 |
 |
|
|
|
||
Szénási Miklós: Boszorkányos széphistória - A kert, Magányos Kiadó, Debrecen, 1997
A Főhős rádöbben, hogy egy könyvtárnak álcázott, világméretű bűnszövetkezet (a továbbiakban: a Gonosz) szervezkedésének kellős közepébe csöppent, és ez a felismerés aligha nevezhető kellemesnek.
Ez lehetne a summája Szénási Miklós Boszorkányos széphistória - A kert című, egy könyvben kiadott, de műfajilag kétfelé (próza/vers) váló, afféle iskolai vonalasfüzet megoldáshoz - előlről is, aztán megfordítom és visszájáról is írok bele - hasonló formában nyomtatott könyvének. Az összefoglaló néven "amerikai agymosás" bélyeggel ellátható krimi-thriller-akciófilmekből unalomig ismert történet azonban ez alkalommal nem a déli sark jegébe fúrt kutatóbázison vagy valamely ismeretlen csillagrendszer meteorai közé szorult űrhajó fedélzetén játszódik, hanem a mi történetünkben.
A Boszorkányos széphistóriát akár posztmodern szövegműnek is tekinthetné a gyanútlan olvasó: a történetbe ékelt teremtésmítosz-parafrázis, Fehérlófia története vagy az esszészerű, kultúrtörténeti-történelmi betétek szétszabdalják a mű szövetét. Ugyancsak ezt a hatást keltik a szövegbe beépülő idézetek Wittgensteintől József Attiláig, valamint azok a - talán leginkább Pavic Kazárszótárát idéző - mondatmegoldások, fordulatok, amelyek a mítoszba ágyazottság és mítoszvesztettség közti kétértelműséget vetik fel: "Az egyik tanár, aki szabadidejét a hun király, Atilla legendáinak szentelte, s értett valamit a régészethez, talált egy faragott ládikát. Furcsamód könnyen nyílott kulcs nélkül is, valami levélféle volt benne, de abban a pillanatban, amikor hozzáért, elporladt előbb a papír, aztán maga a ládika is. A tanár csak nézte és nem akarta hinni. Nem mert szólni senkinek." (13.)
Ezt a megállapítást azonban az olvasás során módosítani kell. Míg Pavic szótárában a háromféle (keresztény, mohamedán, zsidó) szöveg háromféle igazságot kínál, Szénási igazsága nagyon is határozott, sőt, túlságosan egynemű. A könyv gerince Fehérlófia, azaz Lófia Györke meséje, ezt a műfajt vizsgálja Szénási a regénybeli "klasszikus detektívtörténet" nagyítója alatt. Fő kérdését talán így lehet megfogalmazni: milyennek bizonyul, milyen alakban bukkan fel a mese igazsága - a világnak a teremtéstől a "lovasok népe" történetén keresztül a "Hajdúhalom határától északra" található, csűrből földalatti rejtekkönyvtárrá kiképzett épületéig nyúló íve között?
Szénási kérdésfelvetését jelentősnek látom, ám műve, úgy vélem, nem tartja meg önnön kérdéseinek súlyát. A rövid, mindössze százhúsz oldalas történetet túlságosan megterheli a mintegy hatvan oldalnyi történelmi eszszé! (Ide számolom az Intermezzók szövegeit, valamint a teljes II. és III. könyvet). Szénási - leleményesen - különféle eszközökkel él, hogy "vendégszövegei" jelenlétét igazolja: egy részüket a Főhős, B. Varga János a könyvtárban található titkos könyv(ek)ben olvassa el, más részüket megálmodja, a harmadik egységet a szerző közli, hogy a Főhős időutazását a Gonosz időutazásának bemutatásával alapozza meg. De így is kilóg a lóláb. Felmerül, hogy Szénási kisregénye valójában nem esszé akar-e lenni, nem akarja-e fölvállalni a benne - idézetként - szereplő Magyar História megjelenítésének egészét. A Boszorkányos széphistória azonban - ez esetben - műfajtévesztés lesz. Esszének nem eléggé esszé, prózának nem eléggé próza. Az "is-is"-ből, ez alkalommal, alighanem valamiféle "sem-sem" kerekedik ki.
Ebből következik, hogy nem lehet említés nélkül hagynunk a Magyar História Szénási könyvében megjelenő szövegét, és szólnunk kell arról az időszemléletről, amelyet ez a betétszöveg fölvet. Mind a Magyar História, mind az idő eredete - paradoxonnal élve - a teremtés utáni időkig nyúlik vissza. A Kezdet című Intermezzo tájékoztat, hogy "kezdetben" már volt világ, hét égi szféra és létezett a Kert, de még nem volt idő, mert nem volt félelem. (19.) Az idő tehát, és így a világ- vagy üdvtörténet ideje is jónak és rossznak, a "Teremtő Őselv Atyjának" és az "Ármánynak" dialektikus ideje. Valószínűleg ez az időszemlélet az alapja annak a szerkesztésmódnak, mely szerint a Gonosz és a Jó minduntalan fölbukkan a történet szövetében, mint pecsét vagy mint vérfolt: a Gonosz Abu Hamid al Garnáti, arab utazó és könyvtártulajdonos maszkját véve fel (aki egyébként valós történelmi személy, saját utazásairól készült beszámolóját magyarul a Gondolat adta ki '85-ben), egyre újabb gólemeket gyártva utazik keresztül az időn, melyben Lófia Györke is minduntalan "reinkarnálódik".
