Azt hittem, sohasem látlak többé. Nem gondoltam volna, hogy tizenhárom év után ismét összefutunk. Szerencsétlen szám, de te most is ugyanaz vagy, aki voltál. Minduntalan szívből jövően felkacagsz, ömlik belőled aszó, sziporkázol és gúnyolódsz, semmivel sem maradsz el egykori önmagadtól. Csupán a nevetésedbe vegyül valami tompa zörej a tüdődből. De én talán nem lettem más?
        - Egyből kiszúrtalak a járókelők közül. Semmit sem változtál, egyetlen ősz hajszálad sincsen!
        - Ugyan már, ne tréfálj, hiszen megvénültem, eltékozoltam több mint egy évtizedet, életem legjavát, az ifjúságomat, a legtermékenyebb esztendőket.
        
        Ismét elröhintette magát, de ezúttal nyomban el is csendesült. Igazad volt, deresedett már a fejed, halántékodon és homlokodnál elő-elővillantak a fehér szálak. Pedig csak két évvel vagy idősebb nálam, de hát amikor az ember az élet derekára ér, vége mindennek. Mindketten középkorú férfiak lettünk.
        - Szó sincs róla! - mintha csak a gondolataimban olvasnál. - A fejesek között a hatvanon felüliek még fiatalnak számítanak. Hozzájuk képest mi valóságos sihederek vagyunk. - Azzal megint felnyerített. - Visszük még valamire.
        - Jól mondod, elölről kezdjük majd, Cicamica felvételizett aspiránsnak, és a császári egyetem tagja lett.
        Téged ismét a röhögés rázott, de ezúttal teljes átéléssel veled tartottam én is.
        Istenigazából becsüllek téged, hogy annyi mindennel a hátad mögött mégis így tudsz örülni az életnek. - Addig semmi másra nem vagyok kíváncsi, amíg el nem meséled, hogy valóban kivégeztek-e. Cicamicától hallottam róla - mondtam neki.
        - Úgy volt, ahogy mondod, kevésen múlt, hogy nem jelentkeztem a jó öreg Marxnál. - Komolyan ejtetted ki a szavakat, egyáltalán nem vetted tréfára a dolgot.
        - Mesélj már, mesélj! Milyen érzés meghalni?
        Nyeltél egyet, csak azután válaszoltál.
        - A kivégzés nem volt valódi.
        - Előre tudtad, hogy kamu az egész?
        - Úgy nem lett volna érdekes. Akkor azt hittem, valóban ki fognak nyiffantani. Nem jó dolog meghalni, de nem a halál a félelmetes, hanem az, hogy ilyen fiatalon kell meghalnod, amikor nem csináltál még semmit. - Azután megint kuncogni kezdtél: - Pedig hány olyan hulla lelke bolyong az űrben, akit igaztalanul fosztottak meg az életétől. Ugyan mit számít, hogy velem eggyel több lett volna?
        Elhallgattál.
        - Gyújts rá! - nyújtottam feléd a cigit. Tizenöt éve, amikor elvégeztük az egyetemet, egyikünk sem dohányzott még. Ma két dobozzal szívok naponta, s te is erős bagós lettél.
        Felizzott a cigarettavég, sűrűn gomolyogni kezdett a füst a szobában. Hátradőltél a díványon, amelyet az öcsém hozott faanyagból csináltatott. Hátradőltem én is.
        - Késő éjszaka odahívattak a "démon istállóból". Azt mondták, hogy csipkedjem magam. Igyekeztem hát magamra kapni a ruháimat, s már mentem is velük. Az ilyen esti kihallgatások gyakoriak voltak. Ez a lélektani hadviseléshez tartozott. Akadt, aki egy ráijesztésre mindent bevallott, mások csak azt követően, hogy hosszú éjszakákon át nem tudtak szemernyit sem aludni. Nem gondoltam, hogy le akarnak puffantani. Verésre rendszeresen sor került, arra fel voltam készülve. Kötött pulóvert, kötött jégeralsót viseltem, azon keresztül nem fájt annyira az ütés. - Megint elnevetted magad. - A geológuscsapat "Vörös Kelet Forradalmi Lázadó Parancsnokságára" hurcoltak. Ez olyan volt, mint a háborúban a frontparancsnokság, csak nem az arcvonalban székelt, hanem az ebédlő szomszédságában. Eredetileg a könyvelő tanyázott itt, most ők, hogy a kihallgatások után teletömhessék a hasukat. Azt a pénzt, amit odakintről nekünk, a "démon istállóbelieknek" küldtek, ők zabálták fel.
