JEAN COCTEAU: Levél Jacques Maritainnek - NAGYVILÁG Világirodalmi Folyóirat

JEAN COCTEAU

Levél Jacques Maritainnek

Kedves Jacques-om!

      Ön kifejezetten mély vízi hal. Vak, de fényt bocsát ki. Lételeme az imádság. Amint kilép az imából, mindennek nekiütközik. Hát igen, az ügyetlenség a mi közös terepünk. Az önét elrejti a világ elől a tomista vértezet, az enyémet, csak mert annyi mindent megvetek, ügyességnek vélik. Nem vagyunk gonoszak. A Gonosz bennünk alighanem árulóira lelne.
      Ami engem illet, rossz tanuló vagyok. Csupa lustáknak való tantárgyból: tornából, rajzból hoztam haza jelest. Ön viszont filozófus. Szégyellnem kellene magam. Ám mindketten külön földrész vagyunk, vagyis hogy két hasonló földönfutó.
      Képzelje el, állandóan a levegőben kell maradnom, gyakorolni a repülést. Csak így tudom a többieket megtéveszteni s a szellemi frissesség látszatát kelteni. Mert ha nem vetem rá magam a dolgokra köntörfalazás nélkül, a közismert kerülő utakon képtelen vagyok azokat megkaparintani. Ön azonban nem csal, nem vág le egyetlen kitérőt sem. Akkor emelkedik magasba, amikor kedve tartja, és onnan, ahonnan kedve tartja. Sosem géppel röppen fel. Úgy emelkedik az önt hívogató fensőbb szférákba, mint a parafa dugó. Én pedig géppel lavírozok, és bukórepülésben haladok. A sértésekre való visszafogott reakcióim egyik fő oka nem a gőg, hanem a félelem, hogy egy vita alkalmával kiesem szerepemből. [...]
      Az enyémhez hasonló elme belebonyolódna a számítgatásba, és óránként tízszer eltévedne, ha megpróbálna térképet olvasni. Nem volt más hátra, egyetlen módszert választhattam: az őszinteséget. Elmondani, kiteregetni mindent, meztelenül élni. Úgy számítottam, hogy szegényes korlátainkat egy tetterős ember léptékére tágítom. Megítélésem szerint a rejtély a vallomásoknál mélyebben kezdődik. A képmutatás, a titkolózás, amelyet többnyire rejtélynek vélünk, nem túl szép árnyat vetnek.
      Mármost az őszinte ember cseppet sem nyers, s minthogy sosem vágja meg magát, és különösebb fennakadások nélkül haladhat, könnyen ügyes játékosnak nézik. E módszernek megvan az az előnye, hogy nem szükséges hozzá semmi taktikázás, s minthogy az igazságot mindenki az igazságtól igen nagy távolságban keresi, a következetesen őszinte költő köré olyan legenda képződik, amilyet semmiféle pózzal nem lehet kialakítani.
      Amikor megismerkedtünk, legendám őrült méreteket öltött.¹ Meg is védelmezett. A közvélemény az általa kitalált személyt tépázza. Nem minket éget el, hanem a jelképet helyettünk.
      A külső szemlélő mulatságosnak láthatja a kötéltáncos hadonászását. Ön beleérzett, ön megkönyörült, rögtön meglátta, hogy e viselkedés mögött gyomorforgató csata zajlik, szemtől szemben a halállal.
      A Parádé botránya után, 1917-ben, a Châtelet-ben két vélemény hízelgett nekem nagyon. Először is egy színigazgató így kiabált: "Nem a Guignol korában élünk!", aztán pedig Picassóval hallottuk, amint egy férfi ezt mondja feleségének: "Ha előre tudom, hogy ilyen idétlen lesz, elhoztam volna a gyerekeket is."
      Állítom, hogy az önben lévő gyermek volt az, aki rám felfigyelt. A gyermek figyelt fel a gyermekre. Ahogy két szemben ülő gyerek majd felfalja egymást tekintetével a felnőttek asztalánál.
