Tokió, első benyomások

   Tokióba ugyanúgy az égből érkezik az ember, mint Bastiába, a repülőgép széles kanyart ír le az öböl felett, majd rááll a leszállópálya tengelyére. Négyezer lábnyi magasságból nézve nincs nagy különbség a Csendes-óceán és a Földközi-tenger között.
   Christian Pietrantoni, Madeleine egyik korzikai barátja - hogy eligazodjak, Madeleine-t Madeleine-nek fogom nevezni ezeken a lapokon - nem sokat várt a jelentkezéssel, egy tokiói kávéházba invitált, hogy elújságolja a legfrissebb híreket a faluról. Kipakolnom sem nagyon hagyott időt, már Japánba érkezésem másnapján odatelefonált hotelszobámba, épp amikor egy sportmagazint lapozgattam az ágyon fehér ingben, amolyan nyugdíjas tanítós, kék mellénykében (szüleim újévi ajándéka) és zokniban, egy újságíró fenyegetően közeli látogatását várva, akinek interjút kellett készítenie velem. Egy picikét távolabb, a kerek asztalnál Hirotani úr ült, a Sueisa kiadótól, érkezésem óta szolgálatomra állt, kísérőm és bizalmasom, idegenvezetőm és testőröm volt, Funabiki asszonysággal felváltva; és most észleltem őt a szemem sarkából, ott volt a látómezőmben makulátlan öltönyében-nyakkendőjében, komoly, az alkalomhoz illő arccal, éppen egy virágcsokorral babrált, amelyet még korábban kaptam, azt rendezgette egy vázában. Öt, mályvaszínű, illetve fehér virággal viaskodott (az Anderlecht színei, nem tudom, szándékos volt-e), megállás nélkül pakolta őket ide-oda, hogy harmonikus csokrot alkossanak, türelmesen, módszeresen látott neki újra meg újra, változtatott valamelyik virág helyzetén, változtatott egy másikén, inkább egy Godard-filmben szereplő bandita, mintsem szakavatott japán virágrendező módjára. Diszkréten tovább figyeltem őt, közben lustán lapozgattam a magazinomban, zoknis lábamat kéjesen hol keresztbe raktam, hol meg kinyújtottam az ágytakarón, aztán hirtelen csengeni kezdett a szobában a telefon. Hirotani úr a szőnyegre dobta a virágokat, és egyetlen ugrással a telefonnál termett. Átnyúlt felettem, felkapta a kagylót az éjjeliasztalról, diszkréten, tapintatosan húzta a telefonzsinórt, balszerencséjére az a nyakamra és a vállam köré tekeredett, és ahogy megpróbálta lefejteni, egy pillanatra megszorította vele a nyakamat, aztán két kézzel, óvatosan megkaparintotta a zsinórt, átemelte a fejemen, és szabadkozó pillantással beleszólt a kagylóba. Felemelt fejjel próbáltam kitalálni, ki lehet a vonal túlsó végén, vajon valaki a recepcióról vagy a kiadóból, netán az illető, akit várunk, a Jomiuri Simbum újságírója. Hirotani úr komolyan hallgatott mellettem, közben gépiesen újra megkötötte a nyakkendőjét. Yes, mondta, yes. It's for you, fordult felém, és odanyújtotta a kagylót: Christian Pietrantoni.
   Harmadnapra beszéltem meg találkozót Christian Pietrantonival, éjszakára, a Roppongi egyik dél-amerikai szórakozóhelyén, s mivel ez az első találkozó meghiúsult, egyik reggel értem jött a szállodába. Levettük a zakónkat, egymás mellett bandukoltunk Tokióban, a szigeti napfényben, aztán megálltunk egy modern, jellegtelen, személytelen kávéház előtt. Ideje lett volna felhajtani egy pastist, de beértük zöld teával, körülöttünk, a szomszédos asztaloknál fiatal lányok étkeztek nagy baguette-ropogás és japán csevegés közepette, Christian Pietrantoni azonban a környező hangulatra teljesen érzéketlenül ült velem szemben, elújságolta, mik a legfrissebb hírek a faluban; egészen friss hírei voltak Nonóról és Nénette-ről, Albertiniékről, Antomarchiékről, tudom is én, sejtelmem sincs, milyen forrásból jutott ennyi információhoz (talán levelezőpartnerei voltak más ázsiai fővárosokban?). Amikor visszakísért a hotelbe, megadta a titok egyik kulcsát, elárulta, hogy járatja a Corse-Matint, s mielőtt búcsút vettünk volna egymástól, azzal az ígérettel, hogy hamarosan újra találkozunk, Ersában vagy Tokióban, Londonban vagy Macinaggióban, nyugati módra kezet szorítottunk a hotel bejárata előtt.
