A nap ragyogóan sütött be a szobába, és Antonio csodálkozott, miért volt most olyan nehéz ébredéskor kezének enyhe remegését csillapítania. Vagy csak képzelődött? Keze nyugodtan feküdt az ágy karfáján, miközben a kézfejéből kiinduló nyomás semmit sem enyhült, és Antonio arra gondolt, hogy talán már az este is így aludt el. Reggelizés közben úgy érezte, mintha édesanyja figyelné, ahogy megfogja a csészét, és amikor a szájához emelte, talán ezért loccsantotta ki ügyetlenül a kávét. Hallotta, ahogy a húga mulatott rajta, míg az anyja röviden rendre nem utasította, mintha valami szokatlan történt volna vele, Antonióval. Egyszerűen arról volt szó, hogy a csésze most is, mint mindig, túl tele volt, de mért is ne nevessen egy húg, ha a bátyja ügyetlenkedik. Antonio egyetértő pillantást vetett a húgára, percekkel később már a motorbiciklijén ült, maga mögött hagyta az előkertet, és miközben jobb lábával ellökte magát a kapuvastól, már kinn is volt az utcán.
        Haja lobogott a szélben, ahogy a kávéházhoz közeledett. A hosszan elnyúló épület, amelyben egy tisztító és egy dohánybolt is volt, a nagy kereszteződésnél feküdt, és Antoniónak az volt a szokása, hogy mielőtt élesen jobbra kanyarodott, megérintette hátsó kerekével a járda szélét, és a vakmerőség jeleként még a csípőjével is rásegített. Az így támadt centrifugális erőt elegánsan lefékezte, a sebességet viszont, amin a produkció sikere múlott, meg tudta tartani. Újra és újra előadta ezt a mutatványt, és aki látta, be kellett ismernie, hogy volt benne kockázat. Most azonban teljesen üres volt a kereszteződés, Antoniónak nem volt semmi oka, hogy lassítson és körbenézzen, tehát ment, és bár megérintette a járdaszegélyt, sőt a merész csípőrántás sem maradt el, a legcsekélyebb mértékben sem pördült ki oldalra, ment tovább egyenesen, neki a házfalnak.

        - Nincs semmi baj - mondta az apja, amikor Antonio sietve felállt az asztaltól. Ragtapaszt viselt a jobb oldali szemöldöke fölött, és már megint, akárcsak délelőtt, a motorbiciklijét bütykölte, amelyet kissé megviselt, amikor nekiütközött vele a házfalnak. A kormányt is alig lehetett megmozdítani, Antonio megpróbálta rendbe hozni, két kézzel rángatta, ami nyilván fárasztó volt. Az anyja aggódó pillantást vetett az apjára.
        - Nincs semmi baj - ismételte az apa.
        Június közepe volt. A nap meredeken tűzött a betonvillákra, szikrázott, és a ház árnyékában, egy csövekből összeillesztett szélfogó mögött üldögélt a Mambrini család az ebédlőasztal körül. Az anyja felállt, hogy kihozza a cukrot és a kávéscsészéket, és csodálkozott, miért gondolkodik el azon, amit előbb az apa csak úgy mellékesen, anélkül, hogy felnézett volna, szinte magának mondott.
        Nem volt semmi ok az aggodalomra. Igaz, Antonio nekihajtott egy ház falának, de szerencsére még időben elkezdett fékezi. Vagy az is lehet, hogy az a kuka fogta fel valamelyest a becsapódás lendületét, amely fölött átrepült? De az sem kizárt, hogy az első kerék és a kormányrúd, melyet az utolsó pillanatig nem engedett el, szóval hogy maga a motorbicikli óvta meg Antoniót attól, hogy arccal vágódjon a falnak. Bár jó kis monoklit szerzett magának a jobb szeme fölé, de egyébként, "Istennek hála", gondolta az anyja, nem történt nagyobb baj.
        Még ebben a hónapban meg kellett kezdeni az érettségihez szükséges vizsgákat. Mostanában többnyire erről beszéltek, és Antonio anyja nem minden büszkeség nélkül árulta el, hogy egy halom jegyzetet talált.
        - Antonio pedig kívülről megtanulta őket - mondta.
        Úgyhogy remélhetőleg, fűzte hozzá, most is bravúrosan venni fogja az akadályt.
        Az apa helyeselt, a húg az almáját ropogtatta, és mindenki Antonióra figyelt, nézték, ahogy a kalapáccsal és villáskulccsal hadonászik. Hiába. A kereket nem lehetett lecsavarozni, a kormányrúd is olyan maradt, amilyen volt, negyvenöt fokos szögben elgörbült. Antonio az erőlködéstől kivörösödve végül is föladta, visszament az asztalhoz, és mohón kortyolni kezdte a narancslevet, amelyet édesanyja odakészített neki.
        Két hét múlva, az anya nem csalódott, Antonio minden vizsgát bravúrosan letett.
        Az apa kocsival ment érte az iskolába. Ahogy végigmentek Bastia főutcáján, olyan volt, mint egy csendes győzelmi menet, otthon pedig virágok fogadták Antoniót. Mindenki őt ünnepelte, még a húga sem mosolygott gúnyosan, miközben koccintottak. Spumantet ittak, és valamikor így szólt az anya:
        - Antonio megérdemelné, hogy vegyünk neki egy új motorbiciklit.
        Az apa, mintha várta volna ezt a megjegyzést, a zakójáért nyúlt, amelyben a pénztárcája volt. Valamit mondott Antoniónak, aztán mind a ketten kimentek, és a régi motorkerékpárt úgy, ahogy volt, az elgörbült első kerékkel és az elferdült kormányrúddal, berakták a kocsi csomagtartójába.
        Az új motorbicikli, amellyel visszajöttek, kék volt, a motor másfél lóerővel erősebb, mint a régi, a cilindert pedig művészien kivitelezett krómszegéllyel fedték le, így Antonio nem érhetett hozzá. Gyakran égési sérülésekkel járt, amikor kanyarodás közben odaszorította a vádliját, hogy lassítás nélkül is meg tudja tartani a motorbiciklit. Igen, ez volt most is minden büszkesége, hogy miközben élesen jobbra kanyarodott, képes volt elegánsan megfogni az elkerülhetetlen pörgést. Most is az volt minden vágya, hogy véghezvigye a vadonatúj géppel ezt a mutatványt.
        - Légy óvatos - mondta az anya.
