SZEMLE
FARKAS JENŐ
Peremsors avagy a küldetéstudat kényszere
Százötven éve született Mihai Eminescu*
Nincs a világirodalomban olyan költő, akinek a verseit olyan gyakran fordították volna nyelvünkre, mint Eminescuét. Húsz önálló kötetben és több tucat antológiában jelent meg szinte teljes költői életműve. Már 1895-ben két doktori értekezést írtak róla magyarul. Közel százhúsz költő, író, esszéíró, irodalomtörténész, pap, jogász ültette át a román poéta költeményeit. Köztük említjük Révai Károlyt, Áprily Lajost, Dsida Jenőt, Oláh Gábort, Szabó Lőrincet, Jékely Zoltánt, Képes Gézát, Franyó Zoltánt, Gáldi Lászlót, Majtényi Eriket, Szemlér Ferencet, Kányádi Sándort, Markó Bélát és Kovács András Ferencet. Dsida Jenőnek évtizednyi (1927 és 1936 között) fáradságába került, a "sikertelenség tengernyi bosszúságát" élte át, "mázsányi papírt" írt tele, és sokezernyi cigarettát szívott el, amíg megszületett a tökéletes Glossza. "Azért lett valóságos rögeszmém e fordítás, mert a Glossza káprázatos verselése, nyaktörő játéka és elképesztő formai remeklése ritka és leküzdhetetlennek látszó feladat elé állítja a műfordítót" - mondja Dsida Jenő (Titkok a versfordítás műhelyéből). Ez már a műfordítás lehetőségeinek, a "lehetőségek határainak", a fordítói képességnek és a magyar nyelv simulékonyságának a kérdése. Íme a vers első nyolc sora:
Évre év jön, évre év megy,
Minden új és minden ódon.
Mi rossz és jó, meg ne tévedj,
Vésd eszedbe minden módon.
Bízni balga, félni dőre:
Nincs hullám, mely el nem illan.
Bármi csábít, hajt előre,
Légy közömbös holtodiglan.
Jékely Zoltán egy fordításkötet (Eminescu válogatott versei, Budapest 1947) előszavában Eminescuról azt írta, hogy ő az "európai szellem országokon átfutó római limesének egyik őrtornya". Igen találó a rövid jellemzés, mert a román költő egész pályafutását a limes határozta meg. Mint lázadó ifjú Kelet és Nyugat, a katolicizmus és az ortodoxia határán eszmélt a világra, három birodalom - osztrák-magyar, oroszés török - találkozási pontján élt, a román nemzetté válás vajúdásainak korában, egy furcsa átmeneti társadalomban, amely nem tudta elviselni a költő irgalmatlan kritikáját, a kortársak számára túl magasra állított mércét. Egyetlen román író sem élte meg ilyen tragikus felhangokkal azt a küldetéstudatot, melynek lényege a történelmi pillanat megragadása volt az "egyetemes románság" szolgálatában. A "Dnyesztertől a Tiszáig" (ahogy a Dojna című versében mondja) terjedő térben szerette volna látni a román egység megvalósulását. Végül már támogatói, köztük Titu Maiorescu is, kénytelenek voltak elfordulni tőle szélsőséges konzervativizmusa miatt. Anarchisztikus ellenzékisége, állandó politikai csatározása, egyre erőteljesebben jelentkező sértettsége, családi örökségből szerzett elmebaja mindjobban a társadalom peremére sodorta. A magyar irodalomban - mondja Jékely Zoltán - legközelebb Reviczky Gyula áll hozzá, aki, "ha az idők szelleme megengedi, szíves örömest ültette volna át verseit". Az idők szellemén Jékely a XIX. század második felének magyar-román nézeteltéréseit érti. Mindkettőjüket a tragikusan megélt peremtudat terelte Schopenhauer filozófiája felé. Közös nevezőjük "az élesen sarkítás", "a támadó polemikusság", a "messianisztikus jóslatosság" (Németh G. Béla: Küllő és kerék, 1981). Kettejük közül Eminescu a gondolkodóbb, ő tragikusabban élte meg a schopenhaueri pesszimizmust, szenvedélyes szenvedéssel, "a hasadt és elveszett lelkek önigazolást kereső hitelességével" (Jékely Z.). Eminescu "limes-létére" jellemző az is, hogy első verseskötete csak súlyos betegségét követően, 1883-ban jelent meg, holott verseit évek óta közölték a román irodalmi folyóiratok.
