Haruki Murakami


A tv-s emberek

   Vasárnap este volt, amikor a tv-s emberek megjelentek.
   Ha az évszakot kérdezik, tavasz. Legalábbis azt hiszem, tavasz volt. Mindenesetre, már ami az évszakot illeti, nem volt se különösebben meleg, se különösebben hideg.
   Az igazat megvallva az évszak nem olyan fontos. A lényeg, hogy vasárnap este volt.
   Nem szeretem a vasárnap estéket. Vagy, pontosabban, azt nem szeretem, ami együtt jár velük - a dolgok vasárnap esti állását. Amint eljön a vasárnap este, de minden egyes alkalommal, rögtön megfájdul a fejem. Hol jobban, hol kevésbé. A halántékomban olyan egy-másfél centi vastagságban lüktet a hús - mintha láthatatlan zsinórok lógnának ki belőle, és valaki messziről rángatná őket. Nem mintha olyan nagyon fájna. Fájnia kellene, de furcsa módon nem nagyon fáj - olyan, mintha hosszú tűket szurkálnának érzéstelenített helyekre.
   És hallok is valamiket. Nem hangokat, hanem a csönd vastag tömbjeit, amint vonszolják őket a sötétségen át. krzsháááál kkrzsháááááál kkkkrümmms. Ezek az első jelek. A fájdalom jön először. Aztán enyhén eltorzul a látásom. Zavaros folyamok ömlenek át rajtam, balsejtelmek vonszolnak emlékeket, emlékek balsejtelmeket. Élesre fent pengehold lebeg az égen fehéren, kétséggyökerek kúsznak a földbe. Az emberek eltúlzott zajjal járkálnak a folyosón, csak hogy bosszantsanak. krrcspumk dubb krrcspumk dubb krrcspumk dubb.
   Mind-mind újabb ok arra, hogy a tv-s emberek épp a vasárnap estét válasszák jövetelükhöz. Mint a búbánat, vagy mint a titkolódzó, csöndes eső, úgy lopóznak be a kijelölt idő homályába.
   
   Hadd magyarázzam el, hogy néznek ki a tv-s emberek.
   A tv-s emberek éppen csak kisebbek, mint te vagy én. Nem szembeötlően kisebbek, hanem "éppen csak". Mondjuk, úgy húsz vagy harminc százalékkal. Minden testrészük arányosan kisebb. Úgyhogy nem is a "kicsi" lenne a helyes kifejezés, hanem a "lekicsinyített".
   Az a helyzet, hogy első látásra talán észre sem venni, hogy a tv-s emberek kicsik. De az bizonyára rögtön feltűnik mindenkinek, hogy valamiképpen furcsák. Van bennük valami nyugtalanító. Biztos, hogy arra gondol az ember, itt valami nem stimmel, és még egyszer megnézi őket. Első pillantásra nincs rajtuk semmi természetellenes, és épp ez az, ami annyira természetellenes. Egészen más a kicsinységük, mint a gyerekeké vagy a törpéké. Amikor gyerekeket látunk, érezzük, hogy kicsik, de ez a felismerés főként testük aránytalanságából fakad. Persze kicsik, de nem egyöntetűen kicsik. A kéz kicsi, a fej nagy. Mármint tipikus esetben. Nem, a tvs emberek kicsisége valami egészen más. A tv-s emberek úgy néznek ki, mintha fénymásolóval kicsinyítették volna le őket, mechanikusan érvényesítve ugyanazt az arányt mindenben. Mondjuk a magasságukat 0,7-re csökkentik, aztán a vállszélességüket szintén 0,7-re, s ugyanígy a lábat, a fejet, a fület és az ujjakat. Mint a műanyag makettek, amik épp csak egy kevéssel kisebbek az eredetinél.
   Vagy mint a perspektívaábrázolások. Olyan alakok, amelyek közelről is távolinak tetszenek. Mint egy olyan trompe-l'oeil csendélet, ahol a felszín csupa göcs és görbület. Ahol a kéz nem tudja megérinteni a közeli tárgyakat, de súrolja azt, ami elérhetetlen.
   Ilyenek a tv-s emberek
   Ilyenek a tv-s emberek
   Ilyenek a tv-s emberek
   Hárman voltak.
   Nem kopognak vagy csengetnek. Nem köszönnek. Egyszerűen csak belopóznak. Még a léptüket se hallom. Az egyik kinyitja az ajtót, a másik kettő behoz egy tévét. Nem egy különösebben nagy tévét, csak egy olyan szokványos színes Sonyt. Azt hiszem, be volt zárva az ajtó, de nem vagyok biztos benne. Lehet, hogy elfelejtettem bezárni. Igazán nem ezen járt akkor az eszem, úgyhogy ki tudja? De mégis azt hiszem, be volt zárva az ajtó.
   Amikor bejönnek, a díványon fekszem, és a plafont bámulom. Egyedül vagyok otthon. Délután az asszony elment a lányokkal, összejöttek az egyetemi barátnők, dumcsiznak egyet, elmennek vacsorázni. "Elkészíted magadnak a vacsorát, ugye? - mondta az asszony, mielőtt elment. - Van zöldség a hűtőben meg mindenféle fagyasztott kaja. Ennyit el tudsz intézni magad is, igaz? És mielőtt lemegy a nap, ne felejtsd el behozni a megszáradt ruhákat, rendben?"
   - Hát persze - feleltem. Semmi gond. Rizs, oké? Mosott ruhák, oké? Mi van abban? Olyan egyszerű, mint slupp krrrcc!
   - Mondtál valamit, drágám? - kérdezte.
   - Nem, semmit - feleltem.
   Egész délután könnyed hangulatban vagyok, csak heverészek a díványon. Semmi dolgom. Olvasok egy keveset - azt az új García Márquez-regényt -, és hallgatok egy kis zenét. Megiszom egy sört. De képtelen vagyok ezek közül bármire is igazán odafigyelni. Tűnődöm, visszafeküdjem-e az ágyba, de még ehhez sem tudom összeszedni magam. Úgyhogy végül csak fekszem a díványon és a plafont bámulom.
   Így mennek el a vasárnap délutánjaim: csinálgatok ezt is, azt is, semmit sem komolyabban. Örök küzdelem, hogy valamire - bármire - összpontosítani tudjak. Ezen a bizonyos napon, úgy tűnik, minden jól megy. Azt gondolom: ma ezt és ezt a könyvet fogom olvasni, meghallgatom ezt és ezt a lemezt, megválaszolom ezt és ezt a levelet. És egészen biztosan rendet teszek az íróasztalom fiókjaiban, elintézek pár dolgot, végre lemosom a kocsit. De hipp-hopp, máris két óra van, aztán három, lassanként szürkülni kezd, és minden tervem füstbe megy. Semmit sem csináltam meg; csak hevertem a díványon egész nap, mint mindig. A fülemben ketyeg az óra. trüpp kió csüssz trüpp kió csüssz. A hang apránként mindent szétmos körülöttem, mint a csöpögő eső. trüpp kió csüssz trüpp kió csüssz. Lassacskán elkopik a vasárnap délután, összezsugorodik. Pontosan úgy, ahogy a tv-s emberek.
