Az első és egyetlen vizitre, melyet egy terapeutánál tettem, ráment a vörös korall karkötőm meg a szeretőm.
        A vörös korall karkötő Oroszországból származott. Pontosabban Pétervárról, és több mint százéves volt, dédanyám viselte a bal csuklóján, dédapámat pedig megölte. Tényleg ezt a történetet akarom elmesélni? Nem vagyok benne biztos. Nem vagyok egész biztos:
        
        Dédanyám szép volt. Azért ment dédapámmal Oroszországba, mert dédapám kohókat épített az orosz népnek. Dédapám nagy lakást vett ki dédanyámnak a pétervári Vaszilij-szigeten. Ezt a Vaszilij-osztrovot a Kis- és a Nagy-Néva hullámai nyaldossák körül, s ha dédanyám a Malij proszpekten lévő lakásában lábujjhegyre állva kinéz az ablakon, megláthatta volna a folyót és a nagy Kronstadti-öblöt. Hanem dédanyám nem akarta látni sem a folyót, sem a Kronstadti-öblöt, de még a Malij proszpekt szép, magas házait sem. Dédanyám egyáltalán nem kívánt kinézni az ablakon, látni sem akarta az idegen világot. Inkább behúzta a súlyos, vörös bársonyfüggönyöket, becsukta az ajtókat, a szőnyegek minden neszt elnyeltek, s dédanyám a kereveteken, a pamlagokon, a fotőjökben, a baldachinos ágyakon üldögélt naphosszat, előre-hátra ringatózott, és honvágya volt Németország után. A Malij proszpekten lévő nagy lakást félhomály uralta, olyan derengő fény, mint a tenger fenekét, és dédanyám valószínűleg úgy képzelte, hogy az idegen közeg, hogy Pétervár, hogy egész Oroszország nem más, mint egyetlen mély, derengő fényben látott álom, amelyből hamarosan felébred.
        
        Csakhogy dédapám keresztül-kasul utazgatott az országban, és kohót kohó után épített az orosz népnek. Épített kürtős kohót és pörkölőkemencét, lángkemencét és örökkohót, valamint Livermoor-kemencét, és mindezekből sokat. Soká maradt távol. Sok levelet írt dédanyámnak, s valahányszor jött egy levél, dédanyám kicsit félrehúzta az ablakot eltakaró súlyos, vörös bársonyfüggönyt, s a keskeny résen beszűrődő napvilágnál olvasta:
        
        Most elmagyarázom Neked, hogy az itt épülő Hasenclever-kemence olyan olvasztótégelyekből áll, amelyeket függőleges járatok kötnek össze egymással, s amelyeket rostélyberendezéssel hevítünk fel - talán emlékszel még arra atokoskemencére, amelyet Holsteinben raktam, a blomei erdőben, s amely akkor különösen elnyerte tetszésedet - hasonlóképpen a Hasenclever-kemencénél is a legfelső tégely nyílásain át töltik be az ércet, s így aztán…
        
        Dédanyámat ezeknek a leveleknek az olvasása roppantul kifárasztotta. Ablomei erdőben épített tokoskemencét ugyan már nem tudta maga elé idézni, ellenben jól emlékezett a blomei erdőre, jól a legelőkre és arra a sík vidékre ott, fel tudta idézni a mezőn sorakozó szénakazlakat s az édes-hűvös almamust nyári ízét. Újra félhomályt parancsolt hát a szobára, bágyadtan végignyúlt az egyik pamlagon, "blomei erdő", dúdolta halkan, "blomei erdő", úgy hangzott, mint egy gyermekdal, mint egy altatódal, zsongító hangzása volt.
        
