IAN McEWAN

Szilárd testek geometriája

     1875-ben a "különös és értékes" tárgyak Melton Mowbray-i árverésén dédapám, barátja, M. kíséretében a horsemongeri börtönben két évvel korábban elhunyt Nicholls kapitány péniszére licitált. Ez egy tizenkét hüvelyk hosszú üvegbe volt zárva, ahogy dédapám naplójába aznap este feljegyezte, "csodálatosan konzerválódott állapotban". Ugyancsak árverésre bocsátották "Lady Barrymore meg nem nevezett testrészét, mely Sam Israels tulajdonába került 50 guinea ellenében". Dédapámat rabul ejtette az ötlet, hogy a két tárgyat együtt, párban szerezze meg, de M. lebeszélte róla. Ami nagyon jól jellemzi barátságukat: dédapám, a hevülékeny teoretikus, M. pedig a tettek embere, aki tudta, mikor érdemes árveréseken licitálni. Dédapám hatvankilenc évet élt. E hatvankilencből negyvenöt éven keresztül minden áldott este lefekvés előtt leült, hogy gondolatait naplójába jegyezze. Ezek a naplók most itt fekszenek előttem az asztalon, negyvenöt kötet borjúbőrben, tőlük balra pedig Nicholls kapitány csücsül üvegedényében. Dédapám egyetlen jövedelme apja szabadalmaztatott találmányából származott, ami nem volt más, mint egy ügyes kis kapocs, melyet a fűzőkészítők egészen az első világháború kitöréséig használtak. Dédapám a pletykák, a számok és az elméletek szerelmese volt. Nem vetette meg továbbá a dohány, a jó portói, a nyúlragu - s elvétve az ópium - örömeit sem. Leginkább matematikusnak tekintette magát, noha sosem volt állása, és nem publikált egyetlen könyvet sem. Utazni sem utazott soha, nevét sosem nyomtatták ki a Timesban, még akkor sem, amikor meghalt. 1869-ben feleségül vette Alice-t, Toby Shadwell tiszteletesnek, egy nem különösebben nagyra tartott, az angol vadvirágokról szóló munka társszerzőjének a lányát. Azt hiszem, dédapám kiváló naplóíró volt, s biztos vagyok benne, hogy mikor végre elkészülök a szerkesztéssel, s a naplók nyilvánosságra kerülnek, méltó elismerésben lesz része. Ha végeztem a munkával, hosszú szabadságra utazom, valami hideg, tiszta, kopár helyre, Izlandra vagy talán az orosz sztyeppre. Úgy terveztem, hogy majd a végén, ha egy mód van rá, megpróbálok elválni a feleségemtől, Maisie-től, de erre most már semmi szükség.
     Maisie gyakran úgy kiabált álmában, hogy fel kellett ébresztenem.
     - Ölelj át - mondta ilyenkor. - Szörnyű álmom volt. Egyszer már álmodtam ezt. Egy sivatag fölött szálltam repülővel. Ahogy lejjebb ereszkedtem, láttam, hogy kisbabák ezrei terítik be a földet, végig, a horizonton is túl, meztelenek, és egymás hegyén-hátán csúsznak-másznak. Már alig volt üzemanyag, le kellett szállnom. Próbáltam üres helyet keresni, csak repültem és repültem, kerestem a helyet…
     - Aludjál - mondtam ásítva. - Csak álmodtad az egészet.
     - Nem - kiabált -, most nem szabad visszaaludnom, még nem.
     - Nekem mindenesetre most már muszáj aludnom - magyaráztam -, holnap korán kell kelnem.
     Megrázta a vállamat: - Ne aludj még, ne hagyj egyedül!
     - Itt fekszem melletted, nem hagylak egyedül.
     - Az nem elég, ne hagyd, hogy így ébren… - De addigra már lecsukódott a szemem.
     Az utóbbi időben követni kezdtem nagyapám szokását. Lefekvés előtt leülök úgy másfél órára, és végiggondolom a napot. Nekem nincsenek matematikai hóbortjaim, sem szexuális teóriáim, amit feljegyezhetnék. Általában azt írom le, mit mondott Maisie, meg mit mondtam neki én. Egyszer-másszor, ha teljes magányra vágyom, bezárkózom a fürdőszobába, a WC-re ülök, és a térdemen egyensúlyozom a füzetemet. Rajtam kívül általában egy-két pók is előfordul a fürdőszobában. Felmásznak a vízcsövön, s tökéletesen mozdulatlanul gubbasztanak a ragyogó fehér zománcon. Biztos azon gondolkoznak, hová kerülhettek. Néhány órás gubbasztás után visszafordulnak csodálkozva, meglehet, csalódottan, amiért nem sikerült többet megtudniuk. Úgy veszem ki, hogy dédapám egyetlenegyszer tesz említést pókokról. 1906. május 8-án azt írja: "Bismarck egy pók."
     Maisie minden délután behozta a teámat, és elmesélte a rémálmait. Én ilyenkor általában régi újságokat lapozgattam, névmutatót állítottam össze, tárgyakat vettem katalógusba, a napló valamelyik kötetét forgattam. Maisie azt mondta, bajban van. Akkoriban mindig ott sunnyadt valahol a házban, pszichológiával vagy okkult dolgokkal foglalkozó könyveket olvasgatott, és szinte minden éjjel rosszat álmodott. Azóta, hogy eljutottunk a testi bántalmazáshoz is, mióta ott lapultunk a fürdőszoba előtt, hogy fejbe vágjuk a másikat ugyanazzal a cipővel, már nem sok együttérzés volt bennem. A bajait részben a féltékenységének köszönhette. Nagyon féltékeny volt… a dédapám negyvenöt kötetes naplójára meg az én céltudatosságomra és lendületemre a szerkesztésükben. Ő nem csinált semmit. Épp letettem egy kötetet, és kézbe vettem egy másikat, amikor behozta a teát.