        Antonio elhagyta a szülői ház előkertjét, és miközben jobb lábával ellökte magát a kapuvastól, már kinn is volt az utcán. Haja lobogott a szélben, közeledett a kávéházhoz. A kereszteződésben nagy volt a forgalom, kénytelen volt lassítani és egy futó pillantással körbenézni, majd miután megtette, ment, a merész csípőrántás most sem maradt el, ment anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben kipördült volna, ment tovább egyenesen, neki a házfalnak.

        Alig félórával később az apa a kórház várótermében ült a fiával, és figyelmesen hallgatta az orvos magyarázatát, aki arról igyekezte meggyőzni, hogy Antoniót alaposan ki kellene vizsgálni. Gyanakodott valamire, amit Mambrini nem értett. A fej hátsó részén összevarrták a sebet, kitisztították a horzsolásokat a vállán, és bekötözték.
        Antonio mosolygott, amikor ismét keresztülhajtottak Bastia főutcáján, és észrevette, hogy az apja szándékosan kikerüli a kávéház előtti kereszteződést, két utcával előbb elkanyarodott. Egy gyártelep mellett haladtak el, majd kukoricaföldek mentén, és Antonio csodálkozott, hogy akerülő ellenére milyen gyorsan elérték az előkertet és a garázst. Az apa kihúzta aslusszkulcsot, egy-két pillanatig csendben ültek egymás mellett. Antonio mondani akart valamit. Vagy csak az új, egyébként roncstelepre való motorkerékpár látványa, ahogy oda volt támasztva a falnak, ráadásul úgy, hogy az apa nem tudott rendesen beállni a garázsba, a lökhárító csak úgy lógott a levegőben, talán ez a látvány keltette Antonióban azt az érzést, hogy magyarázattal tartozik az apjának?
        - Sajnálom - mondta, miután összegyűlt a család a konyhában. - Sajnálom - ismételte, de apja intett, mintha azt kívánná, hogy ne beszéljenek többet róla.
        Azon töprengtek, hogy vajon éjszakára is ott kell-e maradnia Antoniónak a perugiai klinikán, ahová az orvos utalta, miközben mindenki azon igyekezett az asztal körül, hogy csillapítsa a nyugtalanságot. A húg bemutatta legújabb CD-jét. Roberto Zucchero, a rocksztár felvétele volt, és mielőtt elcsendesedtek volna az utolsó taktusok a házban, az apa és a fiú már úton is volt Assisi felé. Elérték a gyorsforgalmit, majd továbbhajtottak északnyugati irányban.
        Hogy mivel is foglalkozott az anya egész nap, este ő maga sem tudta megmondani. Csak annyit tudott, hogy segített a lányának megpucolni az ablakot, és hogy a piszkos kendőket bedobta a mosógépbe. Leginkább a telefon közelében tartózkodott, és csak késő délután tudta meg az apától, hogy Perugiában marad, úgyhogy legyen türelemmel. És mi van Antonióval? Erről nem beszéltek. Az apa szavaiból arra lehetett következtetni, hogy Antonio még a klinikán van, és hogy minden valószínűség szerint alaposan kivizsgálták. Arra, hogy aludjon, nem is gondolt az anya, Laurát pedig rábeszélte, hogy menjen el egy diszkóba. Másnap Laura az egész napot a szobájában töltötte, miközben édesanyja a kertben foglalatoskodott. Este újabb telefonhívás és ismét ez a kínzó várakozás, amíg Marisa Vanucci, épp, amikor néhány másodpercre elaludt, meghallotta az érkező kocsi hangját. Már sötét volt, tisztán hallotta az ismerős lépéseket, ahogy közeledtek a ház ajtajától az előszobán át a lépcsőig. Antonio most is a szokásos tornacipőjét viselte, és felment a szobájába. Vagy talán tévedett, mert a deszkalépcső nyikorgása hirtelen abbamaradt?
        Marisa Vanucci az ágyon feküdt. Várta, hogy a bejárati ajtó másodszor is kinyíljon, mert az apa, miután beállt az autóval a garázsba, azonnal hozzá menne, hogy közölje vele a kivizsgálás eredményét. De semmi hasonló nem történt, és egy kis idő után világossá vált a számára, hogy az apa minden bizonnyal a konyhai bejáratot használta.
        "A dolgozószobában fog aludni", gondolta Marisa Vanucci, és jó jelnek vette, hogy nyilvánvalóan egyikőjük sem akart zajt csapni.

        - Nincs semmi baj - mondta másnap reggel az apa, és hogy nyomatékot adjon kijelentésének, azt javasolta, hogy mihelyst a zúzódások és a horzsolások begyógyulnak, küldjék el Antoniót három hónapra külföldre. Legjobb lenne Londonba, ott javíthatna az angolján.
        Mindenki egyetértett vele, és Antonio - mindenesetre úgy tűnt - lelkesen támogatta az ötletet. Vett magának egy új öltönyt, és az apa megígérte, hogy rendszeresen küld majd neki csekket. A húg egy londoni térképet ajándékozott neki, és augusztus végén eljött az idő: Antonio ott állt teli bőröndökkel a kavicsos úton, meghallgatta anyja utolsó tanácsait, és miután apja kihozta az autót a garázsból, a Mambrini család beszállt.
        A repülőtérre húsz perc alatt jutottak ki. Elérték a mandulafenyőkkel szegélyezett sétányt, elhaladtak a márványtömbökből készült kapu mellett, és látták, ahogy leszáll az a kicsi, kétmotoros repülőgép, amellyel Antonio először Milánóba, majd négyórás várakozás után Anglia felé repül tovább. A gép úgy szállt le a kifutóra, mint egy távirányítós játék, először nyugat felé távolodott, aztán egy hirtelen kanyarral megfordult. Miután odatolták a lépcsőt és kinyitották az ajtót, a nyílásban megjelent egy légikisasszony, integetett valakinek, és beletelt néhány pillanatba, amíg az első utasok is felbukkantak, beszélgettek, és a lépcső alján megálltak.
        - St. Egidio éppenséggel nem Milánó - mondta az apa, és az anya észrevette, hogy Antonio azon igyekszik, hogy nyugalomban tartsa a kezét. Pontosabban: látta, ahogy fia a bal kezével odakap a jobbhoz, elengedi, hogy aztán megint átkulcsolja, és lehetőleg úgy, hogy ezt a család többi tagja elől eltitkolja.
        A húg arra a néhány emberre mutatott, akik az információs ablaknál álltak, és megjegyezte, milyen élvezet lesz Antonio számára, hogy szinte kettesben utazhat a légikisasszonnyal.
        - Vigyázz magadra - mondta.
