Szemle

   
   
   I
   
   Az egyik leglátványosabb fenomenológiai ellentmondást az emberi gondolkodás csodatévő működésének győzelme, az alkohol felfedezése eredményezte. A pálinka, az "életvíz": tűzvíz. Víz, mely égeti a nyelvet, s a legparányibb szikrától lángra kap. Nem csupán felold és szétroncsol, mint a választóvíz. Tovatűnik azzal együtt, amit eléget. Élet és tűz egyesülése ez. A szesz továbbá azonnal táplál, nyomban átadja melegét a mellkas üregének: a szeszhez képest még a húsok is késlekedők. Az alkoholt tehát nyilvánvalóan szubsztanciálisként értékeljük. Hatását kis adagokban fejti ki: töménysége a legpazarabb húslevesekét is felülmúlja. A realista birtoklási vágyak szabályát követi: nagy erőt tartani kis helyen.
   Minthogy a pálinka révült tekintetek előtt lobog, s minthogy a hasüregben az ember egész lényét átmelegíti, bizonyítja, hogy a belső és az objektív tapasztalat egy irányba mutat. Ez a kettős fenomenológia olyan komplexusokat készít elő, amelyeket az objektív megismerés pszichoanalízisének szét kell foszlatnia, hogy visszanyerje a tapasztalat szabadságát. E komplexusok közt van egy igen különös és erős; az, amelyik mintegy bezárja a kört: amikor a láng végigszaladt a szeszen, amikor a tűz tanúságot tett és jelt adott magáról, amikor a kiindulási tűzvíz szemlátomást gazdagabbá vált a ragyogó és perzselő lángoktól, akkor megisszuk. A világ összes anyaga közül csak a pálinka áll ennyire közel a tűz anyagához.
   Gyerekkoromban a nagy téli ünnepeken krampampulit csináltunk. Apám töltött egy nagy tálba házi törkölyünkből. A közepére törtcukor-darabokat halmozott, a legnagyobbakat a cukortartóból. Ahogy a gyufa a cukorhalom csúcsához ért, a kék láng egy szisszenéssel végigfutott a szétterült szeszen. Anyám eloltotta a függőlámpát. Titok és ünnep picit komoly pillanata volt ez. Ismerős, de elszíntelenedve hirtelen ismeretlenné lett arcok a kerek asztal körül. A cukor sercent egyet-egyet, mielőtt gúlája összeomlott, sárga rojtocskák vibráltak a hosszú, halvány lángnyelvek peremén. Ha a láng imbolyogva tétovázott, apám egy vaskanállal megkavarta a krampampulit. A kanál tűzburokban világolt, mint valami ördögszerszám. Aztán "elméleteket gyártottunk": ha az ember túl későn oltja el, túl édes lesz a krampampulija; ha túl korán, akkor kevesebb tüzet "koncentrál", következésképp csökkenti a krampampuli nátha elleni áldásos hatását. Valaki fölemlegetett egy olyan krampampulit, amelyik az utolsó cseppig égett. A másik elmesélte a tűzvészt a pálinkafőzőnél, amikor a rumoshordók "úgy robbantak, mint a puskaporos hordók" (a robbanásnál soha senki nem volt jelen). Erőnek erejével objektív és általános értelmet akartunk adni ennek a kivételes jelenségnek... Végül a poharamba került a krampampuli: meleg volt és ragacsos, tényleg esszenciális. Nagyon is megértem hát Vigenčre-t, amikor a krampampulit - nem ennyire édeskés modorban - "igen kedves és ritka kis kísérletként" emlegeti. Nagyon megértem Boerhaavét is, amikor ezt írja: "a leggyönyörködtetőbbnek az tűnt számomra e kísérletben, hogy a tálacskától távoli helyen fellobbantott gyufa lángja... meggyújtja az alkoholt, mely azon tálacskában vagyon". Igen, ez az igazi bolygófény, a lét felszínén mókázó tűz, mely önnön lényegével játszik, önnön lényegétől megszabadulva, önmagától megszabadulva. Szelídített lidércfény, ördögi tűz a családi kör közepén. A látvány után az ízlelés igenlése örök emléket hagy. Baudelaire-i kapcsolat létesül a révült tekintet és az örvendező gyomor között, méghozzá annyival szilárdabb, amennyivel anyagibb természetű kapcsolat. Milyen szegényes, milyen rideg, milyen sötét a meleg tea hörbölőjének élménye egy krampampuli-ivó szemében!