     - Elmondhatom, mit álmodtam? - kérdezte. - Mentem azzal a repülővel valami sivatagszerűség felett…
     - Majd máskor, Maisie - mondtam. - Most nagyon benne vagyok. - Miután kiment, bámultam a falat az íróasztal mögött, és M.-re gondoltam, aki tizenöt éven keresztül rendszeresen eljárt dédapámhoz vacsorázni, míg aztán egy este, 1898-ban, hirtelen, minden magyarázat nélkül nem jelent meg többé. M., rejtsen ez a betű akárkit, valami tudósféle lehetett, s ugyanakkor a tettek embere. 1870. augusztus 9-én este például a szeretkezési pozíciókról cserélnek eszmét, mikor is M. azt mondja dédapámnak, hogy az a posteriori közösülés a legtermészetesebb mód, egyfelől a klitorisz elhelyezkedésének köszönhetően, másfelől pedig, mert a többi emberszabású ezt részesíti előnyben. Dédapám, aki mintegy fél tucatszor közösülhetett életében, s ez a fél tucat is Alice-szal kötött házasságának első évére esett, hangosan elgondolkozott, hogy vajon az egyháznak mi lehet az álláspontja ebben a kérdésben, s M. habozás nélkül rávágja, hogy Theodor, a tizenhetedik századi teológus az a posteriori közösülést az önkielégítéssel azonos súlyú véteknek tartotta, azaz negyven penitenciát érdemlőnek. Még ugyanazon az estén dédapám matematikai módszerekkel bizonyította, hogy a pozíciók maximális száma nem haladhatja meg a prím tizenhetet. M. csak nevetett ezen, és elmesélte neki, hogy egyszer alkalma volt megtekinteni Raffaello tanítványának, Romanónak a rajzsorozatát, mely huszonnégy pozíciót ábrázol, ráadásul úgy tudja, hogy egy bizonyos Mr. F. K. Forberg kilencvenről számol be. Mire eszembe jutott a tea, amit Maisie a könyökömhöz tett, már teljesen hideg volt.
     Házasságunk megromlásának fontos állomása volt a következő. Ülök egy este a fürdőszobában, éppen egy beszélgetést jegyeztem le, amit Maisie-vel folytattam a tarokk-kártyáról, amikor egyszer csak ott áll az ajtó előtt, és eszeveszettül dörömböl, meg rángatja a kilincset.
     - Nyisd ki! - kiáltotta. - Be akarok menni.
     Mire én: - Kénytelen leszel várni egy percet. Mindjárt kész vagyok.
     - Most engedj be - kiabált -, neked nem is kell a WC.
     - Várj egy kicsit - válaszoltam, és írtam még egy-két sort. Akkor már rugdosta az ajtót.
     - Megjött a vérzésem, muszáj valamit elővennem. - Nem törődtem az ordibálással, befejeztem azt a részt, melyet különösen fontosnak tartottam; ha későbbre hagyom, bizonyos részletek elvesznének. Maisie nem hangoskodott már, gondoltam, biztos a hálószobában lehet. De amikor kinyitottam az ajtót, ott állt szemközt velem, a kezében egy cipő. A sarkával vette célba a fejem, és erősen odacsapott, épp csak arra volt időm, hogy egy kicsit odébb lépjek. A cipősarok a fülcimpám felső szélét érte, és csúnyán megvágta.
     - Látod - mondta Maisie, miközben mögém került, hogy bejusson a fürdőbe -, most aztán már mind a ketten vérzünk - és bevágta maga után az ajtót. Felemeltem a cipőt, csendben, nyugodtan álltam a fürdőszoba előtt, egy zsebkendőt szorítottam vérző fülemre. Maisie körülbelül tíz percet töltött bent, s amikor kijött végre, szépen szabályosan a feje búbjára vágtam - én nem hagytam neki időt, hogy kitérjen. Egy másodpercig teljesen mozdulatlanul állt ott, mélyen a szemembe nézett.
     - Te féreg - lihegte, és lement a konyhába, hogy biztonságos távolságban ápolgathassa a fejét.
     Előző este vacsora alatt Maisie azt találta mondani, hogy ha valakit bezárnának egy cellába egyetlen csomag tarokk-kártyával, az illető eljuthatna minden tudáshoz. Délután kártyát vetett, a lapok még mindig ott hevertek szanaszét a padlón.
     - Meg tudná rajzolni a kártyából Valparaíso utcatérképét? - kérdeztem.
     - Hülye vagy - válaszolta.
     - Azt megmutatná neki a kártya, hogy hogyan kezdjen ruhatisztító-vállalkozásba, vagy mondjuk, hogy hogyan kell igazán jó omlettet sütni vagy művesét előállítani?
     - Te olyan fafejű vagy - nyafogott -, olyan fafejű, annyira kiszámítható.
     - Meg tudná mondani a pasas - folytattam rendületlenül -, azt meg tudná mondani, hogy kicsoda M., vagy hogy miért…
     - Ezek nem számítanak - sipította -, ez nem lényeges.
     - Attól még ez is tudás. Meg tudná fejteni a pasasod?
     Elbizonytalanodott. - Igen, meg.
     Somolyogtam, nem szóltam egy szót sem.
     - Mi ilyen vicces? - kérdezte. Vállat vontam, ő meg újra feldühödött. Azt akarta, hogy cáfoljam meg. - Minek kérdezted akkor ezeket az értelmetlenségeket?