Költőként Eminescu rövid másfél évtized alatt a romantika és a szimbolizmus határán teremtette meg azt az életművet s annak költői és fogalmi nyelvét, amely európai rangra emelte a román irodalmat. Kései versei már a parnasszizmus hangszerelésében születtek. Ez a fajta költői attitűd Adytól sem állt messze. Dsida így magyarítja A tegnapokkal fogy az élet... című vers első két szakaszát: "A tegnapokkal fogy az élet / A holnapokkal egyre nő, / S szemedben mégis mindörökké / A mának arca tűn elő // Ha ember távozik a földről, / Helyére nyomban más hatol, / S az esti nap, mikor lenyugszik, / Egyúttal fölkél valahol." E néhány sor a nietzschei örök visszatérés talán egyik legszebb lírai változata.
Eminescu első verse megjelenése évében, 1866-ban a Párizsban kiadott első Verlaine-kötet, a Poemes saturniens, később a Fetes galantes is hatott az ifjú román költőre. Ezzel párhuzamosan Novalis és sok más német költő-író is vonzotta. De hatott rá a Baudelaire fordításában elterjedt E. A. Poe-életmű is. Eminescu vízválasztó a román irodalomban, költészete és prózája, nemkülönben publicisztikája ma is meghatározó minden román író és gondolkodó számára. "Műve fenséges torzó marad, mint a nagy revenantoké: úgy hat, mint egy katedrális, melyet az idő nem engedett megépíteni" - írja Jékely Zoltán, talán Antonio Gaudira gondolva. A fenséges katedrálistorzót tizenhat, 1939 és 1996 között Romániában kiadott vaskos kötet foglalja magában. Ez arányaiban és értékét tekintve is egyedülálló teljesítmény. A kötetek egyharmadát életében és halála után megjelent versei és novellái, a másik harmadát publicisztikája, a többit színpadi művei, töredékei, fordításai és levelezése teszik ki. Verseinek és novelláinak legnagyobb része magyarul is olvasható, publicisztikája viszont, amely mennyiségében és súlyában fölér költészetével, kevésbé ismert a magyar olvasó számára.
Eminescu életútja és költészete - anélkül, hogy "magyarosítani" akarnám a román költőt -, szorosan kötődik a magyarsághoz, Erdélyhez és Budapesthez. A legutóbbi kutatások szerint felmenői a Bánságból származtak, majd Erdélyben, később Moldovában telepedtek le. Ambiciózus bojár apja a csernovici német gimnáziumba járatta át. Az ifjú diák, aki állandóan lázadozott a szigorú gimnáziumi regulák ellen, közeli kapcsolatba került román tanárával, Aron Pumnullal, akinek 1848-ban el kellett hagynia Erdélyt. Bizonyára Pumnul keltette fel az akkor még Eminovici nevet viselő diák érdeklődését a magyar-román ügy iránt. Első versét tizenöt évesen tanára halálára írta. Petőfihez hasonlóan tizenhat évesen felcsapott vándorszínésznek, bejárta a fél országot. 1866-1868 között bukaresti színházakban súgó és másoló volt. Ekkor már jelentős színházelméleti könyvet fordított románra. A diák egy pesti román lapnak, Iosif Vulcan Familiájának küldte el első zsengéit. A főszerkesztő Eminescura változtatta a szlávosan hangzó Eminovici nevet, és 1866-ban megjelentette első versét. Így hát a legnagyobb román költő első verse, új nevével együtt, Pesten látott napvilágot. Néhány hónapig a balázsfalvi román gimnáziumban folytatta tanulmányait, innen bebarangolta az erdélyi városokat, Nagyszebent, Brassót és