CARL NORAC
Levél Adélie-nek
Félek ettől a századtól, Adélie. Mint egy fekete lyuk,
bele lehet esni. Lehet, hogy nem üti meg magát az ember,
de valami sose látott, örökre elfelejtett helyen feküdhet
ítéletnapig. Aztán császkálhat, tudod, olyan ez, mint az orgazmus.
Ismered ezt a fajta elkeseredettséget, ilyenkor még
az ügyetlenkedés is jobb a tétlen bambulásnál. Tudod, amikor
inkább felhúzódzkodsz, mint hogy ott maradj állva két tűz
között. Amit egykor bátorságnak neveztél, mára csak vékony
pára, amely a küzdelem szavait lepi.
A halott orca
Jóllehet maga az arc sugárzóan élő, a bal orca halott. Hogy
tudott ilyen hirtelen elsorvadni vagy legalábbis összeaszni?
Vajon a könnyek vagy öröm hiánya fintorította ilyenné?
Hiábavaló kérdés: így vagy úgy, mindenképpen el kell
távolítani. Egy kíváncsi nő odamerészkedik, és csókot
nyom rá, hogy érezze, milyen hideg, és hogy fest közelről.
Abban a pillanatban bele is szeret a halott arcú emberbe.
Az orca tehát mégis marad a helyén, élettelenül, érzéketlenül
az állkapocs mozgására, ám simogatásoktól érintve, immár örökre.
Az árnyéktalanok
Az árnyéktalanok eljönnek látogatóba, és költőnek neveznek
minket. És tényleg, sejtelmes szavainkat fehér kaviccsal felszórt
sétány övezi. Vendégszeretetből behívjuk elveszett barátainkat
a házba. Ekkor számon kérik, hogy mért nem fekszünk a lepedőn,
mint ahogy a tinta simul a papírra. Alighogy kilépnek és
becsukódik mögöttük az ajtó, szeretkezni kezdenek.
Másnap a hajnali derengésben utánuk lopakodunk,
elkapjuk őket, majd ruhájukat kezünkben tartva átadjuk
őket az első fénynyalábnak.
Kamaszkor
A család árnyéka megtölti a narancsszín szobát, és
ott dong az ablakokban. Minek fölemlegetni a szél
árulását, a tél vagy egy testvér visszatértét fejtegetni.
A kamaszkor vakon üt, ököllel.
Megcsavarodva, a ruhák tekerednek utána.
Ártó füvekből főtt álmok csendesítik vagy korbácsolják fel. Több tükör is hiányát mutatja, a felnőtt-körvonalak lángra lobbantják: a kamaszkor vakon üt, ököllel. Mint hullámok
csúcsán a taréj, vihartól reszket már a legkisebb szélre is,
dühünk az emberileg lehetségesűhatáráig dagad, miközben
a kamaszkor üt vakon, ököllel.
A romépítő
A végesség mindig bosszantott. A végtelen meg olyan
beláthatatlan, gondoltam. Nekifogtam hát romokat
építeni. Nem könnyű dolog ám rombolni, megelőzve
magát az alkotást. Építs egy falat, aztán döntsd le, hogy
hitelesebb legyen, tanácsolták többen. De hát mi végre
tennék olyasmit, ami az idő előjoga. Inkább másmilyet
csinálok, ami eleve inog, ami eleve rozzant, úgy, hogy
előtte nem düledezett, s miközben kezem majd gyurkálja
az agyagot, arcom pedig a szélbe tartom, friss leszek,
mintha a világ első reggele volna.
A szőrmebunda
Ez egy szőrmebunda, amely az őt összetartó varrás
ellenére sem fér a bőrébe. Meg lehet érteni: a vállak
ringása túlságosan is kiszámítható. Egyszer csak menekülni fog az unalomtól, és szétfeszítve az övet a semmibe
veti magát, ahol Rembrandt nyúzott ökre vár rá és
Soutine kóbor állatai.
Az újjászülető gyermekek
Semmi kavarodást nem fogunk okozni, jelentették ki
a szüntelen újjászülető gyermekek. Régebben kavicsok
voltak ők, melyeket a tengerbe hajítottak, s melyeket
aztán kivetett a víz. Szavak, melyek kitörtek az ajkak
szorító fogságából. Hullámtaraj ívei voltak ők, mikor
a tajték tévelyeg, keresve a sziklát, hol visszacsapódhat.
A test hajlatai voltak ők, a rés, a csodarajzás. Aztán,
miután ki merték jelenteni, hogy semmi kavarodást
nem fognak okozni, most, íme, szándékuk ellenére
visszatértek, folytatni szüntelen újjászületésüket.