        Antonio nevetett. Felemelte a bőröndjét, és emlékeztette a szüleit, hogy megígérték, nem várják meg az indulást. Biztosította őket, hogy amint lehetséges, telefonál Londonból. A család sietve hagyta el a csarnokot, és amikor odaértek a kijárati üvegajtóhoz, a húg még egyszer visszafordult.

        Aki a két testvért összehasonlította, be kellett ismernie, hogy Laura nem éppen sovány. Bár: a válla keskeny volt, az arca finom és arányos, széles csípőjét pedig ügyesen eltakarta egy hosszú szoknyával vagy egy zakóval. Antonio szőke volt, erős, mégis visszahúzódóbb, mint a húga, akinek éleselméjűségét és talpraesettségét néha nem volt könnyű elviselni. Antonio két évvel volt idősebb a húgánál, akiről azt állították, hogy nem szívesen téveszti szem elől a bátyját. Ez persze túlzás, de büszke volt rá, és nem véletlen, hogy még órákkal azután is, hogy elbúcsúztak Antoniótól a repülőtéren, és Bastia főutcáján haladtak végig, és még akkor sem tudott úrrá lenni a benne feltámadó furcsa érzésen, amikor bement egy bárba. Mintha valami húzta volna a gyomra tájékán, úgyhogy mikor előzőleg becsengetett az egyik barátnőjéhez, és meghallotta közeledő lépteit az előszobában, azon nyomban sarkon fordult.
        A bár dugig volt emberekkel, habozott, hogy bemenjen-e. De szomjas volt, ezért odament a pénztárhoz, hogy vegyen egy kólát. Negyed tizenegy volt, és Laura arra gondolt, hogy Antonio most valószínűleg egy taxiban ül London egyik utcáján.
        "Talán már telefonált", gondolta.
        Egy darabig ott állt a pultnál, a tükörben nézte a háta mögötti tolongást. A bejáratnál ártalmatlan tülekedés. Hangos zene szólt egy nagyon alacsony teljesítményű hangfalból. És mintha valamit ott felejtettek volna az útban, hogy néhány fiatal újra és újra megbotoljék benne? Laurának először úgy tűnt, mintha egy térdmagasságú tárgy volna, amelyet többször is arrébb rúgtak, alighanem egy bőrönd, amelyet aztán valaki rendszeresen visszaállított egy székhez. Laura látta a kezet, amely megragadta a fogantyút, majd viszszafordult, felemelte a poharát, hogy megigya, ami még benne maradt.
        Szürke műanyag bőrönd két harsogóan piros szíjjal? Csodálkozott, hogy lehet, hogy itt, éppen ebben a bárban egy ugyanolyan bőröndöt, egy vörös szíjas, szürke bőröndöt pillant meg, mint amilyet Antoniónak Folignóban vásároltak, és ismét valami furcsa nyomást érzett a gyomra tájékán. Le kellett ülnie, közelebb húzódott a pulthoz, közben igyekezett megtartani az egyensúlyát, mert a szék ingott, és ellenállt a kísértésnek, hogy még egyszer a tükörbe nézzen.
        Fölösleges is lett volna, mert már régóta tudta, hogy Antonio az, aki állandóan a bőrönd után nyúlkál. A leghátsó sarokban ült, napszemüveget viselt, és minden bizonnyal a tömegnek, amely ugyanúgy terhére volt, mint a húgnak, és a hangosbemondóból recsegő zajnak köszönhetően kényszerűen védve érezhette magát.

        Egyetértettek abban, hogy semmiért nem tesznek szemrehányást Antoniónak, akkor sem, ha ez a türelem már túlzottnak tűnt. Mert végül is: mit várjon az ember egy tizennyolc éves fiútól, aki a nap nagyobb részét legszívesebben azzal tölti, hogy a heverőn üldögél? Mindezt kényelmességgel vagy akár lustasággal is lehetett volna magyarázni. Hónapokkal ezelőtt Antonio még különösen vállalkozó kedvében volt, a könnyelműségig vállalkozó, ezt bizonyítja a motorbiciklis ügy is, és természetesen más, hasonló korú fiatalokkal is találkozgatott a bárban.
        - Azt teszel, amit akarsz - mondta az anyja. - És ha pénzre van szükséged, vegyél a pénztárcámból.
        Antonio egy pillanatig mozdulatlanul ült, majd rendkívül lassan felemelkedett. Kicsit görnyedten tartotta magát, ami feltűnt az anyjának, és amikor megtalálta a pénztárcát, hosszasan kotorászott benne. Aztán az anya hallotta, hogy becsapódik a bejárati ajtó. A hálószobába ment, egy darabig a porszívóval bíbelődött, majd amikor visszament a nappaliba, Antonio, aki az imént elment hazulról, hogy a barátaival találkozzék, ismét ott ült a heverőn.
        - Ne haragudj - mondta, mintha magyarázatot próbálna adni, hogy így vágjon anyja szava elé. - Ne haragudj, olyan különös nyomást érzek mind a két kezemben. Amikor elalszom vagy felébredek, alig tudom elfojtani bennük a remegést.
        Vacsora közben feltűnt Antoniónak, hogy anyja milyen figyelmes, és ahogy máskor is, rászólt a húgára, aki azon szórakozott, hogy ő kiloccsantotta a kávét a csészéjéből. Az anya örült, hogy bár azzal, hogy rászólt Laurára, felhívta a figyelmet Antonio ügyetlenségére, az apa nem reagált a történtekre.
        Az elkövetkező napokban az anya különös figyelemmel ápolta a család mindennapi szokásait: ha az apa előbb akarta kihozni a kocsit a garázsból, mint kellett volna, az anya figyelmeztette, hogy legyen tekintettel arra a pár percre, amit reggelizés közben együtt töltenek. Az anya megkérte Laurát, hogy rakjon rendet a szobájában, mert a sarokba behajigált dolgoktól már az ablakot is alig lehet kinyitni, és ami még soha nem fordult elő, az új tanévről kezdett vele beszélgetni. Kifaggatta a lányát erről-arról, és azt mondta, itt az ideje, hogy Laura elhatározza, milyen pályát választ magának.
        - Antonio - mondta az anya - mindig tudta, mi akar lenni. - És a lánya kérdésére: - Na és mi? - azt válaszolta: - Építész.
        Ezt állítólag már az apjával is megbeszélték, és Antonio most azon töpreng, melyik egyetemre menjen. Az anya örült, hogy Antonio megint gyakrabban eljár a bárba, a lányának pedig megtiltotta, hogy kémkedjen a bátyja után.