     Megint megvontam a vállam. - Csak kíváncsi voltam, komolyan gondolod-e, hogy "minden tudáshoz".
     Maisie rácsapott az asztalra, és sápítozni kezdett: - Menj a francba! Minek akarsz állandóan próbára tenni? Mért nem mondasz valami igazit? - Erre aztán mind a ketten felfogtuk, hogy megint oda jutottunk, ahová minden beszélgetésünk vezet, s keserűen elhallgattunk.
     Addig nem juthatok dűlőre a naplókkal, amíg el nem oszlatom a rejtélyt M. körül. Miután tizenöt éven át rendre eljárt dédapámhoz vacsorázni, s nyersanyaghegyeket szállított neki elméleteihez, egyszerűen eltűnik a napló lapjairól. December 6-án, kedden dédapám meghívja M.-et szombatra vacsorázni, s noha M. el is ment, dédapám aznapi bejegyzése csak ennyi: "vacsora M.-mel". Az összes többi napon részletesen beszámol az étkezések alatt folytatott beszélgetésről. M. december 5-én, hétfőn is ott evett, mikor is a társalgás a geometria körül forgott, s a hét következő naplóbejegyzései kizárólag ennek a témának vannak szentelve. Semmi nem utal arra, hogy összekaptak volna. Különben is dédapámnak szüksége volt M.-re. M. szolgáltatta neki a nyersanyagot, ő tudta, hogy mi történik a nagyvilágban, ismerős volt Londonban, Európában is járt néhányszor. Mindent tudott a szocializmusról és Darwinról, kapcsolatban állt a szabad szerelem mozgalommal James Hinton egyik barátján keresztül. M. világ volt, olyan értelemben, ami dédapámról, aki Melton Mowbrayt egyetlenegyszer hagyta el egész életében - akkor is azért, hogy Nottinghambe utazzon -, semmiképp sem volt elmondható. Ő már fiatal korában is jobban szeretett a kandalló mellett elmélkedni, semmi másra nem tartott igényt, csak arra a nyersanyagra, amivel M. látta el. Példának okáért 1884 júliusában egy este, visszatérve Londonból, M. beszámolt róla dédapámnak, hogy a város utcáit mennyire bepiszkítja, eltorlaszolja a lócitrom. Na már most dédapám épp azon a héten olvasta Malthus A népesedés elvei című tanulmányát. A vacsora estéjén izgatottan jegyzi be naplójába egy pam et megírásának és kiadásának tervét, melynek De stercore equorum lett volna a címe. A pamflet sosem jelent meg, talán soha meg sem írta, de a napló mindenesetre részletes jegyzeteket tartalmaz a következő két hétben. A De stercore equorum (A lószarkérdésről) gondolatmenetében dédapám, abból a feltételezésből indulva ki, hogy a lópopuláció mértani növekedést mutat, részletes utcatérképek segítségével megjósolja, hogy 1935-re a metropolis járhatatlanná válik. A "járhatatlanság"-ot a főutakon mért egylábnyi (összepréselt) vastagságként definiálja. Leírja istállója előtt végzett bonyolult kísérleteit, melyek a lócitrom öszszepréselhetőségét voltak hivatva meghatározni, amit végül sikerült egy egyenlettel kifejeznie. Az egész persze légritka elmélet. Eredményei azon a feltételezésen alapulnak, hogy az ürüléket nem fogják eltakarítani a következő ötven évben. Nagyon valószínű, hogy M. volt az, aki végül lebeszélte őt erről a vállalkozásról.
     Valamelyik reggel, egy Maisie rémálmaitól terhes, hosszú, sötét éjszaka után feküdtünk egymás mellett az ágyban, és azt mondtam:
     - Mit akarsz tulajdonképpen? Mért nem mégy vissza dolgozni? Ezek a hosszú séták, ez a sok tépelődés, csak ülsz a házban, egész délelőtt ágyban vagy, a tarokk-kártya, a rémálmok… Mit akarsz ezekkel?
     Mire ő: - Rendet szeretnék teremteni a gondolataim között - amit már ezerszer hallottam.
     - A gondolataid, a fejed, az nem olyan, mint egy szállodai konyha, nem dobálhatod ki belőle a dolgokat, mint a régi konzervdobozokat. Inkább folyóra hasonlít, és nem egy helyre, állandóan mozog, változik. A folyókat sem lehet megrendszabályozni.
     - Ne kezdd újra - mondta -, nem a folyókat próbálom megrendszabályozni, hanem a gondolataim között akarok rendet rakni.
     - Csinálnod kellene valamit - magyaráztam neki. - Nem jó ez így, hogy semmit sem csinálsz. Miért nem mégy vissza a munkahelyedre? Amikor dolgoztál, nem voltak rémálmaid. Akkor sose voltál ilyen boldogtalan.
     - El kell távolodnom ezektől a dolgoktól, semmiről sem tudom biztosan, mit jelent.
     - Divat, ez mind csak divat. Divatos metaforák, divatos könyvek, divatos depresszió. Mit érdekel téged például Jung? Tizenkét oldalt olvastál egy hónap alatt.
     - Fejezd be - könyörgött. - Tudod, hogy semmi értelme.
     De én csak folytattam.
