Különös életút zárult le 1996. július 24-én. A Tarnówban megtelepedett Lippóczy Norbert a II. világháború előtt tokaji borokkal kereskedett, majd szovjet lágerek lakója lett. 1953-ban térhetett végre haza. Azt, hogy Európában háború volt, csak 1946-ban tudta meg.
   Az 1654-ben nemességet kapott Lippóczy család1 a Felvidékről, a Sáros vármegyei Lipóczról származik. A XVII. század végén a család egyik ága a szepességi Podolinba költözött. Az akkori idők felvidéki hagyományainak megfelelően az ottani földbirtokosoknak a családi szükségletek kielégítésére Tokaj környéki szőlőjük is volt. A Szepességben sok lengyel család telepedett le. A magyarok gyakran kerültek atyafiságba lengyelekkel, élénk volt a társasági élet, s az asztalról a tokaji bor sohasem hiányzott. Kezdetben a lengyel rokonokhoz és barátokhoz csak ajándékként jutott el egy-egy üveg tokaji, de Lengyelországból egyre több megrendelés érkezett, s Lippóczyak gyarapítani kezdték tállyai birtokaikat.
   Lippóczy Norbert emlékirataiban így vall családjáról, életéről: "A lengyel földre irányuló borkereskedelemről egy 1768-ból2 fennmaradt számla tanúskodik. József nevű vármegyei bíró dédapám (1787-1839) és Ferenc nagyapám (1812-1891), aki elvégezte a bécsi kereskedelmi akadémiát és ötven esztendőn keresztül Podolin polgármestere volt, máron rendszeresen szállítottak tokaji bort Lengyelországba. A bort Tállyáról először szekereken Podolinba vitték, ott az egész szállítmányt tutajokra pakolták át (természetesen akkor, amikor a Poprád vízállása magas volt), majd a Dunajecen és a Visztulán úsztatták a megrendelőkhöz. Amikor megépült a vasút, a szállítás már nem volt ilyen bonyolult, különösen nem az Osztrák-Magyar Monarchia határain belül. A XIX. század nyolcvanas éveiben apám, a kassai mezőgazdasági akadémán végzett idősebb Norbert (1857-1932) vette át a tállyai szőlőbirtok és a tokaji bor külföldre, mindenekelőtt Galíciába történő szállítása fölött az irányítást. Számos megrendelője volt az orosz megszállás alatt lévő országrészbő és Sziléziából is. Még az Amerikai Egyesült Államokba is szállított. A híres varsói Fukier cég szintén a mi családunk borának volt vásárlója még nagyapám életében.
   Az első világháború megszakította a lengyel megrendelőkkel hosszú évtizedek óta fennálló kapcsolatokat. Apám újította fel őket 1929-ben, amikor velem együtt 1929-ben a független Lengyelországba utazott. Közösen kerestük fel számos egykori megrendelőnket, főleg papokat, mivel apám régóta hites misebor szállító volt.
   Zakopane volt lengyelországi utunk első állomása, ahol megnéztük a Tátra Múzeumot. Itt figyeltem fel először a népi üvegfestményekre, amelyeket később szenvedélyesen kezdtem gyűjteni. "Az üvegfestmények változatos színekben, sorban lógtak egykoron a kémény nélküli parasztházak befüstölődött belső falain. Még szürkületben is olyan színesen világítottak, mint egy csokor mezei virág, vagy mint egy hatalmas pillangó fényes szárnya. A háziak patrónusainak képeivel védték a házat a tűztől, segítettek minden bajban és szegénységben. De a nemzedékről nemzedékre megbecsült és szorgalmasan gyűjtött képeket végül kiszorították a vásári olajnyomatok, a búcsúban vett szentképek" - írja róluk később a művészettörténész Józef Grabowski.
   Zakopanéból az ország belsejébe vezető úton felkerestük többek között, Karol Machay plébánost az orawai Lipnicy Wielkiben. Machay plébános jól beszélt magyarul. Anyanyelvemen társaloghattam hát vele (ekkoriban még nem tudtam lengyelül), és nemcsak a borokról, hanem az engem elbűvölő üvegre festett képekről is. Kérdésemre, hogy vajon vannak-e még ilyen képek a guráloknál, igennel válaszolt, de hozzátette, hogy már igen ritkák. Aztán átment a másik szobába, és visszatérve a Szűzanyát és Szent Annát ábrázoló üvegképpel ajándékozott meg. Ez a kép lett későbbi gyűjteményem első darabja.
   Utunk arról győzött meg bennünket, hogy szőlészetünk számára egy tarnówi központi borlerakat lenne a legkedvezőbb. Tarnów az úgynevezett magyar ösvényen fekszik, fontos vasúti gócpont, és a Tokaji hegyektől, Tállyától légvonalban mindössze 263 kilométerre van. A tarnówi központ megnyitására egy régi megrendelőnk, az apám által igen tisztelt, Józef Bšba prépost is biztatott, aki nem egyszer vendégeskedett Magyarországon: 1890-ben Podolinban járt a nagyapámnál, 1910-ben pedig apámat kereste fel Tállyán.
