 |
 |
|
|
|
||
Freud és a pszichoanalízis című esszéjében Németh László az új formanyelvet kereső epika egyik morális-pszichológiai alapproblémáját jelzi. A hős ráeszmél arra, hogy nem az, akinek gondolta magát. Kibomlik-e a "mélyebb és elnyomott egyéniség", vagy a mélyebb hajlamot örökre eltakarja a fölvett szerep. A gyászába merevedő Kurátor Zsófit személyisége másféle, démonikus jellegére egy tragédia döbbenti rá, s a szerep részben fölfedi, részben el is takarja a hősnőben fölkavart örvényeket. Fölfedi, minthogy Németh László világa értelmezett világ, fölfogásában az ember (ld. Ember és szerep) megismerhető a szerepeiből. Eltakarja, mert egyúttal az egyéniség felszámolásának, kommunikációképtelenségének egyre riasztóbb és végletesebb megnyilatkozásaival társul. Ezt a bonyolult lelki helyzetet Németh László a klasszikus történeti realizmus eszközeivel már nem tudta ábrázolni. Ám 1932-ben már túl volt a tízes, húszas évek nyugat-európai formabontó törekvéseinek fölfedezésén, s a maga regényírói gyakorlatában is próbálta kamatoztatni, amire Proust vagy Gide olvasójaként fölfigyelt. "...a filmszerűen pergő képek nem a térben terpeszkednek ki, az időben lépnek inkább" - olvashatjuk a regény elé írt bevezetőben. Bár az írói önértelmezés nem mindig fogadható el, Németh pontosan érzékeli, hogy a tömörítés, jelképteremtés realizmusból kiinduló, de azt meghaladó változata formálódik itt, s a kezdő író eszményétől, a móriczi prózától való elmozdulás nem független attól, hogy a szerző milyen európai műveket olvasott. "...foglalkozásom a nyugati írókkal, a Kritikai Naplóban felvonultatott gazdag galéria mint szépírót is a választás szélesebb, a mienktől elütő övébe vezetett, s ha magam meglehetős konzervativizmussal óvtam is a megírni méltót és érdemest a merészebb formai sugallatoktól, amikorra a Gyász írásába fogtam, mégiscsak idegeimbe ivódott a nyugati igény, amely a XIX. századtól inspirált társadalmi és lélektani regény után a nagyobb művészi koncentrációban kereste a plebejus műfaj újdonságát." Az egyenesvonalúság, a realista részletek, betétek, leírások (elsősorban a mezőföldi miliőt illetően) még a XIX. századi regényt idézik. A külső ábrázolás, a szociológiai referencia azonban háttérbe szorul, s a regény voltaképpen tudatábrázolások öszszessége. Óriásivá növesztett mitológia a regény, nem valamely jól ismert mítosz parafrázisa (noha Élektra is fölsejlik Kurátor Zsófi alakja mögül), mégis az esetlegest és életszerűt a lét szintjére emelő mítosz.
A modern regénypoétikák felé közeledik Németh akkor is, amikor az idővel birkózik. Az ábrázolt időtartamról határozott elképzeléseink vannak, de igen gyakran az olvasót tudatosan elbizonytalanító, a tulajdonképpeni regényvilágot mintegy "lebegtető" idő-meghatározásokkal találkozunk. Az "idő másféle kezelése" azonban nem hatja át a mű egészét. Az időélmény szubjektivizálása nem oly mértékű, mint Proust regényfolyamában. De a hősnő, Kurátor Zsófi emlékképei mégis valami rendszert alkotnak. Igaz, a kronologikus kibontakozás megszakítása olykor annyira észrevétlen, hogy néhányszor csak utólag jövünk rá arra, hogy a szerző "átlopott" bennünket a jelenből Kurátor Zsófi emlékeinek, képzeletének világába. A regény gyakran függeszti föl a kontinuitást, "megállítja", átrendezi az időt. "A mechanikus emlékezetből most lesz (prousti értelemben vett) teremtő emlékezet" - írja Németh monográfusa, Grezsa Ferenc. Ám a külsőt nem emészti föl teljesen a belső, az időfolyamatnak mégiscsak van kezdete és vége.
A Gyász egyetlen alakra komponált tudatregény, (az író szavával) monódia, (Viktor Zmegac terminológiája szerint) pszichogram, melyben a belülről elemzett és nem kívülről megfigyelt eseményeket harmadik személyű narrátor adja elő ugyan, a szerzői elbeszélés pozíciója azonban jelentősen módosul. A hang az elbeszélőé, a látószög azonban Kurátor Zsófié. Az elbeszélt monológ révén a legteljesebb mértékben érvényesül az az elv, mely szerint az olvasót "bele kell varrni" a hős tudatába.
A jelenben itt alig történik valami, legalábbis a szó hagyományos értelmében. Ám a cselekmény nemcsak események láncolata lehet, hanem egy hangulat, egy gondolat, egy érzelem is. Az epikai alapréteg nem fejlődés, hanem állapotsor, s a változást pusztán az önredukció különféle fokozatai miatt érzékeljük. A magánytudat és távlattalanság helyzetében a jövő csaknem teljesen érdektelen, a tudatban az emlék a jelen fölé nő, a múlt kiszorítja a jelent. A személyiség csak a múltba fordulásban ismerhet teljesebb önmagára. Zsófi eleinte a munkába, tevékenységbe menekül. "Ha olykor mégis rászakadt az emlékezés, kínos érzése támadt, mintha megoldhatatlan feladat elé állították volna." Úgy tűnik, a gyászév alatt szinte kötelességből próbálja elfújni "a felejtés vastag hamuját". De kitör anyósával a háborúság, s "a felejtés lassú hegesztő munkája" is elakad. Ami a jelenben történik, nyomban emlékké válik. Húga esküvőjén "a szó, amely alig ért a füléhez, már sérelmes emlékké változott, más emlékekbe kapaszkodott, a szenvedély elkapta, és kerékfogai közé darálta az eleven jelent..."
