Magyar Napló

A jelenlét könyvei

Lackfi János: Illesztékek,Tevan, Békéscsaba, 1998
     Öt seb, Belvárosi Kiadó, 2000
Vass Tibor: Hamismás, Orpheus, 2000
     Fürge újak könyve Szépmíves Kiadó, 2000
Báger Gusztáv: Vízrajz, Tevan, Békéscsaba, 1999
     Magánterem, Tevan, 2000

A bemutatásra szánt három szerzőt két okból kötöttem egy csokorba: egyrészt közös bennük, hogy az irodalmi életben nem játszanak központi szerepet, de nem szorultak a perifériára sem; jelen vannak a maguk csöndes módján, valamint a szakma minden "égtája" felől kaptak (és kapnak) elismerő véleményeket - másrészt mindhárman, megítélésem szerint most, a közelmúltban tették le pályájuk szélére az első mérföldkövet, amely szerzőnként két könyvet jelent; az egyik könyv a kiforrottság bizonysága, a másik pedig garancia, sokat ígérő folytatás.

Lackfi János

1998-ban jelent meg Lackfi János Illesztékek című, harmadik verseskötete. Az első két kötetből megismert kameraszem ráközelítései tovább finomultak, költői világa új dimenziókkal gazdagodott. Általánosítás, leegyszerűsítés volna, ha azt mondanám: Lackfi a mikrouniverzumból képezi "le" magának a makrouniverzumot - ráadásul ez nem új dolog a bartóki szemlélet meghonosodása óta. Sokkal fontosabb lehet számunkra a "minden mindennel összefügg" tétel mozaikszerű kibontása, valamint a mindenséget összetartó isteni egyensúly megtapasztalása az ellentétes mozgások, a tükröződések alapos megfigyelése (és láttatása) révén. Versélményeinek hitelessége olyan mindennapi és jelentéktelennek tetsző szituációkra vezethető vissza, mint: lifttel utazás - "Ha liftbe lépsz / ... / ahol valaki huzamosabban tartózkodott előtted / hirtelen utána vinnéd / a benn felejtett / csomagot (...) / de csak levegőt találsz melyet / megjáratott hajszálai / ruhái közt tüdejében / utána vinnéd nem lehet" (Ha liftbe) -, golyóstollal történő írás - "A papír túloldaláról / valaki mágneshegyű tollal / tollamat vezeti / ... / betűi domborúak mintha / vakokkal levelezne" (A papír) -, vagy mondjuk ablaktisztítás - "Az ablak túloldalán / valaki tisztítja az üveget /... / ki mostanáig engem keresett / vagy én kerestem / tisztogattam őt" (Túloldal). Az önarckép megtisztítása rádöbbenés saját idegenségünkre is. A magunktól való eltávolodás lényege a visszatalálás, ám az újra meg újra felfedezett én képe folyamatosan változik, így az összes személy közös nevezőre hozása egy valóságosabb és (emberi fogalmaink szerint) személytelenebb személyt eredményez. Ennek hasadása révén születnek a valakik, akik mindenütt, mindannyiunkban jelen vannak, odaátról tisztogatják az üveget, bennünk keresve magukat; típusok ők is, vágyaik hasonlóak, írásképük nem szebb és nem csúnyább ott, a papír másik oldalán... Az én-szemléletnek ez a módja újabb tapasztalással gazdagít: nem vagyunk többek, se kevesebbek senkinél, semminél, hiszen a környezetünket képező jelenségek bármelyike számára mi is csak környezet vagyunk - a vizsgálódás lehetséges tárgya. Ezt a kérdéskört tágítja tovább a Mozdulatok legyezői