Magyar Napló

Népiség és erdélyiség

Cseke Péter: Horváth István
Balassi Kiadó, Budapest, 2000 (Kortársaink)

A kilencvenes években természetszerűleg új lendületet kaphatott a két világháború közötti erdélyi magyar kultúrhistóriai folyamatokra vonatkozó elfogulatlan, ideológiai kényszerektől szabaduló kutatómunka. A nemzeti önismeretet formáló szellemi törekvések, a kisebbségi sorskérdések és identitástényezők, az erkölcsi értékfelfogások alakulástörténetének a nyomon kísérése azért is fokozottan időszerű, mert az évtizedekig eltagadott vagy eltorzított eszmetörténeti tények, igazságok felderítésének a sürgető létérdekűsége inkább csak növekszik a változó körülmények között. A társadalompolitikai miliő újabb mozgásai mögött ugyanis változatlanul a nemzetiségi leszorítottság, alávetettség folytonossága és maradandósága, sőt az etnikai azonosságőrzés bizonyos alapvető (nyelvi-nyelvhasználati, demográfiai, intézményi stb.) feltételeinek a zsugorodása tapasztalható; vagyis az autonóm szellemi önértelmezés számára felkínálkozó szabadságlehetőségek megragadása nem jár közvetlenül együtt a kollektív önállóságra, önrendelkezésre épülő, egyenjogú nemzetiségi létezés esélyeinek a megteremtésével. A gyakorlati megoldáskeresést legalább szüntelenül ösztökélő elvi igényfenntartás szempontjából így még nyomatékosabbá válnak azok a gondolattisztázó műveletek, amelyek az autentikus közösségi létperspektívák, autonomista életstratégiák, jogegyenlőségi evidenciák nélkülözhetetlenségére világítanak rá. A megmaradás, az önépítő önszerveződés távlatainak érvényesíthetőségét, a méltányosság konkretizálásának szándékát erősítik tehát azok az elemzések is, amelyek erdélyiség, transzszilvanizmus, kisebbségiség, népiség fogalomköreinek - eszményeinek és értékeszméinek - a minél pontosabb, szakszerűbb, egyszersmind eleven hatású, akár programosítható meghatározásában érdekeltek; amelyek a nemzeti és társadalmi sorsproblémák erdélyi és összmagyar horizontjának, múltbeli, illetve lehetséges jövőbeli öszszetevőinek az áttekintésére irányulnak.
Czine Mihály, Pomogáts Béla, Kántor Lajos, Láng Gusztáv, Cs. Gyímesi Éva, Gáll Ernő, Fábián Ernő, Dávid Gyula, Mózes Huba, Nagy György, K. Lengyel Zsolt, Marosi Ildikó, Balázs Sándor, Tóth Sándor, Benkő Samu (és mások) ilyen jellegű (régebbi és újabb) alapművei mellé sorakoznak a kitűnő kolozsvári riport-szociográfus, filológus, irodalom- és művelődéstörténész, Cseke Péter utóbbi kötetei is. A Metaforától az élet felé, Kisebbségi értelmiség - kisebbségi nyilvánosság (Kriterion, 1997) című tanulmánygyűjteménye például elsősorban olyan hosszú időkig homályban maradt (vagy hagyott) nemzet- és kisebbségelméleti jelentőségű kultúr- és morálfilozófiai, társadalom- és történelembölcseleti teljesítményekre irányítja a figyelmet, amelyek főként a harmincas évek Erdélyének közgondolkodását, szellemi közéletét befolyásolták. Az Erdélyi Fiatalok-mozgalom (és folyóirat), az Új Arcvonal című antológia, a Hitel, majd a Termés című orgánumok köré csoportosuló generáció (az ún. második erdélyi nemzedék) egyszerre teoretikusabb és gyakorlatiasabb, a transzszilvánizmust egyfajta szociális realizmussal és plebejus demokratizmussal átalakító-megújító törekvései többféle korabeli irodalmi és ideológiai irányzat szemléletköréhez kapcsolódtak - a hagyományos erdélyi toleranciaelvet és szabadelvűséget is magába ölelő sajátos népi vagy nemzeti radikalizmus révén igen szorosan például a népi írói mozgalom küzdelmeihez. Jancsó Béla, Balázs Ferenc, László Dezső, Mikó Imre, Venczel József, Bözödi György, Szabédi László és a többiek életművének - bennük kevéssé ismert esszéiknek, értekezéseiknek - az értéktudatosító feltárása (ahogyan Cseke Péter is végzi ezt) így lehet Kárpát-medencei, ugyanakkor egyetemes, európai viszonylatokat tekintve is érdekfeszítő és aktuális.