Így az idő csak valamiféle külső nézőpont, "soha-nem-jelen" felől látható. A jelen felől ugyanis a múlt az "idő egésze" (hogy magam is a könyvben föl-fölbukkanó József Attilára utaljak), függetlenül attól, hogy ténylegesen mekkora cikkelyt, szeletet lát be a múltból a szemlélő. A jövő felé viszont éppen ezen jelen felől vezethet csak út: ez az a pont tehát, ahol az "öröklét gyűrűje" (Tatár György használja ezt a fogalmat Nietzsche kapcsán) összeér. A történetíró azzal, hogy valahol felfüggeszti a történetet, kilépni kényszerül a "soha-nem-jelenből" a "jelenbe": és valóban, találunk a regényben ilyen pontokat. Az első kettő Abu Hamid alakjához kapcsolható: ő, aki egy időre sikeresen "kiléphetett a jelen idő börtönéből" (69-70), de "igen hirtelen egyszerre vége lett ide-oda utazgatásainak az időben" (72). Még fontosabb, hogy ő is elveszíti "utolsó életét is", hiszen "nincs örökkévalóság, még a gonoszoknak is pusztulniuk kell" (127). Felemás-furcsa tény viszont, hogy halála után is tovább működik kezei közül elszabadult műve, a "Nemzetközi Divatstúdió". Ugyanígy végtelen láncolatot sugall Györke szüntelen e világban való megjelenése és halála, különösen a regény zárósorai: "Hallom, szép a kisfiad. Györkének hívod?" (129).
Azonban ez a láncolat sincs egészen kívül az időn. Éppen azért, mert szüntelen megjelenése ennyire közel áll a mítosz időtlenségéhez, Györke "megjelenéseit" egyetlen pillanat különböző módon megjelenő arcainak is tekinthetem: mindenkori "Fehérlófia szerepe" mindig ugyanarra az arcra hasonlít. Valahogyan kicsúszik a teremtés determináltságából; afféle "sorstalan ember", akinek "nincsenek jegytulajdonságai", két univerzum találkozásának pillanatában született (91).
Ugyanígy, az idő metaforájának vagy lenyomatának tekinthetjük a Magyar História megjelenő szövegét. A Babilon alól a pusztába vándorló, majd onnan időről időre visszatérő "lovasok népe" (31), "Nimród örökösei" (73) az égi, tehát mechanikusan ismétlődő rend képviselői a földön (36), s bár ez a rend a történet - Gonosszal szembeállított - abszolút pozitívuma, nem szabad megfeledkezni arról, hogy ezen népnek sem lehet önálló arca, hiszen arca mindig ugyanaz az arc kell legyen. Ez az arc nem viselheti a ráncokat, az idő jegyét, tehát kívül áll az időn. Aligha tévedek, ha - figyelembe véve a szerző debreceni kapcsolódásait is - történelemkoncepciójának e vonását Pap Gábor (ma már bőséggel olvasható) asztrálmitikus felfogásával hozom összefüggésbe, aki éveken keresztül előadássorozatot tart(ott?) a debreceni egyetemen. Bár e koncepció Szénási könyvében megjelenő vetülete erősen sematikusnak tűnik, egy kérdésfölvetése kiemelhető: hogy viszonyul a Teremtés könyve a Magyar Históriához; másként fogalmazva: milyen látószögből tekinthető mítosznak a nemzet története? E kérdés Szénásinál metaforába-burkoltan is megjelenik: a könyvtár állományából két könyvet nevez meg: egyet "kék bársonyon ezüst betűkkel" (15)., és egy "nagyalakú, sárgát" (37). A Szénási könyvében felmerűlő, még megíratlan esszé témája e két könyv viszonyának tartalmi elemzése lehetne.
Szólni kell néhány szót A kert szövegéről, Szénási verseiről is, melyek most a próza elemzése mögött méltánytalanul háttérbe szorultak, holott - a pontos címadás jelzi ezt - annak a pillanatnak a regisztrálására tesznek kísérletet, ami még a Kert ideje, az az abszolút jelenidő, ahonnét az egész történet belátható (a próza metaforája szerint: azé a ponté, amely a világ(?) fájának tetejéről mindenhová kitekintést ad). Nem csoda, hogy ez a pozíció nehezen foglalható el: jeleket, nyomokat tapasztalunk, egy apátság romjait, tárgyakat különböző időkből. Szénási verseskötete "néhány / elmosódott folt" (10) éppen töredékességét tekintve - egységes, fölvállalja az általa talált elbeszélőpozícióból látott világ elbeszélésének lehetetlen voltát. Ezért - többnyire - versmondatai súlyosabbak a próza mondatainál: "Darázsból taposom ki / a mézet, a színe arany és fekete. / Király vagyok, aki az országot / kedvére tékozolja." (42.) Valószínűleg a Kert az, ahol Szénási Miklósnak körül kell néznie, hogy elemzőmunkáját folytatni tudja.
Prágai Tamás