   
   A tv-s emberek az első pillanattól kezdve rám se bagóznak. Mindhárom tekintete azt tükrözi, hogy a magamfajták az ő szemükben nem is léteznek. Kinyitják az ajtót, és behozzák a tévéjüket. Ketten lerakják a készüléket a kredencre, a harmadik bedugja a zsinórját a konnektorba. Van egy kandallóóra és egy köteg magazin a kredencen. Az óra esküvői ajándék volt, nagy és nehéz - nagy és nehéz, mint maga az idő -, és jó erős hangja is van. trüpp kió csüssz trüpp kió csüssz. Az egész házban hallani. A tv-s emberek fogják és leteszik a padlóra. Az asszony emiatt nagy patáliát fog csapni, gondolom. Ki nem állhatja, amikor valaki csak úgy találomra szétrakja a dolgokat. Nagyon tud zsémbelni, ha nincs minden a megszokott helyén. Ami még rosszabb, most, hogy ott az óra a padlón, biztos, hogy meg fogok botlani benne az éjszaka közepén. Minden éjjel két órakor kimegyek a vécére, alig látok, és mindig megbotlok valamiben.
   Aztán a tv-s emberek átteszik a magazinokat az asztalra. Mind kivétel nélkül női magazin. (Én szinte sohasem olvasok magazint; könyveket olvasok, és az se zavarna, ha a világ összes magazinja megszűnne. Elle, Marie Claire, Home Ideas meg hasonlók.) Szép rendben ott sorakoznak a kredencen. Az asszony nem szereti, ha hozzányúlok a magazinjaihoz - még összekeverednek, és akkor se vége, se hossza a sopánkodásának -, úgyhogy a közelükbe se megyek. Soha át se lapozom őket. De a tv-s emberek fütyülnek rá: fogják és elteszik az útból, nem izgatják magukat, az egészet csak úgy lesöprik a kredencről, és persze alaposan összekeverednek. A Marie Claire a Croissant tetejére kerül; a Home Ideas az An-An alá. Megbocsáthatatlan. És ami még rosszabb, a könyvjelzők lehullanak a padlóra, többé nem jelzik a fontos információt rejtő oldalakat. Fogalmam sincs, miféle információk ezek és mennyire fontosak - lehetnek a munkával kapcsolatosak, lehetnek személyesek -, de akárhogy is, az asszonynak fontosak, és ezt majd még az orrom alá dörgöli. "Ez meg mi a csuda? Elmegyek a barátnőimmel, hogy kicsit elbeszélgessünk, és mire visszajövök, föl van dúlva a ház!" Már hallom is, szóról szóra. Hát ez remek, gondolom, és csóválom a fejem.
   
   Minden lekerül a kredencről, hogy elférjen a tévé. A tv-s emberek bedugják a zsinórját egy fali konnektorba, aztán bekapcsolják. Csilingelő hang hallatszik, és kivilágosodik a képernyő. Mindjárt láthatóvá válik a kép. Távirányítóval váltogatják a csatornákat. De mindegyik üres - gondolom, azért, mert nem kötötték össze a készüléket az antennával. Valahol kell lennie egy antennacsatlakozónak a lakásban. Mintha emlékeznék, hogy a házfelügyelő mondta is, hogy hol van, amikor beköltöztünk ebbe a társasházba. Nem kell mást tenni, csak összekötni a tévével. De nem emlékszem, hol van. Nekünk nincs tévénk, úgyhogy teljesen elfelejtettem.
   A tv-s embereket mintha egyáltalán nem zavarná, hogy semmilyen adás nem jön be. Semmi jelét nem mutatják annak, hogy keresnék az antennacsatlakozót. Hogy nincs kép, az őket teljesen hidegen hagyja. Azzal, hogy megnyomták a gombot, és a tévé működni kezdett, ők a maguk dolgát elvégezték.
   Vadonatúj a készülék. Nem volt a dobozában, de rögtön látni rajta, hogy új. A használati utasítás és a garancia ott van egy nejlonzacskóban az oldalához ragasztva, a zsinórja ragyog, olyan fényes, mint egy frissen kifogott hal.
   Mindhárom tv-s ember megszemléli az üres képernyőt a szoba különböző pontjairól. Az egyik odajön mellém, és meggyőződik róla, hogy onnan, ahol ülök, jól látni. A tévé pontosan felém néz, és a lehető legkellemesebb távolságra van. Elégedettnek tűnnek. Az ezzel is megvolnánk érzése sugárzik róluk. Egyikük (az, amelyik odajött mellém) leteszi az asztalra a távirányítót.
   A tv-s emberek egy szót sem szólnak. Minden mozdulatuk tökéletes rendben követi egymást, úgyhogy nincs szükségük szavakra. Mindhárman maximális hatékonysággal végzik előírt feladatukat. Profi munka. Tisztán, akkurátusan. Pillanatok alatt készen is vannak. Mint akinek még eszébe jutott valami, az egyik tv-s ember felveszi az órát a padlóról, gyorsan körülnéz a szobában, megfelelőbb helyet keresve neki, de nem talál, és visszateszi. trüpp kió csüssz trüpp kió csüssz. Csak ketyeg tovább a padlón konokul, súlyosan. Elég kicsi a lakásunk, és a hely nagy részét elfoglalják a könyveim meg az asszony mindenféle papírjai. Lefogadom, hogy el fogok botlani abban az órában. Nagyot sóhajtok. Jól beverem majd a lábujjaimat, az holtbiztos. Mérget vehettek rá.
   Mindhárom tv-s ember sötétkék zakót visel. A csuda tudja, milyen szövetből van, de elegáns. Alatta farmer és teniszcipő. A ruha és a cipő is arányosan le van kicsinyítve. Ameddig csak lehet, figyelem a mozdulataikat, és végül kezdem azt gondolni, hogy talán az én méreteimmel van valami gond. Szinte olyan, mintha hátrafelé mennék egy hullámvasúton, sokdioptriás szemüvegben. A látvány szédítő, teljesen összekeverednek az arányok. Összezavarodom, a szokásos világom többé nem magától értetődő. Ilyen érzéseket váltanak ki belőlem a tv-s emberek.