Éppen ilyen tanulságos - ezredvégi szempontok szerinti - fejtegetésekkel kezdődik a szerző frissen megjelent könyve, Horváth István és az erdélyi népi irodalmi irányzat (Balassi, 2000) című monográfiája is. A keleti totalitarizmusok bukása után a népiség eszmevilága ígéretes, reális alternatívát nyújthatott volna a demokratikus jogállamiság, a decentralizált, helyi önkormányzatiság, az egyszerre szabad és felelős civil újjászerveződés számára: hiszen az igazságosság és a méltányosság ("szabadság-egyenlőség -testvériség") társadalmi, nemzeti és európai értékrendjének a hiteles egyeztetési szándéka mindig is a népi gondolat progresszivitását biztosította. A genezisében és célkitűzéseiben sem nem kirekesztőlegesen bal- vagy jobboldali, sem a kollektivista diktatúra vagy a gáttalan szabadverseny-kapitalizmus antihumanizmusát el nem fogadó népi világfelfogás továbbá megbízhatóan erőteljes bírálatát adhatta volna mind a posztkommunista térségekben helyenként fellángoló agresszív nacionalizmusoknak, mind az érzéketlenül uniformizáló újkeletű globalizmus terjeszkedésének. Cseke Péter a népiséget mint történelmi-politikai intenciót és mint esztétikai kategóriát, ízlésorientációt (Bibó, Borbándi és mások nyomán) világosan elhatárolja a "völkisch" tendenciáktól, de megkülönbözteti a más indíttatású nyugat-európai és amerikai populizmusoktól is. Olyan jellegzetesen "dunavölgyi", "kelet-közép-európai" képzet- és jelenségegyüttesként vizsgálja, amelyben szociális érzékenység, az elidegeníthetetlenül karakterisztikus nyelvi-kulturális tradíciókhoz, értékminőségekhez való ragaszkodás, közösségi szabadság- és szuverenitásakarat, kisnépi szolidaritás és európai humánméltóság szervesen illeszkedhet egy egészséges összeurópai együttélési normarendszerbe.
A mindenkori alullévők iránti felelősségérzet típusai, a léthelyzetében fenyegetett individualitás és kollektivitás védekezésformái számtalan elképzelésben, vitában, eszmecserében körvonalazódtak az erdélyi szellemi élet fórumain - a kisebbségen belüli érdekegység, illetve az elsőrendű szociális igazságtevés szorgalmazásának gyakori hangsúlykülönbségével. Az eltérő vagy egymással rokon nézetek változatos sokaságát, a releváns szemléleti áramlatokat különösen gazdagon dokumentálva mutatja be Cseke Péter. Körképében felvonulnak az Erdélyi Helikonhoz, a minőségközpontú helikoni irodalomeszményhez, a Korunk osztályharcos és népfrontos valóságlátásához, a Termés szintetizáló aspirációihoz fűződő jellegadó gondolatcsoportok - lényegében egész folyóirat-történeteket bontakoztatva ki. A meghatározó eszmeáramlatok tömör jellemzései így átfoghatják a legkiválóbbak nézeteinek alapmotívumait is - felidézve például (a már említetteken kívül) Kós Károly, Kuncz Aladár, Makkai Sándor, Reményik Sándor, Tamási Áron, Molter Károly vagy Gaál Gábor téziseit, elvi megállapításait. Kitűnik, hogy az archaikus népi kultúra lelkiségére, a különleges erdélyi (és székely) psziché sajátosságaira, a kisebbségi etika antropológiai és történelmi mélységeire figyelő helikoni transzszilvanizmus mennyire gazdag és időtálló perspektívákat szolgáltatott regionális és európai, vitális és metafizikai dimenziók együttes távlatosítását illetően. Az ősi kollektív hitvilág és a parasztkultúra, illetve a magaskultúra értéktartományainak összeépülése a bartóki modellel analóg; "felszívni a honi talaj minden ízét és megtermékenyülni a világ minden gondolat-áramával" (Jancsó Béla szerint). Mindazonáltal a helikonista világkép idealista színezetű (többek között a "desirabilitás" lélektani eredetű kifejezésével illethető /vö. Nagy György: Eszmék, intézmények, ideológiák Erdélyben, Kolozsvár, 1999/) népiségfogalma idővel egyre konkrétabb tapasztalati meghatározásokkal telítődött, s az egész kisebbségi magyarságot átölelő - nemzetközösségi jellegű - jelentéstartalmáról a társadalmi, mozgalmi vonatkozásaira került a hangsúly (sajátos és egyetemes összhangjának igényét továbbra is mindig szem előtt tartva). A radikális társadalomátalakító politikum előretörését a Korunk is nagyban befolyásolta, a harmincas évek második felében (például az 1937-es Vásárhelyi Találkozó szellemében) egy szélesebb ("antifasiszta", "népfrontos") értelmiségi összefogás esélyét is elősegítve. (S túlhaladva azon a tehertételes előző időszakon, amikor a "szociális realizmus" amúgy is szűkkeblű normatívuma Gaál Gábor követelményei között a "szocialista realizmus" szektás dogmájává torzult-merevedett.) A Jékely, Szabédi, Bözödi, Asztalos István, Kiss Jenő szerkesztette Termés pedig még inkább igyekezett (1943-as ankétjának tanúsága szerint is) a népi megújhodás, a demokratikus népiség tág értelmű irodalmi-művelődési-társadalmi programját a "torzsalkodásokon" felülemelkedő szellemi eltökéltséggel képviselni, kiteljesíteni; azt a "megmásíthatatlan elhatározást", amellyel a népet "be akarták emelni a nemzetbe" és "történelmi örökségébe".