   Különös dolgok történtek a kezemmel Japánban. Ott vannak mindjárt azok az apró kis kellemetlenségek, amelyek talán a miatt a szálloda miatt következtek be, ahol laktam, vagy az alkalmazott építési anyagok természetéből eredtek, mondjuk abból, hogy az ajtókilincsek többnyire fémből voltak és nem fából, de az is lehet, hogy inkább gyapjúmellényemben (szüleim újévi ajándékában) kell keresni az okot, mindenesetre akárhányszor meg akartam fogni egy ajtókilincset vagy megnyomni egy lift gombját, sztatikus áramütés ért. De hagyjuk a bizalmaskodást.
   
   
   Berlin
   
   A berliniek híresek száraz, türelmetlen, nem éppen kedves modorukról. Mondják, ha az ember belép egy üzletbe, lábtörlés után szinte mentegetőznie kell, amiért vásárolni akar valamit. Ha valaki olyan rosszul beszél németül, mint én, és erős akcentussal (még ha az akcentus teljesen relatív dolog is), ahhoz általában nem valami türelmesek, s ha vásárlási szándékunk merészségéhez még az a vakmerőség is társul, hogy egy amúgy tökéletes kis "Wie bitte?"-vel elismételtetjük a kérdést, akkor egészen biztos, hogy szidás vár ránk, hiszen a gyanú árnyékát vetítjük a kérdés megformálására, noha az tökéletes németséggel történt, mint azt önök is megítélhetik: "Wie dick, die Scheibe?" Normálisat, mondtam, egy normális szeletet. A fiatal nő, mert egy fiatal nő volt az illető, egy gonosz, testes fiatal nő, gyanakvóan nézett rám. Levágott nekem egy szelet sonkát, a pultra dobta. "Noch einen Wunsch?" "Das", mutattam egy tál aszpikra. Nagy sebbel-lobbal levágott nekem egy parányi szelet aszpikot, de igazán parányit, ilyen vastagságú kocsonyával egy útlevelet is be lehetett volna vonni, megtisztogathatta volna vele az ember a szemüvegét. "Dicker", mondtam. Ez volt találkozásunk fordulópontja, nagyon szárazon és gyorsan, kíméletlenül vetettem oda, mereven, gonoszul a szemébe bámultam, és ekkor két eshetőség volt: vagy elküld a fenébe, szitkozódva kiüldöz a boltból, a fejemhez vágva, hogy mivel nem közöltem pontosan a szelet vastagságát, joggal feltételezhette, hogy egészen vékonyat szeretnék (s ha mindezt németül hadarja el, nehezen szállhattam volna vitába vele), vagy pedig engedelmeskedik, és levág egy kívánságomnak megfelelő szeletet. Engedelmeskedett. Félrerakta a vékonyka szeletet, talán magának, hogy később majd megegye, golyóvá gyúrja, és finoman lecsúsztassa a torkán, aztán kivette magát az agyagtálat a hűtővitrinből. A tálra helyezte a kést, kérdő tekintettel pillantva rám. Így?, mondta. Vastagabbat, mondtam. Kicsit jobbra vitte a kést. Így?, mondta. Valamivel kevésbé vastagot, mondtam. Rám emelte a tekintetét, de már nem ellenkezett, már hatalmamban tartottam. Kicsit megint jobbra vitte a kést. Nem, nem, ne olyan vastagot!, mondtam. Visszafelé, balra húzta a kést, most már egyre gyorsabban ment a dolog, egyre jobban felgyorsult, finoman jobbra-balra helyezgette a kést, finoman jobbra, finoman balra, finoman jobbra, nem sikerült, nem sikerült teljesítenie a kívánságomat. Kár, az előbb már eltalálta, mondtam. Kezdje elölről, mondtam. Abbahagyta, felemelte a kést a tálról. Izzadt, nagy verejtékcseppek pottyantak a tálba. Engedje el magát, mondtam, ne legyen ilyen görcsös. Rajta, próbálja meg még egyszer. Így?, mondta. Tökéletes, mondtam. Látja, csak akarni kell, mondtam, és csaknem megcirógattam két ujjal az arcát. Roppant készségesen becsomagolta a szeletet, végtelen tisztelettel odanyújtotta a visszajárót, már azt sem tudta, mit tegyen értem, mit ajánljon fel, milyen kedvezményben részesítsen: adjon-e egy műanyag zacskót, egy kis aperitifet, akarom-e, hogy hívjon egy taxit. Köszönés nélkül mentem ki (nem szeretem a kellemetlen embereket).