      Igen, kedves Jacques-om, jóval később pedig, amikor első ízben vacsoráztam az ön meudoni ebédlőjében, ráismertem maisons-laffitte-i szülőházam szagára, ugyanazokra a székekre, ugyanazokra a tányérokra, melyeket beteges pontossággal mindig úgy forgattam, hogy a rajtuk lévő kék motívumok éppen a pohár lábához kerüljenek.
      Ismeretségünk tehát a gyermekkor jegyében köttetett. Ezt el kell itt ismételnem, hogy méltónak érezhessem magam arra, ahogyan ön várt engem, ön, akinek teste, az ember úgy érzi, csak egyfajta udvariassági formula, sebtében a lelkére öltött köntös, amelyben barátait fogadja.

      Párizs fáraszt, megakasztja futásom. Tizenhárom éve nem járok társaságba, magányos, vad örömöknek élő valaki lettem.
      Piquey-ben egy kunyhóban éltem. Ha az ember egy hétig mezítláb mászkál, megkérgesedik a talpa. Kagylókon lépdel, üvegcserépen, de már semmi sem sebzi meg. A fehér bőr elbátortalanít. Amint kicsit megfog a nap, elvegyülünk a fák, az állatok közt. Nem merünk felöltözni többé. Puskával vállamon (ölni sosem ölök, fenyőtobozra lődözök) vágtam át a bozótoson. A lágy homok égeti a talpat, mint a hamu. A dűnék mögött, melyeken nincs más lábnyom, mint amit én hagytam tegnap, az óceán dübörög, s terül elém hirtelen. Hullámai több kilométerre elhallatszanak. Megtörnek, összetorlódnak, gyöngypárát permeteznek, s az betölti a láthatárt mindenfelé. Kutyáim fürödnek, fürdöm én is. A napon fekve a legkisebb korunkra valló jel nélkül lebegek minden idők felett.
      A másik díszlet: Ahusky. A falu egyetlen fogadó. Mert miből is áll egy baszk falu? Templom, labdapálya, fogadó. Az ahuskyi fogadóban egy régi kocsiszínt alakítottak kápolnává. Meg a fal, a fallabdapálya. Deszkákból kellett asztalt tákolnom magamnak. Sehol egy fa. Csak elhullott állatok csontjaival találkozunk. Keselyűk úsznak az ég tavában, melynek mélyén völgyeket láthatunk. A nyáj felkapaszkodik a sziklahátra, béget. Ez a siránkozás, e sápadt arcok, ez a gyapjas szőrzet, mintha a zsidók népe volna. A pásztorok semmilyen nyelven nem beszélnek, csak ugatni tudnak. Ahusky gyógyvize híres, jó az epebajra. A szélrózsa minden irányából özönlik ide a nép, csöbrökben viszik a vizet. Az asszonyok kivárják, míg cseppenként hulldogál. Ki-ki beszélget, tábort ver, itt alszik a földön. Valóságos zarándokhely ez a forrás.
      Még itt, Villefranche-ban is minden este magányosan kiülök a rakpartra. Édes a megszokás. Jobb felől kigyúl egy csillag, egy másik a Saint-Jean felett. Jól tudom, milyen sorrendben gyúlnak ki, az első és a második megjelenése közt egy öregember halad el pórázra fogott kecskével. A hajók egymásnak ütődnek, a jelzőtorony csóvája végigszánt a tengeren. A halászok beszélnek hozzám, és nem is látják a halált, amint körbefog, így az az illúzióm támad, hogy élek.
      Efféle dolgoktól érzi jobban magát az intellektus vasárnapi ruhájában szorongó szellemem. Párizsban úgy kell tennem, mint aki tud valamit, s ez a szerep összeroskaszt. Egyre csak az jár az eszemben, miképp menekülhetek el a nyilvános helyekről.