Finom meglátások, pontos definíciók által rajzolódik ki tehát az erdélyi népiségeszmény elméleti-ideológiai változásfolyamata; az, ahogyan a nemzetegésztől Trianon következményeként elszakadt Erdélyben - a tragikus válsághelyzetnek és az életbizalom-tápláló önaffirmáció igényének a sürgető kettős szorításában - a hasonló magyarországi szellemi áramlatokat megelőzve vált erőteljessé a népiség értékfogalma és művészi beállítódást, irányultságot megszabó ösztönzése. (Elsősorban a hagyományos történelmi nemzetstátus végzetes sérülése, a kisebbségiségben elhanyagolhatatlan gyökeres újra- vagy átértelmezése révén.) A Nyírő, Tamási nyomdokain gyorsan izmosodó népi realista valóságorientáció, a fikciótól fokozatosan a tényirodalmi, szociografikus, értekező vagy esszépróza felé hajló beszédmód olyan paradigmát ír le, mint az elsőtől eltávolodó második Nyugat-nemzedék szellemisége - a szubjektivista, mitizáló, eredendően lírai kifejezésformák helyébe az objektív, empirikus-analitikus valóságfeltáró és -magyarázó szemléletalakzatokat léptető racionalizmusa folytán. Másrészt viszont amíg a magyarországi népi irodalom és népi líra a tárgyiasságtól egy új (a második világháborús szorongásélmény áthatotta) mitologizmus felé mozdul, addig a korán kiterebélyesedő erdélyi népiség éppen az első világháború utáni felbolydultsággal összefüggő végzetsejtés, sorsfaggatás, a mitikus-spirituális ihletettség elvonatkoztató hevülete felől érkezik egy új tárgyilagosság attitűdjéhez és poétikájához.
Ebbe a széles ívű kontextusba helyezi Cseke Péter Horváth István költői, prózaírói munkásságát. Annak a paraszti sorból főként a Termés légkörében felnevelkedő, Jékely Zoltán támogatásával elinduló írónak a pályaképét, aki első köteteit az Erdélyi Szépmíves Céhnél és Püski Sándor Magyar Élet kiadójánál adja közre a negyvenes évek elején, aki az ötvenes évek sematizmusának levetkőzése után újra jelentős művekben tesz tanúbizonyságot közösségi sorstudatáról, szemlélődő-elmélkedő érzékenységéről, intellektuális tudásszomjáról, a szegénység, a nyomorúság életképeit és a személyiség egzisztenciális útkeresését megörökítő alkotóerejéről, s aki 1971-re elkészíti a Magyarózdi toronyalja című falurajzát, szülőföld-monográfiáját, a személyes-vallomásos, egyszersmind tudományos-etnográfiai horizontú írói szociográfia "új hullámának" eme remekművét. A "népi írástudó" leegyszerűsítő szerepéből hamar kiemelkedve "a harmincéves Horváth István, hat elemijével, már akkor tudós költő volt, az egyszerű földmívesgúnyában" (Jékely), hogy aztán a megtéveszthetőségig tiszta küldetésvállalással (az "írástudó nép" álmát hordozva), "titok-kereső" szenvedéllyel alakítsa ki folklorisztikus hangvételből, érzékletes természeti élménylírából, a fájdalmas ellentmondásokkal terhelt kiszakadottság, az illúzióteremtés, az öntanúsítás, az öregedés érzéstömbjeire reflektáló gondolatiságból szőtt költői világát; és a részint Tamási, még inkább Móricz hatását tükröző elbeszélő prózáját. Összetett esztétikummá érlelt művészi energiája éppen az eleven sorsproblémák nyugtalanságot keltő-vibráltató diszharmóniájából fakad; "kötöttségeit a kényszerű kötetlenség, ragaszkodásait az oldott kéve állapota, szülőföld-szerelmét a szülőföld eróziója, anyaimádatát az árvaság, természetimádatát a ledöntött fák látványa löki a tudatba mindenkori figyelmeztetésként" (Sütő András). Mindezt híven igazolhatják nagy gyűjteményes könyvei is - például a Deák Tamás bevezette Tornyot raktam (1972), a Nagy Gáspár szerkesztette posztumusz Ütközők között (1983) című verskötetek, illetve a Cseke Péter gondozta bő novellaválogatás, a Kipergett magvak (1981).
Ha az erdélyi klasszikusokat tekintve továbbra is várat magára például egy Nyírő-, egy Reményik- vagy egy (teljességre törő) Makkai-monográfia: Cseke Péter evvel az összefoglaló érvényű - egyszerre eszmetörténeti és monografikus - mostani munkájával alaposan kivette a részét a hiánypótló irodalomtörténeti adósságtörlesztésből.