        Csak nyomtad a rizsát, nyomtad. Akárcsak középiskolás korunkban. Amit a szádra vettél, abból mind mulatságos történet kerekedett. Én azonban azt szerettem volna, ha azt meséled el, amit akkor valóban éreztél, de még ki sem mondtam, amikor te már pontosan értetted, mit akarok, s viszsza is kérdeztél:
        - Nem gondolod, hogy ez az egész nagyon komikus?
        - Aki élve átvészelte, az mai szemmel így emlékezik vissza rá.
        - Akkor is bohózatként éltem meg. Ha más vádpontot találtak volna ellenem, egy szavam se lenne, de hogy azért kiáltsanak ki kémnek, mert a nagybátyám az Egyesült Államokban él? Mert van egy háromsávos Panda rádióm? Mert angol nyelvű adásokat hallgattam? - Megint elhúztad a szádat, de most már hangtalanul. - Ezúttal, amikor beléptem a helyiségbe, nem vertek meg, csak a lábamnál fogva felakasztottak, mint a levágott disznót szokták. Ez persze nem volt valami kellemes. Annyira káprázott a szemem, hogy be kellett hunynom. Egész testem verejtékben fürdött. Már bántam, hogy mi a fenének vettem magamra ezt a sok kötött alsót. Hát ez volt, amit akkor éreztem.
        A hatást kémlelted rajtam, de én arra vártam, hogy befejezd az egész történetet.
        - Ezután sor került a kihallgatásomra, majd felsorolták a bűneimet, s halálra ítéltek, azonnali végrehajtással. Hallottam, ahogy a fegyver závárzatát felhúzták. Leszedtek, felemelték a fejem, hogy lássam a kivégzésemről szóló ítélet szövegét. Megkérdezték, hogy felismertem-e a nevemet. Természetesen felismertem. A nevem fölé piros karikát rajzoltak, s kipipálták. Éppen olyan volt, mint amilyent a bíróságok kapujára ragasztanak az elítéltek főbelövéséről. De nem hittem el, hogy így el lehet ítélni engem, hogy tudományos kutatók ilyet csináljanak. Hát mondd, tragédia ez vagy komédia?
        - Az olyan időszak volt, amikor illogikus dolgok történtek.
        - Ennyire nem felelt meg a józan észnek az élet, de attól még ez maga volt a színtiszta valóság, ha magad már el sem hihetted, hogy igaz.
        - Nagy mázlid volt, hogy nem végeztek ki.
        Mindketten elnémultunk. Úgy éreztem, hogy kicsit lehűlt a szoba, ezért kinyitottam a széntüzelésű kályha ajtaját.
        - Nagyon könnyen kivégezhettek volna. Volt, akit így nyírtak ki. Szerencsére nem akadtak személyes haragosaim. Én a külső terepmunkán végeztem a méréseimet, a csapatból soha senkivel nem rúgtam össze a patkót. Különben is rendes fickó volt valamennyi, hacsak nem kerültek olyan kényszerhelyzetbe, hogy valami nagy érdemet kelljen felmutatniuk, a forradalmat akarták egyszerűen szolgálni. - Megint széthúztad a szádat. Ez a hangtalan nevetés korábban nem jellemzett, ezekben az években szedted fel, ahogy lehiggadtál. Ám a tréfálkozókedved hozta rád a bajt, ez ugyanis akkoriban bűnnek számított.