        - Hadd tegye azt, amit akar. Még az is jobb, ha ott ül barátaival egy sarokban, mintha itt kuksol egyedül a heverőn - mondta az anya. Arról viszont szívesen beszélt volna vele, miért nem veszi le újabban soha a napszemüvegét.
        Egy este, amikor brusettát ettek, hozzá, mint mindig, mozzarellát bazsalikommal és paradicsommal, szóval egy este az anya megvárta, amíg a nap már nem sütött be a konyhaablakon, minden sápadtabbnak és elmosódottabbnak látszott, és minden adva volt ahhoz, hogy jobb belátásra bírja Antoniót, mondván, legfőbb ideje levennie a napszemüvegét.
        Antonio nyugodtan, a legcsekélyebb remegés nélkül hajtotta be a szemüveg szárait, és a tányérok, valamint a poharak között az asztal szélére tolta. Az anya egy mosollyal meg akarta köszönni. Fontos volt a számára, hogy Antonio ilyen magától értetődően teljesítette a kívánságát, amikor azonban a fia viszonozta a mosolyát, és találkozott a tekintetük, úgy látta, mintha afiának nehézséget okozna, hogy fölemelje a szemhéját, és a pupillája valahogy zavarosnak látszott.
        - Nincs semmi baj - suttogta akaratlanul, és megrettent, hogy az apa szavait, amelyeket olyannyiszor hallott tőle, most a saját szájából hallotta viszont, és úgy érezte, mintha, az apához hasonlóan, valami olyasmit mondott volna ki, amivel a jövőben számolniuk kell.

        - Antonio megváltozott - mondta Marisa Vanucci a férjének. - A szeme, és ahogy megy föl a lépcsőn, újabban mintha vonszolná magát.
        - Ne aggódj - mondta Mambrini. - Vannak dolgok, amik maguktól rendbe jönnek.
        - És miért nem repült el Londonba?
        Erre nem válaszolt az apa. Délután, esőre hajlott, látták, hogy fiával a kukoricamezők környékén sétál. A kukoricát már learatták, csak a bokáig érő torzsa maradt meg, és ki tudja, milyen indokkal, talán, hogy több helyük legyen, letértek az útról, és keresztül-kasul kószáltak a mezőn.
        Az apa egy kutyafalkára mutatott, amely átvágott a kukoricaföldön. Nyilván azért engedték őket szabadon, mert két hét múlva kezdődik a vadászat, és most cikcakkban, farkukat a földön lógatva ide-oda rohangáltak, mintha az lenne a feladat, hogy ne veszítsék el a szimatot, pedig senki sem volt ott, aki vezényelt volna nekik.
        Az apa és a fia egy darabig nézte a kutyák értelmetlen, őrült hajszáját, majd visszamentek az útra, és széles ívben körbejárták a gyártelepet, amely mellett kocsival hetekkel ezelőtt elhaladtak. Antonio szanaszét heverő vasdarabokon egyensúlyozott, az apa egyszer átölelte a vállát, mintha mondani szeretne neki valamit. Egy darabig álltak egymás mellett, Antonio a földet bámulta. Vagy fordítva? A fiú próbálta megtörni a csendet? Messze voltak, és ködös volt az idő, úgyhogy nem lehetett pontosan látni. Csak akkor indultak tovább, amikor esni kezdett, nem volt náluk sem esernyő, sem esőkabát. Bőrig áztak, mire elérték a kocsit, megtörölték a hajukat egy kendővel, amelyet az apa valahonnan nagy hirtelenében előkapart.
        Vacsora előtt az apa átöltözött, Antonio csak kigombolta magán a nedves inget, és nem lehetett nem észrevenni, hogy az anya alig bírja ki, hogy ne kezdjen kérdezősködni.
        - Remélem, Antonio nem titkol előlünk semmit - mondta, miután a házaspár visszavonult a hálószobába.
        Az apa látszólag elgondolkodott ezen az észrevételen.
        - El fogok utazni vele. Még nem döntöttük el, hogy hová megyünk - mondta végül, és az anya válaszában megkönnyebbülés érződött, mintha elviselhetetlen nyomástól szabadult volna meg: - Az nagyon jó lenne.
        Az apa betartotta a szavát, és Antonio egy reggel ott állt a műanyag bőröndjével az előkertben. Arra várt, hogy az apja kihozza a kocsit a garázsból, és miután ez megtörtént, az anya látta a konyhaablakból, ahogy az apa kinyitja a hátsó ajtót, Antonio felemeli a bőröndöt, hogy mielőtt beszáll, ahátsó ülésre fektesse. Az anya utánuk szólt. Egy csomagot tartott a kezében, csokoládé és banán volt benne, elfelejtette odaadni nekik, amikor elbúcsúztak.
        "Mindjárt indulnak", gondolta. "Jó lenne még egyszer megölelni Antoniót."
        Kiszaladt a házból, és amikor maga mögött hagyta az előkertet, látta, hogy a kocsi, bár az ajtókat már becsukták, még mindig nem indult el, úgyhogy be akart kopogni a hátsó ablakon, hogy észrevegyék. De erre nem került sor. Hirtelen furcsa látvány tárult a szeme elé, és csodálkozott, hogy az apa miért próbálja beerőszakolni magát a hátsó ülésre, bár Antonio és a bőrönd mellett már nem volt semmi hely.

        - Olyan volt, mint egy paralízises idegrángás - mondta az anya.
        Antonio sápadt volt, és a roham ugyan elmúlt, de kétségtelenül valamiféle depresszió uralkodott el rajta. Az anya, miközben látta a görcsöktől fetrengő Antoniót, felszakította a kocsi hátsó ajtaját, és ragaszkodott hozzá, hogy azon nyomban induljanak a kórházba. Az apa elutasította ezt az ötletet, még közelharcot is folytattak egymással, annyira eltökélt volt, hogy ellenálljon az anya tervének, aki pedig úgy gondolta, hogy az apa magyarázattal tartozik ezért a viselkedésért. Azonban:
        - Nincs semmi baj - mondta Mambrini, majd közölte, hogy az utazást elhalasztják egy héttel, és Antonio, csak hogy kikerülje anyja aggódó tekintetét, feltette a napszemüvegét, és elhagyta a házat.
        Hiába várták ebédre. A húga felajánlotta, hogy érte megy a bárba, de az anya leintette.
        - Biztos találkozott egy-két barátjával.
