 |
 |
|
|
|
||
Csernák Árpád:
Kések a párna alatt,
Kráter Műhely
Egyesület, 1999
Csernák Árpád regénye a borítón kezdődik. Azzal, hogy Hieronymus Bosch, A gyönyörök kertje című triptichonjának egy aprócska részletét felnagyítva - díszletszerűen - beemelte a szemünk elé. Ezen a részleten égő épületek maradványai láthatók. Lehetne ez egy város látképe, de akár üszkösödő lelkünk pillanatfelvétele is... A romok közt emberformájú lények séti-kálnak, hosszú póznáikkal bele-beletúrnak a hamuba, de nem túlélőket keresnek, hanem az itt-ott kihunyó parazsat igyekeznek felszítani. Némelyik alak lándzsája végére különös dolgot tűzött: mintha emberfej billegne botjának hegyén. Mások macskaügyességgel egyensúlyoznak a szétégett kő- és fatákolmányok között. És van, aki egy templompillérre tornászta fel magát, hogy gyönyörködjön a látványban, és combjait csapkodva röhög - közel ötszáz év távolából is hallani...
A regény főhőse, Jáki Levente, a diplomás színész, nem éppen humoros, életvidám alkat. Valaha lehet, hogy az volt, mostanra azonban megkeseredett ember. Színész. De lehetne bármilyen foglalkozású, ősi áldozatvállalását - miként Márai Sándor írja - képtelen megtagadni: "Embermódra élsz, ha igazságosan élsz. Ha minden cselekedeted és szavad alján a szándék van: nem ártani az embereknek... Néha csak azzal, hogy nem hallgatod el az egyszerű igazságokat. Néha csak azzal, hogy nem mondod tovább, amit mások hazudnak. Néha csak azzal, hogy nem mondasz igent, mikor mindenki kiabál: »Igen, igen!«... A halálos ágyon csak akkor pihensz nyugodtan, ha minden nap [...] az igazságot szolgáltad. Néha nagyon egyszerű és kicsinyes az igazság. De te ne válogass."
Jáki nem válogat. Így - jobb híján - elmenekül a színházi díszletek közé, ezzel mintegy "életfogytiglani színházra ítélve magát"... Naplót vezet, régi családi iratokat rendezget. "Néha megjelent a klubban, bedobott egy-két felest vagy belapátolt egy rántottát." Aztán az egyik nap a terjengő bűz okát kutatva, ráakadnak egy patkányok által a felismerhetetlenségig összeharapdált ember hullájára, és mellette Jáki Levente pepita jegyzetfüzetére. Ennyi a sztori. Alig több másfél oldalnál. Ami ezután történik, csak névlegesen detektívregény, valójában jóval több annál: ön- és énrajz; a végzetével megvert ember életútján keresztül egy hitét vesztett nemzedéké. A regény minden ága-boga egy-egy novellisztikus tollvonás, akár külön-külön is megállná a helyét. Olyan album, melynek naturalisztikus, vagy szürreális képei egymást kiegészítve, kiemelve érik el a legmegfelelőbb hatásfokot.