   Bšba prépost abban az időben a tarnówi papnevelde rektora volt, és ekkor alapította a tarnówi Egyházkerületi Múzeumot is. Akkor még nem sejtettem, hogy ez a múzeum lesz majd végső otthona kedves üvegfestményeimnek.
   Apám mint legidősebb fiára, rám bízta tállyai szőlészetünk tarnówi lerakatának és elosztórészlegének vezetését."
   Így került a fiatal ember a kassai reálgimnázium, majd a kassai illetve a debreceni mezőgazdasági akadémia elvégzése, egy éves dániai és finnországi tanulmányút után Tarnówba. 1933-ban a lengyel Kornélia asszonyt vette feleségül, és végleg letelepedett a városban. 1939-ig virágzott a vállalkozás és jelentősen gyarapodott a "mérnök úr" népi tárgyakbólálló gyűjteménye: "Ebben az aránylag rövid időszakban sikerült 138 üvegfestményt és ikont, 200 darab hucul kerámiát és mintegy 40 kislengyelországi szentképet összegyűjtenem".
   "A háború hirtelen kitörése véget vetett ezeknek a szép időknek. 1939. szeptember 5-én, ahogy tíz- és százezer más lengyel állampolgáron, rajtam és családomon is úrrá lett a pánik. Mindenünket hátrahagyva autóval indultunk kelet felé, hogy Jaremcza környékén, a Kárpátokban, átlépjük a magyar határt, és Kárpátalján keresztül rokonaimhoz, Tállyára meneküljünk. A sors azonban közbeszólt, és váratlanul egész más utat jelölt ki számunkra."
   Óriási akadályokkal küszködve végül Dubne környékén meg kellett állniuk. Elhatározták, hogy bérelt egylovas szekérrel visszatérnek Tarnówba. 1939 november vége felé érkeztek meg a Bug hídjához, ahol a visszatérő lengyel menekülők előtt lezárták az itteni (a felosztott Lengyelország belsejében húzódó) szovjet-német határt.
   Illegális határátlépési kísérletük 1940 januárjában sikertelenül végződött. Letartóztatták őket. Az asszonyt négyéves Péter fiával néhány nap múlva szabadon engedték. A fiatal apát azonban a szovjet hatóságok illegális határátlépési kísérletért öt év kényszermunkára ítélték és lágerbe hurcolták. 1945-ben engedték ki, de Lengyelországba nem térhetett vissza. A Lengyel Népköztársaság és a Szovjetunió által aláírt megállapodás szerint csak a lengyel és a zsidó származású lengyel állampolgárok térhettek haza, más nemzetiségűek, így a magyarok, nem. A Szovjetunió szabad állampolgáraként egy ruhagyárban kapott munkát és sikerült felvennie a kapcsolatot Lengyelországban élő feleségével.
   Számára a határ csak 1953-ban nyílt meg. Feleségének ekkorra sikerült neki konzuli útlevelet beszereznie. Visszatért Tarnówba. Vállalatát már régen államosították, de egy élelmiszeripari üzemnél sikerült elhelyezkednie, s mint az ecetgyártó részleg vezetője itt dolgozott egészen 1968-ig, nyugdíjaztatásáig.
   Felesége gondoskodásának és áldozatkészségének köszönhetően magángyűjteményének nagy része átvészelte a nehéz időket.
   - "Három évvel később (Tarnówba való visszatérésének idejéről van szó), hosszú töprengések után elhatároztam, hogy népművészeti gyűjteményemet a tarnówi társadalomnak adományozom. Arra gondoltam, hogy ezzel a gesztussal egy olyan magyar ember háláját fejezem ki, aki 1929-ben letelepedet Tarnówban, számos boldog évet töltött itt, Lengyelország pedig második, választott hazájává vált. Ki akartam fejezni hálámat a tarnówi polgároknak, akik a magyarországi fájdalmas események (1956 őszén) idején néhány nap alatt 125 liter vért adtak önként, továbbá két vagon élelmiszert és ruhaneműt Budapest szenvedő lakosainak... rászoruló magyar testvéreiknek, tekintet nélkül arra, hogy a barikád melyik oldalán harcoltak. Döntésemet a Tarnówi Magyarbarát Társaság közgyűlésén jelentettem be, amelynek vezetőségében ott volt dr. Władysław Smoleń plébános, az Egyházkerületi Múzeum akkori igazgatója. Neki javasoltam, hogy népművészeti gyűjteményem az Egyházkerületi Múzeum épületeiben kaphasson állandó elhelyezést." - írja Lippóczy Norbert. Mintegy 30 ezer darabos exlibris gyűjteményének nagy részét a Tarnówi Területi Múzeumnak adományozta, a borászattal, borkultúrával kapcsolatos könyvjegyek azonban a budapesti Mezőgazdasági Múzeumba, a Zielona Górai Bormúzeumba és a varsói Fukier Múzeumba kerültek.


   Józsa Péter fordítása