MARC PETIT

Oblomov helyettese



        A férfi az egyetlen használható padon ült, a B peron végén, a kék fenyő és az ormánycsöves ivókút között. Divatjamúlt, felhajtott karimájú amerikai kalapot viselt, kicsi, kerek szemüveget és meglehetősen hosszú, hegyes, őszbe hajló álszakállat. Színleg a térdén álló irattáskába bámult, közben azonban titkon felém sandított néhányszor, egyértelműen arra várva, hogy én tegyem meg az első lépést.
        - Mit keres itt? - kérdeztem bosszús arccal. - Nem látja, hogy az állomás zárva van?
        A férfi úgy tett, mintha nem hallotta volna a kérdést.
        - Már évek óta… Soha többé nem áll meg egyetlen vonat sem Guyencourt-sur-Noye-ban - tettem hozzá. - Egyébként ezt maga is könynyen ellenőrizheti: az összes vágányt felszedték!
        Az idegen még mindig nem szólt egy szót sem, elfordította a fejét, és fél kézzel ki-be kattintgatta táskája zárját.
        - Hé, maga! Tűnjön innen! - kiáltottam egy táblára mutatva. - Talán nem tud olvasni? Ez az állomás magánterület!
        A férfi végre méltóztatott felnézni, arcán azonban nyoma sem volt érzelemnek; ő is egy táblára mutatott, amelyről már félig lekoptak a betűk, és meglehetősen erős szláv akcentussal mormolta:
        - Feinwickeknek tilos a belépés… Biztos benne, hogy jogában áll ebben a kis kastélyban lakni, Pcsrlk elvtárs?
        Összerázkódtam a nevem hallatára.
        - Na de… honnan ismer engem? - hebegtem. - És mindenekelőtt ki maga?
        - Anatol Csomszkij, szolgálatára - emelte meg kalapját a férfi. - Hajdani népbiztos, kultúr- és sportfelelős Habarovszkban, jelenleg pedig a Kajmán-szigeteken székelő Inca-Cola céget képviselem.
        - Az Inca-Colát? A híres bolíviai-orosz-szicíliai sportklubot? - kiáltottam fel. - Amelyik tavaly elhódította a Hegyi-nagydíj trófeáját, a Coramine Glucose-t? Nos - fűztem hozzá anélkül, hogy lett volna időm mérlegelni szavaim súlyát - mit tehetek önért?
        Kalapjával a szívén Csomszkij úr felállt, odalépett hozzám, mint aki meg akar ölelni, és a fülembe súgta:
        - Helyettesítse Oblomovot!
        - Oblomovot? Jól hallottam? Grigorij Oblomovot? Aki a hegyvidék leggyorsabb kerékpárosának járó borsópettyes, mályvaszínű trikót viseli? De… miért kellene nekem, Pcsrlknek, a névtelen Vaszilij Pcsrlknek helyettesítenem Grigorij Oblomovot?
        - Ugyan már, ne szerénykedjen, kérem - fürkészett a szeme sarkából Csomszkij úr. - Talán nem nyerte meg valamikor a Jövő Körverseny egyik szakaszát, aminek a befutója a padiraci töbör mélyén van?
        - De igen, valóban - ismertem el sóhajtva. - 1977-ben… Hány éve már annak! Számoljon csak utána! Tudja, azóta, ahogy mondani szokás, nagyon…
        - …megindult a lejtőn! - mondta Csomszkij úr vihogva. - Pontosan! Vagyis jó esélye van arra, hogy megnyerje a következő szakaszt, elvtárs… bocsásson meg, a szokás hatalma, Pcsrlk urat akartam mondani. Nézze csak, eszébe jut erről valami?
        És átnyújtotta az Équipe egy régi számát, amit óvatosan húzott elő a táskájából. Szét sem kellett hajtanom, azonnal tudtam, miről van szó. Kissé megsárgult fotóm ott virított az első oldalon, felette öles betűkkel a cím: az amur bajnoka. Az Amur Bajnoka! Mit ki nem találtak azok az újságírók! Tudni kell, hogy itt Franciaországban soha senkinek nem sikerült sem kimondania, sem leírnia a nevemet (Guyencourt-ban csak "Basile" úrnak szólított mindenki, a postás, a hentes, a trafikosnő). Valamelyik riporternek elkeresztelt firkásznak juthatott eszébe kinyitni egy atlaszt, és megkeresni benne az országot, amelynek a bajnoki címét készültem megvédeni: az Oroszország keleti csücskében, a kínai határ közelében - egészen pontosan az Amur folyó nyugati partján - fekvő parányi autonóm tartományt, Birobidzsant.