környékét. Ezt követően apja, aki ait külföldön taníttatta, elküldte Bécsbe, ahol rendkívüli diákként 1868-1871 között lozó át, nyelvészetet hallgatott, közben orvosi és közgazdasági előadásokra járt. Bécsi évei alatt a borosjenői Ioan Slavici ismertette meg vele a magyar irodalmat és történelmet. Eminescu tervei között szerepelt az is, hogy megtanul magyarul. Ugyancsak bécsi évei alatt ismerkedett meg naszódi születésű, "könnyűvérű múzsájával", Veronica Micle költőnővel, aki élete meghatározó szerelme volt. Szorgalmasan gyűjtötte az anyagot több magyar történelmi tárgyú dráma megírásához. Slavici-csal együtt olvasta Madách Az ember tragédiáját, melynek hatása kimutatható Memento mori c. költeményében. A kiváló esztéta és irodalomtörténész, Tudor Vianu alapos tanulmányban elemezte a Madách-Eminescu-párhuzamot. 1872-ben mentora, a neves esztéta és politikus, Titu Maiorescu támogatásával két évig a berlini egyetemen folytatta tanulmányait. Itt Dühring, Zeller, Althaus és Lipsius előadásait követte különös figyelemmel. Alapvetően Kant és Schopenhauer filozófiája, a keleti tanok és a történeti tudományok ragadták meg.
Az ifjú költő nem szerzett oklevelet, mint ahogy a csernovici gimnáziumban sem tett érettségi vizsgát. 1870-től kezdve a jászvásári Convorbiri literare című lapban több tucat verse jelent meg, és a kritikusok a román költészet megújítójának tartották. Hazatérte után oklevél hiányában Maiorescu nem nevezhette ki a jászvásári egyetem filozófiai tanszékére, így különféle állásokat vállalt, ahol támadások sorozata érte a fiatal költőt. Volt könyvtáros, iskolai felügyelő, majd újságíró a jászvásári Curierul de Iasi című lapnál. 1877-től a bukaresti konzervatív Timpul című lapnál dolgozott. 1880-1883 között a lap főszerkesztője volt. Itt együtt dolgozott a kor három legnagyobb román írója: Slavici, Eminescu és I. L. Caragiale. Talán ennek a konzervatív lapnak a szerkesztősége volt akkoriban a legigényesebb román szellemi műhely. A szerkesztők gyakran nem kaptak fizetést, rendkívül nehéz anyagi körülmények között éltek, hármójuk közül is talán Eminescu volt a legkiszolgáltatottabb.
Eminescu Bécsben és Berlinben szerzett roppant szerteágazó ismeretei és nyugati iskolázottsága révén messze meghaladta kortársait. Alapos filozófiai, jogtörténeti, államelméleti és közgazdaságtani ismereteivel elkápráztatta olvasóit. Rendreutasított gondolkodót, vagy ha kellett, a minisztert is, ha tévesen idézett-értelmezett egy-egy filozófiai művet. Minden lehetősége megvolt rá, hogy elismert liberális, polgári író és gondolkodó legyen.
1883-ban Eminescun elhatalmasodott elmebaja; először a számunkra is ismerős Döblingben kezelték, majd rövid olaszországi útja után Moldovába s onnan Bukarestbe ment. Maiorescu 1883-ban, a költő betegsége után adta ki Eminescu első verseskötetét, amely egyszerre a legnagyobb román költővé avatta. Ő ezt már talán föl sem fogta. Élete végén, 1888 és 1889 között a bukaresti Fîntîna Blanduziei című lap szerkesztőségének volt tagja, és néhány cikket is közölt. 1883-ban ismét a pesti Familiához fordult, és néhány verset adott át közlésre Iosif Vulcánnak. 1889-ben ismét kórházba került, és június 15-én meghalt.