   
   
   Kiotó
   
   Kiotóban nem igazán nyílt alkalmam csiszolgatni a némettudásomat. Érkezésem után néhány héttel meglátogatott barátom, Romano Tomasini, a Berlini Filharmonikus Zenekar hegedűse (Romano olasz származású, luxemburgi állampolgár, de rendszerint franciául beszélgetünk). Miután megnéztünk néhány templomot, Romano azzal a javaslattal állt elő, hogy látogassuk meg egy ismerősét (egy német festőt, aki japán nőt vett feleségül, és úgy harminc éve települt át Japánba), néhány évvel korábban ismerkedett meg vele egy nemzetközi repülőtér várótermében, mindkettejük gépe késett, vagy csak az övé, de ez mellékes. Romano tehát még aznap reggel felhívta a barátját, aki azt javasolta, menjünk el hozzá valamikor a délután folyamán. Egy névjegyre hagyatkozva, amelyen kandzsi írásjegyekkel volt feltüntetve a cím, taxit hívtunk, beszálltunk a kocsiba, és megmutattuk ennek a Hans Joachim von R.-nek a névjegyét a volánnál ülő, fehér kesztyűs sofőrnek, civódtunk vele egy kicsit (japánul, angolul, Romano megpróbálkozott a némettel, az olasszal is, de attól eltekintett, hogy a luxemburgival kísérletezzék), aztán kiszálltunk a kocsiból: a sofőr nem igazán tudta, hová akarunk kilyukadni. Rábeszéltem Romanót, hogy hívja fel újra a barátját, s kérjen további támpontokat a címet illetően, s miután ez megtörtént, most már egy vitathatatlanul érvényes hívószóval (egy templom nevével) birtokunkban hívtunk egy másik taxit, amelynek a sofőrje habozás nélkül elindította a taxiórát, és útnak indult.
   Közel egy óráig gurultunk Kiotóban, aztán elhagytuk az agglomerációt, és a várost övező hegyek felé vettük az irányt, a hegyoldalban távolodtunk, a számláló már több mint hatezer jent mutatott. A taxi végül megállt valami előtt, amit elhagyatott asztalosműhelynek véltem, az út menti nagy, nyitott fáskamrában gyalupadokra rögzített hosszú, keskeny nyersfa deszkák, tele forgáccsal, a földön pedig fűrészporszőnyeg, finom, mint az őszi moha. A sofőr hátrafordult, hogy mondjon valamit, de nem értettük, pedig én három nyelvecskét beszélek, Romano nyelvtudása pedig egészen változatos. Romano bólogatva ismét megmutatta neki az ülés felett Hans Joachim von R. enyhén braille-nyomásos névjegyét. A sofőr figyelmesen vizsgálgatta a névjegyet, végül kiszállt a taxiból, kis ideig az úton bolyongott, útbaigazítást kért egy hölgytől, szkeptikusan visszaszállt az autóba, és megfordult vele, néhány percig lassan gurult még az út szegélye mentén, majd felhajtott a járdára és kikapcsolta a motort. Ott aztán, kezében a névjeggyel, felemelte az autótelefon kagylóját, és beütötte Hans-Joachim von R. telefonszámát. Kicsengett egyszer, kétszer, aztán megszólalt egy hang a távolban, valahol nagyon messze, személyesen Hans-Joachim von R. hangját hallottuk, amint valami effélét mond németül: "Jelenleg nem tartózkodunk itthon. Kérem, hagyjon üzenetet a sípjel után." Biiiip.