        - Nem, ez képtelenség - szólaltam meg végül. - Már megmondtam: felszedték a vágányokat.
        Csomszkij úr előhúzott egy csekket a kabátja zsebéből. Megláttam a nullákat, és beleborzongtam.
        - Mi ez a szélhámosság? - kiáltottam fel. - És főleg miért kellene helyettesíteni Oblomovot? Ez nem törvényes!
        A férfi visszaült a padra, fejébe nyomta a kalapját, és mielőtt aláírta volna a csekket, egyetlen vonással még egy nullát rajzolt a többi mögé.
        - Ezt azért, nehogy elárulja a titkot!
        - Miféle titkot?
        - Oblomov soha nem létezett - mondta Csomszkij úr. - Oblomov csak egy szellem, az Inca-Cola csapatának közös találmánya. Mindennap másik versenyző játssza el a szerepét. Oblomovnak maszkírozni senkit sem nehéz: Oblomov kopasz, de sűrű, fekete, biciklikormány alakú tatár bajsza van. Ez a két vonás önmagában olyan látványos, hogy soha senki nem törődött Oblomov egyéb fizikai sajátosságaival. Néhanap olyan sovány, olyan vézna, mint maga; máskor meg olyan vállas, akár egy rögbijátékos, és olyan a combja, mint egy szumózóé. Tessék, itt a trikója, de nehogy elveszítse! Nyilván nagy egy kicsit, de gondolja csak el, rá kell mennie minden szóba jöhető, elképzelhető Oblomovra!… Ott van a nyelve hegyén, mégsem kérdezi meg: miért nem elég egyetlen Oblomov, miért kell húszat alkalmazni? A válasz egyszerű: valamennyi szakaszban egy friss, jó erőben levő Oblomov van versenyben. Lehet, hogy nem a bajnokok bajnoka, de megvan minden esélye. És az sem nagy baj, ha egyszer-egyszer lehagyják. A lényeg, hogy ne adja fel, még véletlenül se! A mezőny halad előre, a szakaszok és a nyertesek váltják egymást, Oblomov azonban marad. Kicsit olyan ő a csapatunknak, mint valami kabala, érti, Pcsrlk elvtárs? Egyfajta amulett, őrangyal!…
        Benne voltam a csávában. A csekk az ujjaimhoz tapadt. Százezer frank! Ennyit egy év alatt sem kerestem a nyúltenyésztéssel. Kissé nyugtalanul vetettem egy utolsó pillantást a nyúlketreceimre, amelyek ott sorakoztak a váróterem falánál, egészen az óra magasságáig. Négy óra volt. Csak annyi időm maradt, hogy előkészítsem a kerékpáromat, és beledobáljak néhány dolgot az útitáskámba, ha el akartam érni a fél hetes autóbuszt és vele apárizsi gyorsot. Utána pedig - Csomszkij úr mindenre gondolt! - helyjegyem volt az éjszakai vonatra, amely pontban reggel hatkor megáll velem Clermont-Ferrand-ban.
        - Issoire. Lempdes. Massiac. Saint-Flour. Saint-Chély d'Apcher. Aumont-Aubrac. Marvejols. La Canourgue. Sainte-Énimie. A befutó Floracban van, egy bájos városkában. Nehogy elveszítse az autóatlaszt! Különben eltévedne. Jaj, igen, majd' elfelejtettem, vigyázzon a mészkőfennsíkon: az út tele van gödrökkel, és még a kelleténél előbb érne le! Sok szerencsét, Vaszilij Terakovics!
        Hirtelen habozni kezdtem. Miért fogott el nyugtalanság Csomszkij úr utolsó szavainak hallatán? Mit idézett fel bennem az a hang, az a furán karikatúraszerű intonáció, ami egy húszas évekbeli fehérorosz taxisofőrhöz illett volna?
        Nem volt időm mélyebben elgondolkodni a kérdésen. A semmiből két fehér köpenyes, zselés hajú, piperkőc tekintetű férfi bukkant elő, odasiettek hozzám, az egyiknek a kezében hajnyíró gép, a másikéban púderpamacs. Egy pillanat alatt tökkopasz lettem, még Yul Brynnernél is kopaszabb, ellenben hosszú, tömött, lecsüngő állatszelídítő-bajuszt ragasztottak nekem.