        Eszembe jutott utolsó leveled, amelyet tizenhárom esztendővel ezelőtt írtál nekem: "Ha Marx látná, hogy az emberek a zöldségárusítás tapasztalatait tekintik a filozófiájának, mérgében biztosan megütné a guta." Nem válaszoltam neked azonnal, de sokáig gondolkoztam azon, hogyan tudnálak valahogy burkoltan figyelmeztetni: az ilyesfajta gúnyt sem írásban, sem élőszóban nem engedheti meg magának az ember. Akkoriban ugyanis annyira feszült volt a politikai légkör, hogy az ilyesmivel csak kellemetlenségeket zúdíthatott bárki a fejére. Két hónap múlva ki is robbant az eget-földet rengető kulturális forradalom. Senkiről sem lehetett tudni, miként alakult asorsa. Én sem mertem többé írni neked. Előre éreztem, hogy bajba fogsz keveredni, s valóban nem is hallottam rólad többé.
        - Nem féltem a haláltól, csak sajnáltam, hogy meg kell halnom - folytattad. - Hátrakötötték a kezem, egy sállal letakarták a szemem, azzal feltuszkoltak egy teherautóra. Elgurultunk egy darabig, majd levezettek. Megkérdezték, beismerem-e, hogy kém vagyok, egy perc gondolkodási időt adtak rá. Hallottam, ahogy a domboldalon az erdő fái között átfúj a szél, a közelből egy patak csörgedezése szűrődött oda, meg ahogy felhúzták a fegyverek závárzatát. Úgy gondoltam, ez most az igazi lesz. Nem volt bennem egy csipetnyi félsz sem, csak a gerincemen, a szívem tájékán futott végig valami hideg. Valami belemarkolt a szívembe. Azután egy puffanást hallottam, eldőltem. Zúgott a fejem, azt hittem, a koponyámat találták el. Elképzelheted, hogy mire gondoltam, amikor a pofám beleragadt az átnedvesedett agyagba. - Rám bámultál.
        Én a te helyedben nem fogadtam volna ilyen nyugodtan a halált. Kiabáltam, pereltem volna az ilyen értelmetlen, ostoba elmúlás ellen. Teli torokból üvöltöztem volna.
        Ismét elmosolyodtál.
        - Emlékszel arra a nyárra, amikor az egyetemi felvételihez ismételtük át az anyagot? Talán belefáradtál az olvasásba, s feltettél egy hanglemezt. A kertfal másik oldaláról kiabáltam át neked, hozd ki a lemezjátszót a házból, s tedd a fal tövébe, hogy én is hallhassam.
        - Sajnos nem emlékszem - vallottam be őszintén.
        - Hát nem emlékszel rá, hogy megvolt neked Mendelssohn e-moll hegedűversenye?
        - Arra hogyne emlékeznék, hiszen az egyik kedvenc számom volt! Sajnos a "négy régi" ellen folytatott harc idején odaveszett. A bátyámmal együtt távol voltunk, az otthoniak meg ijedtükben maguk törték össze az összes lemezt.
        - Amikor azt hittem, hogy agyonlőttek, végigcikázott az agyamon, hogy nálatok sohasem fog már hanglemez szólni, s hiába is kérném, hogy tedd oda a készüléket a fal tövébe, Mendelssohnt nem hallhatom többé.
        Eldúdoltam a kesernyés töprengést, lázas kutakodást tükröző főmotívumot, amelyet szapora bólogatással kísértél. Gyorsan emelkedő dallam volt, amely megtört, majd ismét gyors emelkedésbe kezdett. A jövőt, az ábrándokat, valami káprázatos életet villantott fel a maga izgatott módján. Ez az igazság, ez a zene lázba hozott téged is, meg engem is. Hiába állt közénk atizenhárom esztendei távollét a maga rettenetes történéseivel, mi most is ugyanazon a nyelven beszéltünk.
        - Kétszer még álmodtam is rólad - jegyeztem meg. - Egyszer akkoriban, amikor "az osztálycsapat sorait tisztogattuk". Talán '67-ben volt vagy '68-ban. A félelemnek abban a légkörében az ember nem tudhatta, mi vár rá másnap. Ha egy másvalaki ellen folyó harci bírálaton a szöveget vagy az idézetgyűjteményt olvasva izgalmadban elhibáztál egy szót, máris fülön fogtak, és ellenforradalmárrá kiáltottak ki. Szóval akkor jelentél meg az álmomban. Egy szimfonikus zenekart vezényeltél…
        - Mókás.