        Pétervár szigetén, a Vaszilij-osztrovon ez idő tájt nemcsak külföldi kereskedőcsaládok éltek, hanem orosz művészek és tudósok is. Kézenfekvő volt, hogy ez utóbbiak tudomást szerezzenek a német asszonyról, erről a sápadt, szőke szépségről, aki ott lakik fenn a Malij proszpekten, s mint tudni vélték, szinte mindig egyedül van, egyedül a sokszobás lakásban, mely hűvös, félhomályos és puha, mint a tenger. A művészek és a tudósok tiszteletüket tették nála. Dédanyám keskeny kezének ernyedt mozdulatával bocsátotta őket maga elé, alig szólalt meg, nemigen értette a vendégeit, csak nézte őket mozdulatlan, álmatag pillantással félig lebocsátott szemhéja alól. A művészek, a tudósok helyet foglaltak a puha pamlagokon, a sötét kárpittal bevont, süppedős-mély fotőjökben, a szobalányok pedig behozták a fahéjillatú fekete teát, az áfonya- meg a szederdzsemet. Dédanyám a szamováron melengette jeges kezét, és bágyadtabb volt annál, semhogy távozásra inthette volna a művészeket, a tudósokat. Így hát maradtak. Maradtak, és le nem vették tekintetüket a dédanyámról, aki a maga bánatos, idegen szépségében beleolvadt a derengő félhomályba. S minthogy a bánat, a szépség és az idegenség mindmegannyi alapvonása az orosz léleknek, a művészek, a tudósok beleszerettek dédanyámba, dédanyám pedig hagyta, hogy szeressék.
        
        Dédapám igen soká időzött távol. Dédanyám tehát sokáig hagyta, hogy szeressék, de óvatos és körültekintő módon hagyta, eljárásmódja szinte tökéletes volt. Jeges kezét a szamováron melengette, didergő lelkét pedig aszeretői izzó szerelmén, s a lágy, idegen nyelvből lassan már megértett annyit, hogy: "Te karcsú, rebbenő nyírfácskám, te!" A keskeny résen bebocsátott nappali fénynél elolvasta az olvasztókemencékről, a Devill-kohókról, a csöveskazánokról tudósító leveleket, majd elégette mindet akandallóban. Hagyta, hogy szeressék, esténként, elalvás előtt a blomei erdőről dudorászott magában, s ha szeretői kérdőn néztek rá, ő némán elmosolyodott.
        
        Dédapám azt ígérte, hogy hamarosan visszatér, hamarosan hazaviszi magával Németországba. De csak nem jött.
        Elmúlt az első, el a második, a harmadik pétervári tél, s dédapám még mindig kohóépítéssel foglalatoskodott távoli orosz tájakon, s dédanyám még mindig csak várta-várta, hogy végre hazatérjenek Németországba. Levelet írt férjének a tajgába. Ő válaszul azt írta, hogy hamarosan megérkezik, s azután már csak egyszer, utoljára kel útra - hanem annak utána, akkor aztán: indulhatnak haza, ígéri.
        
        Férje érkezésének estéjén dédanyám ott ült a hálószobájában, a tükör előtt, és szőke haját fésülgette. A tükör előtt volt egy ládikó, s abban a szeretőitől kapott ajándékok, Grigorijtól a bross, Nyikitától a gyűrű, Alekszejtől a gyöngysor meg a bársony nyakékek, Jemeljantól a hajfürt és Mihailtól meg Iljától a medálok, az amulettek és az ezüst karperecek. Ott volt a ládikóban a Nyikolaj Szergejevicstől kapott vörös korall karkötő is. Hatszázhetvenöt pici korallszemecskéje selyemfonálra volt felfűzve, s dühödten izzott mindahány. Dédanyám ölébe engedte a hajkefét. Sokáig lehunyva tartotta szemét. Majd felnyitotta, a ládikóból kivette a vörös korall karkötőt, és bal csuklójára kapcsolta. Bőre nagyon fehér volt.
        
        Ezen az estén vacsorázott együtt három év után először a dédapámmal. Dédapám oroszul beszélt, és rámosolygott dédanyámra. Ő összekulcsolta kezét az ölében, és visszamosolygott rá. Dédapám a sztyeppéről mesélt, meg a vadonról, meg a világos orosz éjszakákról, mesélt a kohókról is, megmondta német nevüket, s akkor dédanyám bólintott, mintha értene mindent. Dédapám oroszul közölte, hogy utoljára még el kell utaznia Vlagyivosztokba, s miközben ezt mondta, kézzel tömte szájába a peljményit, és kézzel törölte le zsíros száját, Vlagyivosztok az utolsó állomás, mondta, aztán ideje lesz visszatérni Németországba. Vagy a felesége szívesen maradna még?
        Dédanyám nem értette, mit mond. Csak annyit értett, hogy Vlagyivosztok. És ekkor két kezét az asztalra tette, s a korall karkötő vörös dühvel izzott fehér csuklóján, a balon.
        