        - Nézze meg magát a tükörben - suttogta az egyik bérenc.
        Felpillantottam… A mindenit, nemhogy hasonlítottam Oblomovra, hanem én voltam Oblomov! Megindultságomban elfelejtettem borravalót adni a fodrászoknak, dobogó szívvel a fészer felé indultam, ahol a kerékpáromat tároltam.
        *
        Reggel kilenckor, a rajt időpontjában nem volt senki Clermont-Ferrand-ban a Victoire téren, ahol a katedrális áll két fekete, csúcsos tornyával.
        Szóba elegyedtem több sarki kereskedővel, megkérdeztem tőlük, tudnak-e valamit a városukon áthaladó Tour de France-ról. Egyikük sem tudott semmit. Egy hentes fél füllel hallott valamit, de azt gondolta, a következő évi Tourról van szó. Az újságárus emlékezett, hogy két-három évvel azelőtt megálltak a versenyzők Clermont-ban. Megkérdeztem, ki nyerte a szakaszt. - Oblomov - mondta. - Hasonlított rám az a férfi? - kérdezősködtem tovább. - Meglehetősen - mondta az újságárus, és hátrább lépett -, csak éppen magasabb volt, jobban megtermett. - Én vagyok Oblomov - súgtam meg bizalmas hangon. - Valóban lefogytam egy kicsit. Tudja, a gondok… Képzelje, a Tour mezőnyét keresem! Lehet, hogy eltévesztettem volna a dátumot? Ellenőrizni kellene. Hátha valaki rászedett… Tart Équipe-et?
        - Sem Équipe-et, sem más napilapot - felelte a jóember, óvatosságból atelefon közelébe helyezkedve. - A lapterjesztők sztrájkolnak, nem olvasta az újságban?
        Látva, hogy mindjárt felemeli a kagylót, jobbnak véltem rövidre fogni arosszul indult beszélgetést.
        - Csak tréfáltam. Két Michelin-útikönyvet kérek, az Auvergne-t meg ATarn völgykatlanját - kiáltottam.
        Aztán meg sem vártam, míg visszaadja az aprót, kint termettem az utcán, felpattantam a biciklimre, és teljes sebességgel megindultam előre.
        
        *
        Mit tegyek? Vagy inkább mit tenne a helyemben Oblomov? Megpróbáltam higgadtan átgondolni a helyzetet. Két eset lehetséges: vagy valóság, ami történt velem, vagy álmodom. Ha álmodom, semmire sem kötelez, ha tovább tekerem a pedált. Ha ébren vagyok, és a valóságban tekerem a pedált, két eset lehetséges: vagy valóban Grigorij Oblomovnak hívnak, és akkor, mivel Grigorij Oblomovról azt tartják, hogy részt vesz a Tour de France-on, csak tovább kell tekernem a pedált, mintha mi sem lenne természetesebb; vagy pedig nem vagyok Grigorij Oblomov, és akkor (mondta volna magában Oblomov) ki akadályozhatná meg, hogy ez a szóban forgó valaki szerencsét próbáljon? Vagyis ha engem, az Oblomov szerepét játszó Vaszilij Pcsrlket valóban Vaszilij Pcsrlknek hívnak, illetve ha az ellenkezőjét feltételezzük, vagyis hogy valaki más vagyok (teszem azt, bizonyos Oblomov, aki Pcsrlk szerepét játssza), akkor valószínűleg az a legegyszerűbb, ha nem szegezek magamnak ilyesféle kérdéseket, hanem sebesen megindulok Florac irányába. Persze volt abban valami becsapásszerű, hogy egyedül kellett kerekeznem. De az sem elképzelhetetlen, hogy Csomszkij úr elfelejtette közölni velem: Clermont-Ferrand és Florac között időmérő futamot rendeznek. Ha nem így áll a dolog, akkor három eset lehetséges. Vagy elkéstem, a mezőny már elindult, és akkor még mindig remélhetem, hogy utolérem őket, ha belehúzok. Vagy korán jöttem, és akkor csak mennem kell tovább, hogy megőrizzem jelentős előnyömet a mezőny zömével szemben. Vagy pedig (gondolta volna Oblomov) ez a hétfő pihenőnap, és mi mást tenne ilyenkor egy Oblomov szabású nagy bajnok, mint hogy treníroz, bemelegíti az izmait, miközben kiismeri a másnapi utat?
