Az irodalmi Nobel-díj nem olimpiai szám, a stockholmi testület mindig is szubjektív megítélés, nem pedig találatok, centiméterek vagy kilók alapján hirdetett győztest. Érthető, hogy döntését korábban is gyakran vitatták, de a díj odaítélése az érintett országban ekkora vihart már évtizedek óta nem kavart, mint most, amikor a hatvanéves, 1987 óta Franciaországban élő s ma már francia állampolgárságú kínai író, Kao Hszing-csien kapta. (Nevét egyébként az 1979 óta a Kínai Népköztársaság idegen nyelvű kiadványaiban általánossá tett s Magyarország kivételével valamennyi latin betűt használó országban átvett átírás szerint: Gao Xingjiannek írják. Nem ártana, ha a Magyar Tudományos Akadémia mély lélegzetet venne, svégre elszánná magát annak az egyetlen írásmódnak a használatára, amelyen a kínai nevek az interneten kereshetők.)
        A Kínai Írószövetség nyilatkozatban határolta el magát a díj neki ítélésétől, az ottani sajtóban megjelenő írások szerint a történtek "a kínai irodalom nem ismeretéről", "a Nobel-díj értékének devalválódásáról" tanúskodnak. Kiszivárgott hírek szerint a Kínai Kommunista Párt titkársága három nappal a Svéd Akadémia bejelentését követően rendkívüli ülésre hívta össze a kultúra és propaganda illetékeseit, ahol Ceng Csing-hung, a terület felelőse a pártvezetésnek azt a véleményét fogalmazta meg, hogy Kao Nobel-díja a közelmúlt "öt Kína-ellenes lépésének" egyike. (A másik négy: százhúsz kínai katolikus és misszionárius a kínai nemzeti ünnepen történő szentté avatása, Csen Suj-pien tajvani elnök függetlenségi törekvései, a dalai láma fokozódó aktivitása, illetve a Falunkung szekta tevékenysége.) A Nyugat újabb támadásával szembeni éberségre szólított fel, s el is határozták, hogy az érintett szervek minden módon megakadályozzák, hogy Kao műveit kiadják Kínában vagy róluk akár csak vitákat is tartsanak, hiszen "ezeknek az írásoknak nincsen erre indokot adó értékük". A japán látogatáson tartózkodó Csu Zsung-csi miniszterelnök voltaképpen még udvariasan is válaszolt egy újságíró kérdésére, aki azzal kapcsolatos véleményét firtatta, hogy egy francia állampolgárságú kínai író kapta a díjat. Nem minden malícia nélkül ugyan, de azt mondta neki: "Természetesen gratulálni fogok Chirac elnöknek."
        Kao neve odahaza - már csak évtizedes távolléte okán is - valóban nem forog közszájon. A kínai pártlap, a Zsenmin Zsipao internetes kiadásának riportere tucatnyi irodalomkritikust hívott fel telefonon, s azok közül "sokan azt mondták, hogy a közleményben említett Lélek-hegyet és az Egy ember bibliáját nem olvasták, nehéz róla nyilatkozniuk, de Kao Hszing-csien teljesítményét a kínaiul írók körében nem övezi általános elismerés".
        Bár a díj indoklása kizárólag arra hivatkozik, hogy Kao a kínai irodalmat új kifejezési eszközökkel gazdagította, nem vitás, ennek a Nobel-díjnak van politikai felhangja is, hiszen mégiscsak egy emigráns kapta, aki sohasem titkolta, hogy aművei elleni hivatalos támadások miatt fordított hátat szülőhazájának. Érthető, hogy a napjainkban elég bonyolult bel- és külpolitikai helyzettel szembenéző kínai vezetés érzékenyen reagált a történtekre, azt valamiféle nemzetközi összeesküvés részének tekinti, s ilyesfajta "megtámadtatását" nemes egyszerűséggel "Kína-ellenességnek" titulálja.
        Kao viszonylag kicsiny hazai (és nem csak hazai) olvasottsága valóban arra mutat, hogy a Svéd Akadémia egy jelentéktelen emigránst halászott volna elő az ismeretlenségből a pekingi hatóságok bosszantására?
        Szó sincs róla.
