BORISZ PASZTERNAK
Evilág
HARMADIK KÉP
A Nyizsnyij Krasznokladbiscsenszkij 22/13-as számú ház óvóhellyé átalakított pincéje. A priccsek és a spanyolfal körül friss forgácshegyek. A priccseken és a földön ülő és alvó alakok. Hol csendesedő, hol felerősödő zaj a spanyolfal mögött. Közben horkolás, fel-feltörő nevetés és a sebesült Nyikolszkij csendes nyögése hallatszik
FUFLIGIN Hétkor közölték, hogy szabad vagyok, és vihetem a holmimat. Hazaindultam Sztarije Lesakira. [Útközben ért a légitámadás, aztán itt ragadtam egy egész hónapig.]
VELJAMINOV (dadogva) Miért ült?
FUFLIGIN (büszkén) Hetvenen voltunk a cellában, és egyetlen bűnöző sem volt köztünk.
Veljaminov elmegy egy másik csoporthoz, rágyújt
PTYICINA (felkönyököl a priccsen) Hány óra?
MUHOMOROVA (egy másik priccsről) Három.
PTYICINA (ásítva) Micsoda ricsaj! Nem bírnak csendben maradni.
rozsgyesztvenszkaja nővér (a spanyolfal felé) Tényleg, elvtársak, egy kicsit halkabban! Itt sebesültek is vannak.
Hirtelen csönd
SCSUKAREV (dudorászva matat a szemétben, valamit felvesz a földről, majd eldobja)
Tyúkocska-királynő, nincsen kakasod,
Ne nézz reám, úrnőm, szánd meg szegény kocsisod,
Ne nézz…
A fenébe. Deszkamaradékok. Azt hittem, használhatóbb.
Ne nézz, kismadaram, málnaszín mentére,
Ulánus kabátra, kék kozák zekére…
VELJAMINOV (dadogva) Mit csinálsz, öreg?
SCSUKAREV Közhasznú szovjet dologgal foglalatoskodom, bátyuska. Társbérleti bolhát legeltetek, copfot fonok a kolhoz csalánjából. (Tovább kotorászik egy bottal a szemétben. Dúdol)
Tyúkocska-királynő, fényes palota…
(Lehajol, valamit felvesz, és elhajítja) Na, te sátánfajzat, mit akarsz. Már megint hoppon maradtam.
VELJAMINOV (dadogva) Elvesztettél valamit?
SCSUKAREV Egy vagyon van itt elrejtve, egész Bebelszet szőröstül-bőröstül meg lehetne venni rajta. Te Zacsatyjiban szolgáltál, akkor mintha nem akadozott volna a beszéded. Régóta botladozik a nyelved, atyám?
VELJAMINOV (dadogva) Felismertél?
SCSUKAREV Hallgattam a szentbeszédeidet, végigálltam a miséket.
VELJAMINOV (dadogva) Gyerekkori dolog ez. De akkoriban atal voltam, nős, sikeres. Később kigyógyultam belőle. Meghalt a feleségem, elkezdtem írni egy szent könyvet, de nem fejeztem be, titeket, híveket, megutáltalak, és kiugrottam. Aztán száműzetésben voltam, és most… (egy elhúzódó roham miatt sokáig nem tudja kimondani) megint dadogok.
SCSUKAREV Hm. Szóval viszatérő átok. Ej.
Veljaminov odalép a távolabb olvasó Gordonhoz. Scsukariha odamegy a férjéhez
SCSUKARIHA A lakás tárva-nyitva, az megy be, aki akar, elviszi, amit a szeme lát. A konyha meg tisztára olyan, mint egy klub. Tele idegenekkel, a pályaudvarról meg az utcáról. Így futkosódnak egyik pallásról a másikra. Ha meg szól az ember valamit, rákezdi, hogy önkéntes tűzoltó vagyok, lehet, hogy az életemet áldozom értetek. Ez a főkolompos köztük.
Dudorov egy szál mellényben gyorsan, felélénkülve Gordonhoz és Veljaminovhoz lép
DUDOROV Na?
GORDON Minden a legnagyobb rendben.
NYIKOLSZKIJ Jaj, nem bírom, nem bírom. Jaj, édes istenem. Elvesztünk. Tönkretett, tönkretett.
DUDOROV Ki ez?
GORDON A riadó elején hozták be több töréssel a jobb combján. Gyalog akart menni a nyaralójába a családjához. Nágya ápolja.
NYIKOLSZKIJ Ezt jól kitalálta. Éppen most. Szegények, szegények.
VELJAMINOV És fönt?
DUDOROV Elmondhatatlan. Csak két nevetséges részlet. Húsz helyről tüzeltek, hol itt, hol ott, folyamatos lövések és robbanások. Egyszer csak azt vesszük észre, hogy csuromvizesek vagyunk. Kérdem, mivel öntöttek le minket föntről. Kiderült, hogy vihar volt, orkán, de kisebb gondunk is nagyobb volt ennél, nem vettük észre. A villámok belevesztek a viharzó ordításba, az eső meg mintha száraz lett volna, nem hatolt el a tudatunkig. Más. A lakásban, ahol a dohányzót rendeztük be, kilépek az elsötétített konyhából a homályos előszobába, és egyszer csak azt látom, hogy egy messzi, tárva-nyitva hagyott szobában egy fehér ruhás nő rohangál ablaktól ablakig, kihajol, és integet valakinek. Rákiabálok: mit csinál, polgártársnő? Odaszaladok, és elkapom a szélben himbálódzó ruha üres ujját.
DRUZJAKINA (Muhomorovának) Gruska felpróbálta.
MUHOMOROVA És ő hol van?
DRUZJAKINA Ül a földön, majd' leesik a feje.
Hirtelen reccsenés, beleremeg az egész épület
SCSUKAREV Szent, szent, szent a seregek Ura, teljes az ég és a föld a Te dicsőségeddel.