című vers, mely képbe hozza a tér-idő fogalompár és az "egyéni sors" ellehetetlenülésének problémáját is: "... mozdulatoktól kásás a tér, mely / beillesztgeti minden gesztusod / egy öntőforma ősi börtönébe: / ezt valaki már rég kivájta ott / ... / te is másnak a létét koptatod / s ha lehajolsz már felegyenesedvén / más megy tovább és téged otthagyott." Számomra talán a Verébtojás a legkedvesebb. Verébtojásnyi a szöveg, ezért teljes terjedelmében idézhető. "Fogj egy verébtojást / burkold nemezdarabba / vigyázva zsebre rakd / aprópénzt kulcsot kiskést / ne tégy mellé vigyázz / ne lóbáld kezedet / ne fuss a busz után / és ne utazz tömött / járművön sosem." Ars poetica? Istenes vers? Akármi is: egyetemes. Ezért a verébtojás nevezetű "semmiségért" akár mindent föladhatunk.
Öt seb című kötete tavaly látott napvilágot - habár '96-os verseket tartalmaz. Az öt szöveg Krisztus öt sebe és öt szent legendája is egyben. Példaértékű a pontosság, ahogy a megvilágosodás állomásait rögzíteni tudja. A történetek jelen időben játszódnak, vagy inkább egy időtlen örök pillanatban - valójában még csak belső történéseknek sem nevezhetők, hiszen idő nélkül nem létezhet semmiféle folyamat, Egymáson áttetsző kimerevített képek, melyeket egyetlen örökkön ismétlődő valósággá jelenít a megtalált azonosság vízjele. Talán nem túlzok, ha azt mondom, megtapasztalás értékű a könyv. Az egyes szám első személyű, jelen idejű mondatok bárkit hozzásegítenek, hogy az öt (!) érzék fogságában, majd azon kívül kerülve, apró benyomásokból, természeti képekből felépítse valódibb ("istenibb") önmagát. Így jelenik meg Szent Pál apostolnál a meditáció állapota: "Minél több időt töltök / érzékelések / nélkül / koponyámban / e sötét szobában / annál tisztábban látok // Várom hogy a kabócák / ezer vékony szálon függő / énekét mikor metszi el / akaratod", Szent Ágostonnál pedig így: "Érzékeimet / hártya választja ketté / innenső oldalán / harsány mindenhatás / s az átszűrődő / túli ingerek / csak néha ütnek át / olyan erővel mint a / lezárt szemhéjamon / átégő nap heve". Aztán a földi személyiség levetkőzésének mozzanata, megint csak Szent Pál apostolnál: " lassan kicserélődöm tegnapi / énem idegenebb / mint a szembejövők", majd pedig Szent Ferencnél: "Sarum hóval lesz tele / csuhámon is besüvít / szemembe megy szájamba hull / orromba fúj nyakamba olvad // Megyek talán addig megyek / míg sarumból ki nem szorít / míg a ruhám meg nem telik / míg mér nem én ő megy tovább". A végső állapotot, mely nem tudni minek a kezdete, de ürességében is teljeset ígér, Remete Szent Antal legendájában egy jellegzetesen "lackfis" megoldással hozza testközelbe: "A halott akit bennem / arccal lefelé földeltek el / addig mélyíti maszkját / a sárba míg kifordulnak / laza rugalmas vonásai / s a lélek-arc már felfelé / néz visszafordíthatatlanul". Szent Margit pedig már úgy tetszik, odaátról hullatja elénk utolsó földi szavait: "Mindig szerettem volna / ilyen vonások nélküli arcot / mintha elmosódva / az idő fölé hajolna".

