Magyar Napló

A néven nevezettek

Rainer M. János: Nagy Imre politikai életrajza II. 1953-1958,
1956-os Intézet, Budapest, 2000

"...jelenleg Magyarország a világ legdemokratikusabb állama. ... Ha a börtönőr és a katona nincs meggyőződve, hogy az, akit őriz, az ellenség, akkor nem is őrzi őket."
Rákosi Mátyás (1953)
"...a nemzeti függetlenségért, önállóságért, szuverenitásért és egyenjogúságért vívott szabadságharcnak a magyar történelemben első ízben a munkásosztály állt az élére. (...) Jellegzetes vonása volt ennek a függetlenségért folyó harcnak, hogy a munkásosztály az egész nemzet egységére támaszkodhatott..."        
Nagy Imre (1956)
"1956-ban Magyarországon a szabadságmozgalomnak egy Nagy Imrére volt szüksége ahhoz, hogy az értelmes és méltó végkifejlet reményében vegye fel a harcot az elviselhetetlennel."
Rainer M. János (1999)
A XX. század magyar miniszterelnökei közül heten végezték erőszakos halállal, de közülük "csak" Nagy Imre a mártír, s önfeláldozásával Teleki Pál a hős. Az utóbbi öngyilkosságával ugyan nem akadályozta meg a "hullarablást", de azt igen, hogy Anglia beváltsa fenyegetését és hadat üzenjen Magyarországnak. Utóbb felmerült, mennyivel hasznosabb lett volna az ország jövője szempontjából, ha Teleki nyugatra távozik várva az alkalmas pillanatra, hogy emigráns kormányt alakíthasson.
Nagy Imre más módon nézett szembe a politikai csapdahelyzet számára halált jelentő kihívásával, mint gróf Teleki Pál. De hogy ezt megtegye, személyiségét szabaddá kellett tennie. Ki kellett szabadulnia abból az egyéniséget, érzést és gondolkodást elzsibbasztó, majd megbénító és elüszkösítő gúzsbakötöttségből, amelybe a kommunista párttagságot vállalva belekerült. Ennek akadt látszólag veszélytelen technikája; tudott örülni az életnek, hagyományos értéknek tekintette a családot, kedvét lelte egy pohár borban, a jó ebédben, a meghitt beszélgetésben, kirándulásban, unokáiban. Ez a leplezetlen természetes életszeretet idegen volt a kommunista aszkézistől. Idegen, mert veszélyes...
Az ilyen "kispolgári" tulajdonságjegyek személyes hatalommal párosulva ugyanis aláaknázhatták a totalitárius rendszer kiépítésének szándékát. A kommunista pártban egyébként is minden kiszámíthatatlan volt; egy bizonyos mennyiségen túli hatalom birtoklása elkobozható magántulajdont vagy elorozható közösségi tulajdont jelentett, amiért bárki akár a szabadságával, akár életével fizethetett. A pártfegyelem mindenkit figyelmeztethetett rá, hogy csupán kicserélhető csavar a hatalmi gépezetben, de amíg a helyén volt, addig ki-ki azt hihette, hogy a gépezet működéséhez rá is szükség van; esetleg - leginkább ő szükséges. Akiben így vagy úgy tudatosították, hogy ez nem így van, lelkileg öszszeroppant, s ha életben maradt, s nem tartozott a pártos múltjukkal kíméltelenül szembenéző és leszámoló kivételek közé, minden eszközzel arra törekedett, hogy ismét anyacsavar lehessen a vele korábban mostohán bánó pártban.
Rainer M. János Nagy Imre életéről írott monográfiájának második kötete ennek a - külső körülmények kényszerére - keménységéből olykor felengedő totális diktatúra által hol gyorsított, hol fékezett személyes küzdelemnek a krónikája. Véresen kirajzolódik belőle az a lehetetlenség időnként metszően éles tényeivel összeszabdalt törekvés, hogy Nagy Imre úgy akart a kommunizmus egyént rabbá tévő béklyóitól megszabadulni, hogy megmaradjon kommunistának. Egy általa elképzelt idealisztikus - tehát olyan, aki nincs - kommunista szellemképe lebegett előtte, akinek egy ideig elvtársait - beleértve a szovjet főelvtársakat is - látni szerette volna. Hosszú éveknek kellett eltelniük ahhoz, hogy rádöbbenjen; e vonatkozásban is jobban jár, ha csak önmagáért felelős. Az általa megrajzolt, erényeiben őskeresztényi vonásokat felvillantó kommunista képéhez élete végéig hű maradt.