   Akinek nincs személyes tapasztalata erről az édes és meleg, egy vidám éjféli pillanatban a lángból születő alkoholról, az nemigen érti a puncs romantikus értékét, hiányzik egy diagnosztikai eszköze bizonyos fantazmagorikus költemények tanulmányozásához. Például Hoffmann, "a fantaszta" életművének egyik legjellegzetesebb vonása, hogy milyen nagy szerepet játszanak benne a tűzjelenségek. Az egész életművet a láng költészete hatja át. Különösen a puncskomplexus olyan erős, hogy bízvást nevezhetnénk Hoffmann-komplexusnak. Felületes vizsgálat beérhetné azzal, hogy a puncs ürügy a mesélésre, puszta kísérője az ünnepestének. Az egyik legszebb elbeszélés, az Antónia éneke például egy téli estén hangzik el, "asztalka mellett, melyen teli tállal lobog a barátság puncsa" - ám ez a meghívás a fantasztikum világába előjáték csupán az elbeszéléshez: nem tartozik szervesen hozzá. Bár meglepő, hogy egy ilyen szívhez szóló történet ekképpen a tűz jegyébe kerül, más esetekben a jegy valóban a mesébe illeszkedik. Phosphorus és a liliom szerelme példázza a tűz költészetét (Harmadik vigília): "A vágyakozás, amely most jólesőn átfűti egész lényedet, száz sugárrá hasad, kínoz és gyötör téged, mert az érzék érzékeket szül majd, és a legnagyobb gyönyöröd, melyet az én beléd vetett szikrám lobbant fel, olyan reménytelen fájdalom lesz, hogy belepusztulsz, de idegen alakban kifakad majd újra. Ez a szikra a gondolat! - Ó! - panaszkodott a liliom - hát nem lehetek a tied ebben a perzselésben, ahogy bennem ég?"1 Ugyanebben a mesében, amikor véget ér a varázslat, melynek vissza kellene vezetnie szegény Veronikához Anselmust, a diákot, "már csak könnyű kis spirituszláng égett az üst alján". Később Lindhorst, a szalamandra ki-be jár a puncsostálkából; a lángok hol elnyelik, hol megmutatják. A boszorkány és a szalamandra harca lángok harca, a kígyók a puncsostálból jönnek elő. Őrület és mámor, ész és gyönyörűség állandóan interferenciáikban mutatkoznak. A mesékben időnként megjelenik egy derék polgár, aki "érteni" szeretne, s azt mondja a diáknak: "...hogyan szállhatott tegnap este annyira a fejünkbe az az átkozott puncs, hogyan sugallhatott mindenféle ostobaságot? Így szólott Paulmann segédtanító, mikor belépett a szobába, ahol még szanaszét hevertek a törött cserepek, és a középen, alkatrészeire bomolva úszott a puncsban a szerencsétlen paróka." Így a racionalizált, polgári, a berúgás elismerésével történő magyarázat mérsékli a káprázatszerű látomásokat, úgyhogy a mese ész és álom, szubjektív tapasztalat és objektív látvány határán jelenik meg, egyszerre hihetően, ami az okát, és valószerűtlenül, ami a hatását illeti.