     - Sose jártál sehol. Sose csináltál semmit. Helyes kis csaj vagy, akit még a boldogtalan gyermekkor áldásával sem ajándékozott meg a sors. Az érzelgős buddhizmusod, az ócska miszticizmusod, a füstölőterápia, a tévéújság-asztrológia… Semmi nem a sajátod, egyiket sem alakítottad a saját képedre. Csak belepottyantál, belepottyantál a jól fésült megérzések posványába. Nem vagy sem elég eredeti, sem elég érzékeny ahhoz, hogy kitalálj valamit a saját boldogtalanságodon kívül. Minek tömöd a fejed mások misztikus marhaságaival, hogy aztán rémálmaid legyenek? - Felkeltem, elhúztam a függönyt, és öltözködni kezdtem.
     - Úgy beszélsz, mintha regényszemináriumon volnánk - mondta Maisie. - Mért akarod tovább nehezíteni a helyzetemet? - Már-már előtört belőle az önsajnálat, de leküzdötte. - Úgy érzem, amikor beszélsz - folytatta -, mintha a falra szögeznének, mint egy papírcetlit.
     - Talán tényleg regényszemináriumon vagyunk - mondtam komoran. Maisie felült az ágyban, és maga elé nézett. Hirtelen megváltozott a hangja. Megveregette a párnát maga mellett, és szelíden azt mondta:
     - Gyere ide. Gyere, ülj ide. Meg akarlak simogatni, simogass meg… - De én csak sóhajtottam, és továbbmentem a konyha felé.
     A konyhában kávét főztem magamnak, bevittem a dolgozószobámba. Ahogy éjjel újra és újra felébredtem, az jutott eszembe, hogy M. eltűnésére hátha a geometriáról szóló oldalak adnak magyarázatot. Ezeket korábban mindig átugrottam, mivel nem érdekel a matematika. 1898. december 5-én, hétfőn M. és dédapám a vescia piscisről cserélt eszmét, ami jól láthatóan illusztrálja Euripidész első tételét, s számtalan antik vallási építmény alaprajzát határozza meg. Gondosan végigolvastam a beszélgetésről szóló beszámolót, megpróbáltam a geometriai részeket a tőlem telhető legjobban megérteni. A következő oldalon egy meglehetősen hosszú anekdotára bukkantam, melyet M. mesélt dédapámnak ugyanaznap este, miután felszolgálták a kávét, s ők szivarra gyújtottak. Ahogy olvasni kezdtem, belépett Maisie.
     - Na és te? - mondta, mintha nem telt volna el egy óra pengeváltásunk óta. - Csak könyveid vannak, semmi más. Ténferegsz a múltban, mint légy a szaron.
     Dühös voltam, naná, de azért mosolyogtam, és vidáman megjegyeztem: - Ténfergek? Hát én legalább mozgok valamit.
     - Te már nem is beszélsz hozzám - felelte -, csak játszol rajtam, mint egy fliipperen, gyűjtöd a pontokat.
     - Jó reggelt, Hamlet - így én, s nyugodtan vártam a széken, hogy mivel áll elő. De nem szólt, csak kiment, halkan becsukta a dolgozószoba ajtaját maga után.
     
     - 1870 szeptemberében - kezdte mesélni M. dédapámnak - olyan dokumentumok birtokába jutottam, melyek nemcsak hogy érvénytelenítenek mindent, ami alapvető jelentőségű szilárdtestgeometria-tudományunk számára, hanem aláássák a fizikai törvények teljes kánonját, s arra késztetnek, hogy újra meghatározzuk helyünket a természet rendjében. Ezeknek az írásoknak a jelentősége meghaladja Marx és Darwin összes művéét együttesen. Egy ifjú amerikai matematikus bízta rám őket, szerzőjük pedig David Hunter, aki ugyancsak matematikus, csak éppen skót. Az amerikait Goodmannek hívták. Néhány évig levelezésben álltam apjával a menstruáció cikluselvét illetően, melyet, bármilyen hihetetlen, mind a mai napig kétséggel öveznek hazánkban. Az ifjabb Goodmannel Bécsben futottam össze, ahol Hunterrel és egy tucatnyi országból származó matematikussal egyetemben nemzetközi matematikai konferencián vett részt. Goodman sápadt volt és igen zavart, amikor találkoztunk, azt tervezte, hogy másnap visszatér Amerikába, noha a konferencia még a felénél sem tartott. Azzal az utasítással bízta rám az iratokat, hogy juttassam el őket David Hunternek, ha sikerül valaha is kiderítenem fellelhetőségét. És akkor, de csak miután hosszan kérleltem és követelőztem, elmesélte, minek volt tanúja a konferencia harmadik napján. Az ülések reggel fél tízkor kezdődtek egy előadással, amit vita követett. Tizenegykor frissítőt szolgáltak fel, ilyenkor a matematikusok nagyrészt felálltak a helyükről a hosszú, fényesre polírozott asztal mellől, fel s alá sétáltak a tágas, elegáns teremben, s baráti beszélgetésbe elegyedtek kollégáikkal. Nos, a konferencia két hétig tartott, s régi rend szerint a matematikusok legkiválóbbjai adtak elő elsőként, aztán a kicsit kevésbé kiválóak, és így tovább csökkenő hierarchia szerint a két hét során, ami - ahogy az már kiemelkedően intelligens emberek között lenni szokott - alkalmanként szenvedélyes féltékenykedést szült. Hunter ragyogó matematikus volt, csak éppen fiatal, s egyetemének, az edinburghi egyetemnek a falain kívül jóformán ismeretlen. Előadásáról, mellyel a konferenciára jelentkezett, azt állította, hogy igen nagy horderejű a testgeometriát illetően, de mivel e panteonban személye vajmi csekély jelentőséggel bírt, az utolsó előtti napra sorolták be, mikorra a fontosabb gurák jórészt már rendre visszautaznak hazájukba. Így aztán a harmadik délelőtt, amikor a szolgák behozták a frissítőket, Hunter egyszer csak felállt, s megszólította kollégáit, akik már épp tolták hátra székeiket. Erőteljes felépítésű, busa fejű fér volt, s éveinek csekély száma ellenére volt a megjelenésében valami, amitől a beszélgetés moraja néma csenddé olvadt.