Rainer M. János hatalmas szellemi vállalkozásának első részében, monográfiájának első kötetében részletesen ismerteteti azt, hogy Nagy Imre milyen szerepet vállalt a szovjet típusú ún. "néphatalom" magyarországi kiépítésében, arra is kitérve, hogy olykor egészen váratlanul mely pontokon lázadt ellene - pl. a kisparasztság és a kulákság helyzetének megítélésében, a kollektivizálás és a beszolgáltatás kérdésében. Éppen az emiatti háttérbe-szorítottságával hívta fel magára a szovjet vezetők - Berija, Hruscsov, Malenkov, Mikojan - figyelmét Sztálin halála után, akik Nagy Imrét választva miniszterelnöknek, Rákosit az általa birtokolt korlátlan helytartói hatalom megosztására kényszerítették.
Nagy Imre úgy vélte, a szovjet vezetők belé vetett bizalma ellensúlyozhatja azt, hogy a többlethatalom az MDP első titkárának kezében maradt. Nem vette figyelembe, hogy közöttük is harc folyik a hatalom kizárólagos birtoklásáért. Azt, hogy mennyire számíthat szovjet pártfogóira, jelezhette volna számára az, hogy Molotov megtiltotta a korábbi helyzetet éppen szovjet felhatalmazásra kritikusan elemző MDP-határozatok 1953. június 28-i közzétételét.
A feladat, amelynek megoldását Nagy Imre miniszterelnökként vállalta, gigantikus volt. Egy gazdaságilag, politikailag, erkölcsileg, mentálisan tönkretett, sokszoroson kisemmizett nép vezetője lett. Az 1953. november 3-i PB ülésen reális képet festettek az ország állapotáról: "...1950-hez képest a reálbérek mintegy 23 százalékkal csökkentek. ... Tűrhetetlenül alacsony bérek az egyik (mintegy hetvenezer munkás havi keresete 450-600 forint), teljesíthetetlen normák a másik oldalon. ... A feszített ütemezésű terv, a munkavédelmi szabályok áthágása, a berendezések elavulása miatt folyamatosan nőtt az üzemi balesetek száma. A munkások létszámának általános növekedését nem követte arányos fejlesztés a szociális szférában... 225 ezer lakásra lenne szükség csak az al-, ágy- és egyéb bérletekben élők elhelyezésére, ezenkívül évi 20-25 ezer új lakásra, miközben egyéni lakásépítés szinte egyáltalán nem fordul elő..."
A Rákosi-rendszer, hogy humánusabb, fejlettebb voltát bizonyítsa, egy-egy területen előszeretettel állította szembe a bekövetkezett változásokat a Horthy-korszakban fennálló állapotokkal. Miként festett ez az összevetés a főváros egyes mutatóinak tükrében. "A harmincas években Budapesten átlagosan csaknem ötezer lakás épült évente - ezzel szemben 1953-ban Nagy-Budapesten ennek alig több mint fele. A háború után elmaradt helyreállítás mellett ennek következtében az egy szobára jutó lakosok száma az 1930-as 2,13-ról 2,44 főre nőtt. Gyakorlatilag ugyanannyi villamos két és félszer annyi utast szállított 1953-ban, mint 1938-ban. Az egy kórházi ágyra jutó lakosok száma az 1935-ös 60 főről 80 fölé emelkedett, egy tanteremre 32 helyett 47 gyerek jutott az általános és középiskolában".
Sztálin legjobb tanítványának, Rákosinak a rendszerét leginkább az ún. igazságszolgáltatási adatok leplezték le. A Nagy Imre által meghirdetett ť"közkegyelmi intézkedések közel 748.000 embert érintettek.Ť (...) A börtönökből 15.761 fő szabadult ki (csaknem negyvenezer fogoly közül)... Az ÁVH internálótáboraiba (Recsk, Kistarcsa, Kazincbarcika, Tiszalök) zárt több mint ötezer főből október végéig 3234-en szabadultak... A rendőrségi internálótáborokból mintegy félezer ember szabadult ki. A Hortobágyra kitelepített 7281 fő visszanyerte szabadságát, valamint megszüntették a Budapestről kitelepített 13.670, illetve a vidéki városokból kitiltott 1194 fő kényszerlakhelyhez kötöttségét. A büntetőbíróságok 21 ezer pénzbüntetést, a rendőrségi és tanácsi kihágási bíróságok csaknem ötezer elzárást és 189 ezer pénzbüntetést töröltek. A pénzügyi kihágási bíróságok 217 ezernél több személy ügyében szüntették meg a folyamatban lévő eljárást."