   Sucher Les Sources du merveilleux chez Hoffmann [A csoda forrásai Hoffmann-nál] című tanulmányában semmiféle teret nem szentel az alkoholélményeknek, ám véletlenszerűen mégis megjegyzi: "Ami Hoffmannt illeti, nemigen látta ő másutt a szalamandrákat, mint a puncs lángjaiban."2 Ha egyfelől Hoffmann a szalamandrákat csak a lángoló puncsban látta, téli estén, amikor az emberek ünnepének kellős közepén egyszer csak ott teremnek a hazajáró lelkek, összerezzenteni a szíveket, másfelől pedig, mint nyilvánvaló, a tűzdémonok kiemelkedő szerepet játszanak a hoffmanni álomvilágban, akkor el kell fogadnunk, hogy az első számú ihletforrás a szesz paradox lángja, s ebben a fényben a hoffmanni építménynek egy teljes homlokzatsíkja megvilágosodik. Úgy látjuk hát, hogy Sucher oly értelmes és finom tanulmányából hiányzik egy fontos magyarázó elem. Nem kell elhamarkodottan az értelem konstrukcióihoz folyamodnunk, hogy megértsünk egy eredeti irodalmi lángelmét. A tudattalan is az eredetiség egyik tényezője. Különösen az alkoholista tudattalan mély realitás. Tévedünk, ha azt képzeljük, hogy az alkohol csupán serkenti a szellemi lehetőségeket. Ezeket a lehetőségeket tényleg meg is teremti. Mintegy beépül abba, aki erőfeszítést tesz, hogy kifejezze magát. Teljesen nyilvánvaló: az alkohol nyelvi tényező. Gazdagítja a szókincset és felszabadítja a mondatszerkezetet. Visszatérve a tűz problémájához: az elmegyógyászat fölismerte a tűzálmok gyakoriságát az alkoholos delíriumokban; kimutatta, hogy a liliputi hallucinációk az alkoholos izgalmi állapot fennhatósága alá tartoznak. Márpedig az az álom, amelyik a miniatűr felé hajlik, mélységre és szilárdságra tör; végül is ez az álom készíti elő a legjobban a racionális gondolkodást. Bacchus jó isten: az értelmet szétzilálva megakadályozza a logika begyöpösödését, és előkészíti a racionális találékonyságot.
   Igencsak tünetértékű Jean-Paulnak egy szilveszteréjszakán, már oly hoffmanni hangnemben írt szövege is, melyben a költő és négy barátja a puncs sápadt lángjánál hirtelen ugyanarra a megállapításra jut: halottnak látják egymást. "Olyan volt, mintha a Halál keze minden arcból kifacsarta volna a vért; az ajkak vértelenné váltak, a kezek fehérek, megnyúltak; a szobából kripta lett... Hangtalan szél tépte és korbácsolta a felhőket a holdfényben, s ahol rést nyitottak a tiszta égre, a csillagokig nyúló sötétség látszódott. Csöndes volt minden: úgy tűnt, az esztendő küszködik, kileheli lelkét, s a múlt sírjába hanyatlik. Ó, Idő Angyala, aki megszámláltad az emberek sóhajait és könnyeit, felejtsd vagy rejtsd el őket! Ki tudná elviselni számuk gondolatát?"3 Milyen kevés kell hozzá, hogy az álmot az egyik vagy a másik irányba tereljük! Ünnep van: a költő kezében pohár, oldalán vidám cimborák; de a krampampuli szivárgó, sápadt fénye gyászosra hangolja a legifjontibb nótákat: az illanékony tüzecske borúja hirtelen fordít az álmodozáson, a haldokló láng a múló esztendőt jelképezi, s az idő, kínok színtere, a szívekre nehezedik. Ha megint azt vetik ellenünk, hogy Jean-Paul puncsa puszta ürügy a Novalis mágikus idealizmusánál alig valamivel anyagszerűbb fantazmagórikus idealizmusra, azt azért el kell ismerni, hogy ez az ürügy az olvasó tudattalanjában örömteli kibontakozásra talál. Ez bizonyítja szerintünk, hogy a valorizált tárgyak szemlélése álmokat indít el, melyek kibontakozása ugyanolyan szabályos, ugyanolyan végzetes, mint az érzéki tapasztalatok.
   Kevésbé mély lelkekből mesterkéltebb hangok törnek föl, de ugyanaz az alaptéma visszhangzik. O'Neddy így énekel a Premičre nuit de Feu et Flamme-ban [Tűz és láng első éjjele]:
           
           Vas-urna díszeleg a szoba közepén,
           pokol kupáival vetekedő edény,
           szép prizma-lángú puncs fortyog öblében, ó,
           hullámokat vető, kénköves kicsi tó,
           
           a sötét műteremben fényt más nem is ád,
           csak a puncs sugara, e szeszes délibáb.
           Mily tisztán ossziáni e borús korona
           halvány homlok fölött...