VELJAMINOV (dadogás nélkül) Életünket keresztény módon, gyötrelem és szégyen nélkül végezzük be, s Krisztus félelmetes ítélőszéke előtt jó feleletet adjunk.
SCSUKAREV Add meg nekünk, Uram!
Kira Odnofamiljcev szalad be
KIRA Professzor, gyújtólövedékek röpködnek, nincs annyi kéz, ami eloltaná. Segítséget kérnek. Magáért jöttem.
DUDOROV Megyek. Mit robbantottak fel?
KIRA Azt hiszem, a pályaudvari raktárat. Nehéz megmondani. A láng csalóka, mindent közelebb hoz.
DRUZJAKINA (feláll a priccsről, ráncigálja, igazgatja magán a szoknyáját és a ruháját. Aztán visszaül a priccsre, maga alá húzza a lábát, és az első szavaktól kezdve a legközelebb ülőknek, majd az egész óvóhelynek a gyelme ráirányul. Utolsó szavainál már sokan kijöttek a spanyolfal mögül, és majdnem minden alvó felébredt) A riadó végéig úgyis unatkoznának, kedves elvtársak, úgyhogy hallgassanak meg; ostoba, tanulatlan nő vagyok, de sok mindent láttam az életben. Hát persze apa, anya nélkül nőttem fel, árván.* Verjovkin nagyapám gazdag gyáros volt, francia, réges-rég meghalt, még a cár alatt. Anyácskám Barkanliban lakott Szaharovval, egy gimnáziumi tanárral. Az elment önkéntesnek a német háborúba, és mintha a föld nyelte volna el. Tíz évig nem láttuk. Mikor idegenből hazakerült, meg nem tudnám mondani, honnan szerzett rólam tudomást, a nyomomra bukkant, és kivett a buhtarmini nevelőotthonból, nem bánta a hosszú utat. Aztán egész életében olyan kedvetlen volt. Maguk is kerülnek majd ilyen helyzetbe, mikor az ember megtér a fogságból, és nincs felesége, nincs háza, nincs sehol egy ismerős zug, minden csak gyűlöletes és idegen. Anyácskámtól két gyereke volt, egy a meg egy lánya, ők a féltestvéreim. Most is élnek, a nővérem tud mindent, anyácska meggyónt neki a halála előtt. A nővérem idevalósi, puscsinszki, a férjét Szibériába küldték.
Berohan a hallgatósághoz Kira Odnofamiljcev
KIRA Fent húsz önkéntes és egészséges fér ra van szükség.
A szólítottak, köztük Veljaminov és Gordon, szedelődzködnek. Mások pisszegnek, integetnek Kirának: ne zavarj. A történet folytatódik
DRUZJAKINA Polgár elvtársak és kedves testvéreim. Most, hogy anyácskám törvényes családjáról mindent elmagyaráztam, a lényeget elmondtam, már csak egy apróság maradt hátra. Én anyácskám boldogtalan szerelméből lettem, titkolt gyerek voltam, vagyis törvénytelen. Apácskám bujdosó fehér miniszter volt. Amiről most mesélek, az a Krisickij-gerincen túl történt, a kozák telepek másik oldalán, a kínai határ felé. Mikor a vörösök már majdnem elérték az ottani fővárost, Hrulevet, a fehér miniszter beültette anyácskámat [édesanyám] az egész családjával egy különleges vonatba, mert édesanyám egy lépést sem mert tenni nélküle. A fehér miniszter rólam azt sem tudta, hogy a világon vagyok. Édesanyám akkor szült, mikor egyszer sokáig külön voltak, és majd' meghalt rémületében, hogy valaki kifecsegi neki. Ez a fehér miniszter nem állhatta azt, hogy gyerek, és kiabált és toporzékolt, hogy az teljesen fölösleges, csak piszok meg felfordulás.
No hát úgy lehetett, hogy mikor közelebb jöttek a vörösök, édesanyám elküldött a gornajai kitérő bakternéjához, Mehonosinához, az a második megálló Hrulevtől. Nahát aztán, ahogy gyerekkel szokás: gyere ide a nénihez, ád a néni mézesbábot, jó néni, ne félj a nénitől. De hogy aztán hogy szaggatta a bánat az én kis gyerekszívemet, arról inkább nem beszélek. Az udvar gazdag volt, tehén is, ló is meg mindenféle barom, a kisajátítási területen annyi föld veteményesnek, amennyit akartak, és persze az állami bakterház a vágány mellett. Mifelőlünk alig bírt felkapaszkodni a vonat, de felőletek, Oroszországból sebesen-sebesen gurult le, fékezni kellett. Késő ősszel, mikor az erdő nem takarta el, látszott lent Nagornaja. Vaszilij bácsit, a gazdát parasztosan tatának szólítottam. Víg ember volt, csak nagyon megbízott mindenkiben, és ha beivott, minden rejtett titkát kifecsegte. Hanem arra sehogy sem állt rá a nyelvem, hogy a bakternét mamának szólítsam. Hogy az édesanyám jutott az eszembe, vagy valami másért, nem tudom, de csak éreztem, hogy idegen, és Marfusa néninek hívtam.
Már akkor kiszaladtam zászlóval a vonathoz. A lovat kifogni, a tehenet kihajtani nem volt olyan nagy dolog nekem. A házról beszélni se kell. És még elfelejtettem mondani, hogy Petyenykát is pesztráltam, Petyenykának béna volt a lábacskája, háromesztendős volt, csak feküdt, nem járt, én pesztráltam Petyenykát. Hány év telt el azóta, és még mindig kiráz a hideg, ahogy Marfusa néni az egészséges lábamra nézett, azt sziszegte, hogy megrontottam Petyenykát, szóval szemmel vertem, tudjátok milyen a buta gonoszság.
