|
|
|
|
|
||
Ezerkilencszázkilencven 1989. június 4-én kezdődött. Khomeini ajatollah meghalt, Írország pedig megverte Magyarországot a dublini Lansdowne Parkban, vb-selejtező meccsen. Utána elmentünk a Baggot Street-i Toner'sbe. Tömve volt, alig lehetett odaférni a pulthoz. Nem sokat beszéltünk, inkább csak vigyorogtunk. Jött a híradó. Odazsúfolódtunk a sarokba, a tévéhez. Úgy helyezkedtem, hogy a képernyő nagy részét láthassam a vállak, fejek meg felfújt banánok között, és vártuk a sporthíreket, hogy megnézzük, Paul McGrath gólja valóban olyan szép volt-e, amilyennek élőben tűnt, és esetleg egy csomó pisszegés közepette meghallgassuk, mit mondott Jack Charlton a meccs utáni sajtótájékoztatón - meg persze hogy egyszerűen csak együtt örüljünk. A vállamhoz szorítottam a korsómat - ahogy a babákat szokás, amikor büfiztetik őket vagy csak sétálnak velük -, és néztem.
Először Khomeini képe.
Ujjongtunk.
Aztán gyászolók ezrei Teheránban.
- Biztos kikapott a válogatottjuk.
- Isten áldja meg csórikáimat.
Aztán Salman Rushdie.
Megint ujjongtunk.
- Akárhogy is fáj
Salman Rushdie a sztár...
Már megvertük Spanyolországot meg Máltát hazai pályán, és most Magyarországot is.
- Salman Rush-dieee...
Úgyhogy csak Észak-Írország volt hátra a Lansdowne-ban.
- Sima ügy.
Meg Málta Máltán.
- Gyerekjáték.
Megverni Spanyolországot a Lansdowne-ban kéjes gyötrelem volt. A meccs nagy részét azzal töltöttem, hogy néztem az órát Michel első félidei öngólja után. Jó érzés volt az után a meccs után is, de ez most még annál is jobb. Felbátorodtam annyira, hogy engedtem a gondolatnak formát ölteni: be fogunk jutni. Annyi év után, annyi rengeteg "majdnem", rossz futball, eső, rövidlátó bíró és szemét, fasiszta partjelző után végre bejutunk. Láttam: mindenkinek ugyanez jár a fejében. És Paul McGrath gólja ugyanolyan szép volt, amilyennek látszott.
Októberben megvertük Észak-Írországot, három nullra, pocsék első félidő után.
Most akkor jöhet Málta.
A dublini repülőteret is elborító köd vezető hír lett a meccs előtti napokban. A szurkolók itthon rekedtek. Az ország újságíróinak és az RTE kameráinak fele kint volt a repülőtéren, és a szurkolókat lesték. A kamera elkapott egy síró nőt.
- Máltára akarok menni - zokogta.
Mögüle, valahonnan a tömegből, egy férfihang:
- Hol van a légitársaság képviselője?
Az utazási ügynökség képviselője felállt egy asztalra, és úgy festett ott, mint aki kész a megfeszíttetésre. Ott állt fent mellette egy operatőr is. Lentről egy faszi beszélt neki fölfelé, és nagyon igyekezett, hogy megőrizze a béketűrését.
- Kifizettük az utat - mondta. - Háromszázhetven fontomba került kápéban, és még el se hagytuk a szigetet.
- Hol a nemzeti légitársaság képviselője?
Szörnyű volt nézni. Íme, Írország szurkolói: a leghangosabbak és legjobb kedélyűek a világon. Sokan közülük mindenhová elkísérték a csapatot; látták, amikor kikaptak Trinidad és Tobagótól, és meccsről meccsre látták a gyalázatos bíráskodást, ami miatt minden mérkőzés, amit Dublintól több mint tíz mérföldre kellett lejátszani, elkerülhetetlen gyötrelem volt. Láttak mindent, ami a régi csúf napokban történt, és most, amikor hűségük megjutalmaztatik, nem jutnak ki az országból, és még rendesen hibáztatni se tudnak miatta valakit.