Miután Pesten jelent meg első verse, újságíróként is itt jelentkezett először: egyszerre debütált két pesti lapban. A cikkeket Vincenţiu Babeş, pesti román képviselő hozta Bécsből, aki részt vett a bécsi román diákok szilveszteri ünnepségén, és ott találkozott a költővel. 1870 elején a pesti Albina közölte a húszéves poéta Egy kritikai írását. A tanulmány a bécsi román diákok irodalmi és tudományos társaságának az állásfoglalása a bukovinai román nyelvjárást kipellengérező D. Petrino írásával kapcsolatban, aki Aron Pumnult, Eminescu kedvenc tanárát is támadta. Itt már világosan körvonalazódik Eminescu felfogása az erdélyi latinistákról: kezdetben, túlzásaival együtt - mondja a költő -, elengedhetetlen ez a nemzet felemelkedését szolgáló tudományos elmélet, később, túlkapásaival kifejezetten káros. A költő megismétli a '48-as nemzedéket bíráló jászvásári Junimea-kör elveit, miszerint a német, illetve a "civilizált Európa iskoláiban" megfordult írástudók tévhitben élnek, ha azt hiszik, hogy egyenrangúak a német és francia értelmiséggel, és a román valóságot lenézik, felülről tekintenek le a nemzetre és az országra. Ezzel Eminescu érzékelteti a hatvanas évek lényeges szemléletváltását a román szellemi életben, vagyis azt, hogy a '48-asok kozmopolitizmusát, nyugati eszméit a Titu Maiorescu által képviselt Junimea esztétikai és politikai szemlélete váltotta föl.
Néhány nappal később ugyancsak a pesti Familia közölte egy másik cikkét, a Színházaink repertoárját. Eminescu színházi súgóként, fordítóként és színészként alaposan ismerte a román és európai színműirodalmat. Legnagyobbnak Shakespeare-t tartotta, a román szerzőktől "nemzeti darabokat", a "nemzeti létért küzdő darabokat" kért, és eszerint ítélte meg, egyébiránt igen szigorúan, a román színpadi műveket. Végső következtetése az volt, hogy a nemzeti drámaírónak olyan darabokat kell írnia, "amelyekből össze lehet állítani egy román nemzeti repertoárt, amelyek nemcsak gyönyörködtetnek, hanem hasznosak is, elsősorban hasznosak". Cikkével a román költő állást foglal egy Pesten lezajlott vitában. A pesti magyar, román és osztrák sajtó beszámolt a képviselőházban folyó 1870. februári "belügyi költségvetési" vitáról, mely során egy román képviselő "subventiót" kért egy román színház felállítására. (Ezt megelőzően a román nemzetiségi vezetők egy része, "az idősek", Román Jogakadémia felállítását követelték, hogy a magyarországi és erdélyi románságnak legyenek felkészült, a magyar törvényeket jól ismerő és a román érdekeket képviselő jogászai; ezzel szemben "az ifjak", Iosif Vulcan, a Familia című lap főszerkesztője, több képviselő és a bécsi román diákok a Román Nemzeti Színház megteremtéséért harcoltak.) 