 |
 |
|
|
|
||
Újházy László: Hold alatt repülő szekér, Magánkiadás, Békéscsaba, 2000
Újházy, a költő, akinek - Urunk Jézus Krisztus Kétezredik Esztendejében - a harmadik kötete látott napvilágot. Az első 1981-ben Kövek között, a második - szinte rövidesen - 1985-ben A Béke jegyében (úgyszólván Békéscsabán), s most, alig másfél évtizedes "hallgatást" - egészen pontosan: ki nem adást - követően a Hold alatt repülő szekér.
Újházy - nem szólva a nem róla elnevezett tyúkhús-levesről - a kecskeméti piarista (magyarán: kegyes tanító rendi) gimnáziumban tett érettségit követően majdhogynem valamennyi honi (eléggé művész-mentes) munkavilágot végigjárta.
Így aztán (majd meglátjuk, miután, mit követően, minek következtében, hogy azután) dolgozott építkezésnél, nyomdában - véletlen sem tisztviselőként, merő véletlenségből kétkezi munkásként -, majd (végre!) tejüzemi helyettes vezető, még későbben már raktáros. Csanád vármegyénk Battonya nevű, Szárazér-menti városkájában a helyi tanács adóügyi, utóbb mezőgazdasági előadója (itt már, végre-valahára, tollat ragadott, mert tollat adtak a kezébe!). A mezőhegyesi cukorgyárban - mondhatni: hol van már a tavalyi cukor! (pláne: gyár!) - egy kampányt végigzsákolt. Nagy-Csabán az Új Aurora-segédszerkesztés mellett postai hírlapkihordó, hogy azért valahogy csak megéljen a családja. A rendszerváltozás hajnalán a Felső-Bácska című lapot szerkeszti, míg a kiadónak el nem fogy (ahogy Lászlónak is gyakran) a pénze. Hogy most - Urunk 2000. születésnapja előtt és után - a szomszédos Tisza-parton emelgesse (ne is említsd, rossz derékkal) az építőipari vállalkozó megbízásából a félmázsás betondarabkákat.
Merthogy - aki nem hiszi, járjon utána! - Újházynknak is valahogyan meg kellene (kellett volna, kellene, s a jövőben is meg kellene valamiből) élnie.
Parasztivadék: jankováci (jánoshalmi) parasztcsalád gyermeke, ez lett volna (lenne, lesz) a fő gondja? Nem csak ő, az észak-bácskai (Csabánkra keveredett) parasztfiú nem bankárcsemete, pártvezér, vagy egyéb maffiózó leszármazottja, akadunk néhányan e - nehezebben élő, de mégiscsak - jobbik fajtából. Mivel magyarázhatod e kutya sorsot? Azon túl, hogy gazda (mi több, ahogy az orosz mondja, kulák!) volt a nagyatyja; katolikusságával? Mert ha kegyesrendiek voltak a tanítói, sok jó valóban nem várhatott rá e kegyetlen (Isten nélküli, magyarán istentelen) világban.
A kegyesrendi érettségi után felsőfokú mezőgazdasági technikumban tanul, a két évből egyet jár végig. "Államellenes" - azaz a muszkavezető istentagadóknak nem tetsző - ügybe keveredik, s úgy ráijesztenek a szaglászok, hogy az elhalasztott marxi-lenini vizsgára el sem megy. Arra gondol, úgysem engedik át.
Őt, ezek. (Azaz, szerencsére, már csak azok.)
Sikertelenül fölvételizik a debreceni tanítóképző népművelés-könyvtár szakára. Katonaruhában állított az elővizslató kiszesek és az ő megérzésüket - az Újházyak szerint az őt ezután mindenhová, nyilván ide is követő pártházi-rendőrségi "szíves tájékoztató levél"-ben találhatók szellemében - jóváhagyó tanár s tanárné elvtársak az adható húszból három pontot ítéltek meg neki. Miközben - vélekszik jó három évtizeddel később hősünk - az egyszerű mondatnál, és Petőfi költészeténél könnyebb tételt aligha húzhatott volna.
Újházy meg az "egyszerű mondat", pláne "Petőfi költészete"! Majd hülyének nézi őket akárki.
Harmadiknak a pécsi tanárképzővel kísérletezik, az eredmény hasonló.
Akinek nem megy - valóban -, minek ugrál?
Paraszt, katolikus, ráadásul államellenes... Ha az, ha nem; ha egyszer rád ragadt... Ne is mondd, költő.
Három az igazság: három szép nagylánya is van! Mindhárom továbbtanul (orvosnak, biológusnak, csellistának), nekik tán sikerül.
Párja, zenetanár asszonya segíti át a nehéz pillanatokon. Hogy ez sikerüljön, erőt nyerni jár a szeretet Istenének a házába.
Nem László, Erzsébet.
László... Újházy: 1990 után az eltulajdonított magántulajdon visszaszerzését lehetővé tevő kárpótlással jó 17 nagyhold földet kap vissza az elkommunikált örökségből. Az idei nyáron kukorica sült a jankovácsi Újházy-földön, s a tavalyi felét, ha adta. Az övé lett a nagyapai ház a Jankovácon.
Valami, valami.
Élet.
Ha kárpótolni nem is lehet, ha vissza nem kapja.
Pedig néha már úgy tűnt, a helyére kerül.
A pesti Madárútont és a battonyai Híd az Éren átot követő, harmadik másokkal közös, Hónak kéne esni című kötetében Agócs Sándorral (a mai lakitelki kiadó vezetőjével) és Szöllősi Zoltánnal (a kilencvenes években József Attila-díjra többször javasolt költővel) jelentkezett együtt Újházy László (...). A jó (?) tíz éve közreadott kötethez Pozsgay Imre írt előszót, a három jankováci költőt pedig Vasy Géza mutatja be a nyájas olvasónak.
Nem akármilyen indulás lehetett volna. (Már megint.)
Újházy ismét a rövidebbet húzta.
Szöllősi Pestbudán, Agócs Lakitelken, Újházy Csabán.
- "Jankováci mesterhármas", melyikre érted?
Csabán... nem mindegy?
Újházy, Újházy!
Csaba, Csaba: a város tehet a legkevésbé az egészről.
- Nagyapa lettem! - harangozza be László, barátainak, az elsőt, aki: fiú.
Fiú! Fiú.
Sarusi Mihály