A szerző úgy építi fel regényét, hogy nem lineárisan összefüggő sorshalmazt készít, hanem egymással laza kapcsolatot tartó epizódokat fűz fel egy élet fonalára. Hogy ne tűnjön túlságosan légből kapottnak az ötlet, (el)ismert szerzőket sorakoztat fel tézisének bizonyítására: például Borgest, Pessoát, Daichest, Robbe-Grillet-t, Kazantzakiszt. Segítőtársainak gondolatai itt is, ott is megjelennek a műben. "... Az író, még ha előtte is a vázlat, mindig csupán felkészül a regényre, ahogy a bokszoló a küzdelemre...; az ellenfél kiszámíthatatlansága miatt nem tudja, milyen ütések [...] várnak rá, és lehet, hogy a hatásukra gyökeresen megváltozik eredeti technikája, eredeti álláspontja. Az ellenfél: a regény, az írás, az író képzelete ... és persze mindenekelőtt a szavak, amelyek olykor szövetséget kötnek az íróval [...], és olykor meg ellenséggé, akadállyá válnak... A regény harc. És egy harcban sohasem lehet tudni, ki pusztul el, ki marad életben." (F. Marceau)
Ahogy a főhős sodródik élete utolsó fordulópontja felé, a könyvből elmaradnak a tényeket közlő dokumentumok, és egyre nagyobb helyet kapnak a tudat alól felszabaduló gondolat-áramlatok (a burjánzó őrület jelei); a huszadik századvégi ember embertelen helyzetére, törött sorsára rímelő félmondatok... "A Nap fehéren szétfolyik... Szívesen lemondanék létezésemről, ha a létezést úgy lemondhatnánk, mint meghívást egy unalmasnak ígérkező összejövetelre... de a kérdés bonyolultabbnak - és feleslegesebbnek - látszott... Szemem égő golyó, fájó huzalok kötik agyam sajgó sebéhez, és a kezem ökölbe szorul... hályogos tekintetű küklopsz az ég... a földgolyó egy cérnaszálon... megilletődött, vézna tárgyak... A dimenziók csak felvilágolhatnak... Ott egy törött, zöld üveg, itt az ütőerem duzzad... fekszem, mint hátára fordított bogár..."
Ebben a lehetetlen testhelyzetben már nincs mód mérlegelésre, jön, aminek jönnie kell, a szájra sóhaj tolul; nincs remény, csak az összepréselődött élet nyikkanásai: félszavak... Törmelék és töredékszavak borítják azt az utat, melyen a hős és az olvasó együtt közeleg. Egymást tartva, emelve érik el a "jó borzalmas" végkifejletet, ahol - tudják - valakinek vagy valaminek meg kell halnia. El-, bele- vagy kipusztul valaki vagy valami, akinek-aminek - törvényszerűen - pusztulnia "illik". Áldozat-e ez, önfeladás, vagy éppen ellenkezőleg, utolsó, héroszi gesztus, kétségbeesett, de tudatos vállalás? Egyik sem zárja ki a másikat. A lelkében megnyomorított Jáki Leventének, és vele együtt egy egész, megnyomorító, hitehagyott júdás-világnak el kell tűnnie, ki kell mosódnia az agyunkból, a zsigereinkből, hogy ismét egészséges, egyenes gerinccel járhassunk; hogy pontosan minket találhasson nyakon a már oly sokszor elodázott-elhazudott-elcserélt felszabadulás tisztítótüze-vize...
Az író töretlen lendülettel fog e művelet végrehajtásának kimunkálásához. Széttört lelkű hőse a hatalom bábújaként, önnön fátumának ketrecében vergődik. "Már megint. Kihagyások. Ok. Okok. Oktalanságok. [...] Hold. Rövid napok. Séta. Nem én. Koholmányok. Patkány. Elrontott. Ima. Képtelenségek. Hiábavalóságok. Mindez vagyok. Álom. Lom. Ég. Égek. Képzelgések. Lövések. Vér. Dolgozni. Fel. El. Le. Ágy. Éj. Fa. Sötét. Csillag. Bűn. Mozdulatlanság. Köd. Víz. Keksz. Homály."
Ez a se élet, se halál állapot kétségtelenül ihlető közege az alkotónak. Olyan improvizációs lehetőségeket teremt, akár egy jutalomjáték. És ez az alkalom az, amikor - Csernák Árpád tudja ezt, érzi - az írónak bátran vissza kell fognia magát. A történet vége eleven, lüktető líra, melyben a mondatokká előlépő szikár szavak, szótagok, a végletekig lecsupaszított szövegtestek, az egyre terebélyesedő poklot sejtetik. Nincs menekvés! Játszani, tenni, mondani kell: "Amit közölni szeretnék veled: közölhetetlen. De azt akartam: tudd, van valaki, aki közölni szeretne veled valamit, ami közölhetetlen. Én - mindenesetre - megpróbáltam... (A közlést? A szökést?) [...] (A kitörést? Megoldani a megoldhatatlant?) Akkor már elindult bennem a folyamat, aminek lassan a végére érek. Talán szép lesz és gyors, ahogy a szerelmes impalára lecsap a gepárd..."
Gerencsér Zsolt