        Ha az elmúlt évtized díjazottjainak listáját nézzük, nyilvánvaló a tendencia: Stockholmban olyan irodalmakra, olyan életművekre akarják felhívni a figyelmet, amelyek addig nem álltak re ektorfényben, pedig megérdemelték volna. A dél-afrikai Nadine Gordiner, az angol nyelven író közép-amerikai Derek Walcott, az amerikai Tom Morrison, a japán Oe Kenzaburo, az ír Seamus Heaney, a lengyel Wisl/awa Szymborska, az olasz Dario Fo, a portugál José Samarago és a német Günter Grass közül a díj megkapása előtt alig egy-kettőnek volt csak igazi világirodalmi rangja.
        Ebből a sorból egyáltalán nem lóg ki az idei díjazott, aki valóban újat hozott a kínai irodalomba, s eleven kapocs szülőhazája és a nagyvilág között, aminek különösen nagy a jelentősége egy olyan ország esetében, amely másfél évszázada keresi már a helyét a nap alatt, s amelynek kultúrája számára létkérdés, hogy harmonikus viszonyt tudjon kialakítani a világcivilizációval.
        Ki is hát Kao Hszing-csien, akinek Nobel-díja ekkora vihart kavart?
        1940-ben, a Kína ellen indított japán hódító háború káoszának időszakában született Kelet-Kínában. Apja banktisztviselő, anyja pedig műkedvelő színésznő volt, alighanem ő oltotta a színház és az irodalom szeretetét fiába, aki az 1949-et követő három évtizedben, amíg csak el nem hagyta a Kínai Népköztársaságot, végigélte annak összes politikai viharát. A "nagy ugrás" idején diákoskodott, majd amikor 1962-ben elvégezte a pekingi idegen nyelvű főiskola francia szakát, az idegen nyelvű könyvesbolthoz helyezték fordítónak. Ekkor tört ki a "kulturális forradalom". Ezekben az években már írogatott, de tanácsosabbnak látta, ha maga semmisíti meg műveit, semmint hogy azok illetéktelen kezekbe kerüljenek. Őt is falusi átnevelésre küldték, amely sajátos kínai Gulág-állapot volt, hiszen nem fosztotta meg a funkcionárius-értelmiségit eredeti státusától, s ha eljött a napja, viszszakerülhetett korábbi munkakörébe. Kao 1971 és 1974 közötti száműzetésének idejét arra használta fel, hogy Anhuj tartomány déli részének egy isten háta mögötti falusi iskolájában tanítson.
        Még Mao életében, 1975-ben visszakerült Pekingbe, ahol egy a külföld számára kiadott folyóirat francia nyelvű kiadásának szerkesztője, majd 1977-ben a Kínai Írószövetség nemzetközi osztályának munkatársa lett. 1978-ban jelent meg első tanulmánya, a Pa Csin Párizsban, amely a Lomb Kató fordításában magyarul is megjelent Család című, a tradicionális kínai család lelki terrorjáról szóló nagy sikerű regény szerzőjének húszas évekbeli franciaországi tartózkodásáról szól. (Egyébként nehezen hihető, hogy a Kínai Írószövetség ma kilencvenhat éves díszelnöke, aki a közelmúltban - sikertelenül - javasolta, hogy örök mementónak hozzanak létre egy emlékmúzeumot a "kulturális forradalom" pusztításairól, osztaná a szövetség nevében Kaóról nyilvánított véleményt.)
        1989-ben, a Mao halála utáni olvadás, a Teng Hsziao-ping által meghirdetett "reform és nyitás" időszakának kezdeti, még illúziókkal teli időszakában Kao belép a Kínai Kommunista Pártba, s alkotóként a Kínai Írószövetségnek is tagja lesz. Ekkor írja első színdarabjait, amelyekben az európai abszurd eszközeivel szól hazája közelmúltjának nem kevésbé abszurd valóságáról. A buszmegálló hősei akülvárosi állomáson tíz éven át várnak a városba vivő autóbuszra, amely csak nem jön, majd amikor mégis megérkezik, megállás nélkül robog tova mellettük, s ők úgy érzik: megállt körülöttük az idő, a világ megfeledkezett róluk. Végül összeszedelődzködnek, s gyalogosan vágnak neki az útnak. A kínai társadalom jellegzetes figuráit felvonultató tragikomédiát játszották egy darabig Pekingben, sazóta több nyelvre lefordították, és számos országban aratott színpadi sikert. Nekem Baracs Dénes, az MTI egykori pekingi tudósítója hívta fel rá a figyelmemet, s a Nagyvilágban megjelent fordításomat Harag György Újvidéken, Tompa Gábor pedig Kolozsvárott rendezte meg. Nemrégiben Japánban újították fel Kao darabját, német fordítását pedig Bécsben egy átadásra váró metróállomáson mutatták be…
        "Az avantgárd színház kínai atyja" összesen tizennyolc darabot írt, amelyeket maga fordított franciára, a legutolsót pedig már nem is az anyanyelvén fogalmazta, s kínai változata még el sem készült.
