reflexiói, sétáló fiatalokban keresve egykori képmását, különböző idősíkokat összekapcsolva teremt gondolati-indulati feszültséget. Epikus történetmozaikokhoz fűzi filozofikus reflexióit, sosem veszítve szem elől a gondolatra indító tárgyat vagy eseményt, legyen az 57 éves Szabó Lőrinc, akit a költő észrevétlen követett, s megérezte a tömegbe simuló jelentéktelenségében az öregedés drámáját (Konkrét álom). A Vénülő árvák éjszakája újra a családi fészekmeleg emlékét idézi bensőséges képekben: "borzongani kezdtem az emlékké változástól, / melyet a megsürült levegőben szimatolva / ízlelek, akár az édes szösztejet, / eltelve aranyos gombócok párájától, anyámmal, / apám is úgy tűnt át az őrölt abrak aromájává / a tengeri-földek családias melegében".
A Múlt századi naptár ciklus egyik központi témája a balkáni háború. Itt is az idősíkok egymásba csúsztatása teszi lehetővé az értékszembesítést. Az egykori makedóniai ösztöndíjas, visszatérve ifjúsága színhelyére, néhány emberi gesztus szerencsétlenségében képes felmutatni a népeket egymás ellen uszító megnemértés és gyűlölet eredetét. S azt a morális káoszt, amelyet, mint a ciklus címadó versében írja, a háború, az öldöklés hagyott maga után: "most már az sem tudható, kinek s miért / kellene vezekelni, hogy megszelídüljön / az emberképű vadállat, aki nem is magáért / öl, ámokfutó gyanánt tipor a tetemek / poshadó szervein, félholtak arcán, maga is / hibbant vérestökű herélt, és furkós bottal / ágaskodik az ájult nők ölének, // mielőtt fattyakat nemzett fajtáját bővítendő, / mégis apagyilkosokat hagyott hátra, mint / taposóaknákat az ösvényeken, hogy ne legyen vége, / mert mindig visszatérhet valamikor egy túlélő, / s számon tartja, mit s kicsodán kell megbosszulni, / nemcsak fogat fogért, szemet szemért, / de egy miatt mindenkin."
Tűnődésre ragadja egy lezuhant repülős rámaradt íróasztala (Képzelgésből fakadt), az eladott zuglói lakás emléke, "hol tizenhárom éven át / nagy álmaimat kuszáltam", s hogy vajon mit csinál utódja, "kinek pontosan akkora / tér van testére szabva, // akár valaha nekem is" (Vizitációk). Meditációinak kiváltója egy párizsi út, burgenlandi időutazás ("Lockenhausenben nem értik, / milyen nyelven mondok Lékát" - Burgenlandi vándorének), a dohányzás rítusa, apja öröme unokája születésekor (Legenda); ilyenkor valami paradicsomi öröm, kegyelmi állapot is belopódzik a komor alaphangulat mögé: "Hogy mondjam el, micsoda édességgel fogad / ez a túlérett ősz a szilvaízű fényben", kezdi a kötet címadó versét, s a kegyelmi állapot "az elvadult gyümölcsös káoszából" lepi meg, "ahol minden magában való összefonódik, / s amit már elfeledtem, a létezés boldogságát / kifejezi helyettem paradicsomi nyelvén."
Ezt a paradicsomi nyelvet találja meg a költő a kötet utolsó, Gyümölcsös című ciklusában: honi gyümölcseinket rajzolja meg szavaival, a teremtés öröme fölött érzett áhítattal, az egyetlenség ízét lelve fel almában, körtében, barackban. Néhol még lágyan erotikus sejtelmek is fölvillannak, hol máshol, mint a Szamóca rajzában: "túlérett csönd / csókba ívelt sejtelem / hervadása járja / át a szí / vem is".
Ágh István egész könyvének egyik sugallatos remekműve az Egy másik tárlat című vers. Ahogy a múzeumlátogató egyszer csak egy csodálatos festményt fedez fel, kinézve a múzeum ablakán, a Budai Várból, s egyszerre érzi a háta mögötti festmények eljelentéktelenedését és az eléje táruló látvány bűvöletét, s közben magát és maga mellett a társát, amint e váratlan és különös látványban összetartoznak, s így hárman: kint és bent és két ember, egyetlen síkon, az ablaktáblán tükröződnek - ez mintha egész költészete ars poeticáját fogalmazná meg: abban lelni fel a költészetet, ami ott rejlik a látható, a mondható mögött, ami önnön természetességében adott, csak észre kell vennünk. A tüneményhez - "hogyan csillámlik / a képtár Dunára néző emeletén a víz / a láthatatlan mélyből, s ahogy a Várhegy / királyi kertje átvetődik meredek zöldben, / sápadt csigaház-sárga oszlopokkal, toronnyal..." -, a művész és az olvasó elragadtatásához csak annyit fűzhetünk hozzá, amennyit Ágh István e látványra reflektálva megjegyez: "a való világ és a műalkotások / tükröződnek az ablak visszfényén áttűnőben, / s középen közelítő tartásban, takarásban / mi vagyunk együttálló, egymásból látszó formák, / kiket az Isten is befejezett művének / vélhetne eltűnőben, megjegyezvén, igen jó."