   Végig, egész idő alatt egyetlen szót sem szólnak. Még egyszer utoljára mindhárman ellenőrzik a képernyőt, meggyőződnek róla, hogy semmi probléma, aztán a távirányítóval kikapcsolják. A ragyogás egy pontba zsugorodik, majd egy csilingelő hang kíséretében eltűnik. A képernyő visszatér kifejezéstelen, szürke, természetes állapotába. Kint sötétedik. Hallom, ahogy valaki hív valakit. Anonim léptek haladnak el a folyosón, szándékosan a lehető leghangosabban. krrcspumk dubb krrcspumk dubb. Vasárnap este van.
   A tv-s emberek még egy utolsó forgószélszerű ellenőrzést végeznek a szobában, aztán kinyitják az ajtót, és elmennek. Ugyanúgy ügyet sem vetnek rám, mint amikor jöttek. Mintha nem is léteznék.
   
   Attól kezdve, hogy a tv-s emberek bejönnek a szobába, egészen addig a pillanatig, amikor kilépnek az ajtón, meg se moccanok. Egy szót sem szólok. Mozdulatlanul, elnyúlva fekszem a díványon, úgy szemlélem az egész műveletet. Tudom, mit mondanak erre: hogy természetellenes. Vadidegenek - nem egy, hanem három - minden előzetes bejelentés nélkül egyenesen besétálnak a lakásodba, letesznek egy tévékészüléket, és te csak ülsz és döbbenten bámulod őket. Azért ez különös, nem?
   Tudom, tudom. De bármi is az oka, nem szólalok meg. Egyszerűen csak figyelem a fejleményeket. Talán azért, mert olyan tökéletesen semmibe vesznek. És ha maguk lennének az én helyzetemben, azt hiszem, maguk is ugyanezt tennék. Nem mintha mentegetném magam, de szívesen megnézném, hogy ha maguk találkoznának ilyen emberekkel, akik a puszta létezésükről sem vesznek tudomást, akkor maguk vajon nem kételkednének-e benne, hogy ténylegesen léteznek-e. A kezemre pillantok, félig-meddig azt várva, hogy átlátszó legyen. Elgyengültem, megsemmisültem, valami kábulatban vagyok. Testem és tudatom sebesen foszlik szét. Nem tudok erőt venni magamon, hogy megmozduljak. Csak arra vagyok képes, hogy végignézzem, amint a három tv-s ember elhelyez egy tévékészüléket a lakásomban és távozik. Nem tudom kinyitni a szám, mert félek, hogy valami szörnyű hang jön ki a torkomon.
   A tv-s emberek elmennek, ott hagynak engem egyedül. Visszatér a realitásérzékem. A kezem újból az enyém. Csak akkor veszem észre, hogy a szürkületet már elnyelte a sötétség. Felkapcsolom a villanyt. Aztán lecsukom a szemem. Igen, az ott egy tévékészülék. Közben az órán csak ketyegnek tovább a percek. trüpp kió csüssz trüpp kió csüssz.
   
   Furcsa módon az asszony nem szól semmit a tévé megjelenésére. Semmi reagálás. Nulla. Mintha nem is látná. Elképesztő. Mert, mint már mondtam, szörnyen háklis a rendre, a bútorok elrendezésére meg az ilyesmikre. Ha valaki arrébb mer tenni bármit a lakásban, akár csak egy hajszálnyival, már ugrik. Ez az ő felségterülete. Ráncolja a homlokát, és mindent szépen visszatesz a rendes helyére.
   Én nem ilyen vagyok. Ha a Home Ideas az An-an alá kerül, vagy egy golyóstoll egy ceruzatartóban köt ki, én nem patáliázok. Sőt észre sem veszem. Ez az asszony problémája, én teljesen kikészülnék, ha úgy élnék, mint ő. Néha egy pillanat alatt bepöccen. Azt mondja, képtelen elviselni a hanyagságomat. Jól van, mondom, én meg néha nem tudom elviselni az általános gravitációval meg a P-vel meg az E = mc²-tel kapcsolatos hanyagságot. Komolyan. De ha ilyesmiket mondok, akkor meg nem szól hozzám utána. Személyes sértésnek veszi. Én soha nem annak szánom, csak kimondom, amit érzek.
   Aznap este, amikor hazajön, először is körülnéz a lakásban. Már felkészültem a teljes magyarázatra - hogyan jöttek be a tv-s emberek és kutyultak össze mindent. Nehéz lesz meggyőzni, de úgy döntöttem, mindent elmondok neki pontosan úgy, ahogy történt.
   Egy szót sem szól, csak alaposan végighordozza a tekintetét mindenen. Egy tévé van a kredencen, a magazinok rendetlenül az asztalon, a kandallóóra a padlón, és ő egy árva szót sem szól minderre. Nincs mit elmagyaráznom.
   -- Elkészítetted a vacsorádat, ugye? - kérdezi, miközben vetkőzik.
   -- Nem, nem ettem - felelem.
   -- Miért nem?
   -- Nem nagyon voltam éhes - mondom.
   Ezen elgondolkozik, még a vetkőzést is abbahagyja. Alaposan végigmér. Most akkor mi legyen? Csináljon valamit vagy ne? Az óra fölszeleteli az elhúzódó, ormótlan csendet. trüpp kió csüssz trüpp kió csüssz. Úgy teszek, mintha nem hallanám; nem eresztem be a fülembe. De a hang egyszerűen túl erős, túl hangos ahhoz, hogy kizárjam. Mintha ő is azt hallgatná. Aztán megcsóválja a fejét, és megkérdezi: - Összeüssek valamit?
   -- Hát, éppenséggel - mondom. Igazából nincs nagy étvágyam, de azért nem utasítom vissza.
   Az asszony átöltözik az otthoni göncébe, és kimegy a konyhába, hogy összeüssön egy zoszuit és tamago-jakit, s közben elmeséli, mi van a barátnőivel. Ki mit csinált, mit mondott, kinek van új frizurája, ami annyira megfiatalítja, ki szakított a pasijával. A legtöbb barátnőjét ismerem, úgyhogy töltök magamnak egy pohár sört, és hallgatom, megfelelő időközönként beékelve egy figyelmes ühümöt vagy ahát. De jóformán nem is hallom, amit beszél. A tv-s emberek járnak a fejemben. Meg hogy az asszony miért nem tett megjegyzést egy tévékészülék váratlan felbukkanására. Képtelenség, hogy nem vette észre. Nagyon furcsa ez. Sőt hátborzongató. Valami itt nem stimmel. De mit lehetne tenni?