        Az első otthoni támadások nem is tartalmi, hanem formai okokból érték, azzal vádolták, hogy a kínai hagyományoktól idegen eszközöket használ. Ekkor készült, ugyancsak nagy vihart kiváltott elméleti írásában arra hivatkozott, hogy az egész modern kínai irodalom nyugati hatásra jött létre: "Kuo Mo-zso korai verseinek gyűjteménye, az Istennő nyilvánvalóan Walt Whitman hatása alatt született. Ennek ellenére nem tekinti senki idegen verseknek. Aj Csing egyszerű, a szabad versekre jellemző stílusát nemcsak átvette az impresszionistáktól és szimbolistáktól, de tudatosan is szakítani akart a hagyományos kínai verssel és népdallal. Lu Hszün még szélsőségesebben fogalmazott, amikor a ťnalaj csujiŤ (vagyis a ťhasználj fel mindent, ami hasznosŤ, vagy ťlopj, ahonnan csak tudszŤ) elvét hirdette. Prózájában és költészetében a nyugati kritikai realizmus, romantika, impreszszionizmus, szimbolizmus, sőt szürrealizmus technikáját ötvözi. Az őrült naplója már Kafkát vetíti előre, a groteszk technikáját pedig Gogoltól kölcsönzi."
        A "lelki szennyeződés" ellen 1983-ban indított kampány egyik fő céltáblája lett, 1987-ben pedig újabb támadások érték, mint az idő tájt több más írótársát is. Mivel odahaza egyelőre bezárultak a kapuk előtte, célszerűbbnek látta külföldre távozni. Akkoriban többen vettek igénybe mindenféle ösztöndíjat, átmeneti tartózkodási lehetőséget, alighanem arra gondolva, hogy majd az otthoni légkör enyhülése után hazatérnek. Az 1989-ben a Tienanmen téren történtek véglegesítették azt az elhatározását, hogy Párizsban marad, s ekkor lépett ki aKínai Kommunista Pártból is.
        Igazi emigránssá vált.
        A '87-eseket a '89-esek követték, majd a kínai börtönökből szabadult és kiutasított másként gondolkodók. Mindez kísértetiesen hasonlított a brezsnyevi Szovjetunió módszereire: kitenni a belső ellenzék szűrét az országból, odakint már nem olyan veszélyesek. Ám valami mégis gyökeresen más: az ötvenmilliós diaszpóra, a szabadon publikáló Hongkong és Tajvan, a világban manapság egyre inkább mászkáló szárazföldi értelmiségiek - mindez sajátos közeget teremt.
        Kaót anyanyelvi felolvasóestekre hívják Tajvantól Ausztráliáig, nonfiguratív fekete-fehér festményeit kínai klubokban állítják ki (alighanem ez egyik jelentős bevételi forrása), ebben az értelemben sem érzi magát számkivetettnek, ugyanakkor műveinek fordításai, bemutatói révén maga is a világirodalom szereplője lett.
        Nem ringatja magát illúziókban: tudja, az ő Nobel-díja nem olyan, mint a kínai vagy kínai származású természettudósoké, ezért nem számol még távolabbi hazatérési lehetőséggel sem, egy az Egyesült Államokban élő kínai barátjának adott telefoninterjújában elmondta, az ő neve sohasem fog lekerülni a pekingi feketelistákról. Ám arra, hogy az "önkéntes száműzetés"-t, amelyet ő maga fogalmazott meg elsőnek odahaza, most az "emigrációs irodaloméval" váltotta volna fel, tagadóan rázza a fejét. Se nem magányos, se nem hazátlan, ő a kínai nyelvű irodalom alkotója, egy virtuális Kína polgára: "Kína fogalma nem korlátozódik egyetlen országra, számomra kínai barátaim jelentik Kínát. Kína a kínai kultúra. Tajvan és Hongkong szintén Kína, de még Szingapúr és Malajzia is töményen árasztja magából a kínai kultúrát, s ott van Amerikában New York és San Francisco… Úgy érzem, hogy kialakulóban, terjedőben van egy kínai géneket hordozó kultúra, amely olyan, mint az úgynevezett ťangol nyelvű világŤ. Úgy látom, hogy a születőben lévő igazi kínai nyelvű irodalom, igazi kínai kultúra - nem a copfosok és nyomorított lábúak hamisított ócskapiaci portékáira gondolok - egyre erősebb befolyást gyakorol. Gondoljunk csak arra, hogy a zsidóknak mennyivel nehezebb körülmények között kellett megóvniuk kultúrájukat, s mégis milyen eredményeket tudnak felmutatni!"