Szerda reggel szállt fel a köd. A szurkolók nagy része időben odaért, hogy lássa, amint Írország kettő nullra veri Máltát. Egy kocsmában néztük a meccset a Dame Streeten. Ujjongtunk, valahányszor ujjongani lehetett, felálltunk és ököllel csapdostuk a levegőt, de nem volt olyan igazán szuper. Igazán szuper júniusban volt, Magyarország ellen.
- Várj ránk, Itá-á-ália
Che sera sera...
1970 júniusában még csak tizenkét éves voltam, ötödikes. Ment a vb a tévében, és azzal voltam tele. Abban az évben a Chelsea nyerte a FA Kupát. A csapatból ketten - Peter Bonetti és Peter Osgood - voltak bent az angol válogatottban. Arra a két Texaco-jelvényre vágytam a legjobban. Megkaptam őket. A szüleim táplálták buzgalmamat. Apám, ha most belegondolok, alighanem megtankolt Texaco-benzinből, kiszivattyúzta, és visszament újra tankolni. A mexikói vb végére megvolt az egész csapat. Hét Alan Mullerym volt és négy Bobby Moore-om. Anyám vett nekem egy vb-csomagot, amiben volt egy falra akasztható sorsolási táblázat meg külön dosszié minden egyes csapatról. Mindent tudtam El Salvador rövid háborújáról Honduras ellen egy vitatott meccs miatt, amit most őrültségnek tartok, de akkor teljesen meg tudtam érteni. A Community Games Kupa második fordulójában a csapatom, a Kilbarrack kilenc egyre kikapott, ha jól emlékszem, egy finglasi csapattól, amely vadonatúj Salvador-mezben játszott; már akkor felismertem, három héttel a vb kezdete előtt. A nővéreim megvették nekem az angol vb-válogatott "Back Home"-ját, életem első lemezét. És szabad volt bármeddig fenn maradnom, hogy megnézzem a meccseket. Másnap a suliban megjátszottam a kinyuvadtat.
- Éjfélig nem feküdtem le.
- Az semmi; én éjfél utánig fenn maradtam.
Az egész hónapban csak olvastam és tévét néztem és be nem fogtam a számat.
- Uwe Seeler kopaszabb, mint Charlton.
- Nem is.
- De kopaszabb.
Soha, egyetlenegyszer sem jutott eszembe, hogy Írország miért nincs ott Mexikóban, hogy miért nincs róla dosszié, miért nincsenek Texaco-jelvények az ír játékosokról. Nem hiányoltam őket 1974-ben sem. 1978-ban megnéztem egy selejtező mérkőzést a dublini egyetem diákklubjában; nem emlékszem, ki volt az ellenfél. De nem Írországé volt a meccs, és persze a bíró se nekünk fújt. Csöndben voltunk. Az RTE kommentátora, Jimmy McGee azt mondta:
- Mit is mondhatnánk? Ne sírj miattunk, Argentína.
Egy szék emelkedett ki a tömegből, és nekicsapódott a falnak a tévé mellett.
1982-ben néztem, ahogy Észak-Írország elpüfölte, akivel csak szembekerült Spanyolországban; szurkoltam nekik, és közben gyűlöltem őket. A '86-os selejtező mérkőzésekről nem emlékszem semmire, pedig kint voltam minden hazai meccsen.
1990-ben voltak Texaco-jelvények az ír játékosokról.
- Én megyek. Te jössz?
- Naná, még szép.
Az előbbit vagy az utóbbit gyakorlatilag mindennap mondtam 1989 második felében.
- Jóhogy megyek.
Olaszország? - az nem távolság; itt van egy köpésre.
- Naná.
Aztán jött a sorsolás december 16-án; megint Anglia, megint Hollandia - ugyanaz, mint az EB-n - és Egyiptom. Nagyon lelombozó volt - nem kerültünk össze se Brazíliával, se Argentínával, de még csak Kolumbiával sem.
- Azért én megyek; te jössz?
- Ja, asszem. Még meg kell beszélnem a feleségemmel.
'89 utolsó heteiben minden kocsmában az volt a téma, hogy Olaszország milyen drága hely állítólag.