     - Uraim - szólt Hunter -, bocsássák meg, kérem, a megszólalás e kevéssé helyénvaló formáját, de korszakos jelentőségű dologról kell beszámolnom önöknek. Felfedeztem a felület nélküli síkot.
     Gúnyos mosolyok és kínos, visszafojtott nevetgélés közepette Hunter egy nagy fehér papírlapot vett fel az asztalról. Zsebkésével mintegy három hüvelyk hosszan bemetszette felületét a középpont közelében. Aztán a papírt magasra tartva, hogy mindenki lássa, gyors, bonyolult hajtogatásokba kezdett, látták, hogy a lap egyik sarkát átbújtatja a bemetszésen, s ezzel a papír eltűnt.
     - Íme, uraim - mondta Hunter, és üres kezét a közönség felé nyújtotta -, a felület nélküli sík.
     Maisie bejött a szobámba, a mosakodás után enyhe szagosszappan-illat lengte körül. Odajött, a székem mögé állt, és a vállamra tette a kezét.
     - Mit olvasol? - kérdezte.
     - A napló olyan részeit, amiket eddig kihagytam. - Szelíden masszírozni kezdte a nyakam tövét. Ha még mindig a házasságunk első évét éltük volna, nagyon megnyugtatóan hatott volna rám. De ez már a hatodik év volt, és a gerincemet átható feszültség támadt bennem. Akart valamit. Hogy leállítsam, jobb kezemet a baljára tettem, amit ő gyengédségnek vélt, lehajolt, és megcsókolt a fülem alatt. Lehelete fogpaszta- és pirítósszagú volt. Magához húzta a vállam.
     - Menjünk a hálószobába - suttogta -, már vagy két hete nem csináltuk.
     - Tudom - válaszoltam. - De látod, mi a helyzet… a munkám. - Nem kívántam sem Maisie-t, sem más nőt, kizárólag arra vágytam, hogy lapozhassak dédapám naplójában. Maisie levette a kezét a vállamról, és mellém lépett. Hallgatásában akkora erő volt, hogy éreztem, ahogy megfeszül a testem, mint a rövidtávfutóé a startvonalnál. Kinyújtotta a kezét, és felvette a légmentesen zárt üveget, benne Nicholls kapitánnyal. Ahogy felemelte, a kapitány pénisze álmatagon átlebegett az edény egyik feléből a másikba.
     - Te felfuvalkodott hülye! - sikoltotta Maisie, hogy aztán a következő másodpercben az asztalom mögötti falhoz vágja az üveget. Ösztönösen eltakartam az arcom, hogy ne érjék az üvegcserepek. Kinyitottam a szemem, és hallottam a saját hangomat:
     - Ezt mért csináltad? A dédapámé volt. - Az üvegtörmelék között, a terjedő formaldehidbűzben ott feküdt Nicholls kapitány, ott lappadt a napló valamelyik kötetének bőrtábláján, szürkén, ernyedten és baljóslatún; az egykor kincset érő különlegesség rettenetes obszcenitássá változott át.
     - Szörnyűséget csináltál. Miért? - mondtam újra.
     - Elmegyek sétálni - válaszolta Maisie, s ezúttal becsapta az ajtót, ahogy kiment.
     Hosszú ideig nem mozdultam a székemből. Maisie tönkretett valamit, ami igen értékes volt számomra. Míg dédapám élt, az ő dolgozószobájában állt, aztán az enyémben, így kötötte össze életemet az övével. Fölszedegettem egy-két üvegszilánkot az ölemből, s bámultam egy másik emberi lény százhatvan éves darabkáját az asztalomon. Néztem, és azokra a homunculusokra gondoltam, melyek kiúsztak belőle, elképzeltem azokat a helyeket, ahol megfordult - Cape Townt, Bostont, Jeruzsálemet - Nicholls kapitány bőrbricseszének sötét, áporodott mélyén utazva, ahogy olykor-olykor napvilágra került, hogy vizeletet bocsásson ki magából valami túlzsúfolt nyilvános budiban. És azokra a dolgokra is gondoltam, amikhez hozzáért, minden molekulára, Nicholls kapitány felfedezői kezére a magányos, társtalan éjszakákon, fiatal lányok és öreg kurvák pinájának nedves falára; ezek a molekulák még ma is megvannak valahol, a Cheapside-ból Leicesterbe lebegő porszemcsék között. Ki tudja, meddig maradt volna meg üvegedényében. Nekiláttam feltakarítani. Behoztam a szemetest a konyhából. Összesöpörtem és felszedtem a szilánkokat, amit csak megtaláltam, feltöröltem a formaldehidet. Aztán megpróbáltam Nicholls kapitányt az egyik végénél fogva ráügyeskedni egy újságpapírra. Ahogy az előbőr elkezdett hátracsúszni az ujjaim között, elfogott az émelygés. Végül úgy sikerült, hogy lehunytam a szemem. Óvatosan becsomagoltam az újságba, és levittem a kertbe, ahol eltemettem a muskátlik alá. Mindvégig azon igyekeztem, hogy a Maisie-vel szemben érzett bosszúvágy ne öntse el az agyamat. Tovább akartam jutni M. történetében. Visszaültem a székre, felitattam néhány csepp formaldehidet, ami szétfolyatta a tintát, és tovább olvastam.