      Bizonyos léhaságokba és zavargásokba azért sodródtam bele, mert a városban lehetetlen vidéki idegekkel élni. Ez a neurózis mindig egykettőre elüldöz, mert itt egyszerűen lehetetlen használni a szívünket. Valami ilyesmire gondol Max Jacob is, amikor ezzel küld hozzám egy ifjú költőt: "Faragj belőle is ilyen magunkfajta parasztot!" Minél többet töprengek ezen, annál inkább úgy látom, hogy az általa emlegetett parasztok vagy az általam emlegetett földönfutók művelte föld voltaképpen az ég. Igen, mi vagyunk az ég bugrisai! A költészet pedig hazai tájszólásunk.
      Vajon a gyengeség fogyatékosság? Egy biztos, az öné a belülről átvilágított alabástromhoz hasonlít. Az ön lelke szépséggé alakítja át a hibákat. Ön maga az áttetszőség, a testnek álcázott lélek, a leplen áttetsző arclenyomat, az ön gyengesége irtózatos erő, a földműves ereje. Épp most bizonyosodtam meg erről. Ne mondja, hogy nem így van! Úgy dülöngéltem az ég peremén, mint valami tökkelütött. Max Jacob imádkozott, hogy belezuhanjak, Reverdy feldühödött. Ön pedig meglökött, meglökött, mint aki ölni akar. Tudta, hogy nem tudok úszni, de azt is, mire képes az életösztön, főként, ha erősebb, mint az életkedvünk, s ha nem a bőrünket, sokkal inkább a lelkünket kell mentenünk.
      Később visszatérek még erre a merényletre.
      Elvesztettem hét legjobb barátomat. Vagyis, mondhatni, Isten hétszer is megajándékozott kegyelmével, én pedig észre se vettem. Barátságot küldött nekem, elvette, újat küldött, és így tovább. Hétszer is kivetette a horgot, s mindannyiszor úgy húzta vissza, hogy nem akadtam fenn rajta. Eleresztettem a csalétket, és ostobán visszahulltam. Senki ne higgye, hogy ő a atalokat gyilkolászta volna: csak angyalokat öltöztetett. A betegség vagy a háború csak ürügyül szolgált, hogy levethessék önmagukat.
      Ön jól tudja, mit nevezek "az ég kesztyűinek". Az ég, hogy hozzánk érjen, s mégse piszkolja be magát, olykor kesztyűt húz. Raymond Radiguet is az ég kesztyűje volt. Alakja úgy illett az éghez, mint egy kesztyű a kézre. Ha az ég leveti kesztyűjét, az a halál. Valódi halálnak gondolni ezt a halált anynyi, mint összekeverni az üres kesztyűt egy levágott kézfejjel.
      Résen voltam tehát. Rögtön megértettem, hogy Radiguet-t csak kölcsönkaptam, s vissza kell majd adni. De csökönyös szamárként mindenáron el akartam téríteni őt a neki rendelt haláltól.
      Szánalmas ügyeskedés. Azt hittem, ha könyveket préselek ki belőle, sikerül ellensúlyt pakolni rá, holott így csak egyre több mindentől szabadítottam meg. Minden könyv után egyre kijjebb merészkedett a nyílt vízre, egyre beljebb hatolt, megérkezett a misztériumhoz, amellyel találkozója volt.
      Nyáron levittem vidékre, illedelmes gyerek lett belőle, iskolai füzetekbe írogatott. Néha fellázadt a munkája ellen, mint a diák, aki leckét kapott a szünidőre. Össze kellett szidni és bezárni. Akkor aztán dühödten összetákolt egy fejezetet. Majd újrakezdte az egészet.
      Egy irgalmatlan telet töltöttünk a városban. De hát miért is rimánkodtam neki, miért alakítottam át az életemet, s próbáltam jó példával elöljárni? Hiszen az adósságok, az alkohol, az éjszakázás, a koszos fehérneműkupacok és a szállodából szállodába, bűntanyáról bűntanyára vezető menekülés adták alapját átlényegülésének. Amely 1923. december 12-én következett be a Piccini utcai menhelyen.
      A horgászzsineg tehát ekkor elragadta tőlem. Félúton elengedtem a zsákmányt, s énem fele is tovatűnt vele. Ebben az állapotban ismerkedtem meg önnel. Korántsem voltam oly áttetsző, mint ön, de az önt kísértő árnyak sem voltak meg bennem. Így hát könnyedén elegyedtünk. [...]