Vass Tibor

Hamismás című kötete 2000-ben jelent meg, s még ebben az esztendőben rukkolt elő egy újabbal is: a Fürge újak könyvével. Mindkettő hamisítatlan vasstibi-őrületekkel tele, bár mintha valamelyest "klasszicizálódott" volna versbeszéde. (A Rend a lelkem mindennek visszhangtalan kötetéhez képest mindenképp.) A Hamismás címadó ciklusa fordulatot jelent költői pályafutása illetve "értékelődése" szempontjából, mégis az ezt követő másik két ciklus, a Nős tények, valamint az Élet és tudomány megszólalása ígér többet, minthogy a Fürge újak könyve is ezt látszik folytatni, tovább árnyalni. Vass Tibor költészete olyan, mint az angol humor: vagy bejön, vagy nem kell erőltetni. Én azért reménykedem benne, hogy egyre többen fogják érteni ezt a hullámsávot, mert izgalmas nyelvi-logikai kalandokban lehet részünk, ha hagyjuk sodortatni magunk az asszociációk áramaival. Bárki azt hihetné: ennek az irodalomnak avantgárd gyökerei vannak. Ezt látszik megerősíteni az a tény, hogy a szerző képzőművészként is sokat merített Kassák konstruktivista korszakából. Ám meggyőződésem: e két kötet forrásait másutt kell keresnünk. Szerintem inkább a zene nyelvéből táplálkozik, s az emberiségnek abból a ( fejlett!) korszakából, amikor még nem vált külön a beszéd és az irodalmi nyelv. Az öncélú nyelvjáték alapja az elbizonytalanodás: vajon azok-e a tárgyak amik? Ha nem, folyton változniuk kell, esetleg mi magunk változunk, ezért aztán újra meg újra meg kell neveznünk őket. S ha alkalmi szóferdítésekkel hozzájuk nem is, de magunkhoz talán közelebb juthatunk. A szanszkrit irodalom például nem egy hamis szóetimológián alapuló kifejezést honosított meg a beszélt nyelvben, mondván: az istenektől kapott nyelvvel szent jogunk játszani. Ezért úgy gondolom, bármit tesz Vass Tibor, ha jó, azt az égiek jóváhagyásával teszi. A zenéhez pedig úgy kapcsolódik, mint az upanisadok világához. Amikor már nem csak szavak (hangok), hanem tagmondatok, szintagmák (dallamsorok) cserélődnek egyazon tárgyra vonatkoztatva továbbra is, akkor variációkról beszélünk. Vass Tibor mellébeszélésnek tetsző, valójában variációkra épülő beszédmódja a Fürge újak könyvében teljesedik ki.
Egy bráhmanista filozófusnak az "ajtó" semmit se mond. Ellenben a tárgy körüljárására bólogatni kezd: az ajtó, ami van; az ajtó, ami még nyílik; az ajtó, ami csukódik is; az ajtó, aminek kerete van; az ajtó, ami küszöbbel bír - abban lehet (de nem kötelező) elbotlani; stb. Vass Tibor a végsőkig képes körüljárni a tárgyakat, és hangsúlyozom, ezt nem azért teszi, mert hülyének nézi olvasóit. A Sokhelyütt nyíló szöveg például zseniálisan mutat rá, mi történik akkor, ha egy apa folyamatosan kisfia gondolkodásmódjához igazítja a magáét. "Egy szürke Opel után járkálok, a Keleti körül járkálok egy szürke Opel után, játékautóról van szó, egy játékautót keresek a fiamnak, egy szürke Opelt, a fiam megkért, hozzak neki Pestről egy szürke Opelt. (...) Fél tízre érek haza, a fiam megkérdezi, hoztam-e szürke Opelt, hoztam, jó, akkor mehetek aludni, elmegy aludni fél tízkor a szürke Opellal. Legközelebb kék Suzukit kell vennem, olyat, amelyik sokhelyütt nyílik, (...) ennek a szürke Opelnak nem nyílnak csak az ajtajai. (...) Legközelebb kék Suzukit kell szereznem egy óra alatt, a Keleti körül, merthogy ott érek rá rendszerint autók után járkálni". Ennek a szövegvilágnak mintapéldája a Hangvétel, amely a Hamismás utolsó ciklusában található: "Néha arra gondolok, voltak az életemnek / legszebb időszakai. Attól lehettek a legszebbek, hogy voltak szépek, voltak szebbek és kevésbé / szépek, és hogy voltak, mert elmúltak, milyen / szép ez és mégis milyen szomorú. Elégikus / hangvételben lehetne a legszebb időszakokról / szólni, ha szólni kellene róluk, és nem lenne / elég rájuk gondolni néha. Fontos időszakok / ezek (...)".