                   
   A vers rossz, de magában foglalja a krampampuli egész hagyományát, és a maga költői szegényességében igen jól kifejezi a Hoffmann-komplexust, amely a naiv benyomásokat a tudósi gondolkodás mázával vonja be. A költő szerint a lángok prizmáját a kén és a foszfor táplálja; a pokol van jelen e tisztátalan ünnepen. Ha a lángba bámuló álmodozás értékei hiányoznának ezekről a lapokról, költői értékük nem segíthetné az olvasást. Az olvasó tudattalanja pótolja a költő tudattalanjának fogyatékosságát. O'Neddy verssorai csak a puncs lángjának "osszianizmusa" révén állnak meg a lábukon. Egy egész korszakot idéznek számunkra, midőn a romantikus Ifjú Franciák összegyűltek a Puncsostál körül,4 ahol a bohéméletet, mint Henry Murger mondja, "a szenvedély puncsa" világította be.
   Ez a kor kétségkívül letűntnek látszik. A krampampuli és a puncs mára értékét vesztette. Az antialkoholizmus a maga csupa jelszó kritikájával betiltotta az efféle élményeket. Ettől azonban szerintünk még nem kevésbé igaz, hogy a fantasztikus irodalomnak egy jókora területe az alkohol költői izgalmának birodalma. Ha meg akarjuk érteni az irodalmi konstrukciók lélektani értelmét, nem szabad megfeledkeznünk a kézzelfogható és körülírható alapokról. A fő témáknak jót tenne, ha egyesével, a maguk pontosságában néznénk őket, és nem fullasztanánk elhamarkodottan általános észrevételekbe. Még nem sikerült átfogó elméletet kidolgoznunk, de nagyon úgy tűnik számunkra, hogy a négy fizikai elem és a négy vérmérséklet tana között van némi összefüggés. Mindenesetre a tűz, a víz, a levegő, illetve a föld jegyében álmodó lelkek igen különbözőnek mutatkoznak. Különösen a tűz és a víz ellenségek még az álmokban is, s aki a patakra fülel, nemigen érti azt, aki hallja a lángok dalát: nem ugyanazt a nyelvet beszélik.
   Az álom e fizikáját vagy kémiáját teljes általánosságában kifejtve könnyen eljuthatnánk a költői vérmérsékletek négy vegyértékének elméletéhez. Az álom négy vegyértéke valóban ugyanolyan világos, ugyanolyan termékeny, mint a szén négy vegyértéke a kémiában. Az álomnak négy területe, négy pontja van, melyeken át a végtelen térbe lendül. Egy igazi, őszinte költő, az eredeti nyelvéhez hű, a minden érzéken játszani akaró érzéki eklekticizmus disszonáns visszhangjaira süket költő titkának fölfedéséhez elég egyetlen szó: "Mondd, melyik kísért? A gnóm, a szalamandra, a sellő vagy a szilfid?" Márpedig - ugye észrevették? - ezek a látomáslények mind csak egy-egy anyagból vannak és abból táplálkoznak: a tömzsi, földi gnóm a sziklarésben él, ásvány és arany őrzője, a legsűrűbb szubsztanciáktól dagad; a csupa tűz szalamandrát önnön lángja emészti el; a sellő nesztelenül siklik a tavon és tükörképével táplálkozik; a szilfid pedig, akit a legkevesebb szubsztancia is elnehezít, a legkevesebb alkohol is rémít, s tán megneheztelne a dohányosra, ki "elemét beszennyezi" (Hoffmann), mint boldog anorexiás, gondtalanul emelkedik a kék égbe.
