Késő-középkori hungaricumok
   a tarnówi székesegyház kincstárában
   
   
   Bár Tarnów nem tartozik a középkori lengyel egyházmegyék közé, hiszen csak 1826-ben alapították, székesegyházának kincstára sok évszázados értékeket őriz. Kialakulása összefügg a lengyelek viszontagságos XIX. századi történetével.
   Krakkó mellett, a Visztula fölötti sziklán emelkedő, Szent Péter és Pál titulusát viselő tynieci bencés apátságot a XI. században alapították. Gazdagságát mi sem jellemzi jobban, hogy apátját "abbas centum villarum"-ként (száz falu apátja) emlegették. A középkorban fontos szerepet játszott Dél-Lengyelország egyházi és kulturális életében. A virágzó szerzetesi életnek a svédek vetettek véget, amikor 1656-ban felgyújtották a kolostort. A menekülő bencés atyák Magyarországon találtak menedéket, s amikor viszszatértek, csak üszkös romok meredeztek a pompás épületek helyett. A 18. században újjáépítették ugyan, de a háborús idők szele ide is elért. Az oroszok ellen szerveződött nemesi szövetség, az úgynevezett bari konföderáció idején ez volt a konföderétusok egyik utolsó mentsvára 1771-ben. Az ostrom során az épületek súlyosan megsérültek. Tyniec Lengyelország felosztásakor Ausztriához került. Az osztrák hatóságok 1816-ban feloszlatták a szerzetesi közösséget, s helyébe, hogy az akkor még szabadállam Krakkó helyett saját egyházi közigazgatásuk is legyen, 1821-ben püspöki székhellyé tették. Tyniec azonban alkalmasabb volt az elmélkedő szerzetesi élet számára, mint központi fekvést megkövetelő egyházmegyei központnak. Ezért a főpapi széket 1826-ban áthelyezték Tarnówba. A tynieci apátság középkori és a barokk pompájának megmaradt darabjai - furcsa módon - éppen ennek az áthelyezésnek köszönhették azt, hogy nem kerültek kótyavetyére meg az osztrák pénzverde olvasztótégelyeibe. A régi liturgikus tárgyak megmenekülésüket egy német bencésnek, a püspöki széket betöltő Thomas Zieglernek köszönhetik, aki Tarnówba magával vitte azokat.
   Ezek között a kincsek között számos magyar eredetű található, a megmaradt darabokat ma a tarnówi székesegyház kincstára őrzi.
   Tyniec egyik legfényesebb periódusát a XV-XVI. században élte. Erőskezű apátok bővítették, csinosították az istenházát, fényes felszereléssel látták el Isten dicsőségére - és a saját méltóságuk reprezentálására. Közülük is kitűnik Andrzej z Ruszczy (másként Noska, Nozga, Oska) apát, aki 1477-1487 között töltötte be az elöljárói tisztet. 1482-ben egy teljes oltárfelszerelést rendelt meg, amely kelyhekből, oltárkeresztből, úrmutatóból, ampolnákból, tálcából, paténából állott. A munkát magyar aranyműves végezte, az aranyozott ezüst tárgyakat a késő-középkori magyar ötvösségre oly jellemző színes sodronyzománccal díszítve.
   A mester nevét nem tudjuk, azt sem, hogy pontosan hol készítette ezeket, hiszen magyarországi ötvösök nemcsak hazánk határain belül dolgoztak, hanem szívesen látták őket másutt is. Különösen az akkori méretek szerint világváros Krakkóban telepedtek meg előszeretettel, amit bizonyítanak a céhek iratai, meg a városi polgárkönyvek, amelyekből többüket név szerint is ismerjük ebből a korból. Így azután az is lehet, hogy ötvösünk Krakkóban készítette el András apát paramentumát.
   A gazdag felszerelésből megmaradt a gazdag, csipkés díszítésű oltárkereszt, meg két kehely. Az aranyozott ezüst kereszt impozáns méreteivel tűnik ki: majdnem 77 centiméter magas. A kereszt négy végződésén a négy evangélista jelképe, a kereszt túlodalán vésett Madonna, a Vir dolorum, Szent Dorottya és Borbála. A feszület valamikor ereklyét is tartalmazott: ennek üvegezett tokja ugyancsak a hátoldalon található. András apát úgynevezett első kelyhének talpát a Madonna, meg szent apátok és püspökök öntött figurái díszítik, körben angyalkákkal és a donátor címerével. A kehely gombja, az ún. nódusz valóságos kis gótikus templombelsőt formáz: apró fiatornyok, mérműves szoborfülkékben Krisztus, a Szűzanya, Keresztelő Szent János, Szent Péter és Pál, valamint az adományozó patrónusa, Szent András áll. A kehely csészéjét, az ún. kuppát az apró ezüstdrótból sodort virágos dekorációt kitöltő fehér, vörös, kék és zöld színben ragyogó zománc díszíti. Hasonló a második kehely is, amelyen több szobor Krisztus kínszenvedésére utal. A leltárakból tudjuk, hogy létezett egy monstrancia is, valamint a víz és bor töltéséhez szükséges ampolna és tálca, ezek azonban a XIX. század elején már nem voltak meg.
   A késő-középkori ötvösségnek ezeket a remekműveit a nagyközönség először az 1873-as bécsi világkiállításon ismerhette meg. Azóta többször is szerepeltek kiállításokon, legutóbb a kétezredik esztendőben, a krakkói Wawel millenniumi kiállításán.
   A lengyel szakemberek máig vitatkoznak a mester, a műhely és a stílus kérdéséről, többségük azonban, így Mihalik Sándor, Beke László, Adam Bochnak, Jan Samek egyértelműen megállapították, hogy nemcsak a magyar aranyművesség stílusáról, hanem magyar ötvös személyéről van szó.
   Számunkra, a középkori mesterségek kései csodálói számára ezek a minden vihart túlélt ötvöstárgyak értékes emlékei a lengyel-magyar művészeti és kulturális kapcsolatoknak.
   
   Felhasznált irodalom:
   Beke László: Sodronyzománcos ötvösművek. Bp. 1980.
   Bochnak, Adam: Rzemiosło artystyczne. In: Sztuka w Krakowie w latach 1350-1550. Muzeum Narodowe w krakowie. Wystawa urŸdzona w szeœćsetletniš rocznicę załošenia Uniwersytetu Jagiellońskiego. Kraków, 1964. 149-196, 198-200.)
   Mihalik Sándor: Denkmäler und Schulen des ungarischen Drahtemails im Ausland. In: Acta Historiae Artium Academiae Scientiarum Hungaricae 5. 1958. 71-106.
   Officieller Kunst-Catalog der Welt-Ausstellung 1873 in Wien, Wien, 1873.
   Samek, Jan: Polskie złotnictwo . Wrocław - Warszawa - Kraków - Gdańsk, 1988.
   Tyniec. Sztuka i kultura benedyktynów od wieku XI do XVIII. Kraków, 1994.
   Wawel 1000-2000. Wystawa Jubileuszowa. Kultura artystyczna dworu królewskiego i katedry. Zamek Królewski na Wawelu, maj-lipiec 2000. Katedra Krakowska - biskupia, królewska, narodowa. Muzeum Katedralne na Wawelu, maj-wrzesień 2000. Red. naukowa Dariusz Nowacki, Magda Piwocka. T. 1-3. Kraków, 2000.