- Nem fogsz nagy változást látni az apádon - jegyezte meg Lady Moping, amint az autó befordult a megyei elmegyógyintézet kapuján.
        - Kórházi ruhában lesz? - kérdezte Angela.
        - Nem, dehogyis. A legjobb ellátásban részesül.
        Ez volt Angela első látogatása, ő javasolta, hogy menjenek.
        Tíz év telt el az óta az esős nyár végi nap óta, amikor Lord Mopingot elvitték. Zavaros, leginkább keserű emlék Lady Moping számára az a nap; szokásos évi kerti partiját tartotta, mely már eleve keserű emlék, de aznap még az időjárás szeszélyessége is közbeszólt. Gyönyörű, tiszta, reményekkel kecsegtető idő volt, egészen az első vendégek érkezéséig, amikor is hirtelen beborult, és süvíteni kezdett a szél. Egy ponyva szolgált menedékül; a márki elesett; pánikszerű rohangálás a párnákkal és székekkel; egy abrosz felröpült az ezüstfenyő ágai közé, csapdosta a szél az esőben, aztán kicsit kiderült az ég, a vendégek óvatosan kimerészkedtek az ázott gyepre; még egy szélroham, még húszpercnyi napsütés. Förtelmes délután volt, körülbelül hatkor tetőzött a borzalom, amikor Angela apja öngyilkosságot kísérelt meg.
        Lord Mopingnak bevett szokása volt öngyilkossággal fenyegetőzni a kerti mulatságokon. Abban az évben elfeketült arccal találták meg a narancsosban, a nadrágtartójával egy ágra akasztotta fel magát. Néhány szomszéd, aki ott keresett menedéket az eső elől, újra lábra állították, és még vacsora előtt eljött érte egy furgon. Azóta Lady Moping időnként meglátogatta az elmegyógyintézetben, ügyelt rá, hogy időben visszaérjen a teára. A történtekről nemigen beszélt.
        A szomszédok nem tartották megfelelőnek Lord Moping elhelyezését. Természetesen nem átlagos bennlakó volt. Az elmegyógyintézet külön szárnyában lakott, amely a módosabb elmebetegek elkülönítésére szolgált. Itt teljes mértékben kiélhették szeszélyeiket. Szabadon öltözködhettek (sokan elképesztő végletekbe estek), a legdrágább szivarokat szívhatták, és bevonulásuk évfordulóján bármely hozzájuk közel álló bennlakót meghívhatták egy zártkörű díszvacsorára.
        Mindezek ellenére az intézet messze nem tartozott a legelőkelőbb helyek közé; az elmaradhatatlan név: Megyei Elmegyógyintézet minden papírlapra rá volt pecsételve, ott díszelgett az összes gondozó egyenruháján, még egy feltűnő feliratot is festettek a főbejárat fölé, és ez mindenkinek valami rosszat juttatott eszébe. Időről időre, több-kevesebb tapintattal, barátai megpróbáltak Lady Moping figyelmébe ajánlani néhány tengerparti szanatóriumot, kiterjedt praxissal rendelkező, idegrendszeri problémákra és nehéz esetekre szakosodott gyakorló orvost, de Lady Mopingot mindezek hidegen hagyták; ha majd fia nagykorú lesz, ő bármit megváltoztathat, amit csak jónak gondol; de az asszony semmilyen késztetést sem érzett arra, hogy gazdasági helyzetét egy kicsit is aláássa; férje aljas módon elárulta az évnek azon a napján, amikor odaadó támogatásra szorult volna, úgyhogy Lord Mopingnak még így is sokkal jobb dolga van, mint megérdemelné.
        Néhány nagykabátos, magányos figura bóklászott csoszogva a parkban.
        - Ezek a bolondok az alsóbb társadalmi osztályba tartoznak - állapította meg Lady Moping. - Van egy nagyon szép kis virágoskert az olyanoknak, mint az apád. Küldtem is nekik tavaly néhány hajtást.
        Elhajtottak az épület tiszta, sárga homlokzata mellett az orvos külön bejárójához, aki az ilyen jellegű találkozók céljára fenntartott látogatók szobájában fogadta őket. Az ablakokat belülről rácsokkal és dróthálóval biztosították; nem volt kandalló; és amikor Angela idegességében megpróbálta elhúzni székét a radiátortól, rájött, hogy oda van csavarozva a földhöz.
        - Lord Moping készen áll a találkozásra - közölte az orvos.
        - Hogy van?
        - Ó, nagyon jól, örömmel mondhatom, nagyon jól. Nemrég csúnya megfázáson esett át, de ezt leszámítva kitűnő állapotban van. Sok időt tölt írással.