   Kész az ennivaló, úgyhogy leülök az étkezőasztalhoz, és eszem. Rizs, tojás, sózott szilva. Mikor befejezem, az asszony elrakja az edényeket. Iszom még egy sört, és ő is iszik egyet. A kredencre pillantok, ott a tévé, kikapcsolva, a távirányító meg az asztalon. Felállok, fogom a távirányítót, bekapcsolom. A képernyő kivilágosodik, megint hallom azt a csilingelést. Kép most sincs. Csak ugyanaz az üres fény. Megnyomom a hangerősítő gombot, de csak a sistergés lesz hangosabb. Húsz, harminc másodpercen át nézem a hóvihart, aztán kikapcsolom. Egy pillanat alatt eltűnik a fény és a hang. Közben az asszony leült a szőnyegre, egy Elle-t lapozgat, s mintha föl se fogná, hogy épp föl, aztán meg le lett kapcsolva egy tévé a lakásban.
   Visszateszem a távirányítót az asztalra, és megint leülök a díványra, arra gondolok, hogy olvasom tovább azt a hosszú García Márquez-regényt. Mindig olvasok vacsora után. Lehet, hogy harminc perc után leteszem a könyvet, lehet, hogy két órán át olvasok, de az a lényeg, hogy mindennap olvassak. Ma azonban képtelen vagyok másfél oldalnál többet elolvasni. Nem tudok koncentrálni; folyton visszatérnek a gondolataim a tévére. Felnézek - ott van közvetlenül előttem.
   
   Hajnali fél háromkor felébredek, és a tévé még mindig ott van. Mikor kikelek az ágyból, félig még reménykedem, hogy eltűnt. De nincs ilyen szerencsém. Kimegyek a vécére, aztán lehuppanok a díványra, és az asztalra teszem a lábam. Megfogom a távirányítót és bekapcsolom a tévét. Itt sincs semmi új fejlemény: ugyanazt a ragyogást és sistergést ismétlik. Sehol semmi más. Nézem egy darabig, aztán kikapcsolom.
   Visszafekszem, próbálok aludni. Holtfáradt vagyok, mégsem jön álom a szememre. Lehunyom a szemem, és őket látom. A tv-s embereket, ahogy hozzák be a készüléket, a tv-s embereket, ahogy elteszik az útból az órát, a tv-s embereket, ahogy átrakják a magazinokat az asztalra, a tv-s embereket, ahogy bedugják a zsinórt a konnektorba, a tv-s embereket, ahogy ellenőrzik a képernyőt, a tv-s embereket, ahogy kinyitják az ajtót és csendben távoznak. A fejemben itt maradtak. Mászkálnak a szobában. Megint kiszállok az ágyból, a konyhába megyek, és töltök egy dupla brandyt egy kávéscsészébe. Felhajtom a brandyt, és a díványhoz indulok, újból megpróbálkozom Márquezzel. Kinyitom, de valahogy nem ülepednek le a szavak. Homályos az írás.
   Hát jó, félrehajítom García Márquezt, és elveszek egy Elle-t. Senkinek sem árthat meg, ha nagy néha átlapozza az Elle-t. De nincs benne semmi, ami felcsigázná az érdeklődésemet. Új frizuradivatok, elegáns fehér blúzok, éttermek, ahol jó marharagut főznek, mit vegyünk fel az operába, ilyesmik. Mit érdekel engem? Az Elle-t is félredobom. Úgyhogy nem marad más, a kredencen lévő tévét kell bámulnom.
   Végül is hajnalig ébren vagyok, és nem csinálok semmit. Hatkor főzök magamnak egy kis kávét. Nem tudok mit kezdeni magammal, úgyhogy sonkás szendvicseket is készítek, mire az asszony felkel.
   - Szörnyű korán felkeltél - mondja álmosan.
   - Mm - morgok.
   Szinte szótlanul reggelizünk, aztán egyszerre megyünk el otthonról, ki-ki a maga munkahelyére. Az asszony egy kis kiadónál dolgozik. Egy magazint szerkeszt: egészséges táplálkozás, életmód, ilyesmi. "A shiitake gomba megakadályozza a köszvényt", "Az organikus mezőgazdaság jövője" - el tudják képzelni, ugye? Nem verekednek érte, de szinte semennyibe sem kerül az előállítása, és egy maroknyi fanatikus életben tartja. Ami engem illet, egy műszaki eszközöket gyártó cég reklámosztályán dolgozom. Kenyérpirítóknak, mosógépeknek és mikrohullámú sütőknek találok ki reklámokat.
   
   Az irodaházunkban elhaladok a lépcsőn az egyik tv-s ember mellett. Ha nem tévedek, egyike annak a háromnak, akik a tévét hozták előző nap - valószínűleg az, aki kinyitotta az ajtót, s ő maga nem cipekedett. Az egyéni vonások különös hiánya miatt szinte képtelenség megkülönböztetni őket, úgyhogy nem mernék megesküdni rá, de azt mondanám, hogy olyan nyolcvan-kilencven százalék az esélye, hogy valóban ő az. Ugyanazt a kék zakót viseli, mint tegnap, és nincs semmi a kezében. Egyszerűen csak megy lefelé a lépcsőn. Én meg megyek felfelé. Utálom a liftet, úgyhogy rendszerint a lépcsőn megyek fel. A kilencediken van az irodám, úgyhogy ez nem is csekély feladat. Mikor sietek, teljesen leizzadok a végére. De ami engem illet, leizzadni még mindig jobb, mint egy liftben szorongani. Nem győznek viccelődni rajtam: nincs tévéje, videója, nem hajlandó lifttel menni, alighanem valami modern luddita lehet. Vagy egy gyerekkori traumából fakadó fejlődési rendellenesség. Gondoljanak, amit akarnak. Ha engem kérdeznek, ők a hibbantak.
   Mindenesetre itt vagyok, megyek felfelé a lépcsőn, mint mindig, én egyedül - szinte senki más nem használja -, amikor a negyedik és ötödik emelet között elhúz mellettem az egyik tv-s ember. Olyan hirtelen történik, hogy nem is tudom, mit csináljak. Talán mondanom kellene valamit?
   De nem mondok semmit. Nem tudom, mit mondjak, és az az ember különben is megközelíthetetlen. Egy pillanatra sem nyílik meg; olyan gépiesen, egy tempóban, olyan beszabályozott precizitással megy lefelé a lépcsőn. És akárcsak tegnap, megint nem vesz rólam tudomást. Még csak a látómezejébe sem kerülök bele. Elsurran mellettem, mielőtt meggondolhatnám, hogy mit is tegyek. Abban a pillanatban meggörbül a gravitációs mező.