1870. február 11-én hangzott el Tisza Kálmán képviselőházi válasza, melyben a magyarság "vezérszerepét" emelte ki. Ezt a szerepet viszi a magyar históriai múltjánál, relatív többségénél fogva - szólt a válasz - "és viszi... anyagi és szellemi fölénye által". Majd elhangzott az oly sokat vitatott állítás: "...meg vagyok győződve, akár van ilyen törvény, akár nincs, mindaddig, míg anyagi és szellemi suprematiánkat megtartjuk, ezen vezérszerepet is megtartjuk." Vincenţiu Babeş román képviselő másnapi válaszában a "primátust", a vezérszerepet elismeri, ha az "természetszerű és nem törvény által biztosított", és nem fajul el "kizárólagos kiváltsággá", "de addig, míg törvény által és következőleg szuronyok által tartatik fönn, nem primatus, hanem suprematia". A vitát a Bécsben tanuló Eminescu is figyelemmel kísérte, derül ki kézirataiból. Tisza Kálmán egy másik, 1870 márciusában elhangzott beszédében megkérdőjelezte a román nemzetiség létét, ami komoly ellenérzést váltott ki a románok körében. A pesti Federaţiunea című lapban közölt beszéd váltotta ki közvetlenül a néhány hét alatt elkészült, Varro álnév alatt közölt háromrészes (Rendezzünk egy kongresszust, Egységben az erő, Egyensúly) tanulmányt. A harmadik pesti lap tehát a Federaţiunea, amelyben Eminescu közli írásait. Ez talán a legszenvedélyesebb magyarellenes írás, amely valaha is napvilágot látott. Jancsó Benedektől Szekfű Gyuláig, Köpeczi Bélától Molnár Gusztávig sokan megemlítették Eminescu magyarellenes írásait és ezek szerepét. Valamiféle kíméletes szemlélet miatt, Molnár Gusztávon kívül, magyar történészek vagy írók nem elemezték mélyrehatóan a román költőóriás publicisztikáját.
Eminescu politikai pamfletje tartalmazza a közel száz év alatt az erdélyi és magyarországi román szellemi elit vitáiban létrejött vitairatok, az úgynevezett politikai diszkurzus elemeit. Ezt az időszakot az erdélyi és magyarországi román kultúra magyar válságának nevezem. Válságon az állandó "résenlétben", készültségben élő erdélyi és magyarországi román szellemi és politikai elit fejlődését és lázas útkeresését értem, a felzárkózás felgyorsítására tett erőfeszítéseit, a magyar-román együttélés során felmerülő elkerülhetetlen kérdésekre adott válaszait. A válságnak természetesen voltak csendesebb és zaklatottabb szakaszai. Az 1990-es években, amikor a román értelmiség egy része szenvedélyesen ellenkezett egy olyan mondat hallatán, mint "Románia útja Európába Magyarországon keresztül vezet", azt érzékelteti, hogy a román kultúra magyar válságának gyökerei igen mélyre hatoltak az elmúlt másfél évszázadban.
A válság ölthet lázadásformát, mint a Horea vezette felkelés (1784), vallási jelleget, mint amilyen Micu-Klein püspök tevékenysége volt. De lehet politikai is, mint a Supplex Libellus Valachorum-ügy (1791), amely meghatározta az erdélyi románok kívánságait, jogait és sérelmeit ("dákrómai eredet", "a román legszámosabb nép Erdélyben", "egyenlő jogokat" a román papságnak, nemességnek és közrendűeknek). Volt, amikor szellemi és főleg tudományos köntösben jelent meg, mint például az erdélyi iskola képviselőinek (Şincai, Lazăr, Budai-Deleanu) jelentős történeti és nyelvészeti munkásságában (a dákrómai eredet tudományos igényű bizonyítása, a román nyelv latin jellege, szótárak, irodalmi művek és fordítások). Hol nyelvészeti érvekre támaszkodott, mint az erdélyi latinista iskola, hol konfrontatítv jelleget öltött, mint 1848-ban, hol parlamentáris eszközökkel folyt, mint a monarchia idején, hol vitairatok és pamfletek, hol memorandumok és röpiratháború formájában (1892-1894), hol a nyelvtörvény ellen megindult nemzetiségi mozgalommal egészült ki.