      Radiguet halála kloroform nélkül megoperált. Monte-Carlóba csábítottak, s ott jelen lehettem, amikor Poulenc sikert aratott az Őzekkel, Auric pedig A tolakodókkal. Mikor visszatértem, De Beaumont herceg, hogy figyelmemet másra terelje, felkért, állítsam színpadra a Romeo és Júliát. A szöveg már 1916 óta megvolt. Ekkor, még az Antigoné előtt, műtéttel próbálkoztam, hogy megfiatalítsam a remekműveket, újra összevarrjam, feszessé tegyem őket, lehántsam róluk a lerakódásokat, a holt anyagot. Egyszóval házasságra akartam lépni velük, akárcsak Sztravinszkij, aki, mikor szemére vetették Pergolesi iránti tiszteletlenségét, így felelt: "Önök tisztelik, én viszont szeretem."
      Azok a cigale-beli előadások! Megannyi pazar lidércnyomás! A kuliszszák még az ilyen csendesebbfajta darab idején is olyanok, mint a süllyedő hajó belülről. Téboly és idegbaj uralkodik a félhomályban, hol színészek, technikusok, öltöztetők serege sürög némán. Én Mercutiót játszottam. Öltözőmet a színpadtól csak egy folyosó választotta el. A bizonyos részeket aláfestő dudazenekar hangja behallatszott, és teljesen felkavart. Sírtam a fáradtságtól. Állva elaludtam. Társaim úgy löktek be a színpadra, mint valami állatot.
      Öltöztetőnőm így beszélt: "Jean úr halála előtt" vagy "Jean úr halála után", és igaz, ami igaz, a színpadi párbajjelenetnél titkon mindig reméltem, hogy játékom megtéveszti a halált, s rábírja, hogy elvigyen engem.
      Végül is a két hónapig, éjjel-nappal tartó munka, a bánat, az összevissza beszedett gyógyszerek vézna rovart csináltak belőlem, kitinpáncélom a Jean Hugo készítette jelmez volt. Ha akkor kettévágnak, talán mindkét felem életben marad, mozgatom tovább a lábamat és a festett gallért, mint egy darázs. Szívós egy élet szorult belém. Persze kell is, hogy kiálljam az ilyesmit.
      Kegyelemért könyörögtem. Oly egyszerű lett volna a Kegyelemért könyörögni. Istenben laktam, de sosem néztem ki az ablakon, hogy észrevehessem, akár azok a nizzaiak, akiknek zsalugáterei egy reklámfelirat hatalmas betűi közé ékelődnek.
      Valamely gonosz erő vesztemre esküdött. Puszta sivatagot láttam magam előtt, az emlékeimet. Újabb rendelkezésig csendet jelentettem, s azt hittem, a "rend" szó természetfeletti értelmét is ismerem. Egyszóval rettegtem, mint a futó, aki rosszul gazdálkodott erejével, és a táv felénél összeomlik.

      - Gyónj meg, és áldozz! - tanácsolta nekem Max Jacob.
      - Micsoda - írtam vissza neki Saint-Benoît-ba -, úgy ajánlod nekem az ostyát, mint egy aszpirint?
      Ő így felelt:
      - Az ostyát úgy kell bevenni, mint egy aszpirint.
      Eszembe jut egyik versének angyala, aki felbőszült az ő oktondisága láttán. Most Maxon a sor, ő lesz az angyal, és bőszül fel ellenem. Hogyan lehetséges, hogy nem ismertem fel ama diéta lelki változatát, amelyet a szellemnek szoktam ajánlani? E ponton túl wagneriánus voltam. Libegő havat, zengő kenyeret, bűvös kenyeret ajánlottak nekem, én viszont, megrögzött keletmániásként, a repülő szőnyeget választottam. [...]
