 |
 |
|
|
|
||
Győrffy Ákos: A Csóványos északi oldala,
Accordia Kiadó, 2000
A zöld színű könyvecskét, mely Győrffy Ákos első kötete, nem csak könyvesboltban, de turistaházakban, erdei vasutak állomásain is lehetne árusítani, odakerülhetne a képeslapok, térképek mellé, sőt egy-egy példányt érdemes volna a jobb kulcsosházak asztalán felejteni, hogy a bakancsos, ki oda betér, hadd lapozgassa a petróleumlámpa vagy a hajnali nap fényénél.
Gondolom ezt egy fa tetején, magaslesen hanyattdőlve, az említett könyvecskével a hasamon. Éppen mozdulni se merek, mert egy hatalmas darázs szemrevételez...
Szóval a cím... Miért ez a címe: A Csóványos északi oldala? Látom a gyanútlan érdeklődőt, amint a kötetet megpillantja a könyvesbolt polcán, s így szól magában: "Ez egy útleírás vagy egy naturális szakkönyv, menjünk tovább!..." Ilyen szempontból nem szerencsés a címválasztás. Máskülönben kitűnő. Tudom, mert ismerem a Csóványos északi oldalát. Dzsungelvidék, sűrű és pogány, tele vaddal, mélyerdei bükkfejedelmekkel, ahol maradt még valamenynyi abból az "azelőtti csöndből", éppen ezért a győrffyféléknek utolsó rejtekhely, energiaközpont, "szárazwalden", mely mindig arra emlékeztet, hogy igenis, "lehetne máshogy", nem úgy, ahogy "odalent" van, olyan nyűgösen, idiótán és "holtbiztosan".
Itt meg kell állnom, mert valami jár a les alatt. Igen, egy őzsuta az. Nem hiszi el, hogy észrevett...
A bölcsek szerint világunkban létezik valamiféle eredendő szomorúság. Ez a szomorúság, ellentétben a depresszív keserűséggel, építő, szép és szükséges. Nélküle vágottmosolyú viaszfigurák volnánk. Szektás kiadványok színes lapjain lehet látni ilyeneket. Klónozott gyümölcsökkel teli "édenkertben" hallelujáznak, bambán mosolygó nagycsaládjuk, szelíd oroszlánok és antilopborjak társaságában.
Szóval, ahogy Győrffy Ákos is sugallja, jó, hogy van ez az eredendő szomorúság, nincs ezzel semmi baj. Hadd fényképezzük csak hosszúra nyúlt árnyékunkat, hadd szóljon az a gordonka a távolban, hadd maradjunk emberek.
Gond a keserűséggel van. Az az igazi gombóc a gyomorban. "Halottan kanyarognak a vadvizek, sorvadok, mint a mondabeli hercegnő, aki minden gyermek halálától egyre gyengébb lesz..." - olvasom. Vagy: "...indián nevű folyó, a partja ki van betonozva..." Nem a szomorú, hanem a keserű ember mondja ezeket, aki, bár sejti a lakoma végét, kénytelen tehetetlenül nézni a magát zabáló világot.
Szomorúság, keserűség és egyebek. Sok mindenről írhatnék még, hiszen a nyolcvankét vers csupa szín. De én nem beszélek többet. Rágyújtok egy pipára, és nézem az erdőt. Azt a tisztást ott! Aztán a les felé vezető ösvényt. Nagy az esélye, hogy megjelenik rajta egy termetes, nagyokat hallgató, bakancsos ember. Örülnék annak az embernek, mivel a barátom, s mindazt, amit lejegyeztem a kötetéről, bár galádul megmosolyogná, szívesen megmutatnám neki.
Mile Zsigmond Zsolt