        - Ráadásul mögöttem voltál, egy magas támlájú fotelban terpeszkedtél, akarodat lengetted, a fejedet mozgattad.
        - Nagyszerű!
        - Az volt csak a pompás, amit vezényeltél: bonyolult szerkezete tengernyi különböző rétegből szövődött össze, disszonáns hangok rezonáltak benne egymásra. Egy félfrázisonként emelkedő, nehezen megfogható dallam már-már összeállt, amikor hirtelen szétesett. A fél frázis a kavalkádban ismét megjelent, épp hogy kivehetővé vált, szilárd léptekkel kezdett előrehaladni, amikor egy iszonyú erejű disszonáns hangzavar megint elsodorta. Ám aszétvert dallamtöredék megint feltápászkodott, s makacsul élni akart, fel akarta magát mutatni, szilárd talajt keresett a lába alá az előrehaladáshoz.
        - Hát ez valóságos költemény! - szakadt ki belőled.
        - Ez nem más, mint valami lírai hangulat, ami szabatos kifejezésekkel megírhatatlan.
        - Ahogyan az is, amit a mi nemzedékünknek meg kellett élnie - jegyezted meg bölcsen.
        A kályha tetejére helyezett lábasban pöfékelő gőzpamacsokat bocsátva ki magából forrni kezdett a víz. Újabb cigarettára gyújtottunk.
        - Több mint egy évtizede nem hallottam már szimfonikus zenét - fűzted hozzá.
        - Miért nem vettél odalent egy tranzisz… - de nyomban el is haraptam a mondatot, mert eszembe jutott, hogy milyen pácba kerültél a rádiód miatt.
        - Úgy gondolom, ez után a balfogás után senki sem fog már kémnek nézni, elhatároztam, hogy vásárolok egy újabb rádiót, s angolul kezdek tanulni. A későbbi munkámban bizonyosan hasznát veszem majd, ha el kell olvasnom ezt-azt - folytattad a gondolatmenetemet. - Vedd meg nekem Cseng Ji-li kínai-angol nagyszótárát, de megteszi bármilyen más is. A könyveim mind odavesztek. Ha visszamegyek, küldök majd neked ötven jüant, szerezz be nekem néhány kézikönyvet.
        Rizsás, téged a kaszás sem kényszerített térdre, te győzedelmeskedtél felette.
        - És a másik álom? Nem azt mondtad, hogy kétszer álmodtál rólam?
        - Az elsőre pontosan emlékszem. Amikor felriadtam, mindent pontról pontra visszaidéztem, sőt előkotortam egy ceruzát is, hogy a dallamot és a ritmust lejegyezzem. Bár lekottáznom nem sikerült, az emléke élénken él bennem. Mindig arra gondoltam, ha találkozunk még az életben, ezt az álmomat elmesélem neked. A másodikban minden összezavarodott, már nem is tudom, miként jutottam el hozzátok. Abba a lakásba, amelyben elüldözésetek előtt a szomszéd udvarban laktatok. Nem emlékszem, hogyan keveredtem ki azokból a girbegurba sikátorokból, amelyek a házatokhoz vezettek. Emlékeztetett arra az előkertre, amely kisgyerekkoromban az otthonunk előtt húzódott. Végül mégis odaértem, és rettenetesen megörültem neked. Mennyi mindent akartam elmesélni, de tele volt a szobátok mindenféle emberrel. Anélkül kellett elmennem, hogy akár egy szót is tudtunk volna váltani egymással. Később a hátsó udvar falának tövében emelkedő cseréptörmelék-kupacban tücsköt kerestünk. Épp hogy elállt az eső, az ég még borult volt, az udvaron tócsákban gyűlt össze a víz. Amíg én a fal repedéseiben kutakodtam, te hirtelen eltűntél. Bárhol kerestelek, nem találtam rád. Valamelyik eresz alatti sikátorban nyomod veszett.
        - Szomorú, baljós látomás. - Ezúttal nem vetted tréfára a dolgot.