   A költői ihlet ilyesfajta osztályozását azért mégsem kellene egy olyan, többé-kevésbé anyagelvű feltételezéshez kötni, amely uralkodó elemre vélne lelni az emberi testben. Egyáltalán nem anyagról, hanem irányultságról van szó. Nem szubsztanciális gyökérről, hanem hajlamokról, szellemiségről. Márpedig a pszichológiai hajlamokat az ősképek orientálják; a látványok és benyomások tették hirtelen érdekessé azt, ami magában nem érdekes: a tárgyat. Az egész képzelőerő erre az értékké vált képre összpontosult; a képzelet, mint Armand Petitjean mondja, e keskeny ajtón át "transzcendál bennünket és állít szembe a világgal". A képzelet teljes konverzióját, amelyet Armand Petitjean megdöbbentő éleslátással elemzett,5 mintegy előkészíti a képek tömbjének előzetes áttétele egyetlen kedvenc kép nyelvezetébe. Ha e képzeleti polarizációt illetően igazunk lenne, könnyebben megérthetnénk, miért mutatkozik végül is mélyen különbözőnek két olyan, látszatra rokon szellem, mint Hoffmann és Edgar Poe. Mindkettejüket hatalmas mértékben segítette emberfölötti, embertelen, géniuszi feladatában a nagy hatalmú alkohol. Hoffmann alkoholizmusa azonban egész másnak tűnik, mint Poe-é. Hoffmann alkoholja a lángoló szesz: a tűz teljességgel minőségi, hímnemű jegyét viseli. Poe alkoholja az, amelyik elnyel, feledést és halált hoz; a víz teljességgel mennyiségi, nőnemű jegyét viseli. Poe géniusza a szunnyadó vizekhez, a holtágakhoz, a tóhoz kötődik, amelyben az Usher-ház tükröződik. Hallja "a háborgó hullámok zaját", mely "az örök völgyben... csöndben, cseppenként hulló opálos, homályos, nedves párát" követi, míg "a tó mintha éber álmot kóstolgatna" (Az alvó). Neki a hegyek és városok "mindörökre a parttalan tengerekbe hullnak". Mocsarak, tócsák és komor tavak mellett, ahol a hullazabáló szellemek laknak - a legrosszabb hírű helyek mindegyikén, a legbúskomorabb zugok mindegyikében -, ott találja meg "a múlt burkolt emlékeit - eltemetett formákat, melyek hátrálnak és sóhajtoznak, amikor elhaladnak a sétáló mellett" (Álomfölde). Amikor egy helyütt tűzhányóról beszél, azt is csorogni látja, mint a folyamok vizét. [...] Így hát az elem, amelyikre képzelete összpontosul, a víz vagy a halott és virágtalan föld, nem pedig a tűz. Erről Marie Bonaparte csodálatos művének6 olvastán pszichoanalitikus szempontból is meggyőződhetünk. Láthatjuk, hogy a tűzszimbólum nemigen kerül elő másért, mint hogy az ellentétes elemet, a vizet idézze;7 hogy a lángszimbólum csak undorító hangnemben szólal meg, durván szexuális képként, melynek láttán meghúzzák a vészharangot.8 A kéményszimbolika9 egyfajta kihűlt vagina szimbolikájaként jelenik meg, melybe a gyilkosok begyömöszölik és befalazzák áldozatukat. Edgar Poe csakugyan "házi tűzhely" nélkül nőtt föl, vándorszínészek gyereke volt, olyan gyermek, akit a kezdet kezdetén iszonyattal tölt el ifjan és mosolygósan a halál álmába nyújtózott anyja látványa. Az alkohol nem melegítette, nem derítette, nem vidította föl! Poe nem táncolt emberi lángként, víg cimborákkal kéz a kézben a lobogó puncs körül. A tűz szeretetéből formálódó komplexusok egyike sem vált támaszává és ihletőjévé. Csak a víz adta meg távlatát, végtelenjét, fájdalma kifürkészhetetlen mélységét, s egy másik teljes könyvet kellene írni, hogy nevén nevezzük a fátylak és pisla fények poézisét, a homályos félelemét, amelytől összerezzenünk, amikor fölzendíti bennünk az Éj vonítását.
           
   II
           
   Láttuk a költői szellemet teljes egészében engedelmeskedni egy kedvenc kép csábításának; láttuk, ahogy minden lehetőség kibővül, s a nagyot a kicsi mintájára, az általánosat a festői mintájára, a hatalmat egy mulandó erő mintájára, a poklot a krampampuli mintájára gondolják el. Most bizonyítani fogjuk, hogy a tudomány előtti szellem a maga primitív késztetésével nemigen dolgozik másként, s hogy a hatalmat ez is a tudattalan önkényuralma alatt növeli. Az alkoholt oly nyilvánvalóan borzadályos hatásúként ecsetelik, hogy a leírt jelenségekből nem lesz nehéz kihámozni a nézők moralizáló szándékát. Míg az antialkoholizmus a XIX. században az evolucionizmus talaján fejlődik ki, az iszákos nyakába varrva a fajjal szembeni teljes felelősséget, látni fogjuk, hogy a XVIII. században az akkortájt uralkodó szubsztancializmus talaján bontakozik ki. Az ítélkezni akarás mindig ahhoz a fegyverhez kap, amelyik a keze ügyébe esik. Általánosabban véve: a szokványos moralizáló tanításokon túl ismét arra találunk példát, milyen tehetetlenségi erő nehezedik a szubsztancialista és animista akadályokra az objektív megismerés küszöbén.
