Magyar NaplóEgy magára maradt pozsonyi polgár vallomásai
Jankovics Marcell: Húsz esztendő Pozsonyban, Méry Ratio, Pozsony, 2000
Furcsa érzésekkel olvassa az ember újra Jankovics Marcell könyvét. Nem annyira annak "múlt századi" jellegére, hanem sokkal inkább időtállóságára csodálkozhat rá. Jankovics Marcell nem volt kisebbségjogi harcos. Pozsonyi lokálpatrióta volt, aki szerette nemzetét, aggódva figyelte sorsának alakulását és a magára maradt ember esélytelenségével igyekezett menteni, ami menthető. Ugyan vezetője volt a XIX. századi múltra (alapításának éve 1874) visszatekintő pozsonyi Toldy Körnek - melynek nevét a bölcs Masaryk elnök egyik pozsonyi útja alkalmával tévesen, Arany Toldijával hozta összefüggésbe, minden bizonnyal nem kis célzatosságot sejtve abban, hogy a pozsonyi magyarok épp a cseh vitézt verő hősről nevezik el irodalmi-kulturális egyesületüket - de magyarságvédő munkáját soha egy percig sem kísérte a más nemzetek iránti engesztelhetetlen gyűlölet vagy intolerancia. E most újra kiadott könyvének sorait nem fűti az indulat vagy a túlhevült érzelmesség éppúgy, mint egyéb nagyszerű írói munkáit sem. Nem vádiratot akart írni, hanem inkább, ahogy ő maga írta: ,,Tudnom kellett, hogy /.../a magyar problémák könyvtárakat tölthetnének meg, mert a gondok melegágyát évtizedek óta sokféle kéz művelte nekünk, mert a problémák gyökere messze elágazik a honi talajba és messze idegen földbe és idegen lelkekbe /.../ Ezt a sziszifuszi munkát mindig vállaltam és húsz esztendőből csak egy pár típust akarok bemutatni. /.../ Nincs e szomorú korképben egyetlen szemrehányó szó. /.../ Megnyugtatok mindenkit, aki nemzetiség és világnézet kérdésében más meggyőződést követ, mint jómagam, hogy mindenkinek becsületesen csak a színtiszta igazságot mondtam, mert jámbor hitem szerint csak egyetlen igazi propagandaeszköz létezik, az igazság." Jankovics Marcell könyve az ország területvesztésének, de egyben egy nemzet széthullásának, lelki meghasonlottságának hiteles leírását is érzékletesen tárja elénk. Lehetne ezt a könyvet akár Pozsony balladájának is nevezni, mert a benne foglaltakon keresztül, egy város (az egykori magyar koronázó város) válságos sorsát ismerjük meg az impériumváltás idején apró részletekbe menően. Könyvét úgy olvassuk, hogy tudjuk azt is, a város, amelyről Jankovics oly bensőséges szeretettel ír, nincs többé. Maradékát az 1945 utáni pozsonyi "magyartalanítás", a hontalanság négy esztendeje pusztította el végleg. Mintha tudta, érezte volna ezt maga a szerző is, mert bár sorai közül ki-kihallik a halvány reménykedés sóhaja, ("A história igazsága csak annyit jelent, hogy ami bűnben született, aminek ferdítés, hamisítás, erkölcstelenség vala az alapja, az elmúlik.") Pozsonyról, az ő Pozsonyáról (Pressburg, Presburgo, amely egy ideig - csakhogy régi elnevezése eltöröltessék - Vilsonovo Mesto - Wilson városként egzisztált, majd lett belőle az akkortájt nem kevésbé komikusan hangzó Bratislava, könyvében úgy olvasunk, hogy közben az az érzésünk támad, ilyen város soha nem is volt, legfeljebb csak a mesében, egyszer rég...
Az új ország, a Csehszlovák Köztársaság államkeretébe került, mintegy egymilliós létszámot kitevő magyar népcsoport Trianon utáni eszmélődésének és önmagára találásának legnagyobb akadálya, a lakhely szerinti területi elkülönülésből fakadó közösségi tudat-hiány volt. Ennek a területi széttagoltságnak, az új népcsoporti identitás kialakulására nézve két fontos jellemzője emelhető ki.
Egyrészt e tájegységek korábban semmiféle szerves fejlődésből fakadó viszonyban nem lehettek egymással, hiszen minden területi egységnek kialakult a maga déli irányba mutató szerves, regionális kapcsolatrendszere. Másrészt ezt a szerves kapcsolatrendszert az új, mesterséges államhatár nemcsak kettészelte, hanem az így elválasztott részeket el is szigetelte egymástól. Ez a drasztikus beavatkozás az új határ mindkét oldalán zárványokat, kulturális és gazdasági szempontból is perifériává süllyedő területeket hozott létre. A magyar kultúra szempontjából ilyen zárvánnyá zsugorodik össze a szemünk előtt Jankovics kedves városa, az a Pozsony, amely épp a népek határán való elhelyezkedése miatt a magyar kultúra egyik kisugárzó központja és más népek (német, osztrák, szlovák, cseh/morva) kultúrájának befogadó állomása volt.