        - Ugyanakkor egyfajta nosztalgia - jegyeztem meg. - Nekem ez mindig valami szívet melengető emlék.
        Lassan bemelegedett a helyiség, az ablaküvegre átláthatatlan pára csapódott. Odakint zimankós idő honolhatott.
        - '73 őszén hazajöttem egyszer, többször is elsétáltam a kaputok előtt, de nem mertem benyitni. Egyrészt attól féltem, hogy ti is elköltöztetek, no meg attól, hogy valaki felismer, s ezzel kellemetlenséget okozok nektek. Akkoriban még nem szabadítottak fel, ez pillanatok alatt kiderülhetett volna. Csak úgy jóakaratból engedtek haza rokonlátogatásra.
        - Az idő tájt én még falusi átnevelésen voltam, egy völgyecskében éltem. 1975-ben helyeztek vissza Pekingbe. Egyszer, amikor rokonlátogatáson itthon voltam, apám mesélte, hogy látta az édesapádat, amikor a város déli részén utcát sepert. Gondoltam, hogy te sem lehetsz jobb helyzetben. Azt nem tudtuk, hogy a lakásotok feldúlása után hová költöztettek titeket. Az utcai forradalmi bizottságnál kényelmetlen lett volna érdeklődni.
        - Apám három éve betegségben meghalt.
        Az ifjúságunk mintha jó évtizednyi háborúban telt volna el.
        - Emlékszel Tolsztoj Golgotájára? - kérdeztem tőle. - Egyetemi felvételink előtt arról vitatkoztunk, hogy milyen szakra kellene járnunk. Arra akartalak rávenni, hogy te is irodalom szakra jelentkezzél. Tiltakoztál: a társadalmi fejlődés útját már megnyitották előttünk, túl vagyunk a forradalmi változások időszakán, nagy társadalmi fordulatok nélkül mélyenszántó literatúra sem jöhet létre. Túl sima az út, amely elébe nézünk. Akor csak az alkotómunka lehetőségét hagyta meg nekünk. Emlékszel még erre?
        - Ne vitatkozzunk! - legyintettél. - Beszéljünk inkább arról, hogyan élsz ma.
        - Nekem nincs miről mesélnem, engem nem akartak kivégezni, még harci bírálatot sem szerveztek ellenem. Mivel egy időben frakciózásba keveredtem, egy hónapos szemináriumra küldtek. Akkoriban még vécére is kísérettel kellett járnom, nehogy valakivel összeszövetkezzem. Ennyi az egész.
        - Igaz is, a Tienanmen téri események idején itt voltál Pekingben?
        - Itt.
        - '69-es kivégzésemet nem szenvedtem meg, annál inkább az azt követő politikai viharokat. Egyre csak vártam valamire, de semmit sem tudtam csinálni, az maga volt a pokol. Amikor azután a rádióban hallottam a "Tienanmen téri zendülésről", hirtelen felcsillant előttem a remény. Arra gondoltam, ha egyszer összetalálkozunk, alaposan kifaggatlak majd, hogy valójában mi is történt.
        - Minden áldott nap ott voltam, rengeteg felvételt is készítettem.
        - Megéreztem, ha Pekingben tartózkodsz, biztosan ott vagy te is. Egy filosz hogyan is szalaszthatna el ilyen alkalmat?
        Elnevettem magam.
        - Hogy jó szöget válasszak, néha kénytelen voltam magasra kapaszkodni, még a korlátra is ráálltam, meg a lámpaoszlopra is felmásztam. Sikerült is felhívnom magamra egyesek figyelmét.
        - Miből vetted észre?
        - Nemcsak én voltam mindig ott, de ők is. Rajtuk a kék kincstári kabát, már arcról megismertük egymást.
        - Nem jutottak a nyomodra?
        - Én se vagyok már gyerek, a rendszámtáblát levettem a biciklimről.
        Göcögve elröhögted magad.
        - Azért óvatosságból egy hónapig nem karikáztam a városban. Azután rokonlátogatási engedélyt kértem, s csak két hónapi bujkálás után tértem vissza Pekingbe.
        - Megvannak még a felvételeid?