   Minthogy az alkohol különösen gyúlékony, elég könnyű elképzelni, hogy azokat, akik ivásra adják a fejüket, valamiféleképp átitatják az éghető anyagok. Azt nem próbálták kideríteni, vajon az alkohol bevitele átalakítja-e az alkoholt. Az Harpagon-komplexus, mely a kultúrát éppúgy uralja, mint minden anyagi szükségletet, elhiteti velünk, hogy abból, amit bekebelezünk, semmit nem vesztünk el, s hogy minden értékes szubsztancia gondosan elraktározódik: a zsírból zsír lesz; a foszfátokból csont; a vérből vér; az alkoholból alkohol. Különösen a tudattalan képtelen elfogadni, hogy egy oly jellegzetes és csudálatos képesség, mint a gyúlékonyság, teljesen eltűnhet. Jön hát a következtetés: aki alkoholt iszik, el tud égni, mint az alkohol. A szubsztancialista meggyőződés olyan erős, hogy az események, amelyek kétségkívül kaphatnának normálisabb és változatosabb magyarázatot is, a XVIII. században mindvégig hatalmukban tartják az össznépi hiszékenységet. Íme néhány ilyen esemény, melyeket az 1801-ben megjelent Tanulmány a hőről köztiszteletben álló szerzője, Socquet másolt a megfelelő helyekre. Jegyezzük meg mellesleg, hogy mindezek a példák a felvilágosodás korából valók.
   "Koppenhága okiratai közt olvasható, hogy 1692-ben egy közrendű asszonyszemély, kinek tápláléka szinte kizárólag mértéktelen mennyiségben fogyasztott szeszes italokból állott, egy reggelen utolsó ujjpercei és koponyája kivételével teljesen elégve találtatott..."
   "London 1763-as Annual Registere (XVIII. kötet, 78. oldal) egy ötvenesztendős asszony példájával szolgál, aki teljesen az ivásra adta a fejét, minthogy másfél éven át napi egy pint rumot vagy pálinkát ivott meg, s akit szinte teljesen hamuvá égve találtak a kandallója és az ágya között, miközben a takarókban és egyéb berendezési tárgyakban nem sok kár esett, ez pedig figyelmet érdemel." Az utóbbi megjegyzés elég világosan mutatja: az intuíciót kielégíti e teljesen belülről jövő, szubsztanciális, kedvenc éghető anyagát valamiféleképpen fölismerni képes égés feltételezése.
   "Az Encyclopédie méthodique-ban (>>Az ember kórélettani anatómiája<< szócikk) találkozunk egy körülbelül ötvenesztendős asszony történetével, aki folyamatos, mértéktelen szeszesital-fogyasztás nyomán alig pár óra leforgása alatt ugyancsak elégett. Vicq-d'Azyr, aki a dolgot idézi, nemhogy nem vitatja, de biztosít minket afelől, hogy még sok hasonló létezik."
   "A londoni Royal Society Emlékeztetőiben kínálkozik egy ugyancsak meglepő jelenség... Egy hatvanéves nőt egy reggel elhamvadva találtak, miután, mint mondják, előző este bőséggel ivott szeszes italokat. A bútorokban nem sok kár esett, kandallójának tüze pedig teljesen ki volt aludva. Ezt az esetet szemtanúk sokasága bizonyítja..."
   "Le Cat egy Feljegyzés a spontán tűzesetekrőlben több effajta emberi égési esetet idéz." Másikak találhatók Pierre-Aimé Lair Essai sur les Combustions humaines-jében [Tanulmány az emberi elégésekről].