Most hallgassátok tovább, a legfontosabbat elmondtam, már csak apróságok maradtak hátra. Akkor volt a NEP, ezer rubel egy kopejkát ért, Vaszilij Afanaszjevics eladta odalent a tehenet, kapott érte két zsák pénzt - citromnak hívták -, beivott, és kikiabálta Gornaja-szerte a vagyonát.
Emlékszem, szeles, őszi nap volt, tépte a tetőt a szél, ledöntötte az embert a lábáról, a mozdonyok nem bírták az emelkedőt, szembefújt nekik a szél. Látom, jön fenntről egy öreg vándorasszony, rángatja a szél a szoknyáját, kendőjét. Jön a vándor, jajgat, bekéredzkedett a házba. Lefektettük a lócára, jaj, kiabál, összeszáradt a hasam, eljött a halálom órája, és könyörög, vigyetek el a kórházba, Jézus szerelmére, meg zetem. Befogta a tata a Szilajt, feltette az öregasszonyt a szekérre, indult vele a zemsztvo kórházba, messze volt, a vasútvonaltól elfele.
Száz szónak is egy a vége, lefekszünk aludni Marfusa nénivel, hát halljuk, hogy felnyerít a Szilaj az ablak alatt, zötyög be a szekerünk az udvarba. Marfusa néni tüzet gyújtott, felvette a pruszlikot, nem várta meg, amíg a tata kopog, kiakasztotta a kampót. Kiakasztja a kampót, és látja, hogy nem a tata áll ott, hanem egy fekete, idegen ember. "Mutasd meg, azt mondja, hol az a pénz, amit a tehénért kaptatok. Az uradat, azt mondja, megöltem az erdőben, és neked se kegyelmezek, asszony, ha ravaszkodsz. Nem érek rá. Úgyhogy ne húzd az időt." Jaj, Úristen, édes elvtársaim, elképzelhetitek, mit éltünk át, nincs rá szó, olyan szörnyűségeket. Marfusa néni először a lába elé borult. Könyörülj rajtunk, mondja, életemben se hallottam én arról a pénzről, amiről te beszélsz. Na de hát ki lehet fogni valakin az ilyen szavakkal? Marfusa néninek hirtelen eszébe jutott, hogy lehetne túljárni az eszén. A padló alatt tartjuk a pénzt. Mássz le, mondja. De hát őt sem olyan fából faragták, hogy belesétáljon a csapdába, menj le te, azt mondja. Marfusa meg erre azt mondja, hogy nem bírok, majd én világítok, ne félj semmit, leengedem veled a lánykámat is, vagyis hogy engemet. Jaj, Szűzanyám, ahogy én ezt meghallottam, elfeketedett előttem a világ, éreztem, hogy mindjárt elájulok, rogyadozott a lábam. Hanem a gonosztevő ránk sandított a fél szemével, hunyorított, csúnyán elvigyorodott, hogy fülig ért a szája, nevetett, látta, hogy nem vagyunk rokonok, felkapja Petyenykát, a másik kezével megfogja a gyűrűt, kinyitja a veremajtót, világíts, mondja, és lemegy Petyenykával. Azt hiszem, Marfusa néni már akkor nem volt eszénél, megbomlott. Biztos akkor bolondult meg, abban a pillanatban, mikor a férje helyett egy idegen jött be, és az öregasszonyról kiderült, hogy haramia. Ahogy a gonosztevő bement Petyenykával a nyílásba, Marfusa néni fogja a csapóajtót, vagyis a veremfedőt, puff, lecsapja, rá a reteszt is, odatolja a legnehezebb ládát, int a fejével, hogy segítsek, és ráül. Ráül a ládára, és örvendezik. Alighogy ráül a ládára, megkopogtatja lentről a padlót a haramia, azt mondja, nyisd ki, különben mindjárt megölöm a Petyenykádat. A szavakat nem lehetett érteni a vastag deszkán keresztül, de nem is a szóban van a lényeg, az az ember üvöltött, mint az erdei vad, úgy fenyegetett. Igen, azt mondja, mindjárt megölöm a Petyenykádat. Marfusa néninek meg a szeme se rebben, a füle botját se mozdítja, beszélj, beszélj, káposzta, azt mondja. Nohát, kopog a rabló a padlón, kopog, az idő meg megy, Marfusa néni ül a ládán, és forog a szeme, nem hallgat rá. Idő múltával - jaj, Istenem, jaj, Istenem, akármennyit szenvedtem, akármennyit kiálltam életemben, ilyen szörnyűséget nem értem - hallottam Petyenyka hangocskáját a föld alól, szegény lelkem, angyalom -, agyonverte a rabló. Nahát, mit tegyek, gondolom, mit tegyek ezzel a vérszívó gyilkossal és a féleszű asszonnyal? Az idő meg csak megy. Ahogy ezt elgondolom, a Szilaj felnyerít az ablak alatt, mert ott állt befogva, igen. Felnyerített a Szilaj, mintha azt akarná mondani, hogy siessünk, elszaladunk gyorsan a jó emberekhez, segítséget hívunk. Kinézek, nemsokára hajnalodik, és örülök. Legyen úgy, ahogy akarod, gondolom, köszönöm, Szilaj, felokosítottál, gyerünk. És amint ezt elgondoltam, hallom, mintha valaki megint az erdőből szólna. "Gasenyka", egy mozdony szólított meg a füttyével, ismertem ezt a mozdonyt, mindig útra készen állt Gornajában, hogy segítse a tehervonatokat az emelkedőn, de most a vegyes jött, minden éjjel járt - alighanem az ismerős mozdonyt hallom odalentről. Majd' kiugrott a szívem, ahogy meghallottam, tán nekem is, gondolom, hibádzik valami, mint Marfusa néninek, hogy minden állat, minden gép emberi nyelven beszél velem? De hát nem volt idő gondolkodni. Kapom a lámpát, nem világosodott ki még annyira, és mint az őrült, ki a vágányra, a kellős közepére. Hát mit mondjak. Megállítottam a vonatot, hála istennek a szél miatt a szokottnál lassabban ment, no szóval, nem gyorsabban, mint egy ember. Megállítom a vonatot, a masiniszta ismerős, mondom neki, hogy elvtárs, megtámadták a vasúti őrházat, gyilkosság és rablás, a rabló a házban van, segítsen, kérem. Míg én ezt beszélem, a fűtött vagonokból vöröskatonák ugranak ki a pályára, mert katonavonat volt, kiugranak, nézik, hogyhogy lefékezett a vonat az erdő közepén, az emelkedőn. Aztán megtudták, milyen szörnyűségek történtek az őrházban, kicipelték a haramiát a talpfákra, kezét-lábát a sínhez kötözték, és áteresztették rajta a vonatot - önbíráskodás volt. A ruhámért se mentem vissza a házba, úgy féltem. Felkéredzkedtem, hogy vegyetek fel a vonatra, bácsik! Én azután, nem hazudok, a fél világot körülutaztam a lelencekkel. Egy vasutas leszállt a vonatról, hogy magához vegye, ami az államé volt, és eligazítsa Marfusa néni sorsát. Azt mondják, aztán egy bolondokházában halt meg.