   A munkahelyemen reggeltől kezdve egyfolytában megbeszéléseim vannak. Fontos megbeszélések egy új termékcsoport reklámkampányával kapcsolatban. Néhány alkalmazott felolvassa a jelentését. A táblák megtelnek számokkal, a számítógép képernyőjén egymást váltják a különböző táblázatok. Heves viták. Én is részt veszek bennük, bár nem olyan fontos a pozícióm ezeken a megbeszéléseken, mert nincs közvetlen szerepem a kampányban. Úgyhogy a megbeszélések között továbbra is töprengek. Csak egyszer mondom el a véleményemet valamiről. Az se valami hajde nagy vélemény - valami egészen nyilvánvaló dolog mindenki számára -, de csak nem tehetem meg, hogy egy szót sem szólok egész végig. Nem vagyok valami szörnyen ambiciózus alkalmazott, de amíg fizetést kapok, mutatnom kell, hogy osztozom a felelősségben. Összefoglalom az addig elhangzott véleményeket, sőt még egy viccet is elsütök, hogy oldjam a hangulatot. Egyszóval félig-meddig álcázom, hogy végig a tv-s emberek járnak a fejemben. Néhányan nevetnek. Ez után az egyetlen megszólalásom után azonban csak úgy teszek, mintha nézném át az anyagokat; a tv-s emberekre gondolok. Ha javasolnak egy nevet az új mikrohullámú sütőnek, azt én biztosan nem hallom. Teljesen betöltik az agyamat a tv-s emberek. Mi az ördögöt akar jelenteni az a tévékészülék? Egyáltalán, mi a csudának cipelték be a lakásomba? És az asszony miért nem tett megjegyzést a felbukkanására? Miért törtek be a tv-s emberek a cégem épületébe is?
   Se vége, se hossza a megbeszéléseknek. Délben rövid ebédszünet van. Annyira rövid, hogy nem lehet kimenni ebédelni. Mindenki csak szendvicset meg kávét vesz. A tanácskozótermet sűrű füstköd lepi el, ezért inkább a saját íróasztalomnál eszem. Közben odajön hozzám az osztályvezető. Hogy őszinte legyek, nem szeretem a pasast. Nincs semmi néven nevezhető oka: semmi alapvető hiba, semmi konkrét dolog, amibe beleköthetnék. Árad belőle a jólneveltség. Amellett nem is hülye. Jó ízléssel választja meg a nyakkendőit, nem lobogtatja a saját zászlaját, és nem hatalmaskodik a beosztottjai fölött. Még külön figyelmes is velem, olykor elhív étterembe. De akkor is, van valami a srácban, amit nem csípek. Talán az a szokása, hogy szeret testi érintkezésbe kerülni az emberekkel, amikor beszélget velük. Egyszer csak kinyújtja a kezét és megérinti, akár férfi, akár nő az illető. Jó, persze, nincs semmi kétértelmű ebben. Nem, ez csak amolyan futó érintés, egy teljesen közömbös mozdulat. Nem lennék meglepve, ha egyesek észre sem vennék, annyira természetes. De engem - nem is tudom, miért - zavar. Úgyhogy valahányszor találkozom vele, ösztönösen összehúzom magam. Lehet, hogy ez kicsinyesség a részemről, de idegesít.
   Odahajol, a vállamra teszi a kezét. - Hát, ami a hozzászólásodat érinti az imént... Klassz volt - mondja kedvesen. - Egyszerű, lényegre törő. Lenyűgözött. A lehető legjobb hangsúlyok. Az egész terem felélénkült attól, amit mondtál. És az időzítés is tökéletes volt. Hát csak így tovább, öregfiú.
   Azzal megy is el. Gondolom, ebédelni. Megköszönöm neki, ahogy kell, de az az igazság, hogy meg vagyok döbbenve. Úgy értem, hogy egy szóra sem emlékszem abból, amit a megbeszélésen mondtam. Mi a csudának veszi az osztályvezető a fáradságot, hogy odajöjjön az asztalomhoz és megdicsérjen ezért? Vannak itt nálam ékesebb szavú kollégák is. Furcsa. Sehogy sem fér a fejembe, de csak eszem tovább az ebédemet. Aztán az asszonyra gondolok. Hogy most éppen mit csinálhat. Elment ebédelni? Talán fel kellene hívnom, váltani vele pár szót, mit tudom én. Beütöm az első három számot, aztán meggondolom magam. Semmi okom, hogy felhívjam. Lehet, hogy kezd szétesni a világom, hogy összekavarodtak a dolgok, de ok ez arra, hogy felhívjam a munkahelyén? Különben is, mit tudnék mondani neki erről az egészről? Amellett utálom felhívni az irodájában. Leteszem a kagylót, sóhajtok, és felhajtom a kávém maradékát. Aztán bedobom a habszivacs poharat a kosárba.
   
   Az egyik délutáni megbeszélésen megint találkozom a tv-s emberekkel. Ezúttal kettővel többen vannak. Akárcsak az előző napon, most is csak átsétálnak a tanácskozótermen, egy Sony színes tévét cipelve. Ez most egy fokozattal nagyobb méretű. Hűha. A Sony a rivális bagázs. Ha bármi okból valaki behozza az épületbe a rivális bármely termékét, őrült nagy büntetést kell fizetni, természetesen leszámítva azt, amikor versenytesztelés céljából hozzák be más gyártók termékeit. De akkor mindig ügyelünk rá, hogy eltüntessük a cég logóját - nehogy illetéktelen szem észrevegye. A tv-s emberek azonban fütyülnek erre is: ott virít a Sony embléma, hogy bárki láthatja. Kinyitják az ajtót és csak úgy besétálnak a tárgyalóterembe, egyetlen pillantást vetve felénk. Aztán végigjárják a készülékkel a termet, keresik a megfelelő helyet, ahová letehetik, de mivel nem találnak olyat, végül kiviszik. A többiek a szobában semmilyen módon nem reagálnak a tv-s emberekek felbukkanására. Pedig képtelenség, hogy ne vegyék észre őket. Nem, egész biztosan látták. Amit az is bizonyít, hogy elállnak az útjukból, előzékenyen utat nyitnak nekik, hogy csak vigyék szépen a tévéjüket, ahová akarják. De ennyi az egész: nem keltenek nagyobb feltűnést, mint amikor meghozzák a kávékat a szomszédos kávézóból. Úgy látszik, megállapodtak benne, hogy ez a játékszabály: nem vesznek tudomást a tv-s emberek jelenlétéről. A többiek is mind látták, hogy ott vannak, csak úgy tettek, mintha nem lennének ott.