   Búcsút intettünk a taxisnak, egyre bolyongtunk egy néptelen úton, mígnem távolabb, egy elhagyatott útkereszteződéshez érve különös néma jelenetnek lettünk tanúi. Az úttest közepén, a makadámon egy kerékpárversenyző ült testre feszülő, fekete bermudában, szemcsés, azúrkék-fehér mintás poliészter trikóban, ott ült a földön egy elgörbült versenykerékpár mellett, a közelében egy autó állt mozdulatlanul, keresztben az úton, egy teljesen szokványos, kék autó, amelynek elsőre csak kissé megrongálódott elejét láttuk, az egyik lámpa eltört, egyedül ez utalt a balesetre, több kár nem keletkezett, az úttesten kis halom parányi üvegszilánk. A legmeglepőbb az egész jelenet központi szereplőjének, a kerékpárversenyzőnek tökéletes dermedtsége volt, nem kiterülve feküdt az úttesten, hanem ült lesújtottan a kereszteződés közepén, mint valami élőkép, tarkóján összefűzött kézzel, akár a fájdalom apokrif, krisztusi képe. Szinte ezzel egy időben, a csöndet mindinkább betöltve kivehetővé vált a távolban egy visszhangzó sziréna, egy mentőautóé, amely az idő múlásának és a tér elrendezésének számomra rejtélyesen tökéletes egybeesése folytán pontosan előttem állt meg, épp amikor át akartam menni az úttesten; egy pillanatra még Romanót is eltakarta előlem, aki inkább nápolyi, mint japán stílusban, nagy sebbel-lobbal a sebesülthöz vágtatott, hogy odaguggoljon mellé, és megkérdezze tőle, mi a helyzet, láttam, amint halkan beszél hozzá (olaszul?), egyik keze a vállán, lágyan simogatta a nyakszirtjét, hogy erőt öntsön bele, miközben kissé távolabb egy egyenruhás rendőr egy kesztyűs kisegítő alkalmazott segítségével, erőlködve próbálta becsúsztatni az elgörbült biciklit egy nagy, átlátszó nejlonzsákba. Megkerültem a mentőautót, a mentősök, akik megkérték a kevéske szemtanút, hogy húzódjanak hátrább, közben óvatosan ráemelték a még mindig ülő testtartásba merevült kerékpárversenyzőt egy hordágyra, ide-oda billegtetve vitték gyaloghintóján, mint valami szobrocskát a húsvéti körmenetkor, hogy bepakolják úgy, ahogy van, a kis mentőautóba, Romano pedig ezalatt ismét átvágott az úttesten az üvegcserepek között, kiállt az útkereszteződés sarkára, és láttam, hogy hirtelen felemeli hüvelykujját, s megpróbálja leinteni az első arra tévedő autót. Nem tudom, a piros lámpa vagy a mentőautó volt-e az oka (a siker mindenesetre garantált, ha egy mentőautó előtt stoppolunk), de a kocsi csikorgó kerekekkel megállt épp mellette, és láttam, hogy Romano odahajol az ablakhoz, és beszédbe elegyedik a sofőrrel, kezében Hans-Joachim von R. enyhén braille-nyomásos névjegyével. Kisvártatva kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját, és hátrafordult, nekem integetett. Átügettem az úttesten, és beszálltam az autóba, becsúsztam a hátsó ülésre, ameddig az üres gyerekülés engedte, udvarias fejbiccentéssel üdvözöltem az elöl ülő fiatal párt. A kocsi elindult, teljes gázzal követtük a mentőautót, az utat biztosító két motoros rendőr kíséretében. Szótlanul ültem a kocsi hátsó ülésén, némileg zavarban voltam, amiért így visszaélünk a pár kedvességével, és a japán pénzalapok kontójára kísértetjük magunkat Hans-Joachim von R. házához (aki nincs is otthon).
   
   
   Nara, Japán történelmi fővárosa
   
   A narai pályaudvar főbejáratára néző kávéház fedett teraszának egy zugában ültünk H. professzorral, és figyeltük, feltűnik-e végre az a három személy, akikkel találkozónk volt. Lassan kavargattuk csészénk tartalmát a kiskanállal, mint a kémek búvóhelyükön, az üvegfal mögött, előttünk egy régi, hanyagul kinyitott Japan Times; szórakozottan fürkésztük a pályaudvar előtti teret, amelyen százával nyüzsögtek az emberek, igyekeztük kiszúrni a tömegben Charlie-t vagy Rémit, és én megpróbáltam homályosan elképzelni, miféle szerzet lehet a lány, akivel H. professzor össze akart ismertetni (egy rajongó, közölte előzőleg, remélem, úgy lesz, ahogy mondta).