        Csoszogó, ugrándozó léptek hangját hallották közeledni a kikövezett átjáró felől. Az ajtón túl egy magas, durcás hang, melyben Angela ráismert az apjáéra, ezt mondta: - Mondom, hogy nincs időm. Jöjjenek vissza később.
        Egy szelídebb, enyhén vidékies hang válaszolt: - Ugyan, jöjjön már! Ez teljesen hivatalos találkozó. Addig marad, amíg akar.
        Ekkor az ajtó kivágódott (nem volt rajta sem zár, sem retesz), és Lord Moping belépett a szobába. Egy idősebb, teljesen ősz alacsony férfi kísérte, akinek kedvesség sugárzott az arcáról.
        - Ő Mr. Loveday, Lord Moping gondozójának szerepében.
        - Titkár - helyesbített Lord Moping. Komótosan kezet fogott feleségével.
        - Itt van Angela. Emlékszel Angelára, ugye?
        - Nem, nem éppen. Mit akar?
        - Hozzád jöttünk.
        - Rendkívül alkalmatlan időpontban jöttetek. Nagyon elfoglalt vagyok. Legépelte már a pápának szóló levelet, Loveday?
        - Nem, uram. Emlékezzen csak, megkért, hogy előbb az újfundlandi halászati adatoknak nézzek utána.
        - Valóban. Nem is baj, mivel úgy gondolom, az egész levelet újra kell szerkeszteni. Rengeteg új információ látott napvilágot ebéd óta. Rengeteg… Látja, kedvesem, mennyire elfoglalt vagyok. - Furcsa, nyughatatlan tekintetét Angelára szegezte. - Feltételezem, a Duna-ügyben jött. Jöjjön vissza később! Mondja meg nekik, hogy meglesz, minden meglesz, de még nem volt időm elég figyelmet szentelni a dolognak. Ezt mondja nekik!
        - Jól van, papa.
        - És különben is - tette hozzá Lord Moping meglehetősen ingerült hangnemben -, ez csak másodlagos fontosságú kérdés. Ott van az Elba, az Amazonas és a Tigris. Először azokkal kell foglalkozni, nemde, Loveday?… ADuna. Undorító kis folyó. Legszívesebben pataknak hívnám. Sajnos nem érek rá. Kedves, hogy meglátogattak. Ha rajtam múlna, tovább a szolgálatukra lennék, de be kell látniuk, mennyire be vagyok táblázva. Írjon jelentést róla. Ez az. A tényeket, feketén fehéren. - És ezzel elhagyta a szobát.
        - Látják - mondta a doktor -, kitűnő állapotban van. Kicsit kigömbölyödött, kitűnően eszik és alszik. Tulajdonképpen egyetlen porcikájára sem lehet panasz.
        Az ajtó ismét kinyílt, és Loveday jelent meg.
        - Elnézést, hogy újra alkalmatlankodom, uram, de attól féltem, hogy akisasszonyt talán elkeseríti, hogy lordsága nem ismerte meg. Ne vegye a szívére, kisasszony. Legközelebb majd szívesen látja önt. Csak ma van rossz passzban a rengeteg hátramaradt munkája miatt. Tudja, uram, egész héten a könyvtárban segítettem, és így nem tudtam legépeltetni őlordsága összes jelentését. És az indexelésbe teljesen belegabalyodott. Ennyi az egész. Nem akar ő semmi rosszat.
        - Milyen kedves ember - mondta Angela, amikor Loveday visszatért őlordsága szolgálatára.
        - Igen. Nem tudom, mitévők lennénk a jó öreg Loveday nélkül. Mindenki szereti, betegek, dolgozók egyaránt.
        - Jól emlékszem rá. Megnyugtató tudni, hogy ilyen jó gondozókra lehet szert tenni - mondta Lady Moping -, a sok tudatlan ember annyi butaságot összehord az elmegyógyintézetekről.
        - De Loveday nem gondozó - közölte az orvos.
        - Ugye nem mondja komolyan, hogy ő is dilis? - hitetlenkedett Angela.
        Az orvos helyesbített.
        - Ő is bennlakó. Meglehetősen érdekes eset. Harmincöt éve van itt.
        - De még sosem láttam nála normálisabb embert - mondta Angela.
        - Minden jel arra utal - mondta az orvos -, és az elmúlt húsz évben akként is kezeltük. Ő a lelke ennek a helynek. Természetesen nem privát beteg, de megengedjük, hogy szabadon érintkezzen velük. Kitűnően biliárdozik, bűvésztrükköket mutat be a koncerten, megjavítja a lemezjátszóikat, kiszolgálja őket, segít a keresztrejtvényeikben és más, ööö, hobbijaikban. Engedélyezzük, hogy kisebb borravalókkal honorálják Loveday szolgálatait, úgyhogy mostanra már minden bizonnyal kisebb vagyont halmozhatott fel. Még a legproblémásabbakkal is megtalálja a hangot. Valóságos kincs ez az ember.