   Az egész felfoghatatlan számomra. Mindenki tud a tv-s emberekről? Egyedül engem nem világosítottak fel? Lehet, hogy a feleségem is végig tudott a tv-s emberekről? Minden bizonnyal. Lefogadom, hogy ezért nem lepte meg az a tévékészülék, és ezért nem szólt rá semmit. Ez az egyetlen lehetséges magyarázat. De ez még jobban összezavar. Akkor hát kik vagy mik a tv-s emberek? És miért cipelnek mindig egy tévékészüléket?
   Az egyik kollégám feláll, hogy kimenjem a mosdóba, én pedig megyek utána. Ez a srác nagyjából akkor lépett be a céghez, amikor én. Jóban vagyunk. Néha munka után elmegyünk inni valamit. A legtöbb kollégámmal ezt nem teszem meg. A szomszédos vizelőcsészénél állok. Ő fakad ki elsőnek.
   - A fenébe is! Úgy néz ki, hogy ez el fog tartani egészen estig. Lefogadom. Tárgyalás tárgyalás hátán, sose lesz már vége.
   - Úgy, ahogy mondod - jegyzem meg. Megmossuk a kezünket. Megdicséri a délelőtti hozzászólásomat. Megköszönöm neki.
   - Különben azok a srácok, akik az előbb bejöttek azzal a tévével... - kezdek bele, de aztán elhallgatok.
   Nem szól semmit. Elzárja a csapot, kihúz két papírtörülközőt, megtörli a kezét. Még csak felém se pillant. Mennyi ideig fogja még a kezét törülgetni? Végül összegyűri és kidobja a törülközőket. Lehet, hogy meg se hallotta. Vagy úgy tesz, mintha nem hallotta volna. Nem lehet eldönteni. De a levegő hirtelen megtelik feszültséggel, és úgy érzem, jobb, ha nem kérdezek rá. Úgyhogy befogom a szám, megtörlöm a kezem, és megyek vissza a folyosón a tanácskozóterembe. A délutáni megbeszélések alatt soha többé rám sem pillant.
   
   Mikor hazaérek, sötét a lakás. Kint sötét felhők borítják az eget. Épp elered az eső. A lakásnak is esőszaga van. Esteledik. Az asszonynak semmi nyoma. Leveszem a nyakkendőmet, kisimítom, felakasztom. Kibújok az öltönyömből. Az inget behajítom a mosógépbe. Csupa cigifüst a hajam, úgyhogy lezuhanyozom és megborotválkozom. Ez az életem: végtelen megbeszéléseken veszek részt, szétcigizem az agyam, aztán hallgatom, ahogy az asszony patáliázik miatta. Miután összeházasodtunk, az első dolga volt, hogy le akart szoktatni a dohányzásról. Ez négy évvel ezelőtt volt.
   Zuhanyzás után leülök a díványra egy sörrel, és egy törülközővel szárítom a hajam. A tv-s emberek tévéje még mindig ott van a kredencen. Elveszem a távirányítót az asztalról, és bekapcsolom. Újra és újra megnyomom a gombot, de semmi sem történik. A képernyő sötét marad. Ellenőrzöm a konnektort: rendesen be van dugva. Kihúzom, aztán újra bedugom. De így se jó. Akárhányszor nyomom meg a gombot, a képernyő nem világosodik ki. Végül még a távirányító hátsó lapját is leszedem, kiveszem az elemeket, és ellenőrzöm őket a praktikus kis feszültségmérőmmel. Az elemek jók. Ekkor feladom, félreteszem a távirányítót, és benyomok még egy kis sört.
   Mi a franctól borultam ki? Tegyük fel, hogy a tévé működik, akkor mi van? Úgyis csak fehéren sisteregne. Ugyan kit izgat, ha ez minden, ami bejön rajta?
   És mégis izgat. Előző éjjel még működött. És azóta egy ujjal se nyúltam hozzá. Érthetetlen.
   Még egyszer kipróbálom a távirányítót. Egészen lassan nyomom meg a gombot. De az eredmény ugyanaz. Semmi. Halott a képernyő. Hulla.
   Egy kihűlt halott.
   Kiveszek egy újabb sört a hűtőből, és eszem egy kis krumplisalátát egy műanyag tálból. Hat óra múlt. Végigolvasom az egész esti újságot. Még talán unalmasabb, mint máskor. Szinte egyetlen elolvasásra érdemes cikk sincs benne, semmi más, csak jelentéktelen hírek és tudósítások. De csak olvasom, mert nincs semmi jobb, amit csinálhatnék. Amíg ki nem olvasom az egészet. És most? Mármint hogy ne azon járjon megint az agyam, tűnődöm még az újság fölött. Hmm, mi lenne, ha válaszolnék pár levélre? Egy unokatestvéremtől esküvői meghívást kaptunk, amit le kell mondanom. Az esküvő napján épp kirándulni leszünk az asszonnyal. Okinaván. Időtlen idők óta tervezgetjük, mindketten szabadságot veszünk ki. Csak nem fogjuk most emiatt megváltoztatni a tervet? Isten tudja, mikor lesz legközelebb alkalmunk, hogy együtt töltsünk egy hosszú szabadságot. És, hogy még egy döntő érvet mondjak, még csak nem is állok olyan közel ehhez az unokatestvéremhez; jó tíz éve nem találkoztam vele. De mégsem hagyhatom az utolsó percre a választ. Tudnia kell, hogy hány emberre számíthat, hogy hány terítéket tervezzen a lakodalomra. Eh, a francba. Úgysem tudom összeszedni magam, hogy megírjam. Most nem. Máson jár az eszem.
   Megint felveszem az újságot, és újból elolvasom ugyanazokat a cikkeket. Talán el kellene kezdenem vacsorát készíteni. De lehet, hogy az asszony későig dolgozik, és úgy jön haza, hogy már evett. Vagyis egy adag kárba veszne. Ha meg egyedül eszem, beérhetem valami maradékkal; minek bajlódnék? Ha meg mégsem evett, akkor elmehetünk valahová kettesben.
   Azért ez furcsa. Valahányszor bármelyikünk tudja, hogy hatnál tovább marad, mindig hazatelefonálunk. Ez a szabály. Üzenetet hagyunk a rögzítőn, ha kell. Így a másik könnyebben tud dönteni: egyedül vacsorázzon-e, készítsen-e elő valamit a később érkezőnek, lefeküdjön-e, amikor úgy tartja kedve. A munkám természetéből adódik, hogy néha későig maradok, neki pedig gyakran van megbeszélése, vagy épp el kell még intéznie valami korrektúrát, mielőtt hazajön. Egyikünknek sem szabályos, kilenctől ötig tartó munkaideje van. Ha épp mindkettőnknek összesűrűsödnek a tennivalói, három nap is elmúlhat úgy, hogy nem szólunk egymáshoz. Ilyen szünetek vannak a kapcsolatunkban - ez az egyik dolog, amire egyikünk sem számított előre. Így aztán mindig tartjuk magunkat bizonyos szabályokhoz, hogy ne legyenek irreális elvárásaink egymással szemben. Ha úgy néz ki, hogy későig maradunk, akkor hazatelefonálunk, értesítjük a másikat. Én néha elfelejtem ugyan, de ő soha.