- Hét font egy korsó, de komolyan.
- Tizenhat font egy hamburger sült krumplival, és ráadásul azt mondják, hogy szar.
Szardínia mérföldekre volt a csizmától; igazából nem is tartozott Olaszországhoz. És egy vagyonba kerülne csak Szardíniáról Szicíliába eljutni. Meg igazából Szicília se része Olaszországnak; majdnem Afrika. Meg különben is a maffia birodalma; megkéselnek, ha ferdén nézel rájuk; egyáltalán nem olyanok, mint az igazi olaszok. Ott lent illegális a jókedv.
- Jó lesz az a tévében is.
Otthon maradtam. Kezdettől fogva tudtam, hogy otthon maradok. Szégyelltem magam. Soha nem tettem meg öt HÉV-megállónál nagyobb távolságot egy válogatott meccs kedvéért. A meccs meg néhány sör utána - ennyire terjedt a buzgalmam. Itt volt az alkalom, hogy valóban elkísérjem a csapatot, és én nem éltem vele. Voltam már Olaszországban; szerettem is. De most nem mentem el. Körülnéztem, hogy találjak egy jó kifogást, és találtam is: házat vettem.
- Jössz?
- Nem, nem tudok; épp most vettünk házat.
- Ne már...
- Szeretnék, de...
És vállat vontam. Nem az én kezemben a döntés.
Eljött június. Bezártak az iskolák. A nyitó meccs: Kamerun megveri Argentínát. Másnap az Arnotts a Henry Streeten eladta az összes Kamerun-mezét, és a Kilbarrack Road-i tisztító vb-akcióba kezdett: harmincöt fontért kitisztítják az összes függönyödet. Szóval jól kezdődött.
A Bayside Inn zsúfolva volt az Írország-Anglia meccs estéjén, de semmi zajongás. Voltak páran zöld szerelésben, de nem túl sokan. Volt pár zászló, de nem lobogtatták őket. Senki sem énekelt. Izgultam, de hát mindig izgultam, amikor Írország játszott. Ideges is voltam, de az is csak a szokásos. Többre számítottam. Lehet, hogy megöregedtem. Kaptunk asztalt, egy olyan kicsi kereket, leparkoltuk a söreinket, és vártunk, és próbáltunk ügyelni rá, hogy izgalmunkban ne döntsünk túl sok Guinnesst magunkba. A nemzeti himnuszok; néhányan dúdolták az övéket, a miénket senki sem.
Hallottuk George Hamiltont, az RTE kommentátorát.
- Az igazság pillanata hamarosan elérkezik.
Elkezdődött a meccs; Lineker elvégezte a kezdőrúgást.
- Jeúúú!
Néztük. Volt hű, meg há meg tapsolás, de nem volt valami nagy meccs, amíg Anglia meg nem szerezte a vezetést. Szörnyű gólnak látszott; átszállt a labda Mick McCarthy feje fölött, és Lineker mintha a fütykösével juttatta volna a hálóba, aztán bemászott utána a kapuba. A kocsma elcsöndesedett.
- Bazmeg.
A visszajátszások megmutatták Waddle ügyes előkészítését és Lineker diadalát, jó kezdet és vég, de a gól a közepén most is ugyanolyan szerencsétlennek látszott.
Aztán egy kiáltás:
- Hajrá, Írország!
És újabbak:
- Gyerünk, mindent bele!
Senki sem hibáztatta Mick McCarthyt. Még nagyon az elején jártunk. Ez volt az, amit igazán szerettünk, null egy, de még van egy csomó idő fordítani. Valahogy olyan megnyugtató volt. Kezdtük jól érezni magunkat. Fokozódott a zaj, és izzadtunk. Ordítottunk a tévé felé.
- Szép volt, Staunton!
A második félidő majrésabb volt. Szaladt az idő, egyenlítő gól meg sehol a láthatáron. Paul McGrath jól megküldte, de a labda csak leborotválta a felső kapufát. Hörögtünk. Eljött az idő a beavatkozásra.
- Kimegyek a klotyóra - mondtam.