        Nem volt választási lehetőségem: visszafordulni lehetetlen. Már rajta voltam a hajón, hogy Clermont-Ferrand híres szülöttét idézzem, Blaise Pascalt, az autóbusz és a salátaöntet feltalálóját, akiből időközben verhetetlen lettem, megpróbáltam ugyanis követni a szakasz útvonalát a szilárdan a kormányszarvra rögzített, nyitott, Auvergne-t bemutató Michelin-útikönyvemben, a legparányibb részletekre is figyelve, amint azt Csomszkij úr kérte.
        Ah, Nemessos négyszázegy méteres gall erődítménye, a pérou-i barlangok, a saint-alyre-i császárfák és kristályképző források! Aristide Barbier, aPetits-Gras utca és a foltbenzinben oldódó gumi! Mindent megnéztem, aGergovie-fennsíkot, Saint-Saturnint és Saint-Nectaire-t, ahol nagyszerű, Szibériában ismeretlen sajtot készítenek. Nem akartam elkerülni az út egyetlen nehéz pontját sem, sem a Jonas-barlangokat, sem a cotteuges-i földpiramist, sem a courgouli völgykatlant. Amikor felfedeztem a térképen a Cola-mine-sous-Vodable nevet, éreztem, hogy borzongás fut végig a gerincemen a második nyakcsigolyámtól a farkcsontomig, mint aznap, amikor a vasúti menetrendet olvasgattam a Montparnasse pályaudvaron, és a Touffreville-la-Corbeline-re meg a Plaimbois-du-Miroirra bukkantam. Boin-Plumoison! Pouilly-les-Nonains! Poule-les-Écharmeaux! Pire-sur-Seiche! Prez-sous-Lafauche, Ozenx-Montestruc, Ouville-la-bien-tournée, Pégairolles-de-l'Escalette! Valamennyi állomás közül csak a guyencourt-sur-noye-i volt eladó, de mindig nálam volt a noteszom, és esténként, lefekvés előtt, nyúletetés közben szívesen olvasgattam a neveket, ahogy mások régi szerelmes leveleket…
        Boldog voltam, hogy elkerülhettem a mezőnyt. A magányt nem viselem nehezen; versenyzés közben mindig a mások jelenléte zavart, miattuk nem tud az ember saját magára koncentrálni. Nem is beszélve a tolongásból fakadó kellemetlenségekről, a lökdösődésről, a jobbra-balra kanyargásról, amásikba csimpaszkodásról meg a várakozás közben ellopott askákról. És az izgatott tömeg az út két oldalán, amint egyfolytában az ember fülébe üvölti: - Nyomd a pedált! - Kutya élet, gályarabok maratoni versenye, és mindez mi végre? Két röpke puszi egy mazsorett arcára, sosincs idő ennél tovább jutni, hát még a végsőkig elmenni. A célba érkezés csak ámítás: másnap kezdheti az ember elölről az egészet, lapozhat tovább, mint mikor könyvet olvas, keresve valamit, ami sosem lesz meg, teljesen sosem, még akkor sem, ha meglátja a vége szót. Meg kell hagyni, nem voltam elégedetlen a sorsommal, még ha bebizonyosodik is, hogy nem sikerült megugranom, hanem előttem jár a sérülteket és kimerülteket felszedő kocsi - vagyis feladhatom, mert túlságosan lemaradtam, végleg elkéstem!
