OKSZANA ZABUZSKO

Eszmélés


Még itt vagy - nem mellettem már, de még
E városban, hol az összepréselődött tér köhög, s hüppög
Az eső - álmomból e hangra riadok fel,
Sem az ágy, sem a ház nem ismerős, csak a távolság, mely
Tőled elválaszt: még itt vagy. Még körülölel a dörmögéssel,
Suttogással terhes, közös levegő, s egy félénk, árnyas kérdéstől
                                                          remeg: "Alszol?"
- "Tudod, arra jöttem rá…" - "Mondd csak…" - "Majd máskor."
Nem emlékezés ez, épp csak a közös levegő, mely éppoly szorosan,
Sóhajtva őrzi a beszéd hangjait, mint tábortűz hamuja a meleget.
Még itt vagy. Vár rád a repülőgép. Karjaink még öleléssel tele,
S eltaszítják a tárgyak durva hegyesszögeit. - Alszol?
(Röppen tovább néma kérdésed ekkor a beszállófolyosón
A repülőgép belseje felé.) - Nem alszom, csak érzékelem,
Amint jelenléted lassan kiáramlik, akár életadó nedvek
A seben át - hidegbe, űrbe, sehová.
Ezt suttogja az eső. Lehunyt szemekbe betódul a fény.
De én már enélkül is látom a vekkert.
És felszáll
A gép.



Vau!


Mindig minden kutyának köszönök az utcán.
- Üdv! - mondom hangosan, ha egymagam, s lopva,
                                             ha gazdámmal vagyok.
Mindegyik másképpen fogad.
Hamis kóbor kutyák, kik táplálék után rohannak egyre,
megugranak riadtan ("hát ez a szuka mit akar?"),
                                       s néha vicsorognak is.
A bernáthegyiek, skótjuhászok pompásak, jól tápláltak,
                                               megannyi nyugati turista,
szívből jövő barátsággal, szinte hajbókolva csóválják
                                                                  farkukat.
A németjuhászok fürkésző tekintettel bámulnak körbe,
                                                           pórázuk feszül,
kérdő tekintetük sötétbarna - a németjuhászoktól
                                                     a legnehezebb
a farkcsóválást kiérdemelni, legalább három percbe telik.
A pudlik, pincsik és más aprónép: megannyi
                      összegabalyodott szőrgombóc,
saját értelmetlen csaholásuk hergeli őket, olyanok,
                                    mint szomszédasszonyom,
aki egyszer csak fecsegni kezd, hol járt, mit mennyiért vett.
- Elkapatja a kutyákat, hogy az emberrel élnek együtt!
                                              - sóhajtok őszintétlenül.
…Ablaktáblák és pocsolyák tükrében farkam a nap
                                                        felé csóválom.



A költészet meghatározása


Tudom, halálom nehéz lesz,
Mint mindazoké, akik élvezik a testükön percegő zenét,
Kik képesek azt átfűzni a rettegés
Tűfokán,
Kik egész életüket e testtel táncolták végig,
Míg a vállak, lapockák és combok minden mozdulatára
                                                                     felfénylett
A lényeg távoli titka, akár a szanszkrit nyelv egyetlen szava,
És a bőr alatt az izmok is úgy játszadoztak,
Mint halak az éjjeli tóban -
Köszönöm Neked, Uram, hogy testet adtál nekünk!…
Majdan, mikor halnom kell, hívjátok a mestereket,
Hogy burkomból megszabadítsanak
(Így haldoklott dédapám is, kit mágusnak mondtak
                                                          az emberek),
És akkor a felpuhult, túl lágyra főtt
Tojásfehérjeként terjengő testen
Átvillan az erőfeszítéstől duzzadó,
Sötétséggel küszködő lélek.
A test közben görcsbe rándul,
Mint pokróc, mely levetné magáról
A túl forróra hevült beteget,
A lélek pedig továbbra is szabadulni
Próbál a test satujából, a gravitáció átka alól,
Majd a mennyezet repedésein át
Egyszerre csak zajos, jeges csillaghullással
Betódul a Világűr,
És vonzása alagútba
Az én örökzöld színű,
Zsengécske lelkemet.
Ó, ki a szabadba,
S a testből kitörve, két világ határán,
Pengeélen táncolva akkor
felkiált: - Megálljunk!
- Megálljunk, ennél maradjunk,
Íme a költészet,
Végre, Uram!…

Golyóstoll után tapogatva utoljára mozdulnak az ujjak -
Mereven, mintha már nem is lennének enyémek.

---

ELŐZŐ oldal / E szám tartalma / Külföldi szerzőink / KÖVETKEZŐ oldal
Archívum / Nyitólap / Impresszum