ANDRÉ-MARCEL ADAMEK
A bárka
Eltörlöm Belgiumnak felszínéről az összes élőlényt, akit teremtettem; az embert, a barmot, a csúszó-mászó állatokat és az ég madarait, mert bánom, hogy megteremtettem őket. Csinálj magadnak bárkát, éppen olyat, mint amilyent Noé csinált, gófer fából, szurkozd meg belül és kívül szurokkal! A bárka hossza háromszáz könyök legyen, a szélessége ötven könyök és a magassága harminc könyök! Én pedig özönvizet hozok a földre, hogy elveszejtsek az ég alatt minden testet, amelyben élő lélek lakozik. Te pedig bemégy a bárkába, s magaddal viszel egy asszonyt, akit kiválasztasz arra, hogy utódokat szüljön neked. És minden élőből s minden testből kettőt-kettőt vigyél be a bárkába, hogy veled együtt életben maradjanak; hímek és nőstények legyenek, hogy benépesítsék ismét az elsüllyedt birodalmat!
Uram, mióta parancsolatod a vállamra nehezedik, lelkem oly zavart, hogy az álom elszállt szememről, és egy falat sem megy le a torkomon. Buzgó áhítattal fogtam hozzá utasításaid véghezviteléhez, nem törődve mások gúnyolódásával, fáradtsággal, fájdalommal. Habozás nélkül kivágtam kertemnek fáit, kitéptem virágait és termő növényeit, hogy szabad helyet nyerjek egy háromszáz könyök hosszúságú bárka összeácsolásához. Az Ardennekből hozattam a legjobb kőrisfákat, és Limbourgból a legtisztább tőzeget. De alighogy ráhelyeztem a hajógerendát az állványra, máris zaklatni kezdtek, hogy van-e építési engedélyem, kifizettem-e az iparűzési adót és az áfát, és hogy milyen jogon füstölök a szomszédaim orra alá az égő szurokkal. Ókori elődömnek nem kellett ilyenfajta kellemetlenségektől szenvednie: hajóépítő munkája közben csak a Te dörgedelmes hangod zengett a fülébe, és senki nem akadályozta alkotótevékenységében. Jól tudod Te is, Uram, hogy ebben a szép országban, mely arra ítéltetett, hogy hamarosan eltűnjön a föld színéről, az ember még a zsebkendője színét sem változtathatja meg bürokraták és felügyelők hadának engedélye nélkül. Ezért kénytelen vagyok időm jelentős részét földhözragadt kérdések megválaszolásával és kérvények szaporításával tölteni, ahelyett, hogy kőrisfa rönkjeimet fűrészelném, és attól tartok, semmiképp sem fogok elkészülni a vízözön kezdetéig. Mindenesetre legalább az vigasztal, hogy ha küldetésem végrehajtásában akadályoznak is a hivatalnak packázásai, neked hatalmadban áll villámmal sújtani a kellemetlenkedőket.
Uram, lelkemig hatoló szavaid megrészegítettek, hisz oly nagy a kegy, mely által kiválasztottaddá tettél, ám könyörtelen ítéleted kegyetlen kínokat okoz, sokkal inkább, mint a vízhólyagok az ujjaimon, a gúnyos kuncogások vagy a temérdek gond, mely küldetésem miatt nehezedik rám. Azt parancsoltad, hogy "minden fajta élőből" mentsek meg egy hímet és egy nőstényt, és hogy vigyek magammal azoknak a fáknak és virágoknak a magvaiból is, melyek nem képesek ellenállni a víz hatalmának, és ne feledkezzem meg a búza- és árpamagvakról sem, mert "a mezők mind elpusztulnak". S amikor alázatosan megkérdeztem, hogy a bárka képes lesz-e mindezt befogadni, dörgedelmes válaszod az volt, hogy a sokféleség magában hordozza a választás kényszerét. Választani! Dönteni afelett, hogy melyik fajta meneküljön meg, és melyik tűnjön el örökre! Hogy az én kényemtől-kedvemtől függjön, milyen lesz az új birodalom! És persze fogyatékosságaimtól, hiszen a fenyőrigót vagy a vörösbegyet bárki könnyen csapdába csalja, de hogyan is lennék én képes egy pár vándorsólymot, uhut vagy jégmadarat foglyul ejteni?