        - A negatívok igen, de kicsit foltosak lettek. Sztaniolba csomagolva egy műanyag zacskóba rejtettem őket, s egy virágcserép földjébe dugtam.
        Bólogattál: hiszen ilyen korban élünk. A gondolataidban olvastam.
        - Írtál azokban az években valamit?
        Mit válaszoljak?
        - Írtam - mondtam. - Önként egy hegyi körzetben telepedtem le, hogy ne pazaroljam el értelmetlenül a káderiskolában az életemet. Nyugodt sarkocskát kerestem, ahol megörökíthetem nemzedékünk megpróbáltatásait és tapasztalásait, de nem tudtam megírni. Csak értéktelen papírhalom született belőle, amellyel magam is elégedetlen voltam.
        - Miért nem kényszerítetted magad az írásra?
        - Mert fogalmam sem volt róla, mi lesz a sorsa annak, ami kikerül a tollam alól…
        - Ezt megértem, a magányt a legnehezebb elviselni. Ha főbe lőnek, az csupán egy pillanat műve, a magányt éveken át hurcolhatod magaddal. Az egyedülléten nem könnyű úrrá lenni. Engem később már nem ellenőriztek olyan szigorúan. Amint lehetőségem nyílt rá, kiszöktem a több tucat mérföld távolságban lévő kisvárosba, ahol megmártóztam a gőzfürdőben, hallgattam az emberek fecsegését, mert nekem nem volt kivel beszélgetnem. Meg kell írnod azt a könyvet. Hiszen ez arról szól, amit valamennyien megéltünk.
        - A Tienanmen téri események után egyetlen éjszaka elégettem minden kéziratot.
        - Kár érte. Mennyi veszett oda?
        - Közel négyszázezer írásjegy. Az utolsó fejezet azzal zárult, hogy afőhős, miután hosszan bolyongott a hegyekben, holtfáradtan lerogyott az erdőőrök nádkunyhójának vackára, de hiába fülelt a kinti zajokra, nem hallott sem madárcsicsergést, sem bogárzümmögést. Odakint néma csend honolt, csak a két csúcs közötti makulátlanul tiszta égbolt látszott. A csúcs alatt mindent bozót lepett be, nem vezetett már feljebb semmilyen ösvény sem. De ő úgy gondolta, hogy utolsó erejének megfeszítésével is fel kell kapaszkodnia a szürkésbarna pőre kőszirtre, s annak tetejéről kell körülhordoznia a tekintetét. Onnan minden még világosabb, még tisztább kell legyen.
        - De hisz ez gyönyörű, nagyszerűen gondoltad ki. Olyan szép, hogy újból meg kell írnod! - Izgatottan mászkáltál a szobában, majd végül megállapodtál az ablak előtt, amelyről kezeddel letörölted a párát, s az üvegen túlra meredtél.
        - Meg kell írni - mondtam. - Ennek a történetnek most már pont került a végére.
        - Havazik - szóltál, mintha nem is hallottad volna a szavaimat, s kinyitottad az ablakot. A helyiséget betöltő füst a nyílás előtt kavargott, mintha csak nem lett volna kedve elhagyni a szobát.
        - Járjunk egyet az utcán - javasoltad.
        Odakint állt a levegő, a hópelyhek hangtalanul hullottak a gallérunkra. Prémmel bélelt otromba bőrcsizmáddal a fehér szűz havat tapodtad. Lábad nyoma azonnal átnedvesedett. Beértelek, s váll váll mellett haladtunk azon az úton, amelyen valamikor együtt jártunk az elemibe, majd a középiskolába. Szinte nem akadt olyan nap, amikor ne együtt mentünk vagy jöttünk volna.
        - Azért élni jó, ugye? - Hirtelen megálltál, és rám néztél, de arcod komoly maradt.
        - Hát persze, ám a te életed talált pénz.
        - Hogy azt a - de nem fejezted be a káromkodást, s mindkettőnkből kitört a röhögés, és olyan erővel rázott minket, hogy a járókelők csodálkozva bámultak ránk.
        
        Peking, 1980. március 31.

POLONYI PÉTER fordítása