A korábban Bécs szellemi vonzáskörében élő város, kényszerű elzártsága miatt, néhány év alatt a "mindenható Budapest" szellemi gyarmatává süllyedt viszsza, mindenfajta önállóság nélkül, ugyanakkor együtt kellett élnie korábbi életének minden negatív hozadékával is. Jankovics mindezt efféle remekbeszedett mondatokkal érzékelteti: Bécsben "hadi marazmusban múlt ki a megvénhedt császárság és koldusszegényen hagyta hátra egyetlen terhelt örökségét, a marxizmust". A magára maradt város, magára hagyott polgárai öntudatukban megtiporva szinte észrevétlenül vesztették el lábuk alól a magyar művelődés megtartó talaját, s nehezen akadtak olyan Jankovics Marcellhez hasonló apostolai, akik a sorozatos megaláztatások, megveretések, hátrálások időszakában a magyar kultúra terjesztésére szövetkezők táborát keresték volna. Jankovics érzékletes, szinte szociológiai pontosságú műben tárja elénk az ember szellemi méltósága felmorzsolódásának állomásait is. Ezek mindenekelőtt az egzisztenciális bizonytalanság, az ebből fakadó megfélemlítettség, az atomizáltság, a feleslegesség érzése, és az önfeladás, ahogy Jankovics írja, az elkallódás... De akik mégsem adják fel, azoknál is (az előbbiek következményeként) megjelent a sóvárgó "múltbanézés" és a "múltból élő" magatartás kelléke a kiúttalanság, a jövővesztés érzése.
Pozsonynak a kezdet kezdetén kellett megroppantani a gerincét. Az új államhatalom talált erre való eszközt bőven. Jankovics jegyzeteiben hű krónikásként ír a pozsonyi magyarok kényszer-kitelepítéséről, letartóztatásokról, idegen hivatalnokok és egyéb állami alkalmazottak magyar családokhoz való kényszerbetelepítéséről (amely az ötvenes évek erőszakolt társbérleti világánál is szörnyűbb emberi helyzetek sorozatát teremtette), az egyik pillanatról a másikra történő állás- és vagyonvesztésekről, a tömegmanipuláció kicsinyes mutatványairól s a múlt eltörlésének már-már Orwellt idéző rendelkezéseiről. Pozsony tiltakozott, majd néma maradt, aztán passzivitásba vonult, majd pedig lassan mindenbe beletörődött. A város új korszakának első napjaiban nyolc ártatlan polgár életét oltották ki a megszálló seregek puskagolyói. Jankovics Marcell nevüket és haláluk pontos dátumát is feljegyzi. Ennek alapján talán sírjuk is felfedezhető még az egyik pozsonyi temetőben. A képhez persze az is hozzátartozik, hogy eme "hős" megszállósereg, holmi silány operettjelenethez hasonló körülmények közepette foglalta el Pozsony városát, melyet aztán rövid idő alatt alakított át a maga képére nem válogatva az erre való eszközökben. Lásd a Mária Terézia-szobor, majd pedig a dévényi Árpád-emlékmű s egyéb magyar kulturális emlékek durva megsemmisítése, szétveretése.
A barbár kezdetek utáni későbbi időkben lassan-óvatosan kialakuló különböző magyar egyletek, a lopva beinduló belterjes társasági élet "hínárja" sokáig száműzte a magas kultúra értékeit Pozsonyból és környékéről. Az elszigeteltség pedig ezt a helyzetet tartósítva olyan szelektív mintakövetésre sarkallt, amelynek eredményeként sokáig csak a századfordulós millenniumi magyar világ megfakult díszletei képviselhették a régi/új fővárosban a magyar kultúrát.
Az új határ kijelölése után Károlyi, majd a vörösök Budapestjének magatartása mérhetetlen csalódást okozott a leszakadt országrészekben. A központi kormánytól használhatatlan utasításokat (pl. "készítsetek mindenről jegyzőkönyvet") vagy handabandázó "önkénteseket" kaptak, akik helyzetismeret és erkölcsi magatartás híján szinte minden esetben többet ártottak, mint használtak a kétségbeesve segítséget kérő, kisebbségi defenzívába szoruló magyaroknak. Jankovics leír egy tragikusan groteszk jelenetet ebből az időből, amely képletes kifejezője a városlakók lelkiállapotának. A városi színház tetejéről az egyik színész - egyéb eszköz nem lévén - egy kelléktárból származó színházi pisztollyal fenyegette a város felett köröző és röplapot szóró cseh repülőgépeket. A pozsonyiaknak éppúgy, mint más elszakított városok polgárainak, folyamatosan nemcsak azt kellett megélniük, hogy nem fontosak senkinek és sorsukkal sehol sem törődnek igazán, hanem azt is tapasztalniuk kellett, hogy új gazdáik, afféle harcban szerzett zsákmányként kezelik személyüket és tulajdonukat egyaránt. S e frissen támadt nagy étvágyú mohósággal szemben ott maradtak, magukra maradva ŐK, a pozsonyi polgárok, köztük Jankovics Marcell, aki talán épp jegyzetei rendszeres és pontos készítésével törte át az elszigetelődés börtönét.