Napközben, ha a levél-, számla- és végzéskihordók időt hagynak rá, a bárka testét szegecselem össze, mely egyre gömbölyödik, mint egy vemhes bálna hasa. Éjszaka pedig az utasok listáját igyekszem összeállítani: leveleket írok állattenyésztőknek, vadászoknak, vadorzóknak, valamint híres faiskoláknak. A pihenés ritka pillanataiban megválaszolatlan kérdések gyötörnek: hol található a csillagos szárnyú törpedenevér? Meg kell-e menteni a kúp alakú harangvirágot is? Ó, Uram, mennyivel egyszerűbb lenne minden, ha aranybetűkkel egy sötétlő hegy oldalába vésted volna a kiválasztott fajok nevét!
Vasárnaponként, hogy ne zavarjam szomszédaim pihenését, járom az országot, Arlontól Bruges-ig, Courtraitől Bouillonig. Elbámészkodom a templomok előtt, bolyongok a ciprusoktól árnyas temetőkben, idegeneket szólítok meg az utcán, és a heves nosztalgia úgy szorítja össze a torkomat, mint egy gyilkos ujjai. Elsősorban nem is az a tudat kavar fel, hogy az építészet remekei hamarosan darabokra esnek szét, és belepi őket az iszap. Hiszen csak mészkőre, palára és némi homokra van szükség La Roche újjáépítéséhez, Furnes tetőinek pedig nem kell más, mint agyag és tűz. Tizenöt-húsz generáció alatt ismét a magasba ívelhetnek a katedrálisok, utak és csatornák hálózhatják be az országot, kikötők épülhetnek a kimosott partok mentén. Nem, Uram, nem az ember alkotta remekművek fognak hiányozni innen, hanem az a szavakkal nehezen leírható atmoszféra, mely csak itt uralkodik, és sehol másutt a világon. Vajon a különleges klíma teszi-e, a még a legnagyobb nyárban is kissé hidegen fénylő nappalok, melyek mintha örökre magukba szívták volna a téli ködök emlékét? Vagy a városokban és falvakban nyüzsgő sokfajta népség, akiknek mozdulatait ma is a munka évszázados ösztöne hajtja?
Sétáim alkalmával gyakran fogott el a szomorúság, amikor eszembe jutottak, akik már nincsenek, s akiknek emléke minduntalan előbukkan egy-egy útkanyarulatban vagy utcasarkon. Nem pontosan ez az emlékezet táplál minden nemzetet? Még a gondolatától is irtózom egy olyan országnak, melyet megfosztottak múltjától, történelmétől, kísérteteitől. Elkeserít, hogy a jövő olyan embert fog szülni, akit semmilyen szál nem köt majd a kimondhatatlanhoz, akit megfosztottak az ereklyéktől, és nem lesz miért fáklyát gyújtania; pőrén fog állni egy új földön, ahonnan kiirtották a hősöket.
Uram, jogos haragtól fénylik tekinteted, melyet ez országra vetsz, de az én szemem megtelik könnyel, mikor a fák alatt csendesen sétálgatókat látom, amint csúnyuska kiskutyáikat vezetik ezüstláncon, vagy hallom a kagylót és fogolypecsenyét lakmározók vidám kacagását a gyöngyöző bor és habzó sör mellett, vagy a telt keblű csipkeverőnőket csodálom, akiknek áttetsző ujjai csillagokat szórnak az orsó pergésétől, nem is beszélve az ezer nyelven csivitelő gyerekekről, kiknek hajában egyaránt ott bujkál a napfény és az éj sötétje; mind az összes lény: megannyi kristály- és tükördarabkája a hatalmas kaleidoszkópnak, mely lassan készül, és lassan válik a szívünknek kedvessé.