     
     A teremben egy percre megfagyott a levegő, és ahogy múltak a másodpercek, mintha egyre inkább megdermedt volna. Dr. Stanley Rose szólalt meg először a cambridge-i egyetemről, akinek sok vesztenivalója volt Hunter felület nélküli síkjával. Reputációját - s felettébb nagy reputációnak örvendett - A szilárd testek geometriájának alapelvei című munkájának köszönhette.
     - Hogy merészeli, uram? Hogy merészeli e gyülekezet méltóságát ócska vásári mutatványokkal megsérteni? - És a háta mögött egyre hangosodó egyetértő morajtól felbátorodva hozzátette: - Szégyellje magát, fiatalember! A lehető legmélységesebben szégyellje magát! - Erre aztán a jelenlévők kitörtek, akár a vulkán. Az ifjú Goodman kivételével - no és a szolgákéval, akik még mindig frissítőkkel a kezükben várakoztak - az egész terem Hunterre vetette magát, és a gyalázkodás, gúnyolódás és fenyegetés bábeli zűrzavarával árasztották el. Volt, aki az asztalt verte dühében, mások az öklüket rázták. Egy törékeny egészségű német úriember gutaütést kapott, a földre rogyott, úgy kellett egy székhez támogatni. Hunter pedig ott állt, megingathatatlanul, a külső szemlélő számára megérintetlenül, fejét egy kissé félrehajtotta, ujjait könnyedén a hosszú polírozott asztal felületén nyugtatta. Az, hogy ekkora felhördülés kövessen egy ócska vásári mutatványt, jól érzékeltette, mekkora szorongás hullámzik a felszín alatt, s Hunternek ez nyilván hízelgett. Felemelte a kezét, s amikor a társaság megint egy csapásra elnémult, így szólt:
     - Uraim, érdeklődésük nagyon is érthető, úgyhogy még egy bizonyítékkal fogok szolgálni, a végső bizonyítékkal. - Ahogy ezt mondta, leült, és levetette a cipőjét, aztán felállt, és kibújt a zakójából, majd egy önként jelentkező segítségét kérte, mire Goodman előlépett. Hunter átvágott a tömegen az egyik fal mentén álló kanapéhoz, és miközben elhelyezkedett rajta, arra kérte Goodmant, hogy majd ha visszatér Angliába, vigye magával az előadása kéziratát, és őrizze, amíg ő érte nem jön. Miután a matematikusok körbevették a kanapét, Hunter hasra fordult, és összekulcsolta a háta mögött a kezét olyan különös pozitúrában, hogy két karja hurkot formált. Felszólította Goodmant, hogy tartsa meg a karját ebben a helyzetben, oldalra gördült, és heves rángatózó mozdulatokba kezdett, aminek révén az egyik lábfejét átbújtatta a hurkon. Megkérte segédjét, hogy fordítsa át a másik oldalára, ahol végrehajtotta ugyanezt a mozdulatsort, és sikerült a másik lábát is a két karja közé dugnia, ugyanakkor oly módon hajlította be a törzsét, hogy a feje is átkerült a hurkon a lábával ellentétes irányban. Asszisztense segítségével elkezdte a lábát és a fejét egymáson csúsztatva előrébb tolni a karja képezte hurokban. Ezen a ponton a nagy méltóságú gyülekezetből egyetlen emberként szakadt ki az elképedés sikolya. Hunter kezdett eltűnni, és aztán, ahogy a lába és a feje már könnyebben csúszott a karja közt, és szinte olybá tűnt, mintha valami láthatatlan erő vonná magával, már szinte ott sem volt. És akkor… már sehol sem volt, egyáltalán sehol, és semmi sem maradt belőle.
     
     M. története dédapámat őrületes izgalomba hozta. Aznap este feljegyzi naplójába, hogyan próbálta "rávenni a vendéget, hogy azon nyomban küldessen el a kéziratért", noha már hajnali két óra volt. M. azonban szkeptikusabb volt az egésszel kapcsolatban. "Az amerikaiak - mondta dédapámnak - gyakran mulattatják magukat fantasztikus mesékkel." Abba mégis beleegyezett, hogy másnap áthozza a dokumentumokat. Úgy alakult, hogy M. egyéb elfoglaltságai miatt nem vacsorázott dédapámmal másnap este, hanem késő délután szaladt be a kézirattal. Mielőtt továbbment, azt mondta dédapámnak, hogy néhányszor már elolvasta a szöveget, és "az égvilágon semmit sem lehet kihámozni belőle". Akkor még nem jutott el a tudatáig, mennyire alábecsülte dédapám amatőr matematikusi képességeit. A szalon kandallója előtt sherryt szopogatva megbeszélték, hogy a hétvégén, szombaton újra együtt vacsoráznak. A következő három napon dédapám jóformán még enni vagy aludni sem állt fel Hunter teorémái mellől. A naplót is csak ez tölti ki. A lapokat firkák, ábrák, szimbólumok tarkítják. Úgy tűnik, Hunternek ki kellett dolgoznia egy szimbólumkészletet, gyakorlatilag egy teljesen új nyelvet, hogy megfogalmazza elképzeléseit. A második nap estéjére dédapám túl volt az első áttörésen. A matematikai dolgokkal tele firkált lap aljára ezt írta: "A három dimenzió a tudat funkciója." A másnapi bejegyzéshez lapozva pedig ezt olvastam: "Eltűnt a kezemben." Újra előállította tehát a felület nélküli síkot. És ott sorakoztak a szemem előtt lépésről lépésre a papírhajtogatás instrukciói. Ahogy lapoztam, hirtelen megértettem M. eltűnésének rejtélyét. Aznap este tudományos kísérletnek vetette alá magát, minden bizonnyal dédapám biztatására, s nem kizárt, hogy részéről a messzemenő szkepticizmus szellemében. Erre az oldalra dédapám tudniillik kis vázlatok sorát rajzolta, melyek első látásra jógaállásokat ábrázoltak. Kétség nem fér hozzá, hogy Hunter eltűnési mutatványának titkát rejtették.