Ugyanakkor az újonnan kialakult kisebbségi népcsoportoknak hosszú ideig nem volt lehetőségük arra, hogy tudatosítsák az összetartozást a velük közös sorsba kerülő, de más területi és történelmi adottságokkal rendelkező magyar népesség csoportjaival sem. Az információk hiánya miatt nem sokat tudhattak egymás élethelyzetéről és az azt meghatározó viszonyokról sem. Egyetlen jellemző mozzanatként, érdemes kiemelni azt a tényt, hogy az újonnan létrejött és Csehszlovákiában kisebbségi viszonyok közé kényszerülő magyar népcsoportnak hosszú ideig nem volt olyan sajtóorgánuma, amely az új ország különböző részein élő magyarságot összekötötte volna. Egy ilyen lapnak a legtermészetesebb módon épp Pozsonyban kellett volna létrejönnie, ehelyett Prágában indult meg 1922-ben Prágai Magyar Hírlap névvel. Ennek többek között az lett az egyik következménye, hogy az 1920 tavaszán sebtében lebonyolított nemzetgyűlési választásokon a szlovenszkói magyarság nem tudott egységesen fellépő, közös pártot alkotva részt venni. Az erőltetett sietséggel lebonyolított első csehszlovák választások a széttagolt és felkészületlen szlovenszkói magyarságra nézve hosszú távú következményekkel jártak.
Jankovics ilyen messze nem halad előre az időben, de hogy milyen jó szemű és empatikus író volt, azt leginkább az bizonyítja, hogy meglátásai - közel évszázados távlatból, ez már aligha vitatható - szinte mind beigazolódtak. Könyvében szigorúan ügyelt arra, hogy forrásértékű feljegyzéseit ne holmi kisebbségi aktivistaként, hanem egy autonóm pozsonyi magyar polgár megélt élményeiként örökítse meg. Ha a kisebbségi kérdésről elvétve papírra is vet valamit, azzal bizony máig zavarba ejtően a lényegre tapint. Mert mit is mondhatnánk ellenérvként az ilyen mondatra, hogy: "láttam a nagy hervadást, mert a kisebbség sorsa mindenkor hervadás, akárhogyan istápoljuk is a legkisebb rügyet." Vagy más helyen: "Évről évre, talán Pozsonyban lehetett legkeservesebben érezni, bekövetkezett a sorsok hervadása /.../ Kisebbségi sorsban nem lehet csodát tenni és nem szabad csodát várni."
A Húsz esztendő Pozsonyban című könyvet olvasva olykor szinte az az érzésünk, hogy egy száz éve berendezett múzeum tárgyai közt járunk-kelünk. Ám ennek a múzeumnak a berendezése - s ezért is nagy szolgálat a Méry Ratio szlovákiai magyar kiadó részéről a könyv újra megjelentetése - szinte a szemünk előtt elevenedik meg és lesz máig szóló kérdésbe kódolt üzenet. Ki hinné el például, hogy már hetven évvel ezelőtt leírhatók voltak ezek a mondatok: "Közép-Európa... Ez volt és ez ma is a kérdések kérdése, s aki erről tiszta képet és tárgyilagos ítéletet tudna megírni, szebb költeményt írna, mint az énekek éneke. Sorsdöntő kérdése ez legalább féltucat szomszédos kisebb nemzetnek és egyensúly kérdése a nagyhatalmaknak, mert ha Közép-Európában megindul a lelkek rengése, /.../ titkos szeizmográfok jelzik a rengést diktátorok és alkotmányos diktátorok és minden világnézetek nagymesterei álmatlan éjszakáin."
A könyv 1938-ban fejeződik be. Az év vége, az első bécsi döntés a magyarság diadalünnepe volt. Jankovics azonban "száraz szemmel" ilyen sorokat írt le azidőtájt is: "Húsz évig szinte reszketett jobbom, hogy megértő, békülő, szerető baráti kezet nyújthassak - a szlovákoknak. Húsz évig vártam egyetlen meleg igaz kézszorításra. Várok, várok, tovább várok /.../ Ezért a könyv végére egyetlen írásjelet tehetek, a nagy kérdőjelet: ?"
E kérdőjelre éppúgy, mint Jankovics Marcell egyéb feltett kérdéseire, azóta sem adott még választ a történelmi idő. Legyünk hát türelmesek, mi is várjunk, ha kell kinyújtott kézzel és úgy bízva az igazságban, ahogy ez a magára hagyott pozsonyi polgár egykor bízni tudott...
