 |
 |
|
|
|
||
Gere István: Későn, máshol, korán, máskor...
Felsőmagyarország Kiadó, 1998
Gere István második novelláskötete szabályosan - a mikszáthi anekdotikus tárcanovellára emlékeztető szabályossággal - indul, aztán néhány elbeszélésben még folytatódni látszik a szabályosság - csáthgézás, kosztolányis nevelődési történet hatására gyanakszik az olvasó -, majd afféle kakukkmarcis, svejkes alakok Tar Sándor szenvtelen, rideg-sivár világában ordibálnak egymással (egymás felé) vagy csak bele a világba - de ez már Gere világa, és a mi világunknak az a része, amely iránt, ahogy az egyik szereplő, próbálunk részvétet érezni, de nem sikerül (többnyire). Színhelye a hamisítatlan nagyváros, a kozmopolita színekben tetszelgő Budapest színfalak mögötti (vagy nagyon is előtti, mert lépten-nyomon mégiscsak ebbe botlunk) mássága: rossz kocsmák és otthonosságtól mentes lakóhelyek, utcák, terek; hősei a púderezethetetlen emberi roncsok, a hányódók, kallódók, kínlódók, kínlódásukban is tarka, színes sokasága. Nincs mit szépíteni: a pesti lumpen, az unatkozó, fülledt szalonok Nagy-Budapestjének másik véglete, annak mintegy negatívja. Töményen jelenik meg a fizikai, és elsősorban szellemi, lelki hajléktalanság, a nyomor; mindennek kellemetlen testszaga, áporodott, büdös szaga van, minden erjed, rohad. Hősei deklasszálódtak, kitaszítottak, lemaradtak, kiűzettek. Nem a tisztes, móriczi, tömörkényi szegény ember világa ez, hanem a modern nagyváros elproletarizálódott rétegének döbbenetes sivársága, kietlensége, nyomorult kisszerűsége.
Gere úgy ismeri ezt a világot, és olyan érzékletesen képes megidézni, mint a szociográfia (groteszk) klasszikusai, pl. Nagy Lajos, Tersánszky, testközelből, mint aki maga is együtt él, lélegzik ezzel a közeggel: segédmunkásokkal, ténfergő-kallódó fiatalokkal, eldobható öregekkel, kukásokkal, a fogyasztói társadalom hulladékával, a maradékevőkkel. Érzékletesen, könnyed, laza eleganciával, tömören, de élettel telten írja le, amit lát, s nemcsak lát, hanem hall is. A lefokozott, redukált létezéshez a redukált, artikulálatlan, de megjelenítésében mégis igen érzéki (ugatásszerű) beszéd társul. (A könyv talán legjobb elbeszélésében, a Mínuszban a lepusztult utcaseprőnő mondja régi-új szerelmének: "Emlékszel rá, hogy egyszer ott megkérted a kezem?" - az ex-mérnök válasza: "Nagyon be lehettem baszva"). Ennyi "bazdmeg"-ozást posztmodern szövegekben lehet csak olvasni. Az író nyelvezete is tökéletesen ellentmond a posztmodernből ismert cizellált, művies, tudósi elmélyültséggel és egzaktsággal megkonstruált írásokénak, nyelve nem az irodalomból meg a nemes szellemi hagyományokból vétetett, hanem ebből a tagolatlan életből. Minden sérült, de semmi sem úgy, ahogy a lélektani könyvek megírják és egyetlen emberi kapcsolat, reakció sem antropomorf (számunkra). Hősei fejében nincsenek artikulált, értelmes gondolatok, csak löttyös indulatok, vagy ha mégis volna, mélyen el van ásva, s mire megfogalmazódna, mindössze egy alpári böfögés formálódik belőle. E nagyvárosi elbeszélésekben talán csak egyszer jelenik meg a konkrét tiltakozás a társadalom ellen, ám mi pontosan tudjuk, totális kudarccal fog végződni (El, tanyára), nem lehet kilépni, újjászülni a sorsot, a múltat, nem lehet a társadalmi gravitációt semmisnek tekinteni.
Hogyan lehet elviselni azt a nyomasztó, nehéz és legfőképpen kilátástalan sorsot? - nem nézni előre, még a holnapi napig se, a következő óráig se, csak az adott pillanatot túlélni, kibírni. Ha Gere István csak realista író lenne, iszonyúan nyomasztóak lennének írásai, mert a kilátástalanság, a kasztok megváltoztathatatlansága sugárzik mindenből. Csakhogy az író képes a varázslatra: éppen mert annyira közelről, belülről ismeri ezt a világot, képes megcsillantani a létező keretek között is a sóvárgást a szépre, teljes életre, ami - egyébként hősei ezt éppúgy tudják, mint az író, - földi életükben örökös ábránd marad, s nem egyéb hiábavaló illúziónál. Ám Gere képes humanizálni ezt az egészében ahumánus világot, mindenekelőtt a szeretet eszközével (fegyverével). Ezt a hallatlan sivárságot mindenen túl pedig a derű járja át: a tragikumot oldja a groteszkbe, abszurdba hajló hang, a szarkasztikus irónia, a fergeteges svejki akasztófahumor. Az irónia, a groteszk, az abszurd azonban nem a szánandó emberi sorsot célozza, hanem világunk egészének szól. Fanyar-vidám alakjai - mit is tehetnének mást - az élet egészét ebben a környezetben és ebben a sorsdeterminációban élik, mert akármilyen is, mégiscsak élet, s nincs választás, ebben kell otthonra találni. Félig kívül és félig bent, késpengeélen táncolva, egyszerre elutasítva és egyszerre vállalva, e különös kettősség ötvözetében egyfajta sajátos kedélyes brutalizmus lesz írásainak alaphangütése. A Tar Sándor-féle részvétlen, kínzóan szenvtelen novellisztikától eltérően pedig, meghagyja a megváltás pókhálószál reményét.
A Későn, máshol, korán, máskor elbeszélései nagyon laza novellafüzérré, kötetté állnak össze, a születéssel (az ember és a fejlett kommunizmus születésével) indul, s felnevelődésével, időben a mához közeledésével válik minden még sivárabbá, rettenetesebbé. A kötetet Krisztus abszurd, alpári megváltástörténete zárja - ez a lumpenizált, aktualizált groteszk messiás csak ezekkel a történetekkel együtt érvényes, ezért nem volt szerencsés a kötet végén olvasható négy, történelmi időben korábbi világot idéző írást beleilleszteni, még akkor sem, ha az emberi kivetettség örök, nem az ezredvég találmánya. "Mindenkinek megvan a maga keresztje. Van, aki a nyakában tartja kutyaláncon, van, aki a fölsebzett hátán, s akad aztán olyan is szép számmal, aki a zaciban."
Pécsi Györgyi