Otthagyják Druzjakinát, Scsukariha odamegy a férjéhez
SCSUKARIHA Láss csodát, bomba vagy sem, de a vakolat a földön, a tükrön meg lyukak. Lövedékek, érted, lövedékek, mintha most volna az októberi forradalom.
SCSUKAREV Az nem lehet, mit jössz az októberi forradalommal, te sötét, ostoba némber. Ez német, tökéletesített, nyolcvanezer tonna. Ő meg hogy lövedék. (Az izgatottan beszaladó Kira Odnofamiljcevhez) Hová, hová, te csélcsap?
KIRA ODNOFAMILJCEV Sziszoj bácsi, el sem hiszed, amit most mondok neked. Egy valódi ütközetben puskából lőttem.
SCSUKAREV Miért ne hinném? Légvédelmi légós vagy, így neked mindegyik éjszaka ütközet.
KIRA ODNOFAMILJCEV Nem a tűzoltásról beszélek. Egy műszaki deszantot dobtak le, hallod? Érted, mi az, hogy deszant?
SCSUKAREV Persze, ejtőernyő meg ejtőernyős, ez világos.
KIRA ODNOFAMILJCEV De hozzánk egy egész lövészszakasz jött. Minden emeletre. Fel is hívtam néhány fér t a padlásra. Kértem, hogy hadd lőjek, és megengedték. Elmagyarázták nekünk, hogy a németek a pályaudvaron vannak. Egy órát kínlódtunk, de kivertük őket. Ágyúval akartunk lőni, de ilyen közelre nem lehetett.
SCSUKAREV Jaj, te kotnyeles, mit kelepelsz?
KIRA ODNOFAMILJCEV Isten bizony, nem hazudok. Ha lefújják a riadót, a saját szemeddel fogod látni. Élő németek fekszenek meghalva a földön, becsszó. A járdán. Nagyon szép.
Új arcok föntről, köztük Gordon, aki zakójának csak egyik ujjába bújt bele
GORDON Kötözze be, legyen szíves, Nagyezsda Konsztantyinovna. Hát, jelentem, ez rémálom. Tátva marad a szájuk. Ez az óra egy örökkévalóságig tartott. Ha tudnák, milyen vékony hajszál választotta el mindannyiukat itt a pincében a haláltól, fogságtól vagy valami hallatlan sorscsapástól még úgy húsz perccel ezelőtt.
NÁGYA ENGELHART Szóval igaz? Deszant? Utcai csetepaté? A ú mesélte.
GORDON Nem nevezném csetepaténak. Kérem, kérem. Nem a fájdalomtól ráncolom a homlokom. Ez nem tréfa volt. Podbelcev elesett. Az unokatestvérem, Miselovszkij, súlyosan megsebesült.
NÁGYA ENGELHART És Remeskov meg Basztirkin?
GORDON Semmi bajuk nem történt.
NÁGYA ENGELHART Honnan tudja? Hiszen ők a tér túlsó oldalán voltak, a pályaudvar mögött.
GORDON Hát, ami itt volt! Minden összekavarodott. A hadosztály nem harcolhatott fegyvernemek szerint, mindenki utcai lövész volt.
NÁGYA ENGELHART Hajlítsa be a karját! Nem fáj?
GORDON Nem.
NÁGYA ENGELHART Nyújtsa ki!
GORDON A vállam nyilall. Én nem értek a katonai dolgokhoz, de látták volna azt az összhangot, ahogy visszavonták az erőiket, amint észrevették, hogy szétszórják őket. Itt van valahol a közelben a hadműveleti támaszpontjuk. Puscsinszk sorsa csak napok kérdése.
NÁGYA ENGELHART A riadó után mindenképpen menjen el röntgenre. Megígéri?
A légoltalmi sziréna lefújja a riadót
HANGOK (föntről) Vége, polgártársak, vége.
HANGOK (az óvóhelyen) Hazamehetnek, elvtársak.
Mindenki a kijárathoz igyekszik. Tolakodás. Hangok. Élénkség. Scsukariha céltalanul körbejárja a kiürült óvóhelyet, észreveszi az alvó Grunya Fridrihet, és elmegy. Dudorov lemegy az óvóhelyre
DUDOROV Szóval ez volt az első gyelmeztetésük. Napokon belül eljutnak Puscsinszkba. De hova tettem a kabátomat és a kalapomat? Úgy emlékszem, itt vettem le. (Észreveszi az ébredező Grunyát) Á, megint mi vagyunk azok. Jó reggelt.
GRUNYA FRIDRIH (összerezzen) Most megismert?
DUDOROV Naponta kétszer találkozunk. Ki maga?