Az úgynevezett "román válság" során kialakult politikai diszkurzus jellemzői: a magyar "idegen", és "idegenként telepedett le Erdélyben", "a lakosság kis részét teszi ki", "hazájában is kis számban él", "ázsiai eredetű barbár nép", "nyelve alacsonyrendű", "régi feudális törvények szerint él", "mindig a történelembe tekint vissza, hogy előjogait megerősítse", a magyar "feudális jogelvek szerint birtokol", "a kiváltságokat élvező kisszámú népcsoport", "Erdély elsietett uniója", "a magyar buta dölyfösségében a román népet és papságot sértő intézkedéseket nem vonta vissza", "a románt rabszolgának tekinti", "a magyar fennen hangoztatja szupremáciáját", "a történelmi magyar királyságra alapozott hódító jogok", "a magyar akadály más népek felemelkedésében", "az örök magyarosító szándék", "gőzfejű revizionisták", "sárral dobálják" egy nagyszerű személyiség - Mihai Viteazu - képét, ami "a magyar történetírás gyászos próbálkozása". (Az utóbbi három "fordulat" egy 1987-es román "tanulmányból" való, amely élesen támadta a háromkötetes Erdély története című munkát.)
Az ismert politikai diszkurzus elemeit a húszéves bécsi diák szélsőségesen kiterjesztette, szenvedélyesen egymás mellé helyezte az érveket és tényeket, nemzetközi szaktekintélyek és filozófusok elméleteit fölhasználva támadta a kiegyezést, a dualizmust, és támadta a magyar nemzetet és az államiságot. A retorika szabályai szerint az ifjú diák ügyesen használta fel tanárainak, a jogfilozófus Lorenz Jacob von Steinnek és a római jog neves professzorának, Rudolf von Iheringnek az elméleteit (a történelmet társadalmi és gazdasági szempontból kell vizsgálni, illetve a népnek saját eszközeivel kell harcolnia jogaiért). Anélkül, hogy idézné, a költő gyakran utal Herder állam- és nemzetfogalmára, miszerint az állam mesterséges szervezet, mert az emberi közösségek nemzetben szervezkednek, az állam viszont nem a természetes társadalmi forma. A monarchia tehát mesterséges, a románság "nemzeti kötelékei" a természetesek. A herderi nyelvelmélet is jelen van Eminescu írásaiban, hiszen a nyelvhasználat az asszimiláció központi kérdése. Cikkeiben, tanulmányaiban megtaláljuk a csehek és szlovákok által emlegetett Schlözer gondolatait is, aki elválasztja az állam és a nép történetét, mert sokkal fontosabbnak tartja a nép múltjának a megismertetését. Kant jogelmélete is hatott Eminescura, hiszen Bécsben és Berlinben alaposan végigtanulmányozta műveit, és fordította is Kantot.
A pamflet előírásai szerint kellő alapossággal előkészített, tárgyszerű elemzés révén csúfolja ki az ellenfél (a magyarok) egész nemzeti múltját és jelenét, sőt nem riad vissza a gyalázkodástól sem. A műfajnak nincsenek kötöttségei. A sorozat első írását, a Rendezzünk egy kongresszust (Federaţiunea, 1870. április 5.) Eminescu azzal a kérdéssel indítja, hogy milyen szerepet vinnének a románok Ausztria megreformálásában abban az esetben, ha bekövetkezne a dualizmus bukása. Ebben a készülni látszó eseményben a románoknak nem szabad megijedniük, hanem tevékenyen részt kell venniük. A román nemzetiségnek ki kell nyilvánítania, hogy közösséget vállal Ausztria összes nemzetével, mely a románokkal azonos érdekeket követ. A római ősökkel büszkélkedő "ősi nemzet" számára teljességgel "abszurd, hogy jogokat koldul a magyaroktól". A jogokat más úton kell megszereznünk - hívja fel a figyelmet a költő. Nem úgy, ahogy az 