        Dédapám a karkötőre meredt. Az utolsó falat peljményit visszatette a tányérra, kezét beletörölte a lenvászon szalvétába, s intett a szobalánynak, hogy menjen ki. Németül mondta: - Mi ez.
        - Karkötő - felelte dédanyám.
        - És honnan van, ha szabad kérdeznem? - tudakolta dédapám.
        Dédanyám szelíden suttogta válaszul: - Örültem volna, ha kicsit többet kérdezősködsz. Nyikolaj Szergejevicstől kaptam ajándékba.
        
        Dédapám behívta a szobalányt, és elszalasztotta Iszak Baruvért, a barátjáért. Iszak Baruv eljött, görnyedt volt és púpos, álmosnak és zavarodottnak látszott - elvégre késő éjszaka volt -, és zavarában újra meg újra beletúrt kócos hajába. Dédapám és Iszak Baruv, miközben vitatkoztak, feldúltan rótták a szobát, de hasztalan volt Iszak Baruv igyekezete, és ami csillapító szavait illeti, azok dédanyámat a szeretőire emlékeztették. Dédanyám kimerülten hanyatlott az egyik puha fotőjbe, és jeges kezét a szamovárra tette. Dédapám oroszul beszélt Iszak Baruvval, és dédanyám legfeljebb csak a segéd és a Petrovszkij park szavakat értette belőle. A szobalányt elküldték egy levéllel, ki a sötét éjszakába. Amikor derengeni kezdett a hajnal, dédapám és Iszak Baruv elhagyta a házat. Dédanyám elaludt a puha fotőjben, keskeny keze, csuklóján a vörös korallokkal, ernyedten csüngött alá a karfáról; a sötét szobában olyan nagy volt a csend, mint a tenger fenekén.
        
        Délfelé beállított Iszak Baruv, s buzgón hajlongva, számtalan részvétnyilatkozat közepette közölte, hogy dédapám reggel nyolc órakor elhalálozott. Nyikolaj Szergejevics a Petrovszkij parkbeli dombtetőn egyenesen a szíve közepébe lőtt.
        
        Dédanyám hét hónapot várt. Aztán 1905. január 20-án, a forradalom kezdetén megszülte nagyanyámat, csomagolt, és hazatért Németországba. A sors akaratából az a vonat, amellyel Berlinbe készült utazni, egyúttal az utolsó volt, amely elhagyta Pétervárt, mielőtt sztrájkba léptek a vasutasok, és megszűnt Oroszország és a külföld között az összeköttetés. Már épp becsukták a vonatajtókat, és a mozdony fehér gőzfelhőt pöffentett a téli levegőbe, amikor a peron távoli végében feltűnt Iszak Baruv görnyedt, púpos alakja. Dédanyám meglátta, ráparancsolt a kalauzra, hogy várjanak, így kapaszkodott fel Iszak Baruv az utolsó pillanatban a német vonatra. Elkísérte dédanyámat a hosszú úton egészen Berlinig, cipelte a bőröndjeit, a kalapskatulyáit és a kézitáskáit, s nem mulasztotta el, hogy újra meg újra kifejezésre juttassa életre szóló háláját. Dédanyám megnyugtatóan rámosolygott, és hallgatott; bal csuklóján ott viselte a vörös korall karkötőt, és a vesszőkosárban fekvő, csöppnyi nagyanyám már akkor jobban hasonlított Nyikolaj Szergejevicshez, mint a dédapámhoz.
        