GRUNYA FRIDRIH Grunya Fridrih vagyok, sofőr.
DUDOROV Német?
GRUNYA FRIDRIH Igen. Párton kívüli német.
DUDOROV Az mi?
GRUNYA FRIDRIH Nem hitlerista.
DUDOROV Még jó. Gondoltam, és nem vagyok süket. Sind sie Wolgadeutsche?
GRUNYA FRIDRIH Nem értem. Csak vicceltem. A házmester lánya vagyok. Azt mondják, hogy a palihinói parasztoktól származunk.
DUDOROV Furcsa. Honnan a német név?
GRUNYA FRIDRIH Valami úri hóbort. Apám még azt is mondja… Persze ez biztosan hazugság…
GORDON Micsoda?
GRUNYA FRIDRIH Hogy a nagyapám nagyapja egyike volt azoknak a kozákoknak…
DUDOROV Aha, már sejtem. A magyar hadjáratra gondol?
GRUNYA FRIDRIH Hallott erről?
DUDOROV Igen. A kozákok felvették az elfoglalt városok nevét vagy azokét a családokét, ahol elszállásolták őket, és igyekeztek minél külföldibbnek és különcebbnek látszani.
GRUNYA FRIDRIH Maga mindent tud. Emlékszik, tegnap éjjel…
DUDOROV Menjünk. Nézze, hogy összegyűrte a kabátomat.
Függöny
NEGYEDIK KÉP
Talpalatnyi föld a sokversztás palihinói erdő szélén. A háttérben, a fák mögött Dudorov lakóháza. Az erdő szélén, a nézőtérhez közelebb két-három szolgálati épület. A színpad egy krumpliföld széle, két egymással szemben álló kerti paddal a színpad elején. Egy út vezet innen az erdőn át az állomásra és a tóhoz.
Október végi nap, változékony időjárással. Esett a hó, most fúj a szél, és tiszta az idő, de a hó bármelyik pillanatban eleredhet. A mező távoli végében, a gazdasági épületeknél két tűz ég, szürkés füstjük a szétszórt, nedves krumpli felé száll. Ott sürgölődik földtől és agyagtól koszosan Dudorov, Gordon, Veljaminov, Fedot, az erdész és még néhányan. Mindenki téliesen van öltözve. Az egyik padon Grunya Fridrih, egy másikon Ványka Hozsatkin ül, aki egy hitlerista röplapot nézeget
VÁNYKA HOZSATKIN Szovjetellenes kifejezések. Komisszárok és aztán ez az "üsd". És (számol az ujjain) négyszer az, hogy zsidó. A lényeg érthető.
GRUNYA FRIDRIH (szenvtelenül) Hülye vagy, Ványka.
VÁNYKA HOZSATKIN Mondd meg igaz lelkedre. A szeretője vagy-e vagy pedig egy munkása a sok közül?
GRUNYA FRIDRIH Ványka, te tökkelütött, olyan vagy, mintha a Krokogyilból léptél volna ki. (Feláll a padról, és az erdő felé néz) Mit visznek?
VÁNYKA HOZSATKIN Áthelyezik a szemibojarszki kórházat. Tüzérséggel szétlőtték az épületüket, bekéredzkedtek hozzánk a birtokra.
GRUNYA FRIDRIH Azt mondják, hogy a birtokot meg tönkretették a lövedékek.
VÁNYKA HOZSATKIN Mért? Csak a régi templomot meg az irodát, ahol papírokat találtak rólad.
GRUNYA FRIDRIH Á, te ezt is tudod?
VÁNYKA HOZSATKIN Hát persze. Mondják, találtak nálad egy öreg tábornok nagyapát, akit lefokoztak közkatonává. De ne lógasd az orrod, lehet, hogy rólam is előkaparnak valamit. (Egy levéldarabból cigarettát sodor, és rágyújt)
Odalép hozájuk Dudorov
DUDOROV Miért nem mondtad, hogy elutazott a gazdád?
VÁNYKA HOZSATKIN Így van, Innokentyij Ivanovics, elutazott.
DUDOROV Azt mondják, harmadik napja már.
VÁNYKA HOZSATKIN Mit harmadik napja! Van annak már három hete.
DUDOROV Az hogy lehet? Semmit nem hagyott itt nekem? Nem is üzent semmit?
VÁNYKA HOZSATKIN Ne sértődj meg, Innokentyij Ivanovics, semmit, az égvilágon semmit.
DUDOROV Te meg, Ványa, cigarettázol?
VÁNYKA HOZSATKIN Igen, Innokentyij Ivanovics, a te egészségedre cigarettázom.
DUDOROV Jobban tennéd, ha a krumplit ásnád az egészségemre, ráadásul kicsit mélyebben. Mindig van mit ásnom utánad, legalább három, de van, hogy öt jókora szemet is találok.
VÁNYKA HOZSATKIN Igyekezni fogunk, Innokentyij Ivanovics, azt lehet. De te meg beléjük vágsz a vasásóval, és megrothadnak.
DUDOROV Már megint leültél? Mint aki gyökeret eresztett. Legalább a látszat kedvéért elmennél, és hadonásznál egyet-kettőt az ásóval. Várj! Sötétedik. A tüzek feltűnnek. El kell oltani. A megszáradt krumplit vigyétek a pincébe, a nedveset szórjátok a földre a fészerben, hogy száradjon.
Hozsatkin elmegy a mező távoli végébe
Tulajdonképpen az összes krumplit át kéne vinni az öreg Fedot erdészetébe. Ha most nincs is körülöttünk gyűrű, télen be leszünk kerítve, és majd el kell rejtőznünk.
GRUNYA FRIDRIH Miért nem mondtad előbb? Hoztam volna a városból egy teherautót. De még most sincs késő. Bemegyek a városba, és hozok egyet.
DUDOROV Nem tettél le arról, hogy a városba menj?