      Az ópiumot nem szabad összekeverni a kábítószerekkel. Sosem füstöltem olyanok társaságában, akik lejáratják ezt a szert. Egy igazi ópiumszívó, ha látta, hogy már nagyon szenvedek, odanyújtotta pipáját.
      Az ópiumot nem lehet csak úgy kipróbálni. Nem tűri, hogy szórakozzanak vele, rögtön elveteti magát feleségül. Az első találkozás csalódással jár. Áldásai csak hosszú távon érezhetők, az elragadtatás pedig akkor jelentkezik, amikor már nem tudunk meglenni nélküle. Nekem jóval több akaraterő kellett a rászokáshoz, mint a leszokáshoz. A füst beteggé tett. Majd' három hónapig forgott a gyomrom, míg végre hozzászoktam a varázsszőnyeg imbolygásához, hullámzásához. Megmakacsoltam magam, éppúgy nem voltam hajlandó elfogadni azt a hiteltelen képet, amelyet az irodalom festett az ópiumról, aminthogy azt sem, amilyen nevetséges színben láttatnak bennünket a sznobok. Nem bántam meg a kalandot, s mindmáig állítom, hogy az ópium, ha a művelet nem lenne oly rendkívül kényes, számtalan lélekben felidézhetné az átlényegülést. A baj az, hogy nemigen érezni, hol ér véget jótékony hatása.
      (Egyik alattomos csele, amelyet pontatlanság volna az eltompult érzékek rovására írni, hogy kiterjeszti tapintásunkat, s így az a meggyőződésünk támad, miszerint a tárgy, amelyet megérintünk, testünkhöz tartozik. Ha az ópiumszívó egyik ujja leválna, az eset nem lepné meg jobban, mint az, hogy leejtett cigarettája kiégeti a ruháját.)
      Vajon maga az ópium diktálja-e a körmönfont érveket, amelyekkel megvédjük becsületét, vagy az általa nyert tisztánlátás egyszerűen elillan normális állapotban?
      Mikor e nemes rítusokat már nem nélkülözhettem, úgy tűnt, végre megértem, hogy az ópiummal kapcsolatos előítélet afféle kényelmetlenségérzetünk szülte romantika. Ha tehát ez a szimpatikus idegrendszerre ható szer megszünteti vagy alig érzékelhetővé enyhíti a morális fájdalmat, az annyit jelent, hogy ama híres morális fájdalom nem egyéb fizikai fájdalomnál. Ami pedig arra a következtetésre vezet, hogy őrültség fogászhoz menni és ugyanakkor elutasítani az ópium segítségét. Miért, mormolta állandóan fülembe ez a Lorelei, ugyan mi szép van a szenvedésben? Csak a középszerű költőknek hajt hasznot a szenvedés: a nagyok nyugalomban alkotnak.
      Ugye, látja a trükköt: az ópium körülvattáz, a holtak folyójába sodor, kivetkőztet önnön mivoltunkból, míg már csak lenge rét leszünk, csillagoktól zsibong a test éjszakája, ám boldogságunk jégbe fagyott boldogság. Tetőtől talpig hazugsággá változunk. Múmiává leszünk, szunnyad a gépezet. A szervezet többé nem engedelmeskedik, nem érzékeljük a hőmérséklet-változásokat, a külső akadályokat. Se hideget, se meleget nem érzünk.
      A nápolyi festők szemcsaló mennyezetet festettek a szobák fölé, az ópium viszont szellemcsaló festő. Művei kényem-kedvem szerint elborítják a szoba falát, ahol füstölök. Kettő meg kettő többé nem négy: kettő meg kettő az huszonkettő. Nyugtalanító eufória kerít hatalmába. A nyugtalanság, igen: ez itt a bökkenő. Az ópium maga a nyugalom. Amint fellép a nyugtalanság, végünk.