   Most viszont nincs üzenet a rögzítőn.
   Elhajítom az újságot, elnyúlok a díványon, és lecsukom a szemem.
   Egy megbeszélésről álmodom. Felállok, előadok valami szöveget, amit magam sem értek. Kinyitom a szám és beszélek. Ha nem, meghaltam. Muszáj egyfolytában beszélnem. Egyre csak folytatnom kell a végtelen halandzsát. Körülöttem mindenki halott. Halott és kővé dermedt. Kőszobrokkal van teli a szoba. Fúj a szél. Minden ablak be van törve, és a terembe beront egy-egy szélroham. És itt vannak a tv-s emberek. Hárman. Mint első alkalommal. Egy Sony színes tévé van náluk. És a képernyőn is a tv-s emberek vannak. Kezdek kifogyni a szóból; lassan-lassan érzem, ahogy dermednek meg az ujjhegyeim. Fokozatosan kővé változnak.
   Kinyitom a szemem, és ragyog a szoba körülöttem. Olyan, mint a folyosók egy hatalmas akváriumban. Be van kapcsolva a tévé. Kint minden sötét. A tévéképernyő vibrál a félhomályban, serceg, sistereg. Felülök a díványon, és megnyomom a halántékomat az ujjaimmal. Az ujjaimon még puha a hús; érzem a sör ízét a számban. Nyelek egyet. Olyan száraz a torkom, hogy megakad benne a nyál. Mint mindig, a való világ színtelennek tűnik egy túlságosan élethű álom után. De nem, ez a valóság. Senki sem változott kővé. Mennyi lehet az idő? A padlón álló órára pillantok. trüpp kió csüssz trüpp kió csüssz. Mindjárt nyolc.
   De éppen úgy, mint az álmomban, az egyik TV-s ember van a képernyőn. Ugyanaz a fickó, aki mellett elmentem a lépcsőn a munkahelyemen. Egyértelmű. Az, aki kinyitotta az ajtót, mikor bejöttek. Száz százalékig biztos vagyok benne. Ott áll - fényes, szikrázó, fehér háttérben, egy álom utolsó kockáiként, melyek behatoltak éber világomba -, és engem bámul. Becsukom, aztán megint kinyitom a szemem, remélve, hogy közben visszaröpül seholsincs országba. De nem tűnik el. Sőt! Nagyobb lesz. Arca betölti az egész képernyőt, egyre közelebb jön.
   Aztán azt látom, hogy kilép a képernyőből. Megfogja a keretet, belekapaszkodik, míg egyik lábát a másik után emeli, mintha egy ablakon mászna át, és maga mögött hagyja a fehéren ragyogó képernyőt.
   Összedörzsöli a kezét, lassan akklimatizálódva a tévén kívüli világhoz. Kicsinyített jobb keze ujjaival egyre csak dörzsöli kicsinyített bal keze ujjait, minden sietség nélkül. Olyan komótos, mint aki maga rendelkezik a világ minden ideje fölött. Mint egy veterán műsorvezető. Aztán rám néz.
   - Egy repülőgépet készítünk - mondja a tv-s ember. Nincs a hangjában semmi perspektíva. Különös, papírvékony hang.
   Beszél, a képernyőt pedig valami gépezet tölti be. Nagyon profi a ráközelítés. Ahogy a híradóban szokták csinálni. A kezdő kép egy nagy gyár belseje, majd közelről, premier plánban látni a munkaterületet. Két tv-s ember keményen dolgozik valami gépen, csavarokat húznak meg, méreteket igazítanak. Mindkettő maga a megtestesült összpontosítás. A gép azonban nem hasonlít semmire, amit valaha láttam: függőleges henger, pontosabban a teteje felé keskenyedik, és áramvonalas függelékek vannak a felszínén. Inkább valami óriási citromfacsarónak néz ki, mint repülőgépnek. Se szárny, se ülések.
   - Nem úgy néz ki, mint egy repülőgép - mondom. A hangom mintha nem az enyém lenne. Furcsán rideg, mintha minden anyagot kiszűrtek volna belőle valami vastag szűrővel. Ennyire megöregedtem volna hirtelen?
   - Biztos azért, mert még nem festettük le - mondja. - Holnap már megfelelő színe lesz. Akkor látni fogja, hogy ez egy repülőgép.
   - Nem a színével van a baj. Hanem a formájával. Ez nem egy repülőgép.
   - Hát ha nem repülőgép, akkor micsoda? - kérdezi. Ha ő nem tudja, meg én sem, akkor valóban: mi a csuda lehet?
   - Na látja, csakis a színével lehet a gond - veti oda szelíden a tv-s emberek szóvivője. - Csak le kell festeni a megfelelő színre, és repülőgép lesz.
   Nincs kedvem vitatkozni. Nem mindegy? Citromfacsaró vagy repülőgép - repülő citromfacsaró? -, mit érdekel engem? De hát hol az asszony, amikor ez az egész történik? Miért nem jön már meg? Megint megmasszírozom a halántékom. Ketyeg az óra. trüpp kió csüssz trüpp kió csüssz. Ott a távirányító az asztalon, mellette meg a köteg női magazin. A telefon hallgat, a szobát a tévé halvány ragyogása tölti be.
   A két tv-s ember a képernyőn egyre csak dolgozik. Most sokkal élesebb a kép, mint az előbb. Látni a számokat skálákon, hallani a gépezet tompa zúgását. taabzrajbügg taabzrajbügg arp arrp taabzrajbügg. A basszus alapot ritmusosan éles fémcsikorgás szabdalja szét. areeeenbütt areeeenbütt. És különböző egyéb hangok keverednek össze a megmaradt hangmezőben; semmit sem hallok tisztán tőlük. A két tv-s ember mindenesetre csak dolgozik teljes erőbedobással. Láthatóan ez a témája ennek a műsornak. Csak nézem őket, ahogy dolgoznak rendületlenül, megállás nélkül. A tévékészüléken kívüli kollégájuk szintén csöndben figyel. Nézi őket. Meg azt az akármit - ha megnyúznak, akkor se bírom repülőgépnek látni -, azt az őrült, fekete, piszkos gépezetet, amely a fehér fény mezejében lebeg.
   Hirtelen megszólal a tv-s emberek képviselője. - Szégyellheti magát a felesége.