        
        *
        Nem töltött el lelkesedéssel a gondolat, hogy átvágjak a Gévaudan-fennsíkon. Röviddel azelőtt olvastam az útikönyvemben a Bestia hőstetteiről, s noha volt nálam egy tizenkét pengés svájci kés, igencsak tartottam tőle, hogy sem időm, sem lélekjelenlétem nem lesz használni, amennyiben egy kanyarban történetesen meglep, rám támad a szörny. Gyorsan kellett átjutni, gyorsan, kockáztatva, hogy összetöröm magam, a legfontosabb az volt, hogy útközben ne durranjon ki a kerekem: nem volt pótkerekem. Ha legalább az A75-ösön mehettem volna a sok borzalmasan kanyargó utacska helyett, amelyeket Csomszkij úr piros ceruzával jelölt be az autótérképen! Nem is beszélve a szakasz domborzatának félvulkanikus, félkarsztikus jellegéről: szétrázódott tőle mind a harmincnégy-harmincöt - szabadon álló, illetve összeforrt - csigolyám, amelyek (volt időm ellenőrizni) a gerincoszlopomat alkotják. Clermont-Ferrand-Florac! Ki gondolta volna, hogy ekkora tortúra! A rémisztően váltakozó mélyedések és buckák, sziklakémények, magmatelérek, zúgók, dolinák, eső vájta kis mélyedések, nem is beszélve asuvadásokról és a sötét lávaszemcsékkel pettyezett márgáról! Hála a Michelin-útikönyvnek, legalább új szavakkal gazdagíthattam noteszomat. Florac! Ez a név is nagyon tetszett, egy csinos, virágokkal teli városkát képzeltem kínjaim végére, a pódiumon délies akcentussal beszélő lány csókolna meg, Flore-nak hívnák, innom adna, vadonatúj trikót húzna a vállamra, aborsópettyes, mályvaszínű Oblomov-trikót, amit a hegyvidék leggyorsabb kerekpárosainak királya visel, a meredélyek saskeselyűje.
        Alighogy túljártam a Bestia eszén, alighogy kiértem a Parc-aux-Loups-ból a marvejols-i oldalon, máris kezdhettem birkózni a mészkőfennsíkkal. Megkímélem önöket a földrajzi magyarázattól: a táj westerndíszletre hasonlított, omladozó hegyek, sehol egy kocsma, de még csak egy fa sem, ami védene a napfénytől; már csak a sakálok hiányoztak. Sabot de Malepeyre-ben hirtelen egy csapat indián rontott rám üvöltve, mint a filmekben. Hamar körbevettek, s végül megértettem, hogy amit skalptáncnak véltem, csak egy csoport szurkoló baráti megnyilvánulása volt. Az Inca-Cola cég bérelt nekik egy chartergépet Cuzcóban vagy már Chihuahuában; a szervezők megbízottai - magyarázta nekem a törzsfőnökük, egy hórihorgas, tollas fickó - mindig a szakaszok útvonalának egyik fontos pontjára vitték őket, hogy énekszóval és tánccal tartsák Oblomovban az időnként alábbhagyó lelkesedést; ez volt a vissza nem térő pillanat a kerékcserére, a aska feltöltésére a szakasz legnehezebb része előtt, ami felfelé vitt a hegyoldalon vagy asivatagon át.
        Kedvem lett volna megkérdezni tőlük, hogy hol vannak a többiek, hogy lemaradtam-e, vagy előnyre tettem-e szert, hogy miért nem láttam a clermont-ferrand-i rajt óta sem követő autókat, sem reklámjárműveket, sem transzparenseket, de félő volt, olyan furának találnák a kérdést, hogy inkább nem tettem fel nekik, és tovább játszottam a szerepemet, mintha minden a legnagyobb rendben volna.
        Csak akkor kezdtem el igazán nyugtalankodni, amikor Sainte-Énimie-be, a Tarn partjára értem. A kutya sem törődött velem. Pedig kétség sem férhetett hozzá, Csomszkij úr bejelölte a térképen, a Tour arrafelé haladt, mielőtt balra fordulva a völgykatlanban ment volna tovább, Florac irányába, egy megyei úton, a 907/A-n. A versenyszakaszt megrendezték, mégpedig aznap rendezték, az indiánok voltak a tanúk rá, talán nem ismerték fel bennem bajnokukat több kilométer távolságból a szurkolóim?