   H. professzor, a lelkes franciabarát és ügyes kerítő, úgy tervezte, aznap, Narában hozza össze ezt az ötöst, hogy megtiszteljen bennünket a város tradicionális ünnepével, az On-macurival, melynek utolsó előkészületei még javában zajlottak: néhány fundosit és kék térdzoknit, a vallási társaságuk színeit viselő alak szaladt át a téren, egy faltörő kost cipeltek, hogy az indulni készülő menet elejére álljanak. Amikor végre ötösünk valamennyi tagja befutott, gyorsan bemutatkoztunk egymásnak a zuhogó esőben, és elhagytuk a pályaudvar környékét, felmentünk egy lejtős utca tetejére, és vártuk a menet érkezését, Rémi és H. professzor egy nagy fekete esernyő, Charlie meg a rajongóm pedig egy kisebb, átlátszó ernyő alatt szorongva, míg jómagam kissé távolabb álldogáltam, zsebre dugott kézzel, lehajtott fejjel, fülemre húzott fekete sapkámban. Hamarosan feltűntek az első lovagok, nyomukban hosszú, néma menet hatalmas harci lobogókkal, amelyeket felgöngyölített a szél és besüppesztett az eső. Arannyal-ezüsttel bevont fegyverzetükben ledöfhetetlen szamurájok haladtak el lassan előttünk, nyomukban több száz fős díszkíséret lépkedett fényes öltözékben, a kék és mályvaszínű, mellkason ráncolódó selymeket a testhez tapasztotta, átnedvesítette, elnehezítette az eső, végül az anyagok lassan ereszteni kezdték színüket, a fehér és kék festék összevegyülő patakokban csorgott le a földre, csobogott az árkokban. Álltam mozdulatlanul, feltűrt gallérral, néhány esőcsepp gördült végig az orromon és a pofacsontomon, néztem a díszkíséret utolsó tagjait, amint lihegve, átázott szandálban, görnyedten jönnek felfelé az utcán a felhőszakadásban, amely egyre hevesebb lett, olyan sűrű és tömör, mintha valami nedvességfal mozgott, kavargott volna a szélben a viharos, fekete ég alatt, három-négy éves, görbe kardjukat az övükben viselő gyerekek jöttek, átázott kimonóban tipegő anyák igyekezték oltalmazni őket a széllökésektől ki-kiforduló napernyőikkel, sztoikus, érzéketlen aggastyánok jöttek lóháton, lovukat két kézzel fékezte meg egy százéves lovász, amikor az állat hirtelen megpróbálta kiszabadítani magát, és felágaskodott az utcán, hogy a vihar felé nyerítsen, és kiordítsa magából az egek könyörtelensége fölötti haragját (kár, hogy esik, ugye?, mondtam H. professzor felé fordulva).
   Ebéd után visszaindultunk a belvárosba a kitartóan ömlő esőben, közben szándékosan lemaradtam, és álmatagon lépkedtem a rajongóm mellett. Előre kiötölt egy sor, a munkámra és munkamódszereimre, az érdeklődési területeimre és kedvenc időtöltéseimre vonatkozó kérdést, és olyan érzésem volt, hogy inkább interjú ez, mintsem nyugodt, ebéd utáni diskurálgatás egy ifjú hölggyel. A kissé kínos érzéshez, hogy emésztés közben főznek meg, még hozzájött az is, hogy beszélgetőtársam fagyosan hűvös maradt, valahányszor némi humorral igyekeztem kimozdítani őt megingathatatlan komolyságából (nem nevetett, egyszer sem mosolyodott el), és beszéd közben fokozatosan rá kellett ébrednem a nyilvánvaló igazságra: nem vagy alig értett franciául (de főleg a kiejtése volt borzalmas, hatalmas erőfeszítésembe került, hogy legalább egyetlen szót megértsek abból, amit mond: a félelmet, a "peur"-t például "weeuhh"-nek ejtette, mire elhűlten felhúztam egyik szemöldökömet, egyre azon töprengve, hogy mit válaszoljak neki). Hogy a rajongómra tett megjegyzéseim ne tűnjenek olyan barátságtalannak, el kell ismernem, igazán ügyes húzás volt a részéről azzal nyitni, hogy