        Ezzel a megjegyzéssel visszatette Antonio tányérját és evőeszközeit a szekrénybe, és amikor az apa kocsiba ült, hogy bemenjen a hivatalába, ő is megragadta az alkalmat, hogy vele tartson a bevásárlóközpontig. Szatyrokkal a karján gyalog tette meg az utat hazafelé, és mielőtt elérte a bejárati lépcsőt, az ablakon keresztül már látta, hogy Antonio az asztalnál ül. Megmelegítette magának a maradék húst és spagettit, és az anyának úgy tűnt, mintha Antonio különösen jó étvággyal evett volna.
        Amikor belépett a konyhába, Antonio eltűnt, és az apa is, akire az anya estig várt, úgy látszott, mintha szándékosan halasztotta volna a hazajövetelt. Telefonon üzent, hogy dolga van az irodában, valószínűleg későn ér haza, és valamikor jóval éjfél után Marisa Vanucci leoltotta a villanyt. Figyelte a ház zajait. Nem mintha történt volna valami. Ugyanolyan csend volt, mint amilyenben máskor minden gond nélkül elaludt volna, már megszokta, hogy itt-ott valami megreccsen vagy megzörren, mintha a csövekben csökkent volna a nyomás. Felkelt az ágyból, a fürdőszobába ment, egy ideig folyatta a vizet, mielőtt megtöltötte a poharat, és miután óvatosan ivott belőle, elhatározta, hogy a nappali szobába megy. Elfelejtette becsukni a zsalukat, ezért a fény besütött az ablakon át az utcáról. Ennyi világosság elég volt neki, hogy tájékozódni tudjon, és amikor a nappali ajtaja elé ért, úgy tűnt neki, mintha Antonio ott ülne a kanapén. A fia némán bámult maga elé, és bár hideg volt a házban, a pizsamája ki volt gombolva.
        - Meg kellene próbálnod aludni - mondta halkan az anya, miközben a könyökével még jobban kitárta az ajtót.
        De csalódott. A szoba üres volt, sem a kanapén, sem az asztal mellett álló széken nem ült senki. Az ablak nyitva volt. Érezte, hogy tódul be a hideg, és akár meg is könnyebbülhetett volna. Antonio minden bizonnyal a szobájában volt, amelyet közvetlenül a húga szobája mellett pár évvel ezelőtt rendezett be magának. Most azonban, talán azért, mert még mindig aggódott, vagy mert a napi történések miatt túlfeszültek az idegei… Egy ideig nézte a lépcsőt, amely Antonio szobájába vezetett. Itt lenn, bár már sötét volt, világosan kivehetők voltak a tárgyak, ott fenn azonban a padlásablakon át besütő halvány fénycsík ellenére minden összemosódott.
        "Mintha egy árnyék volna ott", gondolta, megfordult, és visszament a pár lépésnyire lévő hálószobába.

        Egy héttel később az apa közölte, úgy döntött, elutazik Antonióval Padova környékére.
        - Padova - mondta az anya. - Ha nincs ellenetekre, veletek megyek - és azt javasolta, hogy néhány napot Velencére is szánjanak.
        Áttanulmányozták a térképet, megbizonyosodtak róla, hogy Padovától atenger csak harmincöt kilométerre van, és miután megegyeztek az indulás időpontjában, a szülők a fiukkal együtt elutaztak az Appennineken keresztül az Adriai-tenger irányába.
        Így, mondta az apa, lényegesen hamarabb odaérnek, mintha Firenzén át mennének.
        Ravennában az volt az anya benyomása, hogy Antonio sokkal jobban van. Beszédesebb lett, a kezével úgy gesztikulált, ahogy régen megszokták tőle, és mintha a tekintete is tisztább lett volna, mint különben. Még a napszemüvegét is a kocsiban hagyta, bár a szeptemberi nap az arcába sütött. Megnézték a San Vitalét, és Antonio, ahogy az iskolában tanulta, elmagyarázta, miért nevezhetjük ezt az építményt tökéletesnek. Tökéletesebbnek, mint a Hagia Sophiát Isztambulban. Nem felejtette el megemlíteni a körfal különlegességeit, és amikor beléptek, az oldalfalakról és a beléjük vájt fülkékről áradozott, amelyeket, mondta, különös harmóniával illesztettek egymáshoz. Az anya támogatta buzgalmát, hagyta, hogy Antonio bevigye, majd odabenn körbevezesse, és amikor beültek egy kávéházba, és Antonio még mindig nem unta el, hogy újabb és újabb részletekkel szolgáljon a hobbijával, az építészettel kapcsolatban, az anya így szólt:
        - Tulajdonképpen miért nem utaztunk eddig soha együtt? - és ragaszkodott hozzá, hogy a legjobb az lenne, ha Padova helyett azonnal Velencébe mennének. Az apa összeráncolta a homlokát.
        Nincs semmi kifogása az ellen, mondta, hogy Chioggiáig a tengerpart mellett maradjanak, onnan a lagúnákat is lehet látni, de aztán mindenképpen Padova felé kell kanyarodniuk. Lefoglalt két szobát erre az éjszakára.
        Chioggia után olyan volt az út, mint egy gát, amelyet a víz közepén feltöltöttek, és annyira keskenyre építették, hogy félreállni sem volt szabad rajta. Mambrini az anya kérésére ennek ellenére szorosan a védőpalánk mellé állította a kocsit. Mind a hárman kiszálltak, megálltak a lejtős part szélén, és a távoli lagúnákat kémlelték észak felé. A látóhatár ködbe veszett, alemenő nap eltűnt a felhőfátyol mögött, és Marisa Vanucci határozottan állította, hogy félóra múlva, ha lesz türelmük kivárni, míg teljesen lemegy anap, minden újra élesebben látszik majd, és akkor, mondta, a horizont tetején még Velencét is megpillanthatják. Az apa oldalt állt, úgy, hogy azért egymás közelében maradtak. Mozdulatlanul figyeltek, az ég legtávolabbi határára szegezték a tekintetüket, amely, ebben igazat kellett adniuk az anyának, a sűrűsödő alkonyatban egyre kivehetőbbé vált, és egyszer csak, a mögöttük elhaladó autók már régen felkapcsolták a fényszórójukat, Maria Vanucci így szólt:
        - Már látom az első fényeket.
        Megint csend lett. Mambrini és a fia azon igyekezett, hogy kiderítse, látszik-e valami, amit akár Velence körvonalainak is tarthatnak, és a távolban ők is felfedeztek két, három, nem, öt fényes pontot.
        - Hajólámpák - mondta az apa. - Alberoninál fordulnak a nyílt tenger felé.
        - Velence - mondta az anya.
        - Nem, távolodnak egymástól, tehát hajók - mondta Antonio, és visszament az autóhoz.
