LACKFI JÁNOS: Fokozottan veszélyes elegy - NAGYVILÁG Világirodalmi Folyóirat

      1926-ban két kis kötet lát napvilágot a Stock kiadónál, az egyik a szürrealista költő, Jean Cocteau Levele Jacques Maritainnek, a másik a neotomista filozófus-teológus Maritain Válasza Jean Cocteau-nak. A levelek geneziséről az 1964-es újrakiadás sem árul el sokkal többet, mint amennyi a szövegekből kiderül. Mindkét levél misszilisnek tűnik, de nem tudjuk, valóban e formájukban kerültek-e postára, vagy esetleg több más levél összetoldásából keletkeztek. Ez utóbbi (teljességgel légből kapott) feltevésre azért juthatunk, mert a szövegek hosszúak, hatvan-hatvanöt nyomtatott oldalra rúgnak. A "spontán" levélíró kedv mintha kevés lenne ekkora lendülethez. Ráadásul a szerzők nemritkán "kibeszélnek" a levélhelyzetből, Cocteau költői nekibuzdulásaiban olykor szem elől téveszti (egyébként mélységesen szeretett, tisztelt) partnerét, Maritain pedig közös történetük sok olyan mozzanatát (egyébként csupa érdekes dolgot) is elmondja, amelyeket a címzett éppoly jól ismer, mint ő. Vagyis mintha nyomdakész, "kifelé" szánt üzenettel volna dolgunk. Egyes formai ismérvek ugyanakkor megint csak a spontán keletkezés látszatát erősítik, hiszen a levelekhez kétféle lábjegyzetsor is csatlakozik. Egyes megjegyzések a lap alján futnak, egy másik (külön számozott) blokk pedig a levelek után foglal helyet. Mintha a levélíró lapalji jegyzeteit elégtelennek találva, utólag beletűzdelt volna még ezt-azt a szövegbe, s helyszűkében ez az újabb apparátus a levél végére szorult volna. Ám ez a kettős technika mindkét levelet ugyanúgy jellemzi. Maritain megirigyelte vagy praktikusnak találta volna a módszert, és követte Cocteau példáját? Vagy valóban közösen kimunkált, szimmetrikus formáról volna szó? Felesleges ilyen messzire merészkednünk. Maritain, ha jutott volna ereje megírni a kiadó előszavában emlegetett, az új kiadás elé szánt kísérőszövegét, eloszlathatta volna a homályt.
      Ha így, ha úgy, rendhagyó párdarabot tartunk a kezünkben. Ritka, hogy egy karrierje csúcsán álló költő és egy nagy tekintélyű teológus egymással szóba elegyedjék. Még ritkább az az izzó hangnem, az a hőfokú szenvedély, ami a sorokból sugárzik. A téma a megtérés, mégpedig Cocteau megtérése, s ennek kapcsán annyi minden más! A kirajzolódó történet, a lelki mélypontról a hit szalmaszálába kapaszkodva kievickélő, didergő lélek képe, a születő nagy elhatározások és tervek látványa annál is érdekesebb, minthogy tudjuk: Cocteau életének e periódusa után sokkal inkább a homoszexualitás ügyének apostolaként vált ismertté. A mélység talán mást mond, Maritain szerint ők ketten mindvégig megőrizték a barátságuk iránti hűséget, Cocteau "mindenek ellenére soha nem tagadta meg a keresztény hitre való visszatérését", s emlékeztet, hogy a művész később nem egy kápolnát díszített falfestményeivel időt, fáradságot nem kímélve. Ami pedig még fontosabb: ezeket az oldalakat elolvasva meggyőződhetünk, hogy nem szalmalángról, átgondolatlan nekibuzdulásról volt szó, mikor Cocteau újra elhagyott hite felé fordult. Megtérését felszínesség lenne újabb költői hóbortnak tekintenünk, hiszen jól átgondolt, felépített életrendet, mi több, művészi koncepciót alakított ki új látásmódjának megfelelően. Hogy aztán az "égi parasztot", ahogy magát nevezi, az idegbeteg város csábította-e vissza, hogy miféle kételyek, csalódások, vonzások, taszítások térítették másfelé a pályát, az maradjon az ő titka. Minekünk ebből a lexikonokban csupán egy-két mondattal említett történetből megmarad a kimerevített pillanat, a lelassított film, a dialógus páratlan alaphelyzete.