        A Menekülés című drámája, amely már külföldön született, a Tienanmen téri eseményekkel hozható összefüggésbe, s emiatt lett Kínában végérvényesen persona non grata. A vezetést annyira felbőszítette ez a színdarab, hogy a szerzőt ábrázoló gúnyrajzzal - amolyan "negatív tananyagként" - belső kiadásban még publikáltatta is.
        Kaót azonban nem a közvetlen politizálás jellemzi, két főművét, az esszé-dokumentumregény Egy ember bibliáját és a Lélek-hegyet (a pekingi irodalomkritikusokhoz hasonlóan e sorok írójának sem nyílt eddig alkalma elolvasni őket), amelyben több személyben, több nézőpontból ír önmagáról, a külföldön élő kínai elemzők általában a lélek mélyéig ható önelemzéséért, gyökérkereséséért, újszerű szerkesztésmódjáért értékelik nagyra. A Lélek-hegy forrása egy a nyolcvanas években tett otthoni utazása, amelyre külső és belső válsága miatt szánta el magát: darabjait betiltották, orvosai pedig (tévesen) tüdőrákot állapítottak meg nála. Öt hónap alatt tizenötezer kilométert tett meg a Jangce mentén, régi templomokat keresve fel, az élet értelméről elmélkedve, erőt gyűjteni a múltból, megtalálni lelke nyugalmát.
        A művet Párizsban öntötte végső formába.
        Még kéziratban olvasta Göran Malmqvist, a modern kínai irodalom ismert svéd kutatója, akit 1985-ben, hatvanegy évesen választottak be az irodalmi Nobel-díj-bizottságba. Malmqvist azonnal meglátta az értéket Kao írásában, s elhatározta, hogy elkészíti a mű első idegen nyelvű fordítását. Ehhez nyomtatott, szerkesztett szövegre volt szükség, s Liu Caj-fu, a Kínai Társadalomtudományi Akadémia Irodalomtudományi Intézetének akkori igazgatója segítette a fordítót a szöveg elkészítésében, amelyet azután a pekingi svéd követség tanácsosa juttatott vissza Stockholmba. Liu, aki 1989 után szintén elhagyta Kínát, s jelenleg a hongkongi egyetem vendégprofesszora, ma már bevallhatta ezt a turpisságot. Malmqvistnak nyilván szerepe volt abban is, hogy korábban az általa is fordított '89-es emigráns költő, Pej Tao neve is szerepelt a Nobel-díj várományosai között. Nem véletlen, hogy Pekingben sokan Malmqvist "ármányainak" tudják be a történteket.
        Ám ha nem hiszünk Malmqvistnak, higgyünk Liu Caj-funak, aki a Nobel-díj odaítélése után így értékelte Kao regényeit: "A Lélek-hegy és Az egy ember bibliája nem csupán igen magas fokú alkotói technikáról, de mély spirituális belvilágról is tanúskodik, a modern kínai regényirodalomban fontos áttörést jelez, különösen áll ez Az egy ember bibliájára… Ennek az új műnek számos fejezete mélyenszántó, revelatív erejű filozófiai prózavers. Az egész mű egy nagy korszak tragikus poézisét árasztja magából, ez egy verses tragédia, tragikus költemény." Majd a kínai irodalomtörténész hozzátette: "A XX. század utolsó évében mérföldkövet jelentő kínai alkotás született." A szerzőt pedig így jellemezte: "Kao Hszing-csien egész valójában a szabadságért vív, akinek határozott, saját hangja van, olyan kiemelkedő liberális figura, aki teljesen kivonta magát bármiféle hatás, különösen ideológiai természetű hatás alól."