        Az apa néhány pillanatig még az anya mellett maradt. Majd ő is beült akocsiba, és várniuk kellett, mert az anya csak akkor nyitotta ki a hátsó ajtót, amikor Mambrini beindította a motort, és bekapcsolta a fényszórót. Az anya szótlanul beszállt, és egy óra múlva, tíz óra körül, megérkeztek apadovai szállodába.
        Másnap reggel, éppen reggeliztek, az apa elővett a zakója zsebéből egy útikönyvet, amelyben a város nevezetességeiről lehetett olvasni.
        - Padova majdnem olyan híres, mint Velence - mondta, majd arról beszélt, hogy mielőtt körülnéznek a városban, meg kellene ragadniuk az alkalmat, hogy Antoniót megmutassák egy hírneves professzornak.
        Az anya egyetértett vele, és nem sokkal később már ott ültek hármasban az egyetemi klinikán, várakoztak az orvosra. Az anya a reggelizőasztalon felejtette az útikönyvet, helyette egy irattömböt tartott a térdén, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy feljegyezze az orvos tanácsait és mindent, amit mond.
        De erre nem került sor. A professzorral való megbeszélésnek hamar vége szakadt. Az apa bemutatta a beteget, a professzor pedig elvette tőle a perugiai kolléga által kiállított leleteket. Aztán felállt, behívta Antoniót adolgozószobájába, és mielőtt becsukta volna az ajtót, azt mondta a szülőknek:
        - Estig biztosan nem végzünk. Lehet, hogy holnap délig türelemmel kell lenniük.
        A Mambrini házaspár egész nap a botanikus kertben ült. Különváltak. Marisa Vanucci órákat időzött a trópusi növények házában, míg Mambrini kint föl-alá járkált. Egyszer aztán, miután egy padon kipihente magát, eltűnt, Marisa Vanucci hiába kiabált utána. Aztán elindult a kijárat felé. Biztos volt benne, hogy ott várja a férje. De kint a vaskapu előtt sem látta sehol Mambrinit, és ekkor eszébe jutott, hogy talán visszahajtott az egyetemi klinikára.
        "Egyedül akar beszélni az orvossal", gondolta, és megijedt, mert ezt mindenképpen meg akarta akadályozni.
        Miközben egy taxival végighaladt a platánokkal szegélyezett sétányon, még mindig meg volt győződve, hogy a vizsgálatok, amint az orvos is utalt rá, másnapig is elhúzódhatnak. Tehát Mambrini még akkor sem kaphatna felvilágosítást, ha ragaszkodna hozzá. A következő pillanatban azonban már sajnálta, hogy tévedett. Mielőtt fizetett volna a sofőrnek és kiszállt volna a taxiból, meglátta a férjét. A klinika bejárata előtt a lépcsőn várt, és Antonión, aki mellette állt, megint rajta volt a napszemüvege.
        - Nincs semmi baj - mondta az apa. - Nincs semmi baj - mondta, és odament az anyához.
        Anélkül, hogy akár egyetlen pillantást is vetett volna rá, gyorsan összehajtotta a lapot, amelyet a kezében tartott, eltette a zakója zsebébe, azt javasolta, hogy végre, ahogy eredetileg is tervezték, nézzenek körül a városban.

        Október közepén Marisa Vanucci valami különösre jött rá. Éppen a férje dolgozószobáját takarította, letörölgette a port, bútorápolóval végigdörzsölte az íróasztal lapját, és amikor visszatette a helyére a naptárt, látta, hogy rossz dátumnál van kinyitva.
        "Szeptember 28.", olvasta, és alatta egy feljegyzést, amelyet nem tudott kibetűzni. Ott volt a padovai orvos neve is, és amint továbblapozott, csupa üres lapot talált. Hetek óta kétségtelenül ez volt az utolsó bejegyzés, és este, alighogy meghallotta a férje lépteit, Marisa Vanucci odaállt elé, kezében a nyitott naptárral.
        - Mondd meg nekem kerek perec, hogy ez mit jelent - ismételgette, és olyan hangon, hogy Mambrini képtelen volt tovább kotorászni az aktatáskájában.
        Letette, és azt mondta, hogy vissza kell mennie az autóhoz a garázsba. Valamit a kesztyűtartóban felejtett.
        Amikor alkonyodni kezdett, és a munkából hazafelé tartók forgalma is alábbhagyott, Maria Vanucci kioldotta a kötényét, és bejelentette, hogy tüstént átmegy a kávéházba. Attól félt, hogy Antonióra megint rátört a roham. Kinevetnék!
        Aggodalma alaptalan volt. Az anya számára minden bizonnyal különös látvány volt, hogy Antonio, miközben kint már besötétedett, a bárban pedig halvány neonfény égett, nem vette le a napszemüvegét. Egyedül ült aleghátsó sarokban, és mintha nem vette volna észre az anyját, aki bekiáltott érte az ajtón, ezért az anyja kénytelen volt odamenni hozzá, és megérinteni a vállát. Ekkor Antonio felugrott, barátságosan köszönt, levette a szemüveget, és hazafelé menet szinte be sem állt a szája, mindenféléről mesélt. Hogy miről? Ezt az anya sem értette pontosan. Talán azért, mert egészen máshol jártak a gondolatai, vagy mert Antonio teljesen érdektelen dolgokról beszélt.

        Mintha nagy lélegzetet szeretett volna venni, Marisa Vanucci még egyszer ideges tevékenykedésbe fogott. Festőt hívatott, utasításokat adott, és fehérre festette a falakat. Átrendezte Antonio szobáját, az ágy és az asztal, a polcok és a székek puritán rendet sugalltak, és gondoskodott róla, hogy mindig legyen egy csokor friss virág az ablak előtt. Megpucolta a tetőablakot, és kijelentette, hogy több fénynek kellene bejönnie a házba felülről.
        - Nem akarom látni többé a lépcsőn azokat az árnyéksávokat - mondta.
        De bármit tett, bármilyen értelmetlennek hatott is minden fáradozása, senki nem mondott ellent neki. Csak a lánya tett egy félénk kísérletet, hogy a sötét keretes képeket, amelyek most ott álltak a folyosón, visszaakassza a helyükre. Az anya azonban nem engedte.
        - Később - mondta. - Később. Egyelőre hadd hassanak ránk a fehér falak.
