Jules Verne-nek, azaz Verne Gyulának bíróság előtt kellett védekeznie, amikor kiderült, hogy képzeletének szülöttei, kalózok, tengeralattjárók, a rejtélyes sziget, vagyis kedvenc témái nagyon is közel állnak a valósághoz. A francia zászló című regényében a meg nem értett, Franciaországból kivetett, magát kalózkodásra adó figura, Roch rengeteg hasonlóságot mutat Eugene Turpinnel. Turpinnel szintén mostohán bánt a francia hadsereg, szolgálatait ő is az ellenségnek ajánlotta fel, sőt ugyanannak a II. Vilmosnak, mint a regényhős. Ő is fogságba esett, és mindketten ötvenöt évesek voltak. A per előtt Verne nem tagadta, hogy Turpinről mintázta hősét, később azonban hazudni kényszerült. Az író zseniális ügyvédje végül azzal védekezett, hogy nem lehet megtiltani a regényírónak, hogy a valóságból merítsen, mert különben be kellene tiltani a regényeket, be kellene zárni a színházakat. Turpin hiába fellebbezett; a könyvnek viszont jót tett a per, újra kellett nyomni, annyira keresték.
Franciaországban a könyvkiadók meglepő számadatokat hoztak nyilvánosságra: az egyik legnagyobb kiadó, a Gallimard címére 4500 kéziratot kézbesít a posta évente. Mi lesz a sorsuk? Átlagban egyet publikálnak kétezerből. A maradék? Udvarias, személytelen levél kíséretében a feladó postaládájában landol.
Mi az oka ennek az elképesztő írásvágynak, -kényszernek, ami egyébként megkétszereződött az elmúlt tíz évben? Tudjuk, hogy az írás nagyra becsült és mitikus művészet, és persze könnyebb belevágni, mint mondjuk a szobrászatba, csak papír és toll kell hozzá. Ha például nem papírra veti sorait a pályázó, hanem számítógépbe írja, akkor rögtön az az érzése támad, hogy igazi könyvet ír, hiszen a betűk és a forma is igazinak tűnnek. A televízió is szerepet játszik ebben a folyamatban: gyakran azt gondolják az emberek este a készülék előtt ülve, unalmas sztárocskákat, híres emberek szánalmas műsorait nézve, hogy ennél azért már tényleg jobbat tudnának csinálni, hiszen vannak annyira tehetségesek, sőt! Leggyakrabban saját életükkel kápráztatják el a szerzők a kiadókat: félrelépések, betegségek, nagy családi titkok. Sokaknak sejtelmük sincs róla, hogyan is kellene kinéznie egy könyvnek, hogyan és mit írnak mások, az igaziak. Mégsem bánják a kiadók, hogy ilyen bőségesen zúdulnak rájuk a kéziratok, Jean Echenozt, a ma már több díjjal elismert írót is így fedezték fel.
És mi történik, ha az első olvasás után elfogadják a kéziratot? Újabb szerkesztő asztalára kerül, újabb olvasat. Ha ezen a szűrőn is átmegy az írás, további olvasatok jönnek, ha mindenütt tetszést arat, akkor kerülhet csak az irodalmi bizottság elé. Végül azt se felejtsük el, hogy a megjelenő könyvek java részét a kiadók rendelik íróktól, újságíróktól.
Jean-Jacques Rousseau van a vonalban? Az Émile szerzője saját internethonlapot kapott, amelyet a genfi egyetem gondoz. (Ha hiszik, ha nem, Rousseau-t svájci írónak tartják, legalábbis a svájciak.) A honlapon azokról a kortársakról is olvashatunk, akikkel Jean-Jacques kapcsolatban volt, akikkel levelezett; felvezették rá a szerző ikonográ áját és természetesen szövegeket is.
Simone de Saint-Exupéry, a magyar közönség által is nagyon jól ismert Antoine de Saint-Exupéry testvére szintén írásra adta a fejét, Cinq enfants dans un parc című, családi fotókkal illusztrált könyvében Saint-Maurice-ban töltött gyermekkorukat meséli el.
Shakespeare rajongói valószínűleg jót szórakoznak majd John Updike új könyvén, a Gertrude and Claudiuson, amely a Knopf kiadó gondozásában jelent meg New Yorkban. Updike egészen egyszerűen a Hamlet előzményeit meséli el. Ugyanazokkal a szereplőkkel, elemekkel játszik, mint Shakespeare, és a könyv ott ér véget, ahol a Hamlet elkezdődik. Hogyan is néz ez ki szerinte? A szép Gertrud, aki szerelem nélkül ment férjhez a dán királyhoz, enged Claudius udvarlásának, aki megöli a királyt, trónra lép, és feleségül veszi szeretőjét, Gertrudot. Noha középkori várban látjuk viszont a klasszikus dráma szereplőit, Updike nem zavartatta magát, és Gertrudból amerikai stílusú feministát faragott. Hamlet pedig mellékszereplője a regénynek.
Miért is volna meglepő (ha már Viannál tartunk), hogy akár ma is beugorhatunk egy kávéra Boris Vianhoz? Megbeszéljük a találka idejét, átvágunk a Moulin Rouge melletti szűk kis utcán, megmászunk három szintet a nyikorgó falépcsőn, és máris bekopogtathatunk. Nem holmi tárgyakat őrző múzeumba lépünk be, hanem Boris Vian hétköznapjaiba. 1953-ban egy szomorú korszakában költözött a lakásba, szíve kalapált, eltiltották a trombitától, és nem ismerték el az irodalmi életben. Mégis vidáman élt itt Prévert szomszédságában, osztozott az ötszáz négyzetméternyi teraszon Prévert-rel és Ergé kutyával, a Moulin Rouge kerekének árnyékában. Vian dalokat szerzett, operát írt. Ebben az időben több mint ötszáz dalt írt, ezek közül sokat régi cimborájával, Salvadorral. Ez az írói ház és múzem egészen más, mint a többi, és nem is hasonlít csakis
Vianra.
Az író felesége jóvoltából látogatható Vianék lakása. A Boris Vian Alapítvány párizsi és katalóniai székhellyel működik, kéziratokkal, színházzal foglalkozik. Sajnos a ház nem került fel a védett épületek listájára, mert építészeti szempontból érdektelen. Iskolások látogatják Boris és Ursula, a medve otthonát, kéziratokat nézegetnek, sanzonokat hallgatnak. De magunkra is maradhatunk a padlásszobában egy kiszuperált BMW-motor és egy szék között, amit Vian készített. A falat könyvek borítják, a teret lassan bekebelezik a hatalmas papírkupacok, a lakás egyre kisebb, a mennyezet megereszkedett, pontosan úgy, mint A tajtékos napokban.
Fondation Boris Vian
6 bis Cité Véron, Paris
ELŐZŐ oldal / E szám tartalma / Külföldi szerzőink / KÖVETKEZŐ oldal
Archívum / Nyitólap / Impresszum