        - Na igen, de miért van itt?
        - Hát ez igen szomorú történet. Fiatal korában megölt valakit, egy fiatal nőt, akit aligha ismert. Lelökte a bicikliről, és megfojtotta. Azonnal feladta magát, és azóta itt van.
        - De most már biztos teljesen ártalmatlan. Miért nem engedik ki?
        - Azt hiszem, ha ez bárki érdekében állna, kiengednénk. Nincsenek rokonai egy plymouthi mostohanővért leszámítva. Egy időben eljárt látogatóba, de már évek óta nem jött. Mr. Loveday tökéletesen boldog itt, és biztosíthatom önt, hogy mi egy szalmaszálat sem fogunk keresztbe tenni azért, hogy elmenjen. Túlontúl hasznos ő nekünk.
        - De ez így mégsem igazságos - ellenkezett Angela.
        - Gondoljon csak az apjára - felelte az orvos. - Mihez kezdene, ha Loveday nem titkárkodna neki?
        - Akkor sem igazságos.

        Angela elhagyta az elmegyógyintézetet, de nyomasztotta az igazságtalanság. Anyja semmi együttérzést sem tanúsított.
        - Gondolj bele, bezárva lenni egy diliházba egész életedre!
        - Fel akarta akasztani magát a narancsosban a Chester, Martinék szeme láttára - válaszolt Lady Moping.
        - Nem a papa, Mr. Loveday.
        - Nem is ismerem.
        - De igen, az a bolond, akit megbíztak, hogy vigyázzon papára.
        - Apád titkára. Szerintem rendes ember, és mintha neki találták volna ki ezt a munkát.
        Angela egy időre függőben hagyta a kérdést, de újra visszatért rá másnap ebédnél.
        - Anya, hogyan lehet valakit kihozni a diliházból?
        - A diliházból? Te jó isten, kislányom, remélem, nem arra célozgatsz, hogy hozzuk haza az apádat?
        - Nem, nem. Mr. Lovedayre gondoltam.
        - Angela, úgy tűnik, te teljesen meghibbantál. Látom, hiba volt, hogy elvittelek arra a tegnapi kis látogatásra.
        Ebéd után Angela bevetette magát a könyvtárba, és hamarosan teljesen elmerült az elmebetegekre vonatkozó jogszabályok tanulmányozásában.
        Az anyja előtt nem hozakodott újra elő a témával, de két héttel később, amikor felmerült, hogy apja bevonulásának tizenegyedik évfordulójára el kellene vinni néhány fácánt, Angela szokatlanul készségesen vállalkozott afeladatra. Anyja valami mással volt elfoglalva, úgyhogy nem fogott gyanút.
        Angela kis autójával elhajtott az elmegyógyintézethez, és miután beadta a szárnyasokat, Mr. Lovedayt kérette, aki épp azzal foglalatoskodott, hogy koronát készítsen egy társának, aki folyton csak azt várta, hogy mikor koronázzák Brazília császárává. Mr. Loveday félbehagyta munkáját, hogy néhány percre abban az örömben lehessen része, hogy Angelával beszélgethet. Angela apjának egészségéről és hangulatáról beszélgettek. Egy idő múlva Angela rákérdezett:
        - Soha az életben nem akar innen kijutni?
        Mr. Loveday rátekintett gyengéd, kékesszürke szemével.
        - Már nagyon jól hozzászoktam az itteni élethez, kisasszony. Megszerettem ezeket a szegény embereket itt, és azt hiszem, engem is sokan megkedveltek. De legalábbis hiányoznék nekik, ha elmennék.
        - De arra soha nem gondol, hogy újra szabad legyen?
        - Dehogynem, kisasszony. Gondolok rá, majdnem mindig arra gondolok.
        - Mihez kezdene, ha kikerülne? Csak van valami, amit szívesebben csinálna, mint hogy itt tengődik?
        Az idős ember kényelmetlenül fészkelődött.
        - Tulajdonképpen hálátlanságnak tűnik, de nem tagadhatom, kisasszony, kedvem lenne egy kis kiruccanáshoz, mielőtt még olyan öreg leszek, hogy már élvezni sem tudom. Azt hiszem, mindenkinek megvannak a maga titkos vágyai, és nekem is van egy, amit nagyon szeretnék megtenni. Ne kérdezze, mi az… Nem tartana soká, de határozottan úgy érzem, ha kaphatnék egy napot vagy akár egy délutánt, hogy megtegyem, akkor nyugodtan halhatnék meg. Akkor könnyebben be tudnék illeszkedni újra, és könnyebb szívvel tudnám itt ezeknek a szegény ördögöknek szentelni az életemet. Igen, határozottan így érzem.