   Jean-Henri Cohausen Lumen novum Phosphoris accensum címmel Amszterdamban kinyomtatott könyvében ezt meséli: "Bona Sforza királynő idejében egy nemesember, miután temérdek pálinkát ivott, lángokat okádott, melyek által elemésztetett."10
   A németországi Ephemeridákban is olvasható, hogy "az északi vidékeken gyakorta lángok lövellnek ki azoknak a torkából, akik bőséggel fogyasztanak erős szeszeket. Tizenhét esztendővel ezelőtt - mondja a szerző - három kurlandi nemesember közül, kiknek nevét illendőségből elhallgatom, miután vetélkedésből ittak erős italokat, kettő megégett és megfulladt a gyomrukból feltörő lángoktól."
   Jallabert, az elektromos jelenségek szakértőjeként legtöbbet idézett szerzők egyike 1749-ben hasonló "eseményekre" támaszkodik, hogy magyarázatot adjon az emberi test által előidézett elektromos tűzre. Egy csúztól gyötört asszony nap mint nap hosszasan dörzsölgette magát kámforos borpárlattal. Egy reggel hamuvá égve találták, de nem lehetett arra gyanakodni, hogy égi vagy közönséges tűznek része lett volna a különös balesetben. "Csakis a testi kén leginkább elszabadult részecskéinek tulajdonítható, melyek a dörzsöléstől heves indulatba jöttek, s elvegyültek a kámforos borpárlat legfinomabb részecskéivel."11 Egy másik szerző, Mortimer ezt a tanácsot adja: "bízvást hinném, hogy azon személyeknek, akik a nagymérvű szeszesital-fogyasztáshoz vagy a kámforos borpárlattal való bedörzsölésekhez hozzászoktak, veszedelmes lenne delejeztetniük magukat". 12
   Az alkoholnak az emberi húsban való szubsztanciális felgyülemlését oly erősnek tartják, hogy egyenest öngyulladást emlegetnek, amikor is az iszákosnak még gyufára sincs szüksége, hogy lángokba boruljon. 1766-ban Poncelet abbé, Buffon egyik ellenlábasa ezt mondja: "A hő mint az élet princípiuma elindítja és fenntartja az állati szervezet működését, ám ha a tűz fokozatáig jut, különös pusztítások okozójává válik. Ki ne látott volna iszákosokat, kiknek testét mértéktelenül átitatták a tüzes szeszek, miután rendszeresen és túlzott mennyiségben vedeltek erős italokat, s akik egyszer csak maguktól lángra kaptak és az öngyulladás elemésztette őket?" Így hát az alkoholizmus okozta tűz csupán az abnormális hőkoncentráció sajátos esete.
   Egyes szerzők odáig mennek, hogy robbanást emlegetnek. Egy leleményes pálinkafőző, az Ízlelés és szaglás vegytanának szerzője a következő szavakkal hívja föl a figyelmet az alkohol veszélyeire: "Az alkohol nem kímél sem izmot, sem ideget, se nyirkot, se vért: oly mértékben felgyújtja őket, hogy meglepő és hirtelen robbanással pusztítja el azokat, akik a túlzást a legvégsőkig merészkednek vinni."13
           
   A XIX. századra ezek az öngyulladások, az alkoholizmus szörnyű büntetései szinte teljesen megszűnnek. Lassacskán metaforikussá válnak, s könnyed élcekre adnak alkalmat az iszákosok kigyúlt arcáról, a rezes orrokról, melyek egy szál gyufától is lobbot vetnének. Ezeket az élceket egyébként mindenki tüstént megérti, ami azt bizonyítja, hogy a tudomány előtti gondolkodás hosszan lappang a nyelvben. Az irodalomban is ott lappang. Balzac van olyan óvatos, hogy a hivatkozást egy hárpia szájába adja. A Pons bácsiban Cibot asszony, a szép osztrigáskofa azt mondja a maga keresetlen nyelvén: "Hát annak az asszonnak nem vót szerencséje az emberével, amék mindent összeivott, osztán önbegyúladásba hótt meg." 14