Uram, a hajóhíd még mindig nem került a helyére, és félek, ha csak csoda nem történik, nem készülök el az általad kiszabott határidőre. Bár a háziállatok listája többé-kevésbé teljes már, tizedrészét sem kaptam meg a levelekben ígért vadállatoknak. A tegnap érkezett őzpár, melyet egy houffalize-i vadorzó szállított, teljesen ki van éhezve. A hím rühes, és törött az agancsa, a nőstény meg leginkább egy vadnyúlra hasonlít. Biztosan már mindenütt híre ment együgyűségemnek, mert ott szipolyoznak ki, ahol lehet. Majdnem az összes vagyonom ráment, hogy megszerezzek egy brabanti csődört a kancájával együtt: erre két kehes, megsárgult fogú gebét sóztak rám. Kertemben mozdulni sem lehet a baromketrecektől, padlásom már kész madárház, pincémben hemzsegnek a hüllők, de a sokaságból kevesen örvendenek tökéletes egészségnek. Csak a hollók és a patkányok virulnak. A szomszédság sövényei mögül ádáz gyerekszemek leselkednek, és hangos nevetés hallatszik. Semmi kétség, mind bolondnak tartanak, és attól félek, egy nap majd úgy döntenek, hogy becsukatnak a diliházba. Annál is inkább, mert házam rohamos átalakulásának híre a hatóságokig is elért. Egymást érik a felszólítások, bűnlajstromom napról napra bővül: védett állatok engedély nélküli tartása, kártékony fajok illetéktelen tenyésztése, illegális mezőgazdasági termelés, lakott helyen létesített hajóépítési terület, különféle adók befizetésének elmulasztása…
Mégis, mindezek a gondok nem feledtetik küldetésem egyik legkényesebb részét, melyre egyre növekvő szorongással gondolok. Arról a nőről van szó, Uram, akit nekem kell kiválasztanom, hogy, amikor eljön az idő, társammá és az új birodalom szülőanyjává tegyem. Kezdetben egy zsilipkezelő húgára vetettem szemet, egy szép, erős flamand lányra Diest tartományból. Csípőjének szélessége, keblének teltsége figyelemre méltó termékenységre engedtek következtetni. Ám be kell vallanom, oly kellemes volt számomra a gondolat, hogy földjeink újranépesítéséhez épp egy ilyen személy közreműködésével foghatok hozzá, hogy irántad való szeretetből lemondtam a partiról. Mindamellett továbbra is meg vagyok győződve róla, hogy a kiválasztottnak flamand nőnek kell lennie, mert ebben az ősi fajtában azonos arányban keveredik az északiak és déliek vére, ami jótékony hatással lenne utódaink szellemi és lelki adottságaira. Ugyanezt az elvet követtem egyébként a háziállatok kiválasztásánál is. A tyúkfajtáknál például, melyek listám tizenötödik oldalán szerepelnek, a mecheleni kotlóst az ardenneki kakassal párosítottam össze. Vasárnaponként ebben a tudatban járom tehát a síkságot, hogy megfelelő társat találjak. Természetesen eleve kizárok minden olyan személyt, akin a termékenység jelei nem szembeötlők. A kevéssé feszes hátsó felek, a keskeny csípők és ványadt keblek a szaporodás szempontjából fenntartással kezelendők. Nem szabad megfeledkeznem arról sem, hogy a kikötés után mennyire kezdetleges körülmények várnak majd ránk, így szóba sem jöhetnek a vézna alkatúak, a finom kezűek és bizonytalan járásúak. Nem is beszélve arról, hogy figyelnem kell, nehogy a kiválasztott hölgynek arany karikagyűrű ékesítse ujját, hiszen házasságtörés nem szennyezheti szent kötésünket. És ha mindezek után mégis sikerül útmutatásod révén megtalálnom azt a kivételes személyt, akiben egyesülnek az imént számba vett adottságok, miként tudom majd rávenni, hogy kövessen az én földemre, és a megadott időben vízre szálljon velem egy mozdulatlan bárkán?