Báger Gusztáv

Számára harmadik kötete (Vízrajz, 1999) hozta meg az első komolyabb sikert, tucatnyi recenzió és kritika született róla. Nem várt fordulat volt ez. Báger korábbi "hibáiból" ugyanis kitetszik: ösztönös alkotó - ha tehát nincs sugallat, nem jó a vers. A Vízrajz pedig jó versekben bővelkedik. A szerkesztés külön dicséretet érdemel, a ciklusok egymással dialogizálnak, s pontos képet adnak egy emberről, aki a legkülönbözőbb szerepekben megmártózva nyerte el végső formáját - már amennyiben lehet formája egy őselemnek, történetesen a víznek. Merthogy a Vízrajz önarckép, emberien torz tükör. "A lázadás tárgya: magam" (Életrajz) - bocsátja vízre a hajót, aztán gyerekkori élmények mellett horgonyoz: "Nem aludtam el szépen / a paplan alatt zseblámpa égett." (Felségárulás) A szerelem szinterei viharos vizek, de úgy tetszik, a magánnyal járó szélcsend pótol mindenért: "Részeg légiforgalom-irányító / nőtlen férj - még érhetek el sikereket. // Nyitott ablak, két emelet. / Álmomban lépcsők kopognak." (Három visszhang) A "történet" vége sejthető: ő is, mint minden "hajós" megfeneklik a végső kérdések zátonyán, s mire eljön a dagály, már más emberként utazik tovább: "add hogy magamba repüljek / magas partodra kiüljek / zöld az utolsó futam" (Ima), "Csak a keret biztos, a homály. / Kép nélküli elképedés. / Az igazak dilemmája / a végső fölfeslés előtt."(Restaurátor)
Tavaly megjelent kötetében (Magánterem) hajóskapitányból csöndes teremőr lett. Föl-alá jár karba tett kézzel, s mindennapos eseményekkel népesíti be a személyiség átrendezhetetlen termeit. Fegyelmezettebb lett Báger nyelve, és vállalja mindenki helyett, jöjjön, aminek jönnie kell. Nem bűntudatból teszi, nem is mártíromságból, csupán összegezni akar: "Ide most már miért jövök: / bazaltkőben hull a por, / fejemre zaj záporoz; / árokparton lódögök. // Oda most már miért megyek: / portól hangos a levegő, / zaj színezi át a fákat; / hosszabbak a méterek." (Metamorfózis) Se ide, se oda, valahova máshová kell kerülnie a végső megmérettetés után. Talán, ha idő előtt vetkőzi le hiábavaló tapasztalatait, az üres termekben még magára találhat, arra, ki már tudja: "születéskor búcsúzni kell" (A világ csodálata), s aki halványuló tükre előtt ennyit mondana: "Széttáncoltak engem a dolgok. // Kezemet elvitték halak, / fülemet szálló madarak, / szemem tűnő tintafolt. // Macabre-kadabra." (Rejtjeles tánc) A hiábavalóság létélményéről tanúskodik a kötet utolsó ciklusának címe is: Késő visszhang. A címadó vers pedig így kezdődik: "Unottan zsebkendőre gyújtok / csillagot talál a hátam" - és éppen itt, ezen a ponton válik bizonyossá. Nem a lét, hanem az előrenézés volt hiábavaló; de még most sem késő egy hátrafordulás. A Villamoson című verssel szemben elfogult vagyok. Sokat utazom késő éjjel a városban, és az üres szerelvényeknek mindig varázslatos a hangulatok, még a részeges felszállók is csöndben bámulnak kifelé, akárha templomban volnának. Ilyenkor történnek a pillanatnyi megvilágosodások, és ez történhetett Bágerrel is, mert néhány tükröződő felület elég volt ahhoz, hogy magántere végtelenné szélesedjék az éjszakában: "Fellazuló / városszél / Kaleidoszkóp rendez / foghíjakat // Utazó bútorokkal / a villamos ablakai / esti utcám / berendezik".