Évekkel ezelőtt fölfedeztük ezt. Ha valamelyikünk kiment vécére, mindig volt gól; na jó, nem mindig, de félelmetes, hogy milyen gyakran. Volt ebben kockázat is: lehet, hogy nem mi lőjük. Nem is kellett volna kimennem. Én voltam ott egyedül. Kellemes volt; hűvös. A beszűrődő kiáltozás kevésbé kétségbeesettnek hangzott. Hirtelen magányosnak éreztem magam. De azért maradtam. Kigomboltam a sliccemet.
- Srácok, a kurva életbe!... Gyerünk!
A csempéhez szorítottam a homlokom, és próbáltam felidézni az Ave Maria második részét, amikor megtörtént: a zajlöket valósággal benyomta a férfivécé ajtaját. Vagy mi rúgtunk gólt, vagy Lineker nekiszaladt a kapufának. Imám meghallgattatott. Nem mostam meg a kezem.
Tomboló és táncoló emberek tengerébe rohantam vissza. Az asztalokon, az asztalok alatt, tébolyultan... Mintha rossz ajtón jöttem volna ki. Puszik, ölelkezés, ugrándozás; voltak férfiak, akik gyakorlatilag szexeltek egymással a feleségük vagy a barátnőjük szeme láttára. A barátaimhoz furakodtam. Felsorakoztak ölelésre. Megtettem a magamét.
- Szuper gól.
- Kösz.
Megnéztem a visszajátszást. Szuper gól volt, csodálatos gól; Kevin Sheedy lőtte, az anyuci édes gyermeke frizurás Sheedy. És a vb nagy állóképei közül az első: Packie Bonner a fogát vicsorgatja.
- Akárhogy is fáj
Kevin Sheedy a sztár...
- Még egyet, fiúk!
Semmi másra nem emlékszem a meccsből. Énekeltem, fütyültem, nevettem, hörögtem, de nem emlékszem, miért. A Sheedy-gól után már egy pillanatra sem csitult a zajongás. Senkit nem érdekelt, hogy a szpíker mit beszél. Az üvöltözésünk védte az ír kaput; ott voltunk a pályán. A kocsma hirtelen tele lett zászlókkal.
- Vigyed a zászlódat onnét, mer nem látunk, baszki!
Aztán jött a hármas sípszó, és kezdődött az igazi őrület. A tető a helyén maradt, de az alapok megroggyantak, az biztos. Ugráltunk, egymásra vetődtünk, pörögtünk, keringőztünk. Megöleltem olyan embereket, akikkel évek óta nem találkoztam. Megöleltem olyanokat, akiket utáltam. Megöleltem az asztalt.
- Verhetetlenek vagyunk...
Verhetetlenek vagyunk...
Amikor megint levegőhöz jutottam, rájöttem, hogy részeg vagyok.
- La la la la
La la la la...
Vasárnap délelőtt, a második, Egyiptom elleni meccsünk előtt végigsétáltam az észak-dublini Donaghmede-en. Ír zászlók lógtak az ablakokból, az egyik tornácon egy ír mezes mackó ült egy háromkerekű biciklin. Paulhoz mentem. Utána kimentünk együtt a repülőtérre, az öccse, Eugene elé, aki Corkból följött erre a napra, mert egy dublini kocsmában akarta nézni a meccset. Persze jegyet kellett szerezni rá; az angolok elleni meccs alatt veszélyesen tömve volt a kocsma. Mikor jöttünk vissza a repülőtérről, Paul hároméves fia, Ian a hátsó ülésen egyfolytában az ír válogatott vb-dalát énekelte. Az egész ország a meccset várta.
Borzalmas volt. Nem is akarok írni róla; null null, a csapat legrosszabb tétmeccse évek óta. Az első félidő még nem is annyira; úgy tűnt, csak idő kérdése, mikor lövünk gólt. A második félidőben aztán egyre nőtt a csalódás, és amikor a bíró lefújta a meccset, sebzettnek és lehangoltnak éreztem magam. Semmi ujjongás, zászlók, éneklés.
- A legszebb játék, ja; én barom.
