 |
 |
|
|
|
||
Lehóczky Ágnes: ikszedik stáció, Universitas Kiadó, Budapest 2000
Lehóczky Ágnes mintegy mellékesen, mindenféle hangoskodás nélkül bejelentkezik első kötetével. Kezünkbe ad egy könyvet, amelynek fedőlapján közli: az ikszedik stációnál tart / tartunk, ami persze természetes, hiszen ha még él / élünk, hol másutt is tarthatna / tarthatnánk. Azért az ember mégis beleremeg. Hiszen tudjuk, eljön az utolsó is egyszer, amikor végre valódi keresztté formálódnak testünk rajzolata nyomán azok a vonalak / gerendák, amelyek most még csak - mint ahogy azt a kötet verseihez rendelt helyzetjelentést adó ábrák jelzik - annak groteszk másai. Mégsem könnyű elfogadni, ha valaki közli, hogy ez az állapot nem más, mint pontosan az ikszedik.
Ráadásul az a furcsán perspektivikus kép még mindig csak a címlapon: pszichológusok öröme, hiszen miként az ő krikszkrakszaikat, ha akarom kacsának, ha akarom nyúlnak látom, de semmi esetre sem mindkettőnek egyszerre, úgy ezt a kétszer két centis égdarabot is értelmezhetem egy sötét alagútból fotózott végpontnak csakúgy, mint az ellentetjeként, ti. alapként, amelyre kőtorony nehezedik. A jelen stáció, illetve az abból látott perspektíva értékelése tehát pontosan, jól körülhatároltan megadható, mégha a következő pillanat az ugyanolyan jól és pontosan körülhatárolható ellentetjét kínálja is - súgja a címlap.
Gyorsan megfordítjuk a könyvet: Lehóczky Ágnes arcképe, alatta szűkszavú, ismét minden sallangot nélkülöző felsorolás: iskolák, publikációk, támogatók - csak éppen e fölösleges címszavak közlése nélkül.
A külszínre nem cáfolnak rá a versek. Ugyanis éles, pontos képekkel dolgozó tárgyias költészetre lelünk a címlap mögött. Fölösleges szavakat, írásjeleket - vagy akár csak hiába nyomtatott nagy kezdőbetűket - alig találunk. Szinte minden vers valamilyen költői közhelyet kísért meg, de annak határmezsgyéjén kívül marad. Így például az agyag (in memoriam Illyés Gyula) című, amelyben a Pygmalion mítosz a születésével a szobrászt formáló szobor nézőpontjából jelenik meg újra: "már én vagyok az az arc / a gyűrött föld / izzó rétegeiből / foganva / ez a kéz forróvá / sebzetté / engesztelővé lett / az agyagtól". Vagy a vasútállomáson című, amelyben a nyomasztó vasútállomás-magány XX. századi toposza fogalmazódik úgy meg, hogy a szorongásától (kínjában az éjszakának tetszve vágyva) menekülő ember "a végtelenbe nyúlt fémszalagok / között" fulladozó kavicsokra hagyja rettegését. A képek ereje azonban olykor nem elég ahhoz, hogy a verset visszarántsa a közhely bűvköréből. Így megesik, hogy az, ami egyébként a művek izgalmasságát okozná, szürkén áll előttünk (irgalmatlan I.). Máskor pedig - épp ellenkezőleg - a retorikailag hajszálpontosan felépített (és ezért unalmassá válható) mű koronája lesz a jól elhelyezett kép:
"virágvasárnap // és egy percre / úgy álltam ott / mint valaki / akit az Isten elhagyott //
előre-hátra / nem néztem / csak önmagamba / le egészen / hol egy véres bárány vacogott."