        Ám csalatkoznia kellett a reményben, hogy ezáltal bármi jobbra fordulhat. Azzal kezdődött, hogy Antonio nem bírta elviselni a festékszagot, és ha az anya kinyitotta az ablakot, a huzatra kezdett panaszkodni. Folyton fel-alá járkált a lépcső felső részén, és ez egyre inkább kifárasztotta, míg egy napon azt nem látta az anya, hogy Antonio remegni kezd. Odasietett hozzá, hogy megfogja. Olyan erős volt a roham, hogy bár sikerült átkarolnia a vállát, nem tudta szilárdan megtartani, mert Antonio képtelen volt megkapaszkodni a korlátban. Félő volt, hogy mind a ketten elesnek, az anya minden erejével a fia testének támaszkodott, aki egy fejjel magasabb volt nála, és mivel érezte, hogy ez sem elég, a lánya és a férje után kiáltott, pedig tudta, hogy egyikük sincs otthon.
        - Mondd meg végre, mi bajod van! - ordított végül a fiára. - Tudom, hogy valamit eltitkoltok előlem. Ha ez így megy tovább, tolókocsiban végzed!
        Másnap reggel, vasárnap, a Mambrini család kilépett az előkertbe, majd ki az utcára. Együtt mentek a templomba, ami már hónapok óta nem fordult elő. Laura belekarolt az anyjába, Mambrini előttük ment, Antoniónak láthatóan nehezére esett, hogy tartsa velük a lépést, és amikor elérték a bejáratot, ügyeltek rá, hogy Antonio lépjen be elsőnek a templomba. Az apa tétovázott. Néhány pillanatig az anya is várt, és amikor az apa még mindig nem adta semmi jelét, hogy Antonio és Laura után, akik az utolsó előtti sorban vártak rájuk, ő is bemegy, az anya otthagyta a férjét, aki a nyitott főkapun át nézett utána. Látta, ahogy a nő, ahelyett, hogy leült volna, a padsorok közt a középső folyosón odamegy az oltárhoz, és látta, amint sietve keresztet vet, majd eltűnik egy oszlop mögött. Laurát és Antoniót nem látta sehol. Megszólalt az orgona, a pap a mikrofonhoz lépett, és becsukták a kaput.

        Antonio állapota hétről hétre rosszabbodott. Nem lehetett nem észrevenni, hogy remeg a keze, és húzza a bal lábát, és már az anya sem hagyta, hogy az apa nyugtatgassa. De mégis: miközben Marisa Vanucci mindent megpróbált, ami esetleg javíthatott Antonio állapotán, és azon töprengett, milyen felelőtlenül tették, hogy nem kérték ki egy harmadik orvos véleményét, Mambrini már régen a kukoricaföldeken túlra járt a fiával sétálni.
        Történt egyszer azonban, hogy sokáig elmaradtak, és azon az éjszakán végig égett a villany a nappali szobában és az előkertben, és még hajnalban sem oltották el. Ha valaki közelebb lépett volna az ablakhoz, azt látta volna, hogy a család az asztal körül ül. Mintha nem akartak volna túl közel húzódni egymáshoz, az asztal mind a négy oldalát elfoglalták.
        Hogy miről beszéltek? Éppenséggel az is lehet, hogy Antonio kereken elutasította, hogy ezután tolószékben közlekedjék, amit az anya kilátásba helyezett. Ezt meg kellett mondani neki, de Laura is érezte, hogy előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik, hogy a dolgokat nevükön nevezzék. Ám még ha valóban olyan beteg volt is Antonio, mint ahogy az anya mondta, és a legkörültekintőbb ápolásra szorult, akkor is talán más szándékai voltak, talán senkinek sem akart a terhére lenni. És ugyanígy elképzelhető volt az is, hogy az apa támogatta őt ebben. Miképpen lehetett volna másképp értelmezni a sétáikat, amiről olyan nagy egyetértésben hallgattak.
        Most azonban, ezen a kora reggelen, nem aludtak, mindannyian nagyon izgatottak voltak, Marisa Vanucci felkiáltott, az apa kiment a szobából, Laura az anyját igyekezett megnyugtatni. Mivel azonban ő is egész testében remegett, csak a kezüket próbálták összekulcsolni, miközben az apa viszszajött a szobába. Alakja ott magasodott a küszöbön, és az anya szemébe nézett. Olyan volt, mintha védelmezne valamit, amit az anya nem akar elfogadni.
        Nem volt könnyű az ablakon keresztül, a kötelező tartózkodás mellett valami közelebbit megtudni a családban hirtelen támadt zavarról, és amikor végre befejeződött az iménti jelenet, és az apa kihozta a garázsból az autót, úgy tűnt, mintha mindenki megint visszatérne a kötelességeihez és a szokásaihoz. Az apa bement a hivatalba, az iskolánál, ahogy minden reggel, kitette a lányát, az anya gyalog elindult a néhány száz méterre lévő szupermarketbe, hogy megvegye, ami a vacsorához szükséges. De alig álltak fel a vacsora mellől, és alig gyűltek össze megint a nappaliban, ott folytatták, ahol reggel abbahagyták, és az anya megint heves védekezésbe kezdett. Feltűnt azonban, hogy Antonio már nem volt a tolószék ellen, úgyhogy az apa alig válaszolt valamit. Lógó vállal állt a küszöbön, még éppen készen arra, hogy ne fordítson hátat a lányának és a feleségének, és amikor mégis megtette, az anya felsírt, és Laura is kiment a szobából, mintha nem fogná fel, amit az apa mondott és láthatóan elhatározott, de félig nyitva hagyta az ajtót, hogy az anya ne érezze úgy, hogy egyedül hagyták.
        Marisa Vanucci még sokáig ült az asztalnál két könyökére támaszkodva. A ház kapuja előtt égtek a lámpák. Elfelejtették kikapcsolni őket, a nappalit is megvilágították, és az árnyéksáv, amelytől az anya az utóbbi időben annyira félt, az előkert mögé húzódott.
        Néhány pillanatra üresen maradt a hely, ahol az anya ült. Amikor visszajött, egy iratgyűjtő volt nála, lapozgatni kezdett benne. Az olaszok szívesen őrzik meg életük boldog óráinak emlékeit egy fényképalbum fénylő papírján, és meglehet, hogy Marisa Vanucci is fel akarta idézni magában esküvőjük emlékét, azét a napét, amelyen a fénykép kart karba öltve mutatja őket, amint felvágják a tortát.
        Egy idő után aztán becsukta az albumot. Elment a fürdőszobába, hogy gyorsan megmosakodjon. Egy pillanatra elbizonytalanodott, mielőtt bement a hálószobába. Attól tartott, hogy azok után, amit Mambrini mondott, nem, amivel megfenyegette, nem lesz képes elviselni a közelségét. De a férje ágya érintetlen volt. "Ez azt jelenti, hogy visszavonult a szobájába", gondolta, és megkönnyebbülten föllélegzett.