1869-es szerdahelyi kongresszuson, ahol a román vezetők elhatározták, hogy a románság a politikai életben nem vesz részt, és a választásokon nem állít jelölteket, akárcsak a magyarok az abszolutizmus idején. Elítéli a "szolgalelkű, simulékony románokat", akik saját érdekből politizálnak, és "állásokat koldulnak maguknak". A birodalom változások előtt áll, a románoknak is fel kell készülniük, ezért kell összehívni egy általános kongresszust. "Ha valakiben netán mégis kétség merülne fel a kongresszus összehívásának fontosságát illetően - írja a költő -, az gondolkozzon el azon, hogy mennyire lealacsonyodottnak kell lennünk nekünk, románoknak, ha még a magyar is, a modern Európa legzüllöttebb népe is elérte, hogy fölöttünk uralkodjon, s gúnyt űzzön belőlünk annak a csőcseléknek a gyűlésein, amely alsóháznak tartja magát." Eminescu retorikájának egyik lényeges eleme: a rabszolgasorba jutott ősi nemzet "Európa legzüllöttebb népétől koldul jogokat". Az ifjú filozófushallgató mérhetetlen energiával vág bele a hatalmas feladatba, hogy kimutassa a magyarság erkölcsi, szellemi, politikai, gazdasági, tudományos, néplélektani alacsonyabbrendűségét a románnal és más nemzetiséggel szemben. Ebből aztán levonható a tanulság, hogy a magyar nem uralkodhat más népek fölött, és hogy a dualizmus "diplomáciai fikció". Tételszerű, örök érvényű, egyetemes megállapításai a szenvedélyes retorika része, melyben, mint alább látni fogjuk, a hangsúly a szenvedélyre esik.
A második, Egységben az erő (Federaţiunea, 1870. április 10.) című írásában a szerző idézi a cseh Politik című folyóirat egyik cikkét, amely változásokat sürget a monarchiában, éspedig azt, hogy a lengyel, szlovén, tiroli, trieszti, cseh és morva nép ősi jogait tiszteletben tartsák, és kielégítsék minden nép korszerű igényeit. Eminescu a cikket kommentálva olyan föderációt szorgalmazott, mely szabad fejlődést biztosít minden népnek. A román politikai vezetők szerint (írja Ioan Slavici) a föderáció első lépés lett volna az autonómia felé, majd ezt követte volna az unió Romániával. Ha a románok ezt az alkalmat is elszalasztják, egyedül maradnak Ausztria nemzetei között. A magyar nem illetékes, hogy jogokat adjon a románnak, hiszen "számban majdnem velünk egyenlők", és "történelmileg később érkeztek, mint mi". A románok jogaikat csak a tróntól várhatják, és csatlakozniuk kell az elégedetlen nemzetekhez - vonja le a következtetést Eminescu.
A harmadik rész Egyensúly (Federaţiunea, 1870. április 22.) címmel jelent meg. Egyensúlyon Eminescu a nemzetek közötti teljes jogegyenlőséget érti. Itt először említi a Pester Lloydot, és a kormánypárti német nyelvű pesti lapot "elmagyarosodott zsidók lapjának" nevezi. (Későbbi írásaiban gyakran szállt vitába az említett lappal.) A "rá jellemző furfanggal" a lap korlátozni szeretné Ausztria megreformálását azzal, hogy "a nemzetiségek teljes jogegyenlőségét ajánlja az osztrák kormánynak" - írta a költő. Kedvelt tétele az, hogy a dualizmus "diplomáciai fikció", mely az örök "divide et imperá"-nak egyik változata. A románok csak a trón iránti hűségből és Ausztria egysége miatt fogadták el csöndben, inkább passzív ellenállással a dualizmus megaláztatásait. Eminescu hosszú oldalakon keresztül firtatja azt a jogot, hogy a magyarok "egyes tőlük lényegesen különböző nemzetek fölött uralkodnak", melyek számbelileg éppoly nagyok, és kultúrában sem