Uram, az utóbbi napokban bekövetkezett események reményt keltettek bennem, hogy buzgólkodásom hamarosan eredményre vezet. Különös nyugalom uralkodik a ketrecekben, madárkalitkákban és kertem elkerített részein. Az összes állat majd' kicsattan az egészségtől, sőt néhányan mintha meg fiatalodtak volna. A hivatalnokok már nem dörömbölnek az ajtómon, szomszédaim újra köszönnek, és eltársalognak velem az időjárásról, mint régen. A kőrisfa rönköket és deszkákat oly könnyen el tudtam fűrészelni, hogy már csak a szurokbevonat van hátra.
A töméntelen akadály folytán már csak a csodában reménykedtem, s íme, csodákat tettél velem, s ma már tudom, semmi sem állhat többé küldetésem teljesítésének útjába. Múlt vasárnap pedig a kiválasztott lényre is ráakadtam, mert Te, végtelen jóságoddal, elvezettél hozzá. Ostendében, a régi pályaudvar szomszédságában pillantottam meg. Piros napvédővel fedett stand mögött állt egy kisvendéglő teraszán, és szelíd hangon kínálta portékáit a járókelőknek: apró langusztarákot tucatjával, szürke garnélarákot zacskóban és ecetben pácolt nyers kagylót hosszúkás tálkán. Egész lényéből fiatalság és egészség áradt, de látványa mégsem korbácsolta fel érzékeimet, mert alakja átlagos, arckifejezése pedig, mondhatni, komor volt. Miután jó ideig szemléltem, közelebb léptem hozzá, vásároltam néhányat a tenger gyümölcsei közül, sőt vettem a bátorságot, hogy beszélgetésbe elegyedjem vele; még a keresztnevét is megkérdeztem. Azt mondta, Lode-nak hívják, s miközben kiszolgálta a vevőket, válaszolgatott a kérdéseimre. Ruganyos, erős keze sirályként repkedett a rákfélék között, s hidegtől kifehéredett ujjain nem csillogott karikagyűrű. Nem is tudom már, milyen szavak tolultak az ajkamra, mikor elé tártam javaslatomat. Kétségtelen, Uram, hogy te sugalltad nekem őket, mert a lány természetesen és látható örömmel reagált. Aztán megbeszéltük utazásának részleteit, megegyeztünk a dátumban, órában és helyben, és amikor elbúcsúztam tőle, úgy éreztem, öröktől fogva ismerem.
Lassan sétáltam felfelé a cölöpgát irányába vezető csatorna mentén. Végtelen nyugalom szállt meg, mely könnyűvé tette lépteimet. Hét nappal az áradás kezdete előtt e világi misszióm utolsó állomásán is túl vagyok. Mozdulatlan felhők lebegtek a tenger felett, a hullámtörő gátak falán csak néhány tajtékfoszlány verdesett. Arra gondoltam, hogy a vég nélküli esőtől óriásira dagadt hullámok nemsokára kiáradnak a homokra és az iszapra, rázúdulnak az elsötétült városokra, összekeverednek a Meuse, az Ourthe és a Lesse vizével, míg végül egyetlen csupasz víztükör borít majd mindent. Igyekeztem nem észrevenni a színpompás labdák nyomában futkosó gyerekeket és a keskeny padokon kézen fogva üldögélő idős párokat, akik a horizontot bámulták, mintha saját életük titkait fürkésznék.