Akinek élete 1953 dereka után valamennyivel is könnyebb lett, az mindörökre megjegyezte Nagy Imre nevét. A szabadabb országos lélegzetvétel annak ellenére érezhető volt, hogy a "börtönökben sok ezer politikai fogoly maradt - a ťMagyar Közösség-ügybenŤ elítéltektől a kommunisták és szociáldemokraták elleni, konstruált perek vádlottain át Mindszenty Józsefig. Több száz internáltat a táborból börtönökbe szállítottak, a szabadulók és a volt kitelepítettek pedig a legritkább esetben kerülhettek vissza eredeti lakóhelyükre, elkobzott ingóságaikat nem kapták vissza, kártérítésre - központi intézkedés alapján - nem tarthattak igényt."
Rákosi és híveinek a hatalom különböző grádicsain megkapaszkodott óriási tábora minden eszközzel gátolni igyekezett Nagy Imrét országjobbító politikai célkitűzéseinek megvalósításában. A szovjet vezetés kiszámíthatatlan Nagy Imrével kapcsolatos "támogatom, tiltom, tűröm"-politikája Rákosit és táborát ritkán hozta zavarba, inkább egyre magabiztosabbá tette. Talán ezzel magyarázható, hogy Nagy Imrét - e helyzetben - saját hatalmi pozícióján belül, vagyis kormányfőként többnyire tettrekészség, a párt hatalmi struktúrájának karámjában azonban az önfeladással határos passzivitás jellemezte. Így nem lehet csodálkozni azon, hogy kényszerhelyzetében olyanok átmeneti együttműködését is kénytelen volt elfogadni, akik korábban ellenségei voltak, mint Gerő Ernőét és Farkas Mihályét. Pedig Gerő kéznyújtása nyilvánvalóan azon a számításon alapult, hogy a koncepciós perek felülvizsgálata "felületes" maradjon, hiszen értük Rákosival együtt őt terhelte a legnagyobb felelősség, amelyet mindketten Péter Gábor nyakába akartak varrni. Ő mint "az anticionista per" 1953-as kiszemeltje amúgyis börtönben ült.
Igazi politikai erő Nagy Imrét nem támogatta. A szovjet helytartóság görnyeteg csinovnyikjai meg sem kíséreltek kiegyenesedni, mintha attól féltek volna, hogy aki egy fejjel magasabb a többinél, az egy fejjel meg is rövidülhet. Előbb a kényelmes Csipkerózsika-álmukból falura kirajzó és az ott tapasztaltaktól letaglózott írók, változó befolyással rendelkező gazdasági szakemberek, az eszmei önámításból felocsúdó újságírók, a börtönből kiszabadult politikusok álltak Nagy Imre mögé. Az utóbbiak közül kevesen: Losonczy Géza, Donáth Ferenc, Haraszti Sándor. A kiszabadulását Nagy Imrének köszönhető Kádár a partvonalról figyelte, mi történik...
Az első magyar desztalinizációs kísérlet politikai torzó maradt. "...a struktúrákon alig, a működés gyakorlatán jelentősen, a társadalmi-lélektani környezetén pedig - közvetlenül és közvetett módon - alapvetően változtatott" - foglalja össze az 1955 tavaszán a hatalomból eltávolított Nagy Imre tizenhét havi munkájának eredményét Rainer M. János, hozzátéve: "Azok a korrekciós jellegű változások, amelyeket az új szakasz indukált, a bukás után, az ellentétes szándék dacára, nagyrészt tartósak maradtak, más elemek pedig beépültek az 1956-os válságba, majd az azokra adott válaszokba." Amit a miniszterelnök - minden pátosz nélkül - energiahordozóként érezhetett, az népe hozzá való ragaszkodása volt.