        Angela szemébe könnyek gyűltek azon a délutánon, ahogy hazafelé hajtott.
        - Meglesz a kiruccanása, ha addig élek is.

        Attól kezdve néhány hétre Angela élete új célt kapott. Szokásos ház körüli tennivalóit úgy végezte, mintha a fellegekben járna, és szokatlanul viszszafogott volt, anyja nem kis aggodalmára.
        - Biztos szerelmes a lány. De remélem, nem az a tuskó Egbertson fiú az.
        Angela rengeteget olvasott a könyvtárban, és kérdésekkel ostromolt minden vendéget, akiről csak sejteni lehetett, hogy valamennyi köze van akár a jog-, akár az orvostudományhoz. Nagyfokú érdeklődést tanúsított Sir Roderick Lane-Foscote, az ügyvédi kamara tagja iránt. Az olyan szavak, mint: ideggyógyász, ügyvéd vagy kormánytisztviselő, most olyan varázslatosnak tűntek Angela számára, mint korábban az, hogy színész vagy profi birkózó. Élete célt kapott, és még a vadászidény vége előtt győzedelmeskedett. Mr. Loveday visszanyerte szabadságát.
        Az elmegyógyintézeti orvos vonakodott ugyan, de igazi ellenállást nem tanúsított. Sir Roderick írt a belügyminisztériumnak. A szükséges iratokat aláírták, és végül eljött a nap, amikor Mr. Loveday búcsút intett az otthonnak, ahol annyi hasznos évet töltött el.
        Távozását némi ceremónia kísérte. Angela és Sir Roderick Lane-Foscote az orvosokkal egyetemben a tornateremben felállított emelvényen ültek. Alattuk pedig összesereglettek mindazok, akikről az intézetben úgy gondolták, elég erősek ahhoz, hogy kibírják az izgalmakat.
        Lord Moping, miközben választékos kifejezésekkel tolmácsolta sajnálkozását, arany cigarettatartóval ajándékozta meg Mr. Lovedayt a módosabb elmebetegek nevében, akik császárnak képzelték magukat, kitüntetések és nemesi rangok záporát zúdították rá. A gondozók ezüstórát adtak neki, az ingyen bennlakók többsége pedig könnyekre fakadt a búcsúnapon.
        A délután legjelentősebb eseménye a doktor búcsúbeszéde volt.
        - Emlékezzen rá, hogy mi itt mindig a legjobbakat kívánjuk önnek. Olyan szoros kötelékek fűzik önt hozzánk, hogy sohasem fogjuk elfelejteni. Az idő múlásával egyre inkább adósainak fogjuk érezni magunkat. Ha a jövőben bármikor megelégelné az odakinti életet, ide mindig szívesen várjuk vissza. Bármikor visszaléphet posztjára.
        Vagy egy tucatnyi, a bánattól különböző mértékben letört elmebeteg ugrándozott, kacsázott utána lefelé az úton, amíg a vaskapukat kinyitották, és Mr. Loveday kilépett a szabadságba. Kis útiládáját már elküldték az állomásra; ő úgy döntött, gyalog megy. Nem verte nagydobra terveit, de jól el volt látva pénzzel, és az általános vélemény szerint biztos Londonba megy majd egy kicsit kikapcsolódni, mielőtt meglátogatná mostohanővérét Plymouthban.
        Mindenki legnagyobb megdöbbenésére még két óra sem telt el szabadulása óta, amikor visszatért. Furcsán mosolygott, gyengéd, önérzetes mosolylyal.
        - Visszajöttem - közölte az orvossal. - Azt hiszem, most már végleg itt maradok.
        - De Loveday, ilyen rövid szabadság! Hiszen még alig lelhette benne örömét.
        - Ó, dehogynem, köszönöm, uram, nagyon is örömömet leltem benne. Csak erre az egy kis ajándékra vágytam az évek során. Rövid volt, de igazán nagyon élvezetes. Ezután újra neki tudok látni a munkámnak mindenféle hiányérzet nélkül.
        Az elmegyógyintézettől fél mérföldre, az út mellett később elhagyott biciklit találtak. Női kerékpár volt, meglehetősen ősi darab. Nem messze tőle, az árokban megfojtott fiatal nő teste feküdt, aki teára igyekezett haza, és történetesen megelőzte Mr. Lovedayt, aki épp arra sétált, kínálkozó alkalomra várva.

BENKŐ ÉVA fordítása