        Az esti izgalmak után nagy csönd uralkodott a házban. Az utca felől nézve szinte elhagyatottnak látszott. A zsalukat lehúzták. Aki azonban figyelmesebben szemügyre vette a házat, észrevehette, hogy a lépcső fölötti tetőablakot rendszeres időközönként kinyitották, hogy kiszellőztessenek. A konyhába is be lehetett látni, de a folyosóról az ajtón át beszűrődő tompa fényben nem lehetett megállapítani, hogy főz-e ott valaki.
        Ez az állapot körülbelül egy hétig tartott, egy nap azonban minden megváltozott. December volt, az idő még inkább őszies, az eget felhők borították. Marisa Vanucci figyelmeztette a férjét, hogy ne felejtse otthon az esernyőjét. Az esernyőt? Hát volt valaha a Mambrini családnak esernyője? Senki sem felelt. Annyiban hagyták az anya megjegyzését, és az apa még egy pillanatig a szobájában foglalatoskodott, míg a többiek kint vártak rá. Hirtelen valami zaj támadt, kemény, éles pengés, mintha két vasdarabot ütöttek volna össze. Az anya és a lánya sejtették, hogy ez mit jelent, és Antonio, aki a bejárati ajtónál állt, türelmetlennek látszott.
        A dolgok, amelyek körülvették őket, kétségtelenül elvesztették melegségüket. Az anya a folyosón állt, olyan kifejezéssel az arcán, mintha eltévedt volna, Laura pedig a hálószobából nézve úgy látta, mintha lassan, de feltartóztathatatlanul meghajolna a kőpadló az anya lába alatt. Mikor az apa a földszinti előtér félhomályában megjelent, kihúzta magát, az állát is fölemelte, és megpróbált magasabbnak látszani, mint amilyen volt, miközben az anya egyetértőn bólintott felé, és Antonio kinyitotta az ajtót.
        Egy oleanderbokor a kései évszak ellenére virágba borulva várta az ajtóval szemben. A túlságosan buja pirosság és mögötte az ég kékje megijesztette Laurát, és az anya is behunyta a szemét, mintha elvakította volna a látvány.
        Az ajtó előtt muskátliscserepek álltak, úgyhogy az apa és a fia csak egymás után tudtak lemenni a lépcsőn, és Antonio elhárította az apja mozdulatát, aki a karja alá akart nyúlni. Odamentek a kocsihoz, amelynek ezüstszürkéjét a néha-néha áttörő napsugarak felragyogtatták, és mielőtt mind a ketten beszálltak, az apa kezében a slusszkulccsal, még egyszer körülnéztek. A bejárati ajtó nyitva volt, az anya és a húg mintha kirakati figurák volnának, mozdulatlanul álltak. Mind a ketten nyugodtak voltak, teli bátorító egyetértéssel, az anya elfelejtette a bal lábán kisimítani a harisnyát. Az apa ezt észrevette, és kezét felemelve megpróbálta jelezni. De az anya nem értette, mit akar, mégis, amikor a kukoricaföldek irányában elhagyták az elővárost, az apa és a fia is úgy érezte, hogy minden rendben van.
        A kukoricaföldek között nem találták meg a gyártelepet. Nyilván túlmentek egy elágazással, és mivel épp túl voltak a szántáson, nem lehetett keresztülvágni, ezért az apa azt javasolta, hogy menjenek vissza abba a parkolóba, amelyet útközben látott. Amikor visszaültek a kocsiba, Antonio aggódni kezdett amiatt, hogy esetleg Laura és az anya is utánuk jön. Az apa azonban megnyugtatta.
        - Várnak a hírre. Mindegy, hogy mikor jön. Így beszéltük meg - mondta az apa. És még hozzátette, hogy az anya sosem szegi meg a szavát.
        Elérték a parkolót, amelyet magas fenyők vettek körbe, és a legkülső oldalán egy Fiat állt. Az apa melléje fordult. Megbizonyosodtak, hogy a Fiatban nem ül senki, és Mambrini leállította az autót a térség közepén. Kikapcsolta a motort, és mikor már néhány perce némán ültek egymás mellett, esni kezdett az eső.
        Antonio mondani akart valamit. Azt szerette volna mondani, hogy ha a család ellenállt volna, talán képes lett volna még néhány hónapig kitartani. Azt is el akarta mondani, mennyire hálás az apjának, amiért egy pillanatra sem kételkedett benne, hogy minden úgy fog történni, ahogy előre megmondták neki.
        - Most mi vár ránk? - kérdezte hirtelen, és meglepődött, milyen gyorsan és készségesen felelt az apja.
        - Semmi - mondta Mambrini. - Semmi. - De, fűzte hozzá, és ezt az anyának is megmondta: azért nem kell alábecsülni a bajt.
        Antonio látta, hogy az apja szeme kialvatlan és lázas, és amikor elővette a kesztyűtartóból a pisztolyt, letekerte az ablakot, és a távolba mutatott.
        Megkérdezte, ne várják-e meg, amíg eláll az eső, de belátta, hogy egyhamar úgysem fog. Az égnek az a része, amely a kocsiból felsejlett, egyre sötétebb lett.
        Mambrini, mintha könnyebbíteni akarna a lelkiismeretén, még egyszer arról kezdett beszélni, hogy Laura az apja nélkül is fel fog nőni, és hogy elég pénzt hagyott nekik… ami pedig anyát illeti… Ezt Mambrini nehezen tudta volna megértetni a fiával. Hirtelen a közös padovai utazásra terelte aszót, és biztosította Antoniót, hogy a Chioggia mögötti úton való várakozást sosem fogja elfelejteni. Azt sem, hogy egy pillanatra nem értettek egyet az anyával abban, mit jelentenek a fények, amelyek a sötétben feltűntek atenger fölött.
        - Talán - mondta Mambrini egy kis szomorúsággal a hangjában -, talán - ismételte - mégis el kellett volna mennünk hármasban Velencébe.
        Két nap múlva a következő rövid hír jelent meg a Corriere della Serában: "Hétfő délután, bastiai házuktól nem messze, Franco Mambrini tarkón lőtte a fiát, aki cerebelláris atrófiában szenvedett, majd önmagával is végzett. Az apa azonnal meghalt, a fiatalember azonban, Antonio, mély kómába esett. Tegnap délután fél ötkor ő is elhunyt. A kettős öngyilkosság a család közös elhatározásából történt."

FÜRJES GABRIELLA fordítása