      A kínaiak kevés ópiumot szívnak, és keveset mozognak. Nem támasztanak különleges igényeket a kábítószerrel szemben. Tiszteletben tartják, s hagyják, hadd terítse szét hullámait. Mi pedig, alantas alakok, olyan izgalmakat várunk tőle, amelyeket rühell, s amelyeket mindannyiszor meg is bosszul. A kínaiak azért füstölnek, hogy közelebb kerüljenek kedves halottaikhoz. A gyorsaság végül mozdulatlanságot, önmagáért való gyorsaságot eredményez. Az ópium ehhez a bársonyos sebességhez hasonlít. Ha a holtak mozgása lelassul, megnyílik a találkozás terepe. Élet és halál éppoly távol maradnak egymástól, mint egy pénzérme két oldala, ám az ópium átlyukasztja a pénzdarabot. [...]
      Elküldöm önnek az elvonókúra naplóját: zuhany, elektrosokk, elrongyolódott idegrendszer, megkergült lábak, melyek leginkább a plafonon sétálgatnának, vagy a szemközti épületig nyújtóznának.
      Az ópium úgy viszonyul a valláshoz, ahogy egy bűvész Jézushoz. Előbbi megspórolja a szenvedést. Amely viszont titokban vár rá. Sejthető, menynyire megzavarodik az érrendszer és a lélek, mikor teljesen frissen látja viszont az egy éve raktározott szenvedést. Ugyanakkor Capmas, Dereck és Marion-Landais doktor uraknak sosem sikerült elérniük, hogy megátkozzam az ópiumot. Csökönyös vagyok. Nem én hagytam el őt, sokkal inkább ő nem kért belőlem. [...]

      A Versailles-ban töltött lábadozás időszaka után ön minden térítői buzgalom és jótékonykodási szándék nélkül egyszerűen bevezetett baráti körébe, és beavatott terveibe. Sorozatot indított a Plonnál, s ez a legkülönbözőbb hátterű, ám egyazon kasztba tartozó írók találkozási helye lett. Egy este többen összejöttünk önnél, hogy megbeszéljük a dolgot. A lelki ember nyomorúságos szervező: olyanok voltunk, mint a felnőttesdit játszó gyerekek.
      Ön bejelentette, hogy esetleg felbukkan majd Charles atya is. Semmit se tudtam róla, csak annyit, hogy Foucauld atya habitusát viseli, és remeteéletet él az afrikai sivatagban. Azt is tudtam még, hogy Marseille-ben partra szállva találkozott Claudellel (aki Darius Milhaud esküvőjére Aix-be jött), hogy úgy egy hetet tölt Párizsban, egy-két hónapot a Vogézekben, majd visszatér imái színhelyére: a homoktenger közepén lévő cellába.

      A villámcsapás zavarbaejtő dolog. Olykor pehelykönnyű vörös gömb alakját ölti, besüvít a szobába, körbesétál, majd kimegy anélkül, hogy bármiben kárt tett volna.
      Ön állított nekem csapdát, Jacques? Előre leste a pillanatot? Egy szív lépett be, piros szív, fölötte piros kereszt, a háttérben fehér alakkal, mely lebegett, meghajolt, kezeket szorongatott. Ez a szív megbabonázott, elvonta gyelmemet az arcról, lenyeste a burnusz fölötti fejet. Ez volt a fehér ruhás alak valódi arca: Charles, akár a régi mártírok, mintha a mellkasa előtt tartotta volna fejét. Egyébként a nap cserzette arc is mintha a szív képmása volna, délibáb az afrikai fényben. A pofacsontok és az áll kirajzolják a két ívet és a csücsköt. Aztán észreveszem a rövid távlatoktól elszokott tekintetet és a vakokéhoz hasonlatos, jobban mondva látó kezet.
      Ha tovább folytatom, még megütközést keltek önben. Rátérek inkább a lényegre: ez az ember elképesztően fesztelenül viselkedett. Mellette olyan voltam, mint egy magakellető ripacs. Mosolygott, mesélt, Massisszal kicserélték emlékeiket. Én pedig ostobán, mint aki tiszta groggy, ahogy a bokszolók mondják, vastag réteg tejüveg mögül néztem az ég hátterén mozgó fehér valamit.
      Gondolom, az ön felesége és vendégei is felfigyelhettek a dologra. Nappali, könyvek, barátok: minden megszűnt létezni hirtelen.