könyveim ugyanolyan jótékony hatást tettek rá, mint a kínai gyógymód, amely sosem él látványos eszközökkel, mégis mindig különösen kellemes lesz tőle a közérzete. Elbűvölt ez a metafora (kínai orvos, igen, alapjában véve ez voltam én), és spontánul mentem mellette, könnyedén, nemtörődöm módon lépkedtem a cipőmben, szökdécselő ügyességgel kerülve ki a számos őzürüléket, amely kis kupacokban hevert imitt-amott a földön (figyelmeztetem önöket, hogy Nara tele van őzekkel), mígnem menet közben megéreztem, hogy mereven bámul. Még az a sejtelem is átfutott rajtam, hogy mindjárt szerelmet vall nekem. Tudja, nem ilyennek képzeltem a könyvei alapján, vallotta meg halkan. (Na, mit mondtam?) Szóval nem?, mondtam roppant kíváncsian, lágyan megcirógatva egy őz nyakát. Nem, nem, mondta, igazából alacsonyabbnak, intelligensebbnek és kékebbnek képzeltem. Kisebbnek és kékebbnek!, mondtam, majd megragadtam az őz bőrét, és alattomosan megcsavargattam, hogy levezessem az idegességemet. Micsoda félreértéseken alapulnak néha bizonyos sikerek! Nem, nem, fehérebb, azt akarta mondani, fehérebb (sápadtabb, na). Félrehallottam (úgy ejtette a "blanc"-t, mint a "bleu"-t, s ez természetesen zavarra adott okot). Továbbindultunk, elégedetlenül aprócskát rúgtam egy földön heverő, megsárgult papírlapba. Intelligensebbnek képzelt?, mondtam társalgási hangon. Igen, mondta. Tovább lépkedtünk egymás mellett. Feléje fordultam és merőn rábámultam (nem, kétségkívül nem beszélt jól franciául). Esetleg kószálhatnánk egyet a folyóparton, mondta (persze, miért is ne, mondtam, ha úgy akarja). Még hogy kószáljunk egyet a folyóparton!
   Amikor visszaértünk, H. professzor, aki időközben megvizsgálgatta az eget és esőt jósolt, azt javasolta, hogy a délutánt ne a tradicionális japán művészeteknek, a Sin-Jakusidzsi-templom vagy a Kaszuga Taisa-szentély meglátogatásának (aznap reggel már láttuk a Tódaidzsit), hanem egy népszerűbb, ám nem kevésbé tanulságos látványosságnak, a sztriptíznek szenteljük. Attól kezdve minduntalan megpróbált megszabadulni társaságunk egyetlen hölgytagjától, a rajongómtól, illendőbbnek vélte ugyanis, ha nem rángatja bele ilyen kalandba, mert míg bennünket, külföldi vendégeit kész volt rossz társaságba vinni (sőt észrevehetően velünk fedezte magát), maradt benne némi jóérzés, olyannyira, hogy elegánsabbnak vélte, ha csak azután vezet el bennünket a sötét sikátorokba, mikor már nincs ott az ifjú hölgy, akinek a távozását még sürgette is kicsit. Josiko, most már haza kell mennie Kiotóba, mondta neki, álszent arccal órájára pillantva. Ha akarja, visszakísérem, vette át a szót Charlie (én és a sztriptíz..., mondta, és együtt, egymásba karolva indultak el a pályaudvar felé). H. professzornak már csak egy utolsó kis bosszúsággal kellett szembenéznie, mielőtt kielégíthette a nevünkben aljas szándékait, Rémivel ugyanis jeleztük, hogy szeretnénk pár karácsonyi ajándékot venni, mielőtt elkísérnénk a sztriptízre. De miután megejtettük a vásárlást, és már-már azt hitte, végre-valahára túl van a megpróbáltatásokon, még útba akartunk ejteni egy üzletet, mert úgy hallottuk, ott árulnak autentikus, kézzel készített papírlámpát. Mindketten beszereztünk egy-egy drága lámpát, s csak ezután jelentünk meg a sztriptízbár pénztáránál, karunkban két nagy papírzacskóval, amelyek tele voltak feleségeinknek és gyermekeinknek szánt karácsonyi ajándékokkal, lányainknak szánt ékszerekkel és brossokkal, valamint szandálokkal, füstölőkkel, apró