        Hirtelen mintha Csomszkij hangját hallottam volna: - Pcsrlk elvtárs! - Hát lehet, hogy elfelejtettem ezt az édeskés, szinte turbékoló hangot - a parancsnokhelyettes hangját, a Bureja menti hegyekben meghúzódó tyrmai táborét, ahol kamaszkorom első éveiben raboskodtam családom többi férfi tagjával együtt, míg aztán, három évvel Hruscsov bukása után, végre eljutott a mi távol-keleti, messzi vidékünkre is hatalomra kerülésének híre, és ennek köszönhetően visszanyertem a szabadságomat! - Pcsrlk elvtárs, galambocskám - búgta a hang -, de szomorú is elválni! De oda se neki, légy nyugodt, fiam, látjuk mi még egymást, ígérem neked. Türelem kérdése!…
        Hirtelen hideg verejték ütközött ki a homlokomon. Kelepce! Hogyhogy nem gondoltam rá eddig? Oblomov csali volt, én pedig, szegény barom, bekaptam a horgot! Hány meg hány szerencsétlen sétálhatott bele a csapdába előttem - versenyszakaszonként egy, a politikai rendőrség bosszúra szomjas, régi tagjaival szövetkező maffiózók és bérencek bandájának áldozatai: ők rejtőztek az Inca-Cola cég mögött? Sztálin és az övéi likvidálták a krími tatárokat, a mordvinokat, a trockistákat, a női fodrászokat és a Kabardin-Balkar Köztársaság bélyeggyűjtőit. Most a hajdani birobidzsani kerékpárversenyzőkön volt a sor! Rajta voltam a listán, és duplán gyanús voltam múltam és családom múltja miatt!
        Habozás nélkül megszabadultam borsópettyes, mályvaszínű trikómtól, az Oblomov-trikótól, és csupasz felsőtesttel, nem törődve a fejemre tűző nappal, befordultam jobbra, a méjeani fennsík felé vezető utacskára, a kétségbeeséstől űzve, teljes erőbedobással tekerve a pedált.
        
        *
        A sivatag. Franciaország ez még? Az ember azt hinné, a Szaharában jár. Négyzetkilométerenként két lakos, bizonygatja az útikönyv. Már csak találkozni kellene velük. Hol rejtőznek? És a mintegy tizenkilencezer juh, amelyek az említett forrás szerint végig ott keringenek a réteg- vagy lemezszerűen felszínre került puszta mészkövön, valami ehető, fiatal hajtás után kutatva? A szomjúságtól cserzett lesz a bőröm, sehol egy kút, sehol egy patak, kocsmáról nem is beszélve. Kavics, kavics és sztyepp, ameddig a szem ellát, állatszőr. Dűnék, szétmállott kövek végtelen sivataga, dolinák, eső vájta kis mélyedések, zsombolyok, defekt. Lapos gumival, kimerülten tekerek tovább. Sehol egy macska, még csak egy sivatagiróka-fül sem, semmi. Mi ez a dobszó? A homok dobol? Florac, Flora, Pihen-les-Guines, Ozouer-le-Voulgis, Yssac-la-Tourette, Zouafques. Falvak, falvak, dűlők, ti álomszerű nevűek, meglátlak-e benneteket valaha, ott teremtek-e majd hirtelen, csodás módon előttem, valóságosan, lakhatóan? Kikerültök-e valaha a postai irányítószám-jegyzékből? Léteztek-e? Létezel-e, te virágnevű Florac, és te, Flora, te barna lány, te olívaolaj-illatú mazsorett, hallod, válaszolsz-e végül, vagy még sokáig kell folytatnom az egyre giccsesebb felsorolást, amelynek siettetnie kellene jöttödet? A nevek Potemkin-falvak - és én, ki vagyok én, Pcsrlk, Oblomov, hívjanak, ahogy tetszik, esküszöm, sosem ültem az ördög lován, amit velocipédnek hívnak? Aki csak a Clermont-Ferrand-Florac útvonal utolsó szakaszát ismerem, a Tarn völgykatlanát Saint-Énimie-től - egészen pontosan azt, amit nem lesz időm lefesteni, mert nem sikerült odáig eljutnom! Ígéret földje, álmaim oázisa, ó, pódium, ásványvíz, a mazsorett csókja a győztesnek, már késő, Mózes sosem éri utol a teknősbékát, a dobszó erősödik - hirtelen ott a karaván a látóhatáron, ott a völgy mélyén -, isten veletek, borjak, tehenek, a keselyűk itt köröznek a fejem felett, vége a gyakorlatnak, csak egy kelés marad belőlem a bal fenéken, mindez nem kitaláció, aközben jutott eszembe, hogy teleírtam ezeket az oldalakat: az írás mágikus dolog.

PACSKOVSZKY ZSOLT fordítása

Andrea Palladio: Villa Barbaro


ELŐZŐ oldal / E szám tartalma / Külföldi szerzőink / KÖVETKEZŐ oldal
Archívum / Nyitólap / Impresszum