GRUNYA FRIDRIH Nem. Már megyek is.
DUDOROV De én kértelek, hogy ne tedd.
GRUNYA FRIDRIH Dolgozom, teljesítem a feladatomat. Te meg félted tőlem Olga Alekszandrovna háztartását, és semmihez sem engedsz hozzányúlni.
DUDOROV Miért van az, hogy a nők és a gyenge emberek csak az áldozatokban lelik kedvüket, az értelem lerombolásában, sekélyes kényszerűségekben, és a természetes, a magától értetődő semmit sem mond nekik? Világok dőlnek romba a szemünk láttára, mindjárt üt az utolsó óra, te meg csak azt vetted észre, hogy nem érint engem mindig kellemesen, ha néhány tárgyat máshova teszel, vagy szokatlan módon bánsz velük. Lehet, hogy ez igaz, de nem akarom, hogy a szemem előtt vessenek keresztet egy olyan ember életére és tetteire, aki semmit nem követett el ellenem. Jogom van ehhez, vagy nem?
GRUNYA FRIDRIH Értem, jogod van hozzá. Na, megyek is, hogy ne zavarjalak.
DUDOROV Te szándékosan nem akarsz megérteni engem.
GRUNYA FRIDRIH Fejezzük be a vitát. Én nem alakoskodom. Az állomáson bezárták a nyári büfét. Hideg van, és unalmas is a szabad ég alatt várni a vonatot. Ezért ültem itt. De most már mennem kell. Fölösleges aggódnod. Nem lesz semmi baj. Odaérek, mint mindig. (Elmegy az erdőbe a ház felé)
Gordon jön a padhoz
DUDOROV Amíg nem láttam, biztos megint erőlködtél. Hányszor megmondták? Ha a sebész megengedi, felőlem malomkövet is cipelhetsz.
GORDON Miért engedted el?
DUDOROV Próbáltam volna megállítani. Miért hoztál össze ezzel az ördöggel?
GORDON De Innokentyij!
DUDOROV Most meg Innokentyij. Igenis, te voltál a kerítő. (Gordont utánozva) Ennyi báj egy lényben!
Látni, ahogy Grunya egy batyuval lejön a tornácról, és elindul az erdőn keresztül az állomáshoz
Most ez a bűbáj összefut német portyázókkal, majd megnézheti magát. Sokáig fogod siratni?
GORDON Mióta vagy ilyen dosztojevszkiji hangulatban?
DUDOROV Orosz vagyok, és az utolsó napjaimat morzsolom, ha ezt összeadjuk, kijön Dosztojevszkij, mint mikor két anyagból szintetikus gumi lesz. Ma levelet kaptam Oljától.
GORDON Na és hogy vannak?
DUDOROV Milyen szenvtelenül kérdezted. Semmi különös. Köszönöm. Önöknél tüzek parázslanak, kedves uram, ezt nevezi elsötétítésnek? Amennyire fájó vállad engedi, menj, és taposd el őket.
Gordon eltávozik a színpad mélyébe. Messziről gyászinduló hallatszik. Dudorov felemeli a fejét, és a távolba néz, a nézőtér felé, ahova a temetőt képzelhetjük, a folyó túlsó partján emelkedő dombra. Arrafelé igyekezve Votyakova átmegy a színen
VOTYAKOVA Elkésem, Innokentyij Ivanovics, ezért bátorkodom kérdezés nélkül keresztülmenni a telkén.
DUDOROV Ptyicina temetésére megy?
VOTYAKOVA Igen. Maga nem jön?
DUDOROV Nem. Látja, el vagyunk foglalva. Boldog tanárnő. Csendes, békés halál ilyen időkben, mikor az embereket puskaporral robbantják fel, köveket zúdítanak rájuk. Szerintem negyvenéves sem volt.
VOTYAKOVA Harminckét éves volt, Innokentyij Ivanovics. Nem hallott semmit?
DUDOROV Nem. Miért, mi történt?
VOTYAKOVA Azt mondják, hogy Puscsinszk és a Puscsinszki terület…
DUDOROV Ja, erről van szó? Ezt én már a múlt héten tudtam, mikor elhallgatott a tüzérségi lövöldözés, és tegnapelőtt végképp világossá vált azzal, hogy elvonultak a tankjaink. Úgyhogy ezt tudom, ezzel nem lep meg. A hadseregünk úgy ötvenversztányira ment el tőlünk.
VOTYAKOVA De hát ez szörnyű, Innokentyij Ivanovics! Mit csináljunk?
DUDOROV Először is, temessék el a tanárnőt. Holnap pedig… Nem, holnap nem érek rá. Holnapután jöjjön el, majd elmondom.
Votyakova elmegy. Gordon jön Dudorovhoz
GORDON Eloltottuk.
DUDOROV Szóval, Gordonocska, először is, ne nyugtalankodj a kislány miatt. Nemcsak őt, hanem mindenki mást, aki reggel elutazott, félúton visszaküldenek. Éjjelre Engelharték, Basztrikina mamája és Vitya ostoba ismerősei is mind visszajönnek. Nem tudom, minek nevezzem ezt, de Puscsinszktól jó időre búcsút kell vennünk.
GORDON Ilyen csüggedten nézed az eseményeket?
DUDOROV Még nézni sem kell, a szemünk láttára történik minden. A történelmi változásokat úgy megérzem, mint darvak a költözés idejét. Az utóbbi napokban nyomja a szívemet ez a fekete, csillagos, őszi háromszög, ami úgy megváltoztatja a belső hangokat, mint a repedés a csészén.
GORDON Várj! Tudsz valami biztosat?
DUDOROV Milyen bizonyosság kell még? Lehet, hogy már ma meggyötörnek jó néhányunkat valami kémiai csudával, aminek egyetlen ismerős eleme sincs, és reggelre a társaság fele izzó serpenyőket fog nyalogatni a pokolban.