      Hát ekkor, ekkor lökött meg engem ön, kedves Maritain. Hátba taszított atlétai lelke minden erejével, s először a fejem szédült el bele. Mindenki észrevette, hogy kicsúszik a talaj a lábam alól. Persze senki sem sietett a segítségemre, mert tudták, ha segítenek, az a vesztemet jelenti. Így tanultam hát meg ama családnak szellemét, amelyet a hit egy szempillantás alatt mellénk rendel, és amely korántsem a legkisebb Isten kegyelmei sorában.
      Miután átzuhantunk a világ túlfelére, a kezdeti görcs oldódása után minden helyreáll. Ha lezuhanunk az égből, belső szerveink szétzúzódnak, ha viszont lezuhanunk az égbe, a szívünk szorul össze.
      A föld gondos anyánk, utálja, ha túlzottan eltávolodunk tőle. Megpróbál bármi áron visszaszerezni, olykor nem teketóriázik, erővel is visszaránt egy-egy szökevényt. Az ég viszont hagyja, hogy szabadon eldöntsük, engedünk-e vonzásának vagy sem.

      Ismeri a Williamsson fivérek tenger alatti filmjét? A zenekar játszotta polka ellenére a bennszülöttek, békaemberek, búvárok, algák, polipok mind olyan csend lakói, amelyben törvényeink már nem érvényesek. Már a víz lassító hatása is természetfelettivé festi át a benne mozgó dolgokat, ám a mechanikus lassítás bizonyítja, hogy ennél tovább kell mennünk. A tengermélyi méltóság vázlat volt csupán. Most, a csendek csendje, a kegyelmek kegyelme, a lassúságok lassúsága láttán eláll a szívverésünk. Fiatal íróknak mindig a lassú rövidséget ajánlom. A víz és a gép megalkotják azt a súlyos könnyedséget, amely mellett bármiféle mozgás aljasságnak tűnik. E hatásnak a mozgás semmilyen formája nem állhat ellen. Bármely közönséges, nevetséges jelenet felolvad, s megrendítő jelrendszerre fordíttatik le, amint belekerül ebbe a gépbe.²
      E lassított filmek értették meg velem, hogy minden sebesség kérdése. Nézzen csak meg így egy rögbimeccset! Harminc vadállat egyszeriben szivarfüstté változik.
      Semmi nem foglalkoztat inkább, mint az angyal, amelyet a lassítás mindenhonnan előcsal, akár tüskés páncéljából a vadgesztenyét. S hogy miért? Hiszen ha Isten léptékével századaink egyetlen szempillantásnyi tartamot jelentenek csak, mi is lassított film vagyunk. Vagyis egy kis sebességkorlátozástól kisimulnának a lelkek, megszűnne az emberi érintkezés kegyetlensége. Egyszeriben megértem Charles szépsége titkát, eszembe jut, amit mondott: "Isten türelmes, hiszen örökkévaló."
      Már megint rosszul mondom. Az elégtétel reményében ott a buzgóság. Én itt az emberré testesült imát szemlélem. Életszomja, túlélésszomja a fakírok álmát alussza. A színházi süllyesztőben lakik, melynek gépezete eltünteti a figyelmetlen személyiséget. Az a képessége, hogy hol feltűnik, hol eltűnik, éppen a mi figyelmetlenségünk negatívja.³ Tehát egy pap éppanynyira megrázott, mint Sztravinszkij vagy Picasso. Ezzel bizonyságot tett előttem Isten létezéséről, hiszen Picasso és Sztravinszkij képesek isteni jelekkel beborítani a papírt, ám az ostya az egyetlen remekmű, amelyet Charles felmutat. Vajon kifordítana-e önmagamból mozdulata, ha tiszta papírt mutatna fel? [...]
      A szívet megokosítani a költők dolga. Őket támogatni, ez az ön feladata, kedves Jacques-om. Nekem csak annyi erőm maradt, hogy felkiáltsak: "Senki többet harmadszor!"

Villefranche, 1925. október