Nagy Imre forradalomban játszott szerepe ismertetésének és elemzésének a szerző hat fejezetet szentel. Közismert, mennyire felkészületlenül érték október 23. eseményei. A parlamenthez megérkező, szinte odarángatott politikus helyzetét és magatartását Rainer M. János egy mélységében drámai mondattal jellemzi: "Nagy Imrét többen kísérték, de csak a szó fizikai értelmében. Valójában (politikailag) egyedül jött; a tömegen keresztül vezetett az útja, de nem a tömegből." Hogy nem a tömegből, azt nem sokkal ezután elmondott rossz, a helyzetet teljesen félreismerő beszéde bizonyítja. Nem értette vagy nem akarta megérteni, mi történik körülötte. Ezt az értetlenséget és tanácstalanságot ma is szemére vetik.
Pedig negyvennégy év eltelte után mi is értetlenül ámulunk. Értetlenül az akkor, azokban a napokban végbement csodán... Ahogy egy megalázott és megszomorított, térdencsúszásra és végső soron fővesztésre ítélt nép a szabadság áramütésétől talpra áll. És amit tesz, az megrendítő - a szó mindkét értelmében. Fekete István október 31-én kelt híres levele adja vissza a megrendültségnek Nagy Imrét is bizonyára átható hangulatát: "Itt nem voltak altábornagyok, itt nem volt stratégia és taktika, itt csak halálbamenő tizennégy-húszéves gyerekek voltak, lányok is, akik betelvén egy istentelenség szörnyű ürességével, a jelszavak csatornalevesével, a hazugság emészthetetlen maszlagával, nekimentek fölborítani a hegyet, megfordítani a történelmet, eszméletlen céltudatossággal élni vagy meghalni."
Nagy Imre október 28-án valóban megrendül mindattól, ami az addigi öt napban történt, ezt az bizonyítja, hogy ki merte mondani: "Nem ellenforradalom volt ez, hanem a nép nagy megmozdulása." Ettől kezdve percről percre, pontról pontra azonosul a nemzet követeléseivel: a többpártrendszerrel, a szabad választásokkal, a szovjet csapatok Magyarország területéről történő kivonásával, a semlegesség bejelentésével, a Varsói Szerződés felmondásával.
Nagy Imre, aki vissza-visszatérően fegyelmezett pártkatonaként viselkedett, attól kezdve, hogy megalakul az új kommunista párt, az MSZMP, annak vezető testülete elé nem terjeszt be semmilyen politikai döntést. E tényhez találó megjegyzést fűz Rainer M. János: "Abban a néhány napban, amikor úgy tudhatta, hogy saját elhatározásából cselekszik, egyszerűen nem érezte sem szükségesnek, sem ésszerűnek, hogy a régi módon viselkedjen. Ha Nagy Imre személyében forradalmár lett 1956 őszén, az ebben nyilvánul meg: kommunista pártbürokratából nemzeti politikussá lett, aki történetesen kommunista." Olyan kommunista, aki november 4-én elhangzott szózatában, segélykérésében a nagyvilág színe előtt mondta ki, hogy a Szovjetunió agresszív imperialista nagyhatalom, semmivel sem különb, mint a náci Németország volt 1939 szeptemberében.
A monográfia Nagy Imre fogságát, elítélését és vértanúhalálát taglaló utolsó fejezetei nemcsak azért izgalmasak, mert megismerjük belőlük a XX. kongresszus után modernizált neosztálinista koncepciós perek megszerkesztésének elméletét és gyakorlatát - Nagy Imre és vádlott-társai személyére szabva, hanem azért is, mert a Rainer M. János által megvilágított kusza háló mögül mozaikosan kirajzolódik Kádár János esetenkénti tragikusságában is torz lelkülete és személyisége: a november 7-i visszatérése utáni, Nagy Imréékben szövetségeseket kereső magyar Quisling pár nap múlva kénytelen-kelletlen az egykori sztálinistákra támaszkodik, pár hónappal később pedig az októberi sokkból magához térve, már ő az, aki lanyhasággal vádolja a népbíróságokat, hogy nem hoznak elég sok halálos ítéletet. Rainer M. János megállapítása Kádár János és Nagy Imre szembesítése kapcsán is helytálló: "Mint antisztálinista, de kommunista politikus, Nagy a rendszer alapkeretei között egyszerre testesítette meg Kádár szellemi atyját és antitézisét is: azt az 1953-54-es reformert, aki azonban 1956-ban kész volt továbblépni a társadalommal való - kétoldalú - kommunikáció hatására, például a nemzeti függetlenség felé. Ez egyben a legnyomósabb szovjet indíték maradt: utolsó figyelmeztetésben részesíteni a birodalom egységét veszélyeztető ťnemzeti kommunistákatŤ. Az örök legkisebb fiú, az apa nélkül felnőtt, komplexusoktól gyötört Kádár számára egy szimbolikus (Rákosi) és egy valóságos (Nagy) apagyilkosságon keresztül vezetett az út a hatalomhoz, ahol végre egyedül maradt."