        Az első és egyetlen vizitre, melyet egy terapeutánál tettem, ráment a vörös korall karkötőm meg a szeretőm.
        A szeretőm tíz évvel volt idősebb nálam, és olyan volt, mint egy hal. Halszürke szeme, halszürke bőre volt, az egész ember mint egy halott hal, naphosszat az ágyán feküdt, hidegen és némán, és nagyon rosszul érezte magát, csak hevert az ágyon, s ha egyáltalán megszólalt, csupán ennyit mondott: - Nem érdeklem magamat. - Tényleg ezt a történetet akarom elmesélni? Nem vagyok benne biztos. Nem vagyok egész biztos:
        A szeretőm Iszak Baruv dédunokája volt, vékony ereiben orosz és német vér folydogált. Iszak Baruv egy életen át hű volt dédanyámhoz, de elvenni a pomerániai szobalányát vette el. Hét gyermeket nemzett vele, s e hét gyermek hét unokával ajándékozta meg. Ezen unokák egyikének köszönhette egyetlen dédunokáját - a szeretőmet. A szeretőm szülei nyári viharban vesztették életüket, belefulladtak egy tóba, és dédanyám felszólított, hogy menjek el a temetésükre - ahol is a pétervári múlt utolsó tanúit bocsátják le a brandenburgi földbe, s velük temetik a történeteket is, amelyeket dédanyám már nem szívesen mesélgetett. Elmentem hát Iszak Baruv unokájának meg unokamenyének a temetésére, és sírjuknál ott állt a szeretőm, és három szürke könnyet hullatott. Megfogtam jeges kezét, s amikor hazaindult, vele mentem; azt hittem, a pétervári történetekkel megvigasztalhatom, azt hittem, majd elmeséli őket, újrameséli nekem.
        
        Csakhogy a szeretőm meg sem szólalt. És hallani sem akart semmiről, fogalma sem volt az 1905-ös esztendő egyik téli reggeléről, amelyen dédanyám feltartóztatta a vonatot, hogy szeretőm dédapja elmenekülhessen, az utolsó pillanatban. Szeretőm tehát az ágyán hevert, s ha egyáltalán megszólalt, csupán ennyit mondott: - Nem érdeklem magamat. - Szobája hideg volt és poros, és a temetőre nézett, s a temetőben újra meg újra megcsendült a lélekharang. Ha lábujjhegyre álltam, és kinéztem az ablakon, láthattam a frissen ásott sírokat, a szegfűből font koszorúkat és a gyászolókat. Sokszor gubbasztottam felhúzott térddel a szoba egyik sarkában, a földön, és finoman ráfújtam a pormacskákra, hogy tovagördüljenek a padlón; különösnek találtam, hogy valakit saját maga ne érdekelje. Engem csakis saját magam érdekelt. Néztem a szeretőmet, a szeretőm a saját testét nézte, úgy, mint valami holttetemet, néha ellenségesen szeretkeztünk, ilyenkor beleharaptam sós ajkába. Olyan érzésem volt, hogy sovány és aszott vagyok, holott ez nem volt igaz, képes voltam úgy tenni, mintha nem én volnék én. Az ablak előtti fák zöldessé tették a beeső fényt, vízszínű fény volt, tóparti, tó fölötti fény, s a porgomolyok úgy lebegtek át a szobán, mint alga- és moszatkötegek.
        
        Az én szeretőm szomorú volt. Részvevőn kérdeztem tőle, ne meséljek-e neki egy oroszországi történetet, de a szeretőm azt a talányos választ adta, hogy a történetek ideje lejárt, nincs kedve meghallgatni őket, s hogy egyáltalán: ne keverjem össze a magam történetét más történetekkel. - Neked van saját történeted? - kérdeztem tőle, s a szeretőm nemmel felelt, neki olyan nincs. De hetente kétszer orvoshoz ment, egy terapeutához. Megtiltotta, hogy elkísérjem, s nem volt hajlandó bármit is közölni a kezelésről, elintézte azzal: - Beszélek neki magamról. Ennyi - s amikor megkérdeztem, elmondja-e, hogy nem érdekli saját magát, megvetően nézett rám, és hallgatott.
        A szeretőm tehát hallgatott, legföljebb azt az egy mondatot mondta, én is hallgattam, és gondolatban egyre többet foglalkoztam a terapeutával, s arcom örökké olyan poros volt, mint a csupasz talpam. Elképzeltem, hogy ott ülök a terapeuta szobájában, és magamról beszélek. Fogalmam sem volt, miről is kéne beszélnem. A hosszú idő alatt, mióta a szeretőmmel voltam, valójában elszoktam a beszédtől, vele alig beszéltem, ő pedig jószerivel sohasem beszélt velem, legfeljebb azt az egyetlen mondatot mondta, s némelykor úgy éreztem, a nyelv kizárólag ebből a három szóból áll: nem érdeklem magamat.
        