      Meglehet, Cocteau, ha vissza nem vonta is, később hatálytalannak tekintette az itt leírtakat, esetleg megfeledkezett róluk, ám ez a felvetett kérdések újragondolhatóságán mit sem változtat. Az a századelős, két háború közötti, de szinte mindmáig elható neokatolikus hullám, amely tulajdonképp Verlaine-nel kezdődik, Claudellel, Max Jacobbal, Reverdyvel, majd René Guy Cadouval, Pierre Emmanuellel, Jean-Claude Renard-ral és másokkal folytatódik (hogy csak a költőket s közülük is keveseket említsünk), fest hátteret ennek a két levélnek. A szürrealizmus szélsőséges túlzásai, olykor nemcsak militáns, de militarista elvei (Cocteau ebben a levélben is úgy emlegeti a Szovjetuniót, mint "Európa egyetlen pontját, ahol a szérum hatott") bármily messzire vetettek is valakit, elég volt egy lépést tennie, visszaülnie helyére a templompadba, ahogy Maritain fogalmaz, s máris ismerős világban találta magát. A párbeszéd terepe mindkétfelől biztosítottnak látszik. Van ugyanis olyan befogadó szellemi közeg, amely visszavárja a tékozló fiakat, és a megfelelő szinten képes őket megszólítani, de létezik még az a mérgezetlen nyelvezet is, amelyen egy literátor hajlandó megszólalni. A "szív", a "lélek", az "ima" s még számos más kifejezés időközben olyan heves támadásoknak volt kitéve, hogy a metafizikáról folytatott szellemi párbeszéd manapság többnyire ezoterikus köntörfalazás, a forró kása kerülgetése (ha egyáltalán). Pedig e szavak elsősorban nem édeskés színes nyomatok kitalációi, hanem terminus technicusok, a hit mindennapjainak konkrét tapasztalati tényei, hogy ne mondjam, használati tárgyak. A publicisztikus köznyelv (többek között) a nonkonformizmus és a tolerancia jelszavait mára éppolyan üresen kongó frázisokká tette, mint amilyenek a háború előtt a patetikus nemzeti-vallási zsargon elemei voltak, s közben szakadék nyílt a megszólalás új sablonjai, valamint az idestova pusztán vallásgyakorlásra szolgáló, szellemi közlekedésre ritkán alkalmazott egyházi idióma között.
      A Cocteau-Maritain-levélváltás ezért is mondhat sokat nekünk. A frissen megtért Cocteau új emberi állapotába igyekszik átmenteni költői pályája megszenvedett értékeit, a térítő szerepét a költő iránti tiszteletből is vállaló Maritain pedig az új törekvésekre nyitottan fogalmazza meg skolasztikus tételeit. Ez a kompromisszum nem a két sajátos gondolkodásmód elszegényítése, összemosása árán születik, hanem mindkét fél gazdagodását hozza. ellenérzéseit, a költő pedig hallani sem akar a hivatalos eklézsiaművészet követelményeihez való igazodásról. S mindebben egyetértenek, vagy legalábbis kiegészítik egymást, egyszerűen mert magasabb nézőpontból szemlélődnek. S itt már közös műhelymunkáról, egy új, más művészeti eszmény kialakításáról van szó.