A jelenbeli önredukciót ellensúlyozandó az emlékek, álmok másik rétegeként - a fantázia síkján - megjelenik az egykori teljes vagy teljesnek hitt élet. Zsófi történeteket mesél az uráról, maga is kitalál ilyeneket. "Sajnos, akárhogy erőltette az eszét, hamar kifogyott az emlékeiből, alig egy-két ilyen meséje volt, azokat kellett ismételgetnie magában. Hamarosan a mesék is megkurtultak, csak néhány hangulatidéző szó maradt belőlük. (...) Gyönyörű érzés fakadt föl benne, amelyben elúszott, szétfolyt az ő ingerült, kemény öntudata. A gondolatai kikalandoztak, s rá-ráeszmélve félöntudatlanságukra, ijedten kapott a sztereotippá vált bűvszavak iránt. (...) S a lélek megint szétfolyt valami édes, lágy emlékezésben." Az álmok, ábrándozások jelentős része az elfojtott ösztönökkel magyarázható. Amit a jelenben, a valóságban elfojt, feltör az imaginációban. Imrussal, Kiszeláné fiával ugyancsak egyszer találkozik, akkor sem szól hozzá. De később visszatérő alak az álmaiban. (Imrussal a szénakazalban stb.) "Nem is nézik már aszszonynak. Mit ért a nagy büszkeségével, több becsülete van, ha ő is rosszalkodik." Valójában attól retteg legjobban, ha "rosszalkodással" gyanúsítják. Ez a kemény, dacos jellem sokkal gazdagabb annál, mintsem beszoríthatnók a frigid nő kategóriájába. "...belefúrta a fejét a hideg ágyneműbe (...) Ó, ha így fúrhatná bele a fejét a halálba, álomba, feledésbe. Egyszerre édes zsibbadást érzett, mintha lassan megfordulna, s mind gyorsabban pörgött vele a szoba, az egész teste elkeveredik valami kéjes omlásban, zuhanásban, ugyanígy, mint akkor álmában. Két csúfondáros, pimasz szem néz rá, s ő egyszer, kétszer, tízszer is elismétli: íme, ujjong benne az ördög. Mintha az egész özvegysége leszakadt volna róla, s ő kurta szoknyában henteregne a szalmában vagy meztelenül a habokban." A lélek azonban a testet próbálja leépíteni. A platóni két őselv, princípium harcában egyik sem erősödhet meg, az egyensúly veszedelmesen fölbomlik. Kurátor Zsófi fölvesz egy szerepet, de épp a vállalásával tagadja a legjobban; a szerep képtelenségeire annak elfogadása, túlhajtása világít rá a legjobban.
A folyamat állapotba való átjátszásának - ugyancsak modern regénytől eltanult - módszere a Gyászban a motívumos szerkesztés. A halál képzetkörére utaló motívumok például (koporsó, hulla, hidegség, merevség, hó, feketeség) a mű egészét átszövik. Ha Proust műve - mint Ortega mondta - azért nem marad "váz nélküli pulpa", mert a motívumok burjánzása és összeszövése mintegy pótolja a cselekményt, akkor Németh regényét is a motívumok lendítik tovább. Ezeknek az ismétlődései ciklikusságot, már-már ritmust adnak a szövegnek, és egyúttal általánosabb szemantikai síkra emelik a történet értelmezhetőségét.
Az író a köznapi életidőnek olyan koncentrált mását teremtette meg, amely alkalmas a Hamvas Béla emlegette létszerűség, Kurátor Zsófi sorskompozíciójának hordozására. Itt már nem is annyira a folyamatosság megbontása, hanem a felbontott idő összerakása a lényeg. Ez a tömörített idősík - Heidegger szavaival - a "lét horizontjaként" jelenik meg. Vagyis "az eredendő időtől a lét értelméhez" vezet az út. A hősnő életének ábrázolt három esztendejéből a mindenkori emberi lét tragikuma sugárzik, a karakter pedig valamiképpen Az eltűnt idő nyomában "francoise-i paraszt arisztokratájának" vonásait tükrözi. De amit a "görögös" Németh László jellemzéseként már oly sokan elmondtak - görög istennőkre és tragédiák hősnőire asszociálva - valamiképpen az is kapcsolódik Proust regényremekéhez. Az eltűnt időben - ahogy Németh mondja - "egy zárt mítosz" hullámzik: "minden alak egy »istenség visszfénye«. Guermantes hercegtől az utolsó tejeslányig mindenkit hozzáköt változata istenségéhez, regényében semmi sem marad egyéni, minden egyetemes érvényűvé fokozódik." A 20. századi regényben ugyan nincsenek istenek, a Gyászból is hiányoznak, az alakok azonban "mítoszi csóvát" kapnak.