dísztárgyakkal és kencékkel. Jegyet vettünk, aztán beléptünk a vizelet- és erjesztettszója-szagú, öreg színház kétes homályába, és elindultunk egy sötét folyosón, amelynek a falát obszcén kandzsi és vázlatos kana írásjegyek borították, néhol pedig nagy sörautomaták álltak gazdátlanul az árnyékban, bennük Kirin és Szapporo márkájú dobozos sörök. Amint a színházba léptünk, H. professzor már nem bírt magával, s faképnél hagyott bennünket. Professzor, professzor!, kiáltottuk, és próbáltuk visszarángatni, de már késő volt, eltűnt. Én és Rémi, kezünkben a karácsonyi ajándékokkal teli szatyrokkal, előbbre merészkedtünk a színház folyosóinak sötét útvesztőiben, majd bemerészkedtünk a bűzös klotyóra, amelynek húgy- és miso-,* szar- és levesszaga volt, a falait pedig rajzszöggel feltűzött fényképek borították, rajtuk rossz alakú, félmeztelen ázsiai lányok nagy japán motorokon, lovaglóhelyzetben. Orrunkat a nagy motorok kipufogócsövéhez dugva, sztoikusan, visszafojtott lélegzettel pisiltünk (szimpatikus helynek tűnt), aztán mi is bementünk a terembe, a vöröses félhomályba, ahol egy sztriptíztáncosnő éppen befejezte a számát a tükrökkel és függönyökkel körbevett színpadon, amelyet csak közvetve világított meg egy keskeny, vörös spotlámpa fallikus sugara. Nesztelenül átmentünk a termen, és csatlakoztunk H. professzorhoz, aki üdvözlésképpen suttogva fordult egyszerre mindkettőnk felé, és bátorított bennünket, hogy üljünk oda hozzá, a szabadon maradt két helyre. Letettük magunk mellé, a félhomályba a karácsonyi ajándékokkal teli szatyrokat, szépen elrendeztük őket a székek körül, aztán a színpad felé fordultunk, ahol széttárt combbal egy anyaszült meztelen sztriptíztáncosnő ült a földön, egy kicsi, piros pingponglabdát dugott a vaginájába, és kilőtte, mint egy pezsgősüveg dugóját, puff, lágyan a hasára hullott, és nyomban fel is dugta magának megint, hogy újra működésbe hozza intim golyófogó játékszerét. Miután túl volt a tornamutatványon, mellyel teste ruganyos felépítésének adózott (meg kell hagyni, gondolatban néhányszor megtapsoltuk), megjelent a színpad szélén, széttette a lábát az első sorban ülő nézők orra előtt, és egy csomó átlátszó plasztikrongyocskát kínált fel nekik, hogy törölgessék meg vele az ujjaikat, ha esetleg kedvük támadna benyúlni a pinájába, és egy darabig szabadon turkálgatni ott. Aznap délután a színház közönsége kellően változatos volt ahhoz, hogy saját maga lásson munkához, voltak fiatalok és öregek, elegáns, jól öltözött üzletemberek, három-négy gonosz arcú, zárkózott, szakavatottan kotorászó, szifiliszes bandita kinézetű jakuza, egy sápadt, beteges alak baseballsapkában és azzal a fehér gézmaszkkal, amelynek a mikrobáktól kell védenie. A sztriptíztáncosnő arcáról egy pillanatra sem tűnt el az örökös, nyájas, ázsiai származású amerikai bemondónőt idéző mosoly, tovább bolondította a közönséget a színpad széléről, széttett lábbal, mint aki észre sem veszi, hogy három pacák mancsolja a mellét, másik kezükkel pedig vakon, ostobán, szorgosan nyúlkálnak a pinájába, szórakozottan újra meg újra megtörölgette az ujjuk hegyét, és könnyedén odébb libbent, hogy a következő nézőknek is jusson a lelke mélyéből, közben vitte magával a kis halom kendőt, a használt, átlátszó törlőkendőket, amelyeknél semmi sem undorított jobban az egész, olajozottan működő rituáléban. Hát, boldog karácsonyt!
   
   PACSKOVSZKY ZSOLT fordításai
   
   * Erjesztett szójababból készített, rizskörettel tálalt leves.