   Émile Zola viszont egyik "legtudományosabb" könyvében, a Pascal doktorban elejétől a végéig elmesél egy emberi öngyulladást. "Az anyagon keletkezett lyukon át, ami akkora volt már, mint egy száz sous-s pénzdarab, látszott a meztelen comb, egy vöröslő comb, amelyből kis kék láng csapott ki. Félicité először azt hitte, az ágynemű ég, az alsónadrág, az ing. De nem volt mit kételkedni: jól látta a meztelen húst és a belőle kilövellő kék lángocskát: könnyed volt, táncos, mint a meggyújtott alkohol táljának felszínén bolygó láng. Nemigen volt magasabb egy éjjeli lámpácska lángjánál, néma gyöngédségében oly bizonytalan, hogy a levegő legkisebb rezdülésétől is odébb libben."15 Teljesen nyilvánvaló, hogy Zola a saját, puncsostál fölötti álmodozását, saját Hoffmann-komplexusát helyezi át a tények birodalmába. S ekkor aztán a maguk teljes együgyűségében kibontakoznak azok a szubsztancionalista megérzések, amelyeket az előző oldalakon jellemeztünk: "Félicité rájött, hogy a bácsi gyulladt meg, mint egy pálinkával átitatott spongya. Át is volt vele itatva évek óta, a legerősebbik, leggyúlékonyabbik fajtával. Semmi kétség: mindjárt tetőtől talpig lángolni fog." Mint látjuk, az eleven hús korántsem veszti el a megelőző esztendőkben lehörpintett feleseket. Szívesebben képzeli az ember, hogy a táplálék magunkhoz vétele a dédelgetett szubsztancia gondos összegyűjtése, kupori tőkésítése...
   Másnap, amikor Pascal doktor elmegy Macquart bácsihoz, az imént idézett tudomány előtti elbeszélésekhez hasonlóan már nem talál egyebet, mint egy marék finom hamut az alig bekormozódott szék előtt. Zola kiereszti a hangját: "Semmi nem maradt belőle, egy csont, egy fog, egy köröm se, csak ez a szürke porkupac, melyet az ajtónyitáskor támadt huzat is elsöpréssel fenyegetett." Végezetül aztán föltárul a tűzben való megdicsőülés titkos vágya; Zola hallja a legtökéletesebb máglya, a belső máglya hívó szavát; regényírói tudattalanjából kisejlenek az Empedoklész-komplexus nagyon is világos jelei: Macqart bácsi tehát "királyian halt meg, mint az iszákosok fejedelme, magától fellángolva, saját teste parázsló máglyáján elemésztődve... felgyújtva önmagát, mint egy Szent Iván-éji tüzet!". Ugyan hol látott Zola olyan Szent Iván-éji tüzeket, melyek maguktól lobbantak föl, mint izzó szenvedélyek? Hogyan lehetne jobban beismerni, hogy az objektív metaforák iránya megfordult, s hogy az eleven testet belülről elemészteni képes, izzó lángok sugallata a legmélyebb tudattalanban rejlik?
   Egy efféle, minden ízében kitalált elbeszélésnek különös súlya van annak a naturalista írónak a tollán, aki szerényen azt mondogatta: "én csak egy tudós vagyok". Ebből arra következtethetünk, hogy Zola a tudományról alkotott képét a legnaivabb álmodozásaiból merítette, s örökléstani elméletei pusztán annak az ösztönös sejtésnek engedelmeskednek, hogy a múlt beépül az anyagba, kétségkívül éppoly szegényesen szubsztancialista, oly laposan realista formában, mint amilyen az alkohol koncentrációja a húsban, a tűzé a lázas szívben.
   Így hát mesemondók, orvosok, fizikusok, regényírók, megannyi álmodozó, mind ugyanazokból a képekből indulnak ki és ugyanazokra a gondolatokra jutnak. A Hoffmann-komplexus egy ősképhez, egy gyerekkori emlékhez láncolja őket. Vérmérsékletük szerint engedelmeskednek saját "kísértetüknek", a szemlélt tárgy szubjektív vagy objektív oldalát gazdagítják. A krampampuliból kicsapó lángokból tűzemberkéket vagy szubsztanciális sugárnyalábot csinálnak. Minden esetben valorizálnak; minden szenvedélyüket latba vetik, hogy magyarázatot adjanak egy lángnyelvre; szívvel-lélekkel "azonosulnak" a látvánnyal, amely elbűvöli és - következésképp - becsapja őket.
           
   SALY NOÉMI fordítása