elmaradottabbak. A "mi" és "ők" hangsúlyos szembeállítása a romantikus pátosz kelléke. A magyarnak nincs meg az erkölcsi fölénye, hogy uralkodó nemzet legyen - állítja a szerző, és sorra veszi a magyar szellemi élet minden elemét. A katekizmus szabályai szerint egyszerű, világos és áttekinthető válaszokat ad gyerek és felnőtt számára. Az ehhez hasonló retorikai fogások a nagy diktátorok kedvenc fordulatai közé tartoztak. Eminescunál emlékeztetnünk kell a húszéves költő túlfűtött romantikus pátoszára, amellyel az erdélyi és magyarországi románsághoz szól. Ez távolról sem mentség, csak egyfajta tanácstalan értelmezés. Eminescu könnyen megtanulható és ismételhető szentenciái úgy működnek, mint egy kuplészöveg. Az eminescui fohász átkozódásba csap át, az úgynevezett exszekrációba. (Mellesleg Petőfi Mit nem beszél az a német című versében írja: "Foglald a kurvanyádat, / De nem ám a mi hazánkat!" Lásd Szerdahelyi István: Irodalomelméleti enciklopédia, 1995.) Íme a sokat emlegetett rész az Egyenlőségből, amelyet eddig csak részben idéztek: "Kijelentjük: megértjük, de nem fogadjuk el, hogy valaki kiszolgáltatottja legyen egy erős nemzetnek, mely nyers erővel leigázta őt, avagy alávetettje egy másik nemzetnek, mely tündöklő civilizációval kápráztatja el. De mi kinek... legyünk a szolgái? Európa legzüllöttebb népességének, amelynek hiúsága és önteltsége nem egyéb, mint egy hosszú és utálatos szélmalomharc. Mert mivel rendelkeznek ezek az emberek, hogy felettünk álljanak? Rendelkeznek ők valamivel, amivel mi ne rendelkeznénk? Van-e nyelvük? Van-e tudományuk? Van-e kereskedelmük? Egyáltalán mi az övék? Nyelvük? Szégyenkezniük kellene miatta. Hangjaira még a kövek is elszörnyednek; szerkezete, a gondolatok fűzésének, a fogalmak absztrahálásának módja, egyszóval a szellem, ami áthatja ezt a darabos, sivár, zakatoló anyagot, a német nyelv szellemének utánzata. Németül beszélnek magyar szókészlettel. A tudományuk? Mi újat fedeztek ők fel a tudományok terén? Mivel járultak hozzá az emberiség előrehaladásához? A civilizációtörténet nevük mellé nullát jegyzett be. A törvényhozás? A jogok és a törvények között örök ellentmondások vannak. A legellentmondásosabb elvek rossz szándékú és megemésztetlen elegye; ezek az elvek kizárják egymást. Az igazságtalan és részrehajló, a magyarok számára azonban liberális alkotmány mellett ott vannak a barbarizmusnál is barbárabb középkori törvények. Művészetek és irodalom? Német nyelvből való silány átültetés, és mindenki előtt világos, hogy a fordítások milyen rosszak lehetnek. Az ipar? Német. A kereskedelem? A zsidók kezén van." Eminescu mindebből azt a következtetést vonja le, hogy megbékélésnek vagy megegyezésnek itt nincs helye, mert az alapvető fogalmak és eszmerendszerek közötti ellentét azt jelenti, hogy belőlük örökösen ellentétek származnak. A pamflet befejező részében a szerző kijelenti, hogy "Magyarország ma - nem létfeltétele Ausztriának", és... "ne feledjük, hogy Ausztria népeinek értelmisége kifejezetten nacionalista". Ezeket az intelmeket és támadásokat bizonyára a kor magyar politikusai is érzékelték, és hogy nem tudták megelőzni a katasztrófát, nem csak rajtuk múlott. Eminescu fenséges katedrális-torzójának erről a darabkájáról tudomást nem venni nagy kár. Akkor is, ha fáj nekünk, az említett publicisztikai írások a román költő eredeti nyelvi és képi teremtőerejéről tanúskodnak.
