Magyar Napló2000. november 6-án elhunyt
Somogyi Tóth Sándor.
Az írót Pomogáts Béla búcsúztatta:
A Magyar Írószövetség nevében veszek végső búcsút Somogyi Tóth Sándortól: sokunk barátjától, aki az utóbbi évtized visszavonultságától eltekintve mindig az irodalmi élet sűrűjében élt, mint szerkesztő igen sokat tett a hatvanas és hetvenes évek magyar irodalmának megújulásáért, és mint elbeszélő maga is emlékezetes művekkel járult hozzá ahhoz a szellemi szabadságküzdelemhez, amelynek során irodalmunk meg tudott szabadulni a diktatórikus korszak eszmei és formai kényszerűségeitől.
Hetvenhét esztendeje Kaposváron született, Kalocsán szerzett pedagógusi képesítést, 1947-ben Szegeden lett az egyik népi kollégium tanára, majd igazgatója. A népi kollégiumi mozgalom, a "fényes szellők" korszaka mindig is életének és írói munkásságának meghatározó élménye maradt. Abban az értelemben is, hogy a nehéz időkben: a rákosista önkényuralom idején, majd az 1956-os forradalom leverését követő sötét korszakban is hűségesen ragaszkodott a népi kollégiumi mozgalom plebejus demokráciájának eszményeihez. Az ötvenes években a tankönyvkiadásban és a Neveléstudományi Intézetben, egy ideig az írószövetségben dolgozott, majd az Új Hang és a Csillag szerkesztője, a Magvető Kiadó lektora, a hatvanas évek második felében a Kortárs egyik szerkesztője volt, később pedig az Új Tükör című hetilap szerkesztésében tevékenykedett. Sokan emlékszünk arra, hogy milyen adaadó figyelemmel gondozta mások kéziratait, és egyengette fiatal tehetségek útját az írói érvényesülés felé.
Elbeszélőként viszonylag későn jelentkezett, első, Gerinctörés című, egyébként önéletrajzi motívumokat feldolgozó regényét harminchat évesen jelentette meg. Első nagy sikere, amely azután nyolc idegen nyelven is napvilágot látott, a Gyerektükör című regény az író negyvenedik életévében került az olvasó elé. Ez a könyv igazi pedagógiai regény, hiszen egy bontakozó ifjú lélek belső történetét beszéli el, ugyanakkor társadalomkritikai állásfoglalás, ugyanis azt tanúsítja, hogy a felnőtt társadalom meggyőző és személyes példamutatása nélkül vajmi keveset érnek azok a látszólag nemes eszmények, amelyeket az iskolai nevelés az ifjúság okulására felmutat. Márpedig Somogyi Tóth Sándor éppen arra világított rá, hogy a hatvanas évek magyar társadalmában a képmutatás, az "élethazugságok" felülről szervezett rendje uralkodott.
Somogyi Tóth Sándor mindig az emberi lélek tükrében vizsgálta a társadalmi élet mozgását és konfliktusait, az érdekelte, hogy az egyén és a társadalom kölcsönössége és összeütközése a személyiség miféle változásait, torzulásait idézi elő. Következésképp a lélektani regény elemző eljárásait használta, és a hagyományos lélektani analízist frissítette fel a hatvanas évek korszerű elbeszélő irodalmának belső monológokban és filmszerű vágásokban érvényesülő módszereivel. Persze nem csak ábrázolta és elemezte a bemutatott élethelyzeteket, emberi alakokat, meg is ítélte őket, a személyiség fejlődéséről vagy éppen eltorzulásáról írván erkölcsrajzot adott. Somogyi Tóth Sándor ugyanis, nemzedékének és a hatvanas években kibontakozó új elbeszélő áramlatnak a szellemiségét és törekvéseit követve, mindenekelőtt moralista író volt, aki magas erkölcsi eszmények: egy közösségi humánum ideáljai nyomán ítélte meg korát és ennek emberalakjait. Ebben olyan írók voltak a társai, mint Sánta Ferenc, Galgóczi Erzsébet, Szabó István, Rákosy Gergely, Moldova György, Kertész Ákos - azok, akik az irodalom mibenlétét eltorzító zsarnoki politika előírásaitól szabadulva vívták meg a magyar epika szabadságharcát a hatvanas években.
Valójában Somogyi Tóth Sándor leginkább jelentékeny írói vállalkozásáról beszéltem eddig is, az 1965-ben megjelent Próféta voltál, szívem című regényére gondolok. Ez a könyv, amely egyszerre volt lélektani, etikai és politikai regény, váltotta be az írói pályához fűződő várakozásokat, és bontakoztatta ki igazán az író lélekábrázoló, szerkesztő és elbeszélő képességeit. Valójában egy nemzedék regénye, amelyet a "fényes szellők" korának lelkesítő élményei és magas eszményei indítottak útjára, hogy azután a súlyos történelmi tapasztalatok, az embertelen politikai torzulások következtében lemondjon korábbi ideáljairól, lemondjon saját nemzedéki identitásáról, és felőrlődjék a köznapok piszkos malomkerekei között. Somogyi Tóth Sándor erős kritikával és művészi iróniával ábrázolta ezt a jellegzetes közép-európai emberi élettörténetet: nemzedéki tragédiát. Bizonyára nem volt véletlen, hogy az "álprófétai" sorssal számot vető regény olyan nagy sikert aratott, éspedig nemcsak idehaza, és finnül is olvasók elé került. Később megjelent a regény folytatása is.
Maga az író már egy jó évtizede visszavonultan élt, az utolsó években betegségekkel küszködött. Távozása is szinte észrevétlen maradt, jóllehet azok közé tartozott, akik nehéz időkben tudták megtartani a magyar irodalom becsületét. Búcsúzva tőle, gondolom, igen sokunkban, akik most itt gyülekezünk ravatala körül, felélednek a régi személyes emlékek: egy barátságos, őszinte, igazságkereső és mindig jóakaratú emberről, aki saját érdekeit mindig alá tudta rendelni a közösség érdekeinek. Művei mellett ennek a közösségi morálnak a szíveket melegítő emléke is fenn fogja tartani barátunk: Somogyi Tóth Sándor emlékezetét.