        Egyre többet és többet gondoltam a terapeutára. Elképzeltem, hogyan hangzik a beszéd abban az ismeretlen szobában, s ez jó érzést okozott. Húszéves voltam, nem volt semmi dolgom, bal csuklómon a vörös korallokat viseltem. Ismertem dédanyám történetét, lélekben bebarangolhattam aMalij proszpekten lévő félhomályos lakást, s Nyikolaj Szergejevicset is volt alkalmam látni a dédanyám szemében. Olyan szorosan összeszövődött velem a múlt, hogy sokszor azt hittem róla, az volt az én életem. Dédanyám története az én történetem volt. De dédanyám nélkül vajon hol játszódik le? Ez az, amit nem tudtam.
        
        A napok csendben, mondhatni, egy víz alatti világban teltek. A szeretőm szobájában üldögéltem, a bokám körül porszövedék, térdemet felhúzva kucorogtam, fejem térdemen nyugtattam, mutatóujjammal jeleket rajzoltam a szürke padlóra, ki tudja, miféle gondolatokba merültem, úgy tűnt, évek telnek úgy, hogy csak sodródom. Kivel beszéltem volna erről? Időnként eljött a dédanyám, csontos ujjával bekopogott, és bekiáltott, hogy menjek ki, menjek vele haza, hangja távolról érkezett, mert tompította a por, ami beszőtte az ajtót. Meg sem moccantam, nem válaszoltam neki, a szeretőm is csak hevert tovább az ágyon, s mozdulatlanul, halott szemmel bámulta a plafont. Dédanyám mindegyre kérlelt, gyerekkorom becenevein szólongatott - szívem bogárkája, diófácskám, szemem fénye -, csontos ujjával makacsul és kitartóan kopogott az ajtón, s csak amikor kárörvendőn kikiáltottam neki, hogy: - Te küldtél hozzá, most várd is ki a végét! - csak akkor ment el.
        
        Hallottam halkuló lépteit a lépcsőn. A por, amely a kopogtatástól az ajtónál felkavarodott, most leülepedett, s bolyhos szőnyeggé csomósodott. Ránéztem a szeretőmre, és megkérdeztem: - Nem volna mégis kedved meghallgatni a vörös korallok történetét?
        Szeretőm elkínzott arccal, fektében felém fordult. Maga elé nyújtotta két halszürke kezét, lassan szétterpesztette ujjait, halszürke szeme kissé kidülledt. A szobában úgy remegett a csönd, mint egy tó tükre, amelybe kavicsot dobtak. Odamutattam a szeretőmnek a karomat, csuklómon a vörös korallokat, a szeretőm pedig ezt mondta: - Az ilyen a szarukorallok rendjébe tartozik. Törzsük akár egyméteresre is megnőhet, s vörös tengelyvázukat mész alkotja. Mész.
        A szeretőmnek beszéd közben meg-megbotlott a nyelve, nehézkesen, kásásan ejtett ki minden szót, mint aki be van rúgva. - Ez a korallfajta - folytatta - Szardínia és Szicília partjai mentén nő, megtalálható Tripoliszban, Tuniszban és Algériában. Ott tenyészik, ahol türkizkék és nagyon mély a tenger, ott jó úszni és alámerülni, ott meleg a víz… - Elfordult tőlem, mélyet sóhajtott, kétszer belerúgott a falba, aztán csak feküdt némán.
        