     Remegő kézzel lepakoltam asztalom egy részéről. Kiválasztottam egy üres írógéppapírt, és magam elé fektettem. Hoztam egy borotvapengét a fürdőszobából. A fiókban matatva találtam egy régi körzőt, kihegyeztem egy ceruzát, és beleerősítettem. Végigkutattam a házat, mire végre ráleltem egy rendes acélvonalzóra, melyet valamikor az ablakok kicserélésekor használtam; nekiláthattam. Először méretre kellett vágnom a papírt. Az a lap, melyet Hunter mintegy véletlenszerűen felvett az asztalról, nyilvánvalóan gondosan elő volt készítve. Az oldalaknak egy bizonyos arányban kellett állniuk egymással. A körző segítségével megkerestem a papír közepét, s ezen keresztül párhuzamost húztam az egyik oldallal egészen a szélekig. Azután egy olyan négyszöget kellett szerkesztenem, melynek méretei meghatározott viszonyban vannak az oldalakéval. A négyszög középpontja úgy illeszkedett az egyenesre, hogy az aranymetszés szabályai szerint darabolta. A négyszög felső oldaláról egymást metsző íveket rajzoltam, megint csak meghatározott arányú sugarakkal. Ezeket a lépéseket a négyszög alsó feléről is megismételtem, s amikor a két metszéspontot összekötöttem, megkaptam a bemetszés vonalát. A hajtogatási vonalakkal folytattam. Úgy látszott, hogy a vonalak hosszában, hajlásszögében, egymással való metszéspontjaiban a számok valamiféle titokzatos belső harmóniája fejeződik ki. Ahogy íveket kereszteztem, vonalakat húztam, hajtogattam, úgy éreztem, hogy a tudás legmagasabb, legfélelmetesebb formájának rendszerét működtetem, az Abszolút matematikájának szisztémáját. Mikor az utolsó hajtogatással is megvoltam, a papír egy mértani virág formáját öltötte, a középső bemetszés körül három koncentrikus gyűrű helyezkedett el. Volt ebben a formában valami oly nyugodt és tökéletes, oly távoli és magával ragadó, hogy ahogy bámultam, úgy éreztem, enyhe transzba esem, az elmém tisztává és tétlenné válik. Megráztam a fejem, és elfordítottam a tekintetemet. Eljött az ideje, hogy a virágot magába fordítsam, keresztülhúzzam a bemetszésen. Ez nagyon kifinomult mozdulatsort igényelt, a kezem újra remegni kezdett. Csak úgy tudtam lecsillapítani magam, hogy a forma középpontjába néztem. A hüvelykujjaimmal a virág széleit a középponthoz kezdtem közelíteni, s ahogy ezt tettem, éreztem, hogy a tarkómra zsibbadtság ereszkedik. Még egy kicsit tovább toltam, a papír egy pillanatra fehérebben ragyogott, aztán az volt az érzésem, hogy eltűnik. Azért mondom, hogy "az volt az érzésem", mert eleinte nem tudtam biztosan eldönteni, arról van-e szó, hogy még tapintom a kezemmel, de nem látom, vagy hogy látom, de semmit se tapintok, vagy pedig arról, hogy érzékelem, hogy eltűnt, noha külsőleges jegyei megmaradtak. A zsibbadtság elterült fejemen és vállamon. Érzékszerveim alkalmatlannak bizonyultak rá, hogy megragadják, mi történik. "A három dimenzió a tudat funkciója" - gondoltam. Egymásba zártam két kezemet, és semmi sem volt köztük, de még amikor újra szétnyitottam a markom, és semmit sem láttam, akkor sem lehettem egészen biztos benne, hogy a papírvirág nincs sehol. Valami benyomás megmaradt, egy nem is annyira a retinán, mint inkább magán az elmén képződött lenyomat. Ebben a pillanatban kinyílt mögöttem az ajtó, és Maisie szólalt meg.
     - Mit csinálsz?
     Mint a mély álom után, úgy ébredtem rá a szobára és a formaldehid lebegő szagára. A messzi távolba veszett már az egész, Nicholls kapitány megsemmisítése, ám a szag felkeltette bosszúvágyamat, ami szétáradt bennem, mint az előbb a zsibbadtság. Maisie vastag télikabátba és gyapjúsálba bugyolálva az ajtóban téblábolt. Mintha egy másik világban lett volna; ahogy néztem, bosszúszomjam házasságunk jól ismert fáradtságába olvadt. Arra gondoltam, vajon miért törte össze az üveget. Mert szeretkezni akart? Mert egy pénisz kellett neki? Mert féltékeny volt az elfoglaltságomra, és össze akarta zúzni munkám kapcsolatát dédapám életével?
     - Miért csináltad? - mondtam ki önkéntelenül hangosan is. Maisie felhorkant. Az előbb, ahogy kinyitotta az ajtót, itt talált az asztal fölé görnyedve, amint a kezemre meredek.
     - Egész délután itt ültél, és ezen gondolkoztál? - Heherészett. - Amúgy mi lett vele? Elszopogattad?
     - Eltemettem. A muskátlik alá.