GORDON Minek viccelsz? Oly természetes, hogy így van. Te mást vártál valaha is? Természetes ennek a páratlan csapásnak a nagysága és hogy ez a nép, amely tehetetlenül állt a nevében elkövetett töméntelen ocsmányság előtt, kivetkőzik önmagából. Rettenetes, lebilincselően rettenetes, mámorítóan rettenetes pillanat. De ez a vég, nem pedig díszelnökség-választás a városi gyűlésen, ez tény, hátborzongatóan valóságos, ennek nem kell azt mondanunk, hogy szeretjük, hogy jobb lett az élet, hogy vidámabb lett az élet, ez a valóság, és ez nekem mérhetetlenül sokat jelent.
Távoli robbanás vagy ágyúlövés hangja. Gordon arcán mosoly jelenik meg
DUDOROV Ne örülj! Tudom, mit gondolsz, olvasok a gondolataidban.
GORDON Téged is nyomasztott ez a halotti csönd az egy hétig tartó ágyúrobaj után, nem igaz? De hál' istennek megint ellenállunk.
DUDOROV Édes lelkem, ez a front mögötti egységek búcsúszava, ők fedezik a visszavonulást. Tudod, mi ez?
GORDON Nem.
DUDOROV Felrobbantották a vasúti hidat a Mlinkán.
GORDON Honnan tudod?
DUDOROV Térdre! Térdelj le velem! Még ha volt is már erre példa, és mi csak megismétlünk valamit! Gordosa, lelkem, csókold meg hamar ezt a földet! Használd ki a lehetőséget, amíg nem kerül át az egyik bitorló kezéből a másikba. Most - és meg vannak számlálva a percei - a föld önmaga, csodálatos születésünk és gyerekkorunk földje, csak Oroszország, csak a mi elérhetetlen büszkeségünk, csak a mi forradalmunk helye, amely új Golgotát és új istent adott a világnak.
Gordon és Dudorov sírnak és összeölelkeznek. Veljaminov lép hozzájuk
Hívd ide az embereket! Mindenkit, mindenkit!
VELJAMINOV (dadogva) Mi ez a parancsoló hang?
DUDOROV Nem parancsoló a hang, és hívd ide az embereket! Szerencsétlenségünkre faképnél hagytak minket, úgyhogy szerencsénkre a magunk feje szerint kell boldogulnunk. Holnaptól kezdve az erdőn túl partizánmeséket költenek rólunk, de igazolásukra egy rozzant Berdan-puskát hagynak itt nekünk.
VELJAMINOV Ez a szellemeskedés nem ide való.
DUDOROV Majd megmutatom neked, mi való ide. Azt hiszed, érdekel, hogy pap voltál? Hívd az embereket! De már maguktól is jönnek, maradj!
A csoporthoz odalép Fedot, az erdész, Ványka Hozsatkin és még két-három őr és munkás a szomszédos nyaralókból
VÁNYKA HOZSATKIN A sikeres befejezésre, Innokentyij Ivanovics! Mintha kifüstölték volna őket!
DUDOROV Köszönöm, elvtársak. Mit jelentsen ez a sok egészséges, semmittevő fér ? Ne vigyorogjanak, amikor beszélek magukhoz. Ez rád is vonatkozik, Viktor, és rád is, Gordon. Holnap magamhoz ragadom a hatalmat, és az összes katonaszökevényt leborotválom. Figyelem, elvtársak. A hatalom és a hadsereg képviselői elhagyták a területet. Ványka, Fedot apó és a többiek! Nem akarok közvetlenséget erőltetni magamra. Nem őriztünk együtt disznót, úgy fogok beszélni, ahogy szoktam. Elvtársak, a falak leomlottak. Senki sem takarja el előlünk az igazságot, a veszélyt, a boldogsághoz való jogot, szemtől szemben állunk a - talán közeli - halállal. Gratulálok, elvtársak, szélsőséges helyzetünk alkalmából. Ezekért a végső pillanatokért a hosszú gyerekkor után bele kell nőnünk valóságos életkorunkba. Ismétlem, olyan területen vagyunk, ahol mostantól senki sem gyakorolja a hatalmat. Felnőtt emberek vagyunk, és a garázdálkodások elkerülése érdekében gondolnunk kell a rendre. Jöjjenek be, elvtársak, a házba egy értekezletre. Grisa és Vitya, sötétítsétek el Kosztya szobáját! Ott ülünk le. Menjetek, én is mindjárt jövök. Ványa, maradj!
A szólítotton kívül mindenki elmegy. Hozsatkin egyik lábáról a másikra áll, és a földet nézi
Te menj haza, Ványa! Nálatok a majorban csak nők vannak, nehogy történjen velük valami.
VÁNYKA HOZSATKIN (köhécselve, rekedten) Tudom, mire jók most neked azok a nők. Nem akarsz beereszteni a gyűlésre. Te tudod. De csak pletykálkodnak rólam.
DUDOROV (szigorúan) Eszembe sem jutott ilyesmi. Ezt most hordtad össze.
VÁNYKA HOZSATKIN Mindenkiből kiszedték. Frol Frolics talán jobban beszélt? És te? Oszt mind olyan mívelt.
DUDOROV (durván félbeszakítja) Hallgass, te sátán! Mit tudsz te rólam? Ha egész Oroszország feljelentgetne, ú az apját, apja a át, az ocsmányság akkor is ocsmányság és a bűn bűn marad. Téged, te kutya, még nem fojtanak bele a tóba kővel a nyakadon. Én meg mások még megpróbálunk emberi módon élni. Igaz, ezt nem sokáig hagyják. Majd megint megszorongatnak. Szóval, gondolkozz, javulj meg, amíg nem vonszolnak a tóhoz.