Éjfél van. A régi birodalomnak adott haladék utolsó napja is véget ért. A lemenő nap fényében imitt-amott különös, duzzadt, feketébe játszó felhők súrolták a dombok csúcsait, de senki sem figyelt rájuk. Délután megérkezett Lode, csomagjainak súlya alatt görnyedezve. Sok olyan dolgot hozott, melyeknek semmiféle hasznát nem fogja venni, de jobbnak láttam, ha nem figyelmeztetem erre. A fedélközön helyeztem el, egy pár vadászgörény, egy méhkaptár és egy verebekkel tömött madárkalitka szomszédságában. Kétlem, hogy könnyű álma lesz, mivel a bárka egyfolytában szuszogástól, suhogástól, szárnyak csapkodásától hangos.
A hajóhídon állok, és napkelet felé fordítom a fejem. Takarmány fűszeres illata száll fel a hajófenék felől, és elkeveredik az éjszaka friss levegőjével. Villámlás világítja meg a völgyet; madárkaromszerű erezete egy pillanatig a tetők fölött remeg. Mi ez a váratlan félelem, ami a hajóhídhoz szegez, mintha keresztre feszítettek volna; engem, aki kikerülöm a büntetést, engem, aki az utolsó és egyben az első leszek? Hirtelen sűrű zápor kezdi csapdosni a földet. Lombok ropogása hallatszik: a pusztulásra ítélt birodalom első, még félénk panaszszava. Hamarosan máshonnan is hallatszanak segélykérő kiáltások, bár nehéz kideríteni, fészkükből kitoloncolt madarak vagy váratlanul meglepett sétálók ajkáról érkeznek-e. A messzeségben fények gyúlnak és reszketnek a félhomályban. Vélhetően mindenhol sebtiben bezárják az ablakokat, és minden tárgyat biztonságba helyeznek. Ez a szánalmas nyüzsgés önkéntelenül is eszembe juttatja a házak küszöbén tanyázó leforrázott hangyákat, akik a rájuk lecsapó végzet előtt egy másodperccel is keservesen cipelnek egy szalmaszálat.
A folyó fölött most már egyfolytában zeng az ég, a felhőszakadás pedig fákat tép ki tövestül, sziklákat hasít darabokra, hatalmas sár- és kavicsáradatot sodorva magával. A bárka is rázkódni kezd. Semmi sem köt immár ehhez az elveszett földhöz a kenderből font horgonykötélen kívül, melyet hajnalban majd felszedek, utolsó emlékeimnek morzsáival együtt.
Uram, elképzelni sem tudom, mi történhetett. Lode aludt, az állatok behunyt szemmel ringatóztak, a föld felől érkező kiáltások elhalkultak. A hajóhídon állva épp végső búcsút készültem venni a süllyedő országtól, amikor a víz mormolásán túl halk harangzúgást véltem hallani. Vagy valami régi nótát fújó harsona hangja volt, melyet eltorzított a vízzubogás? Egy biztos: az égszakadás közepette valahol emberek zenéltek, mások pedig hallgatták őket. Lode keblére gondoltam, és a hasára, mely majd a sivatagban fog növekedni, dobhártyámban pedig tovább őriztem az éjszakába csengő patetikus, ám vidám muzsikát. Aztán jött az az éles reccsenés a hajófenék felől. A víz azonnal bezúdult a tátongó résen át, és akkor már tudtam, hogy minden elveszett. Egy sodródó kő szúrta keresztül a hajótestet? Vagy talán Lode, az utolsó percben… Csak ekkor vettem észre, hogy a kezemben szorítom a gyantától és szuroktól ragacsos baltát. A boldogságtól üvöltve felrohantam a hajóhídra, és a völgy túloldalán megláttam a pokol lángjait.
TILL KATALIN fordítása
Borisz Paszternak 1957-ben
ELŐZŐ oldal / E szám tartalma / Külföldi szerzőink / KÖVETKEZŐ oldal
Archívum / Nyitólap / Impresszum