        Azt mondtam neki: - El akarom mesélni a történeteket, hallod? A pétervári történeteket, azokat a régieket, el akarom mondani őket, hogy kiléphessek belőlük, hogy elmehessek innen!
        A szeretőm azt válaszolta erre: - Nem akarom hallani őket.
        - Akkor elmesélem őket a terapeutádnak - mondtam én, mire a szeretőm felült, úgy lihegett, hogy néhány porpamacs, ami felkavarodott a kicsiny viharban, berepült tátott szájába, ő pedig kijelentette: - Nem mesélsz te semmit az én terapeutámnak. Menj, akihez akarsz, de az én terapeutámhoz ne - és köhögni kezdett, és mezítelen, szürke mellét csapdosta, én meg elnevettem magam, mert a szeretőm még soha nem beszélt ennyit egyhuzamban. És ráadásul folytatta: - Nem fogsz olyasvalakivel beszélni rólam, akivel én is beszélek magamról, ez képtelenség - amire azt válaszoltam: - Nem rólad akarok beszélni, csak a történetet akarom elmesélni, s az én történetem egyúttal a tiéd is. - És szabályos harcot vívtunk egymással. A szeretőm azzal fenyegetett, hogy elhagy, erősen megragadott, és a hajamat húzta, a kezembe harapott és megkarmolt, szélroham süvített át a szobán, kivágódtak az ablakok, a temetőben eszeveszetten csengett-bongott a lélekharang, és a porgomolyok úgy szálldostak kifelé, akár a szappanbuborékok. Eltaszítottam magamtól a szeretőmet, és feltéptem az ajtót, valóban nagyon soványnak és aszottnak éreztem magam; elmenőben még hallottam, amint a porpamacsok lágyan földet érnek, szeretőm némán állt az ágyánál, szeme halszürke volt, és halszürke a bőre.
        
        A terapeuta, aki miatt elvesztettem vörös korall karkötőmet és a szeretőmet, az íróasztala mögött ült egy hatalmas szobában. A szoba csakugyan óriási volt, szinte üres, csak ez az íróasztal volt benne, mögötte a terapeuta, előtte pedig egy kis szék. A padlót puha, tengerkék, mélykék szőnyeg borította. Amikor beléptem, a terapeuta komolyan nézett rám, egyenesen a szemembe nézett. Megindultam feléje, úgy rémlett, hogy nagyon sokáig kell mennem, mire végre elértem az íróasztala előtti széket. Eszembe jutott, hogy egyébként a szeretőm szokott ezen a széken ülni, solyankor magáról - vagy miről is? - beszél, és picit elszomorodtam. Leültem. A terapeuta bólintott, én is bólintottam, és rászegeztem a tekintetem, és vártam, hogy elkezdje, hogy megkezdje a beszélgetést, hogy feltegye az első kérdést. Aterapeuta is merőn nézett rám, míg le nem vettem róla a tekintetem, de nem szólt semmit. Hallgatott. A hallgatása emlékeztetett valamire. Teljes volt a csend. Valahol óra ketyegett, de nem láttam, hol, a magas ház köré valamit szőtt a szél, én meg a tengerkék, a mélykék szőnyeget bámultam akét lábfejem között, és idegesen, zavartan húzogattam a vörös korall karkötő selyemfonalát. A terapeuta felsóhajtott. Én felemeltem a fejem, ő ceruzája tűhegyes betétjével rákoppintott a fényes íróasztalra, én bizonytalanul elmosolyodtam, ő megszólalt: - Hát akkor hogy állunk önnel?
        
        Mély lélegzetet vettem, fölemeltem, majd leengedtem a kezem, már a nyelvemen volt, hogy nem érdeklem magamat, ez hazugság, gondoltam aztán, érdeklődésem kizárólag saját magamra irányul, és talán épp erről van szó? hogy ugyanis semmi sincs? csak a fáradtság és a csendes, üres napok? hogy víz alatt élek, mint a halak, s ha nevetek, nincs rá okom? már a nyelvemen volt, hogy a kelleténél több történetet hordozok magamban, és megnehezítik az életemet, azt gondoltam, hogy ezzel az erővel a szeretőmnél is maradhattam volna, mély lélegzetet vettem, és a terapeuta eltátotta szemét-száját, és meghúztam a vörös korall karkötő selyemfonalát, és a selyemfonál elszakadt, és a hatszázhetvenöt apró, izzóvörös korallszem a düh szikráit hányva repült szanaszét vékony, aszott csuklómról.
        