      Az alaphangot Cocteau adja meg: "Az irodalom lehetetlen dolog. Ki kell lépni belőle. És felesleges a kijáratot az irodalmon át keresni." Értékelése szerint Rimbaud az, aki rossz nyomra vezette a költészetet, ideje lenne már kivergődni a perverziók zsákutcájából. Gyermeki tisztaságú és fantáziájú művészi világra vágyik, melyben nem uralkodik a vásott kamasz piszkossága és cinizmusa. Nem holmi kegyeskedésre gondol, hiszen "a langyosok kiköpetnek", hanem egyfajta humorba oltott merész szertelenségre, melynek az alapvető emberi sebzettség adná tőkesúlyát. Mindkét szerző hivatkozik Satie-ra: az ő nom groteszkségét tartják e tekintetben irányadónak. A szélsőséges moderneknek is azt vetik a szemére, hogy elsinkófálják létünk voltaképpeni tétjét, felelősségét, és a lezuhanás veszélyét kiküszöbölve, csupán látszólagos magasságokban hajtják végre mutatványaikat. A kereszt (s vele együtt létezésünk) nem csinos bizsu, dísz vagy játékszer: "A kereszt tébolya mellett minden csupa szelídség. S ez a téboly nem kedveli a zajt" (Maritain).
      Isten tehát nem akadémizmust, hanem újat követel, a báránynak is zsengéjét kérte áldozatul, ahogy Maritain idézi. "A változtatás szükségessége nem más, mint mikor hűvös felületet keresünk a párnánkon éjszaka. Ha az ember rátapasztja kezét a hűvösségre, csakhamar nem hűs többé. Az újdonság is ilyen hűvösség. Az újdonság iránti vágy a hűvösség iránti vágy. És Isten az egyetlen hűvösség, amely soha nem melegszik fel" - írja Cocteau. De fogalmaz ennél sarkosabban is: "Az önmagáért való művészet és a tömegekért való művészet éppoly abszurd dolog. Inkább az Istenért való művészetet ajánlom." Olyan költőiskolát képzel el, ahol "Megtanítanám, hogy kell verset gyártani (a kifejezés La Fontaine-től ered), a többit pedig Istenre hagyni. Megtanítanám, hogy a művészet vallásos, és rámutatnék a vallásos művészet veszélyeire." Maritain szerint Isten maga is "olyan művészetet szeretne, amely valóban művészet. Még ha harapós is".
      Nem megspórolni a világ bonyolultságát, s nem kispórolni belőle a magasabb értelemben vett szellemet: nehéz recept, de talán nem nehezebb, mint bármilyen más érvényes művészeté. A művészet általi önmegváltás ma is népszerű illúziójával számol le itt századunk két rendkívüli szelleme. Nem csoda, hogy e két levélnek botrányszaga van. Ez a két botrányhős - Cocteau, az extravagáns, kora hippije és Maritain, a módszeres, aki nem átallt sokak felháborodására az Aquinói Szent Tamás-féle elvekhez visszanyúlni, azokat modern fényben megvillantani - itt pazar kétszólamúságban, önmagát egy pillanatra sem feladva alkot közöset, újat. Való igaz, az emberi intellektus alkotta struktúrák foszlékonyak, illékonyak. A fordító azonban úgy érzi, ennek a két sajátos, külön-külön rendkívül markáns elem alkotta robbanóelegynek nem ártott meg az idő: ma is éppoly veszélyes, mint létrejötte pillanatában. S még valami: a szerzők önéletrajzi elemekkel, anekdotákkal szövik át a legsúlyosabb, legértékesebb szellemi anyagot, így válik e két szép levél egyszerre az objektivitás és a szubjektivitás remekművévé.

      Végezetül egy kis filológia: bármilyen szervesen hozzátartozik is mindkét íráshoz a kétféle lábjegyzetsor, a rövidség és áttekinthetőség kedvéért itt csak egy-két alapvetően szükséges lapalji jegyzetet hagytam meg, s magam nem nehezítem jegyzetekkel az olvasó dolgát. A főszöveget igyekeztem úgy nyesegetni, hogy a lelki folyamat íve kirajzolódjék, s a konkrét művészi elképzelésekre vonatkozó részek is előtérbe kerüljenek. A teljesség igényével nem léphettem fel, a jobbára filológiai értékű elemzések mellett néhány igazán fontos passzus is kimaradt, az előszóban igyekeztem ezekről futólag említést tenni, belőlük idézni. [L. J.]