Már-már a Kossuth-Széchenyi vitához vagy Görgei árulás-mítoszához hasonlóan "bennfentes" nemzeti sémává jegecesedik az a megítélés, hogy Nagy Imrét 1956. november 4-től a bitófáig vezető Golgotája emeli ki a "hétpróbás kommunista gazemberek" közül. De Nagy Imrének már 1956 előtt hét évvel is volt bátorsága egyedül szembefordulni pártja kollektív, megkérdőjelezhetetlen, népboldogító döntéseivel. A halállal való tudatos szembenézésre valamilyen szinten 1956 előtti kételyei is felkészítették. Kételkedni a kommunista párt csalhatatlanságában egyszemélyes lázadás volt. És elérkezett a pillanat, amikor a népet megrettentő kíméletlen decemberi sortüzek, berácsozó börtönök és internálótáborok, a nyugat szenvtelen közönyének megtapasztalása után a forradalom melletti - a Kádár-féle bábkormányt morálisan menthetetlen helyzetben tartó - nyílt kiállást már egyetlen ember megtörhetetlennek bizonyuló lelki ereje jelenti: Nagy Imréé...
Akkor, amikor a Time magazin borítólapja Hruscsov képét közli, mint az 1957-es esztendő emberéét, s a napnyugati politikai bölcsek megbabonázva fürkészik a Kreml csillagát, vajon állása milyen jövőt jósol az emberiségnek, a világtól elzártan, bedeszkázott ablakú cellájában várja végzete beteljesedését a törvényes magyar kormány miniszterelnöke. Oly magabiztosan tekint a jövőbe, hogy sznagovi számkivetettségben írt visszaemlékezése címe - Viharos emberöltő - alá beillesztette születése és halála évszámát is, csak azt nem tudta pontosan, hogy az utóbbi 1957 vagy 1958 vagy 1959 lesz-e: 1896-195...
A Nagy Imréhez hasonlóan koncepciós pernek áldozatul esett aradi vértanú, gróf Leiningen-Westerburg Károly tábornok addig a pillanatig írta naplóját, míg hóhérai október 6-a hajnalán érte nem jöttek. Nagy Imre Sznagovban addig a pillanatig írta élettörténetét, míg hóhérkülönítményesei Rajnai Sándor alezredes vezetésével 1957. április 14-én érte nem jöttek. Gróf Leiningen-Westerburg Károly útja a bitófáig egy óra hosszat tartott, Nagy Imréé tizennégy hónapig. Ennyi időt vett igénybe az a fekete komédia, amit előbb Hruscsov ösztökélésére, majd egyre mániákusabban Kádár követelésére a hóhéroknak - (a Nagy Imre fejére halált kimondó központi bizottsági tagoknak, s a közvetlenebb végrehajtóknak, hogy - a költő kívánságának is eleget téve - néven nevezzük őket: Béres Andor őrnagynak, Bíró Mihály népi ülnöknek, Biszku Béla belügyminiszternek, Cvetkovics László századosnak, Fehér Kálmán népi ülnöknek, Domokos Józsefnek, a Legfelsőbb Bíróság elnökének, Ferencsik József rendőrnyomozó ezredesnek, Kapitány István őrnagynak, Lakatos Péterné népi ülnöknek, Mátyás László rendőr ezredesnek, Radó Zoltán tanácsvezető bírónak, Szalma Józsefnek, a Politikai Nyomozó Főosztály Vizsgálati Osztálya vezetőjének, Szénási Géza legfőbb ügyésznek, Tömpe András állambiztonsági főnöknek, Vida Ferenc tanácsvezető bírónak - el kellett játszaniuk.