A vers ugyanis, mindaddig, amíg meg nem jelenik a vacogó bárány, nagyböjti előérzés: üresség, értetlenség, a feltámadás reményének és örömének minden előszele nélkül. Az űrt csak mélyítik a rövidségük miatt gyors, lefelé mutató sorok: "előre-hátra / nem néztem / csak önmagamba / le egészen". A zuhanás végpontja a semmiben megtalált vacogó bárány, ami így vacogása ellenére az önállítás egyetlen lehetőségévé lesz. Az én tehát véres áldozatként talál magára, ezzel a fájdalom valódi elszenvedőjévé válva. Így egyrészről a krisztusi sors elérhetetlenségét ismerhetjük fel: nem Krisztussá lényegült át, és nem Nagypénteken, másrészről az elkövetkezendő hét fájdalmának leírhatatlanságát, harmadrészről pedig a jelenlegi (ikszedik) stációra való ráismerésként értelmezve a leírtakat, az elkövetkezők nehezedésének mértékét. Ráadásul nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a költő nevére is rájátszik a bárány (Ágnes - agnus - bárány), ezzel stigmaként viselt sorsértelmezéssé válva, amely más versekben, más állóképekben, stációkban ettől az önértelmezéstől elmozdul. Így például a hamis etimologizálás útján született ignis című kétsorosban, amelyben a névhez (jelölőhöz) a pillanatnyi önképhez közelebb álló jelölt találtatik: hiszen az ignis - is (m) (tűz, tűzvész, villám, indulat, hév, lelkesedés, tűzcsóva) latin szóra vezettetik vissza az Ágnes szó jelentése. Azonban az Anya című verssel összeolvasva ez az önmeghatározás is tovább mozdul, csakúgy, mint az Anya képe az ignis által: "Anya // A tűzbe néz. / Szakadatlan. / Lángokat simogat. // Halhatatlan."
A kötet pillanatfelvételei tehát ily módon képesek meg-megmoccanni, de alapvetően a most mindig bénító sokrétegűsége az új élményeket nem engedi párbeszédbe elegyedni a régiekkel, hanem keménnyé, nehézzé, kikerülhetetlenné merevíti őket. Legszemléletesebb példája ennek a Hasonlatok című vers, amely tulajdonképpen kettő, hiszen két változatban szerepel - a kötet egységét megtörve - két egymás melletti lapon. A két tökéletesen ugyanolyan szöveg utolsó sorának változata bepillantást enged nyerni a mégiscsak időben létező tudat "képmerevítő" munkájába: "Hasonlatok Az a zöld és barna olyan, mint a fa. / A fölül háromszög, alul négyzet, mint a ház. / Az a sárga kör az égen, olyan mint a nap. / Benn a szobában nyitott szájjal, mint a halott. / A halott a szobában, mint nagyapa."
Az érzékelt dolgok és a hozzájuk fűzött jelentés távolságát, azaz az értelmezés örök tökéletlenségét a mintek jelzik csakúgy, mint az értelemadás gépies aktusát. A két vers utolsó sorának különbsége pedig megmutatja, hogy az új élmény, az új értelmezés nem töri meg a tudat munkájának monotonitását: a tapasztalat értelmezhetetlen (minden csak olyan mint), de használható (képépítő) tudássá, pontosabban hitté merevül.
Az Ima helyett című versben (ami talán a kötet legjobb darabja) ez a tapasztalatból eredő "tudás" egyenesen fizikai támaszként, fizikai szükségletként jelenik meg: "a láthatatlan / tárgyakba vetett bizalmam soha nem / akarom elveszíteni, tapogatózásaim / irányát rájuk hagyom, / örökkévalóságukra öntudatlanul / rázuhanok, a kaputól a lakásig / vezessenek haza, Uram."
Lehóczky Ágnes költészetében tehát az állóképek feladata összetett: a közhellyé válás lehetőségével játszó mondatokat kacérkodó tánccá - művészetté hivatottak alakítani ezzel a megszokás miatt nehezen értelmezhető hétköznapiságot önnön unalmasságukból kimozdítva, és újfajta hétköznapisággá téve. Ahol pedig a mindennapiság, új, minőségileg más - de mégiscsak - mindennapisággá változik, ott nincs helye trombitaszónak, csinnadrattának, ott mindennek egyszerűnek, feltűnésmentesnek kell lennie. Lehóczky Ágnes kötete ebben is következetes.
Blaskó Ágnes