   A szemébe nézek. Talán nem jól hallottam. Ahogy nézem, mintha magába a ragyogó képcsőbe bámulnék.
   - Szégyellheti magát a felesége - ismétli meg a tv-s ember pontosan ugyanazon a közömbös hangon.
   - Hogyhogy? - kérdezem.
   - Hogyhogy? Túl messzire ment - mondja a tv-s ember olyan hangon, mint egy műanyag szállodai kulcskártya: lapos, merev, és úgy hatol belém, mintha egy vékony résbe csúszna be. - Túl messzire ment: ott van kint.
    "Túl messzire ment: ott van kint" - ismétlem meg a fejemben. Egyszerű és valószerűtlen. Képtelen vagyok felfogni az értelmét. Az ok egészben lenyeli az okozatot. Felállok és kimegyek a konyhába. Kinyitom a hűtőt, nagy levegőt veszek, kiveszek egy doboz sört, aztán visszamegyek a díványra. A tv-s ember ott áll a helyén a tévé előtt, jobb könyökével a készüléken támaszkodik, és nézi, ahogy kinyitom a sört. Nem igazán kívánom a sört, csak muszáj csinálnom valamit. Iszom egy kortyot, de nincs jó íze. Bambán tartom a dobozt a kezemben, míg olyan nehéz nem lesz, hogy le kell tennem az asztalra.
   És végül aztán mégiscsak megpróbálom végiggondolni, amit a tv-s emberek képviselője mondott, meg hogy a feleségemet mintha a föld nyelte volna el. A tv-s ember azt mondja, elment. Hogy nem jön többé haza. Nem tudom elhinni, hogy vége. Jó, persze, nem vagyunk tökéletes pár. Voltak civódásaink a négy év alatt; megvannak a magunk kis problémái. De mindig megbeszéljük őket. Vannak dolgok, amiket megoldottunk, és vannak, amiket nem. Annak a nagy részét, amit nem tudtunk megoldani, hagyjuk a fenébe. Oké, szóval vannak jobb és rosszabb időszakaink. Ezt el kell ismernem. De hát kétségbe kell esni emiatt? Ugyan már, mutassanak nekem egy házaspárt, amelyiknek nincsenek problémái. Amellett épp csak nyolc óra múlt. Biztos van valami oka, hogy nem tud idecsörögni. Ezer és egy oka lehet. Például... De egyetlen példa sem jut az eszembe. Reménytelenül összezavarodtam.
   Egészen belesüppedek a díványba.
   Hogy az ördögbe akar az a repülőgép - ha egyáltalán repülőgép - repülni? Mi hajtja? Hol vannak az ablakai? Melyik az eleje, melyik a hátulja?
   Holtfáradt vagyok. Kimerültem. De még meg kell írnom azt a levelet, hogy kimentsem magam az unokahúgom esküvőjéről. A munkarendem nem teszi lehetővé a részvételemet, pedig boldogan lennék ott. Nagyon sajnálom. Mindenesetre gratulálok.
   A két tv-s ember a tévében folytatja a repülőgép szerelését, mit sem törődnek velem. Csak gürcölnek, egy pillanatra sem állnak meg. Végtelen sok munka áll még előttük, mire kész lesz a gép. Amint befejezik az egyik műveletet, már kezdik is a másikat. Nincs szerelési utasításuk, tervrajzuk, de pontosan tudják, mit kell tenniük, mikor mi következik. A kamera rutinosan követi fürge mozdulataikat. Tiszta, jól követhető operatőri munka. Pontos, világos, meggyőző képek. Kétségtelen, hogy más tv-s emberek (a négyes meg az ötös számú?) kezelik a kamerát és rendezik a műsort.
   Bármilyen furcsa, minél tovább nézem a tv-s emberek hibátlan mozgását, ahogy a munkájukat végzik, annál inkább kezd hasonlítani az az akármi repülőgépre. Legalábbis többé nem lennék meglepődve, ha tényleg felrepülne. Mit számít, hogy melyik az eleje és a hátulja? Ezzel a sok aprólékos, strapás munkával biztosan repülőgép lesz belőle. Még ha nem úgy néz is ki - őnekik ez egy repülőgép. Ahogy a kis fickó mondta: "Ha nem repülőgép, akkor micsoda?"
   A tv-s emberek szóvivője egész idő alatt meg se rezzent. Jobb könyökével még mindig a tévére támaszkodik, és engem néz. Tüzetesen. A tv-s emberek melósosztaga folytatja a munkát. Ég a kezük alatt. Az óra ketyeg. trüpp kió csüssz trüpp kió csüssz. A szoba elsötétedett, fülledt a levegő. Valakinek a léptei visszhangoznak a folyosón.
   Hát, jut eszembe hirtelen, talán tényleg. Talán a feleségem valóban ott van kint. Elment valahova messzire. Ki tudja, milyen közlekedési eszközzel, de elment olyan messze, hogy többé nem érhetem el. Talán jóvátehetetlenül megromlott a kapcsolatunk. Talán az egész egy totális kudarc. Csak én nem vettem észre. Mindenféle gondolatok bomlanak szét bennem, aztán a rojtos végek megint összekapcsolódnak. - Lehet, hogy tényleg - mondom ki hangosan. Tompán visszhangzanak a szavaim.
   - Holnap, amikor lefestjük, jobban fogja látni - szólal meg újra a tv-s ember. - Nem kell más, csak egy kis szín, hogy repülőgép legyen belőle.
   A tenyeremet nézem. Egy kicsit összezsugorodott. Egészen kicsit. Szuggesztív erő? Vagy a fény játszik velem? Lehet, hogy kikapcsolt a perspektívaérzékelésem? Akárhogy is, a tenyerem mintha valóban összezsugorodott volna. Hé, várjunk csak egy percet! Hadd mondjak valamit! Van valami, amit el kell mondanom. Muszáj. Kiszáradok és kővé változom, ha nem mondom el. Úgy, mint a többiek.
   - Hamarosan megszólal a telefon - mondja a tv-s emberek szóvivője. Majd, kimért szünet után, hozzáteszi: - Még öt perc.
   A telefonra nézek; a telefonzsinórra gondolok. A végtelen hosszú telefonkábelekre, amelyek összekötik az egyik telefont a másikkal. Talán valahol, annak a félelmetes szövevénynek valamelyik elágazásánál ott a feleségem. Messze, olyan messze, hogy nem érhetem el. Érzem a pulzusát. Még öt perc, mondom magamnak. Melyik az eleje, melyik a hátulja? Nekikészülök, és próbálok mondani valamit, de amint felállok, elszöknek tőlem a szavak.
   
   M. NAGY MIKLÓS fordítása