VÁNYKA HOZSATKIN Igyekszünk. (Magában mérgelődve elindul) Amíg el nem vonszolnak a tóhoz. Majd meglátjuk, kit vonszolnak oda. Még ez parancsolgat itten. (Elmegy)
DUDOROV (sokáig izgatottan járkál fel és alá az úton) Hogy is van a Hamletban? Végre én maradtam egyedül. Igen, ez az. Egész életemben ezt vártam. És most eljött. Furcsa. Egy tojás. Ilyen hidegben. (Nézi, lehajol) Pöfeteggomba. Milyen kései. Miért foglalkoztat ma folyton a föld? (Megint lenéz) Az utolsó, utolsó fű. Bojtorján, útilapu. Az utolsó dermedt, a hópelyhek olvadó cseppjeitől gyöngyházfényű fűszál. Pár nap, és a hó alá kerül. Én is, én is. Ebben az évben én is. Szegény, szegény Olenykám, szegény gyerekeim. Soha többé nem látlak benneteket. Istenem, istenem, miért szeretem ennyire a világod… Istenem, megszakad a szívem attól a végtelenségtől, amit neki adtál. Köszönöm, Istenem, hogy emberré tettél, és megtanítottál búcsúzni. Ég veled, életem, ég veled, tegnapom, múltam, ostoba, nevetséges húsz évem. Nem haragszom rád, te nekem már szent vagy, már tudod, hogy annyit érek, amennyire gondoskodom az emlékedről.
Sötétedik. Elered a hó. Távolról megint hallatszanak Ptyicina temetési menetének hangjai
(Dudorov egy darabig szótlanul áll) Köszönöm, Istenem, hogy szemet adtál azért, hogy lássak vagy könnyezhessek, ha már késő nézni. Vezesd ki lelkemet a sötétségből, hadd hirdessem nevedet. Azt hisszük, hogy az élet nem más, mint otthon, munka, nyugalom, de mikor valami megrendül, milyen otthonosan, ismerősként fogadjuk a katasztrófát! Mintha a csecsemőkor térne vissza! A szerencsétlenség inkább a természetünkhöz tartozik, mint a rendezettség. Születés, szerelem, halál. Pusztítók ezek az egymástól független ösztönzések, az életben minden lépés kiűzetés, az ég elvesztése, az éden maradványai. És ezekben a pillanatokban senki sincs mellettünk. Csak a hó, a hó. Hogy szerettem mindig is a havat.
Recsegés és lépések hangja az erdőben. Dudorov felemeli a fejét, és fülel. Gyorsan és határozottan hozzálép Grunya Fridrih
Egek ura, micsoda szerencse. Hála istennek, hála istennek. (Lesöpri a havat a nő kis sapkájáról, megsimogatja, némán, hosszasan simogatja az arcát. Szótlan szünet. Grunya lefogja a fér kezét)
GRUNYA FRIDRIH (izgatottan és tagoltan) Majd, majd. Van valami nagyon fontos. Csak előbb mondd, nincs senki a közelben?
DUDOROV Nincs. Mindenki a házban van. Mesélj.
GRUNYA FRIDRIH Van valami szörnyen fontos. De előbb Engelhartékról.
DUDOROV Mi van velük? Hol láttad őket?
GRUNYA FRIDRIH Az erdőben. Azt hazudtam nekik, hogy a faluban selejtezed a régi birtok papírjait. Arrafelé kanyarodtak, mert hozzád akarnak sietni. Azt mondják, hogy el vagyunk vágva. Szándékosan térítettem el őket. Most jön a lényeg. A bokorban, a pajta mögött egy beteg vagy sebesült német van. Azt hiszem, tiszt. Lemaradt az övéitől. Idehoztam.
DUDOROV Mit beszélsz? Te? Egy németet? Hol van? Nem térek magamhoz.
GRUNYA FRIDRIH Az erdőben hó van. A reggeli hó még nem olvadt el. Mentem az erdőn keresztül, és hirtelen felemelte a kezét. Halálosan megrémültem. Hiszen én átaludtam a múltkori lövöldözéseteket. Ez volt az első, akit láttam. Az út mellett feküdt, felállt, eldobta a fegyverét, és felemelte a kezét. Nem tehetek róla. Odébb mentem, de úgy vonított mögöttem, mint egy kis kutya. Mit csináljunk vele? Elküldöd a törzskarhoz?
DUDOROV Hol van?
GRUNYA FRIDRIH Mondom, hogy a bokorban, a pajta mögött. El kéne küldeni a törzskarhoz. De hova? Zenyitcsikék elmentek.
DUDOROV Ne zavarj! Gondolkozom.
GRUNYA FRIDRIH De mit csináljunk vele?
DUDOROV Egyelőre csak jót. És ha ez nem elég, akkor a legfelső hatalom majd saját belátása szerint rendelkezik róla és rólunk. Nálunk marad. El kell rejtenünk egy időre.
GRUNYA FRIDRIH Köszönöm. (A nyakába borul)
DUDOROV Menjünk. Mutasd meg a foglyodat.
Elmennek. A hó egyre sűrűbb pelyhekben hullik. Egy idő múlva a hófüggöny mögött, a színpad mélyén Grunya Fridrih, Dudorov és Maksz Gerterih sziluettje látszik, ahogy végigmennek a színpadon: Gerterih szürke, tábori katonaköpenyt és fülvédős sapkát visel
SCHILLER ERZSÉBET fordítása
Borisz Paszternak, 1960
* Druzjakina monológját Paszternak szinte szó szerint átvette a Zsivago doktor című regényébe. A kurzivált részek megegyeznek a "fehérneműs Tánya", Zsivago és Lara lányának szavaival. Ezeket a mondatokat, mondatrészleteket a regény magyar fordításából idézem: Európa Könyvkiadó, Budapest, 1988, 572-578. Pór Judit fordítása.
/VISSZA
ELŐZŐ oldal / E szám tartalma / Külföldi szerzőink / KÖVETKEZŐ oldal
Archívum / Nyitólap / Impresszum