        Rámeredtem a csuklómra, teljes döbbenetben, a csuklóm fehér volt és csupasz. Rámeredtem a terapeutára, a terapeuta hátradőlt a székében, a ceruza most az íróasztal szélével párhuzamosan feküdt előtte, összekulcsolt kezét már az előbb az ölébe eresztette. Arcomra csaptam a két kezem. Leereszkedtem a székről, le a tengerkék, mélykék szőnyegre, a hatszázhetvenöt korall, szerteszét szóródva, az egész szobát beborította. A korallszemek olyan dühödten vöröslöttek, mint még soha, körbemásztam a padlót, és összegyűjtöttem őket, sok volt az íróasztal alatt, a terapeuta cipőjének orra alatt - egészen parányit visszahúzta a lábát, amikor megérintettem -, az íróasztal alatt sötét volt, de a vörös korallok világítottak.
        
        Nyikolaj Szergejevicsre gondoltam, arra gondoltam, bárcsak ne ajándékozta volna dédanyámnak a vörös korallokat, bárcsak ne lőtte volna szíven a dédapámat. A görnyedt, púpos Iszak Baruvra gondoltam, és arra, bárcsak ne hagyta volna el Oroszországot, és hogy dédanyám bárcsak ne tartóztatta volna fel miatta a vonatot. A szeretőmre gondoltam, arra a halra, s hogy ha nem hallgatott volna örökké, most nem kellene négykézláb mászkálnom egy terapeuta íróasztala alatt; láttam a terapeuta nadrágszárát, összekulcsolt kezét, éreztem a szagát, beütöttem a fejem az íróasztal lapjába. Összeszedtem az íróasztal alól a korallszemeket, kibújtam a napvilágra, és folytattam a szobában a gyűjtögetést, jobb kezemmel felcsippentettem és a bal kezembe, a többihez tettem a szemeket, és sírva fakadtam. Ott térdeltem a puha, tengerkék, mélykék szőnyegen, ránéztem a terapeutára, ő énrám, a székéből, amelyen összekulcsolt kézzel ült. Bal markom tele volt korallszemekkel, de körülöttem is világított és szikrázott még egy csomó, azt gondoltam, életem végéig se tudnám mind az összes korallt felszedni, képtelen volnék rá, gondoltam, ha halálomig szedegetném is őket. Felálltam. A terapeuta előrehajolt, felvette az íróasztalról a ceruzát, és közölte: - Mára befejeztük a vizitet.
        
        A korallokat a bal kezemből a jobb kezembe szórtam, kellemes, finom hangot adtak, valami kis kacagásfélét. Fölemeltem a jobb kezem, s a marék vörös korallt a terapeuta szeme közé szórtam. A terapeuta félrehajolt. A vörös korallszemek az íróasztalára záporoztak, és velük záporozott egész Pétervár, a Kis- és a Nagy-Néva, a dédanyám, Iszak Baruv és Nyikolaj Szergejevics, a vesszőkosárban fekvő nagyanyám és a szeretőm, az a hal, aVolga, a Luga, a Narova, a Fekete-tenger és a Kaszpi-tenger és az Égei-tenger, a Perzsa-öböl, az Atlanti-óceán.
        A világtengerek víztömege hatalmas, zöld hullámban csapott át a terapeuta íróasztalán, lerántotta őt székéről, sebesen emelkedett és áradt, magával ragadta az íróasztalt, hullámtarajai közül egyszer még felbukkant a terapeutai arc, aztán eltűnt, a víz zúgott és robajlott, áradt és dalolt, és tovasodorta a történeteket, tova a csöndet és a korallokat, visszasodorta őket a moszaterdőkbe, a kagylótelepekre, a tenger fenekére. Mély lélegzetet vettem.
        
        Egyszer még elmentem, hogy ránézzek a szeretőmre. Ott lebegett, tudtam én azt, sápadt hasával fölfelé a vizek áztatta ágyon. A fény olyan szürke volt, akár egy tó fenekén, hajába beletapadtak a porpamacsok, finoman remegtek benne. Azt mondtam neki: - Tudod, hogy a korallok megfeketednek, ha nagyon soká vannak a tenger fenekén - és azt mondtam még: - Ez az a történet, amit el akartam mesélni - de a szeretőm már nem hallhatta, amit mondok.

LENDVAY KATALIN fordítása