DZSIBANÁNANDO DÁS

A nátori Bonolata Sén


Ezernyi éven át bejártam gyalogosan a föld utait,
a szingaléz vizeket, a sötét éji homályt, malájokon át;
sokat bolyongtam én; Bimbiszár', Asók' a ködbe veszik,
s velük ott voltam én; bejártam az éjsötét Vidarbha honát,
én, fáradt lélek; s körülöttem a lét csupa-hab vizén
egy pillanatig béke volt, nyugalom a nátori Bonolata Sén.

Haja, mint az éjsötét vidisái homály,
arcát Srávaszti remekelte - akár ha messzi vizen
kormányatört hajós irányt vesztve talál
a zöld füves országra, Fahéj-szigeten,
úgy láttam őt - éj volt, éji homály, és szólt: "Ó, mennyit
                                                                  vártam én!"
S rám emelte szemét, a madárfészket, a nátori Bonolata Sén.

Ahogy a nap véget ér, mint harmat neszez,
leszáll az est; a sas letörli szárnyairól a napillatot.
Kialudván mind a föld szinei - a számvetés ideje ez
egy történet után - mint fénybogár, az éj ragyog.
Minden madár hazaér, minden folyó; az adás-vevés végeztén
nem marad más, csak az éji homály, s a szememben
                                                           örökké Bonolata Sén.



Ezernyi éven át…


Ezernyi éven át - a sötétbe' fénybogár - csak játszadozik,
körülötte örök éjszaka honol. A hold
a homokra veti a cédrusfa rezge árnyait,
egy oszlop Dvárakából, porladva álldogál, ájult-halott.
Testünkről az álomnak illata elszállt az adás-vevés végeztén.
"Emlékszel még?" - kérdezte ő. Én is csak
                                                  kérdezem: "Bonolata Sén?"

---

ELŐZŐ oldal / E szám tartalma / Külföldi szerzőink / KÖVETKEZŐ oldal
Archívum / Nyitólap / Impresszum