     Egy kicsit beljebb jött a szobába, és komolyra vette a hangját: - Nagyon sajnálom, tényleg. Fel sem fogtam, mit csinálok. Megbocsátasz? - Egy kicsit haboztam, aztán mivel a kimerültségem hirtelen elhatározásra bírt, azt mondtam:
     - Persze, persze, megbocsátok. Végül is mi volt az, kompót? - és nevettünk mind a ketten. Maisie odajött, megcsókolt, én visszacsókoltam, a nyelvemmel szétfeszítettem az ajkát.
     - Nem vagy éhes? - kérdezte, mikor befejeztük a csókolózást. - Csináljak vacsorát?
     - Igen, az nagyon jó lenne. - Megcsókolta a fejem búbját, kiment, én pedig visszafordultam a tanulmányaimhoz, és megfogadtam, hogy aznap este olyan kedves leszek vele, amilyen csak tudok.
     Később ültünk a konyhában, Maisie főztjét eszegettük, és berúgtunk egy kicsit egy üveg bortól. Elszívtunk egy jointot, réges-régóta az elsőt. Maisie elmondta, hogy az Erdőgazdálkodási Hivatalnál fog munkát vállalni, fákat ültet majd Skóciában a nyáron. Én meg elmeséltem neki dédapám és M. beszélgetését az a posterioriról, meg dédapám elméletét, hogy a prím 17-nél nem létezhet több szeretkezési pozíció. Nevettünk, Maisie megszorította a kezem, a szeretkezés ott volt a levegőben, a konyha meleg párájában. Kabátot vettünk, és sétálni indultunk. Majdnem telihold volt. A házunk előtti főúton mentünk, aztán befordultunk egy szűk mellékutcába, ami agyon volt zsúfolva házakkal, mindegyik előtt gondosan ápolt zsebkendőnyi kertecske. Nem beszélgettünk túl sokat, csak egymásba karoltunk, Maisie azt mondta, nagyon részeg és nagyon boldog. Egy parkhoz értünk, ami be volt zárva, álltunk a kapu előtt, és a holdat néztük a szinte csupasz ágakon keresztül. Amikor hazaértünk, Maisie ráérősen beült egy kád forró vízbe, én meg a dolgozószobámban lapozgattam, utánanéztem ennek-annak. A hálószobánk meleg és kényelmes, fényűző a maga módján. Az ágy hétszer nyolc láb, magam készítettem házasságunk első évében. Maisie csinálta a lepedőket, mély, gazdag kékre festette őket, és ő hímezte a párnahuzatokat is. A szoba egyetlen fényforrását régi, repedezett kecskebőr ernyő fedi, amit Maisie vett egy házalótól. Rég nem foglalkoztam már a hálószobával. Feküdtünk egymás mellett a lepedő- és takaródzsungelben, Maisie buja volt és álmatag a fürdő után, elnyújtózott, én meg a könyökömre támaszkodtam. Azt mondta álmosan:
     - Délután a folyóparton sétáltam. Gyönyörűek most a fák, a tölgy, a szil. A gyaloghídon túl úgy egy mérföldre van két bükk, most kéne látnod őket… hú, ez nagyon jó. - A hasára fordítottam, és a hátát simogattam, ahogy beszélt. - És szeder is van, olyan nagyok, amilyet még sose láttam, végig az út mentén, meg bodza. Ősszel bort fogok csinálni… - Fölé hajoltam, megcsókoltam a tarkóját, és a háta mögé húztam a karját. Szerette, amikor így gyömöszölöm, kéjesen engedelmeskedett. - A folyó teljesen mozdulatlan - mondta tovább. - Tudod, tükröződnek a fák, a levelek a víztükörre hullanak. El kellene mennünk együtt, még mielőtt itt a tél, a folyóparton, az avarban. Találtam egy jó kis helyet. Senki nem jár oda. - Az egyik kezemmel a karját tartva a lábát a "hurok" felé irányítottam a másikkal. - Mozdulatlanul ültem ott egy félóráig, mint egy fa. Láttam egy vízipatkányt futni a túloldalon, meg mindenféle kacsákat leszállni, felszállni a folyón. Ilyen bugyborgó hangokat hallottam a vízből, de nem tudtam rájönni, mi az, két narancssárga lepkét is láttam, majdnem a kezemre szálltak. - Amikor a lába a helyén volt, Maisie azt mondta: - Tizennyolcadik pozíció - és gyöngéden elnevettük magunkat. - Menjünk el holnap a folyóhoz - kérte, ahogy óvatosan a karja felé tereltem a fejét. - Óvatosan, óvatosan, ez fáj - kiáltott hirtelen, és megpróbált kiszabadulni. De akkor már túl késő volt, a lába és a feje is ott volt a két karja képezte hurokban, és továbbtoltam őket egymás mellett. - Mi történik? - kiáltotta. Végtagjainak helyzete most az emberi alak lélegzetelállító szépségét és nemességét fejezte ki, és akárcsak a papírvirágban, volt a szimmetriájában valami lenyűgöző erő. Éreztem, hogy újra transzba esem, és a tarkómra megint ránehezedett a zsibbadás. Ahogy áthúztam a kezét és a lábát, Maisie, úgy tűnt, magába fordul, mint egy zokni. - Istenem - sóhajtotta -, mi történik? - és a hangja nagyon távolról szólt. Aztán már sehol sem volt… és még mindig ott volt. Alig lehetett a szavát kivenni: - Mi történik? - s nem maradt más, csak a kérdés visszhangja a mélykék lepedő felett.

---

ELŐZŐ oldal / E szám tartalma / Külföldi szerzőink / KÖVETKEZŐ oldal
Archívum / Nyitólap / Impresszum