Igaz, Egyiptom nulla nullát játszott a hollandokkal is; az eredmény talán nem is volt olyan szánalmas. De azért persze nagyon lelombozta az embert. A meccs előtt már biztosra vettük, hogy bejutunk a legjobb tizenhat közé, most meg a kiesés szélén álltunk. A múlt heti harci szellem és hangulat, a két éve fokozódó izgalom egyszeriben semmivé lett; szörnyű volt - egy igazi szar meccs.
Aztán Eamon Dunphy mondott valamit. Dunphy és John Giles voltak az RTE szakértői. A BBC meg az ITV labdába se rúghatott mellettük. Ragyogóak voltak, gyakran viccesek is; Giles okos, Dunphy szenvedélyes. Én nem láttam vagy hallottam, hogy mit mondott Dunphy az Egyiptom elleni meccs után. Csak olvastam róla, és másnap mesélték meg utána még sokszor. Dunphy azt mondta, szégyelli, hogy ír, és elhajította a golyóstollát a stúdióban. Nem, egyáltalán nem is ezt mondta; azt mondta, hogy ha Írország mindig így fog játszani, akkor szégyellni fogja, hogy ír; és csak az asztalra dobta le a tollát, nem hajította el vagy valami. Soha nem derítettem ki, hogy valójában mi történt. Attól függött, hogy kit hallgat az ember; meg attól, hogy szereted-e Dunphyt vagy nem. Dunphy elment Palermóba. Jack Charlton nem volt hajlandó válaszolni az újságírók kérdéseire, amíg Dunphy bent van a teremben. Azt hallottam, Dunphy előre figyelmeztette az angol újságírókat, hogy legyenek ott, mert valami ilyesmi fog történni. Dunphyt az ír újságírótársai közül néhányan meg akarták védeni, és verekedés tört ki. És végül is soha nem tudtam meg azt se, hogy voltaképpen mi történt Palermóban. Nem nagyon szerettem Dunphyt, de joga volt ott lenni a sajtókonferencián. Charlton mindig azt mondta, úgy kell játszani, hogy megakadályozzuk az ellenfél játékát, és Egyiptom pontosan ezt csinálta, most meg Charlton mintha nyafogott volna miatta.
Az egész nagyon egyszerű és csúnya volt: az ember vagy Charlton-párti és Dunphy-ellenes, vagy fordítva. A semlegesség ki volt zárva; a futballszeretetet nem fogadták el kifogásnak. A futball nem számított; az embernek az egyik vagy a másik mellé kellett állni: ő vagy ő, válassz. Én Charlton mellett álltam. Szerettem őt; szerettem a csapatot - McGratht, Houghtont, Bonnert -, mind csodálatosak voltak. Borzalmasan játszottak vasárnap Egyiptom ellen - na és akkor mi van? Sokszor játszottak már nagyszerűen, és megint nagyszerűek lesznek, talán már csütörtökön is Hollandia ellen. Ha csütörtökön veszítenek, akkor minden összedől. Mindig vannak olyan szánalmas kis seggfejek, aki alig várják, hogy rosszra forduljanak a dolgok.
- Egyik se igazán ír, az a baj.
- Csak a pénzér van ott.
- Bármelyik nigger bekerülhet ebbe a csapatba, akinek ír a nagymamája.
Számomra Dunphy ezeket a szánalmas kis seggfejeket képviselte. Ez nem volt fair Dunphyval szemben, de az ember legyen karakán. Egész életemben arra vártam, hogy láthassam Írországot egy világbajnokságon. És ha engem kérdeznek, Jack Charlton vitte oda a csapatot. Volt stílusa, humora; becsületes volt. Dunphy gyűlölte Charltont; Dunphy gyűlölt egy csomó dolgot.
- Igaza van.
- Egy hülye seggfej.
Csütörtök este; a Bayside Inn megint.
Győznünk kellett; döntetlen kellett; esetleg továbbjuthattunk még egy kettő egyes vereséggel is. Meg az is kellett, hogy Anglia megverje Egyiptomot; de csak megteszik nekünk ezt a szívességet.
- Mikor tett nekünk az a bagázs bármilyen szívességet?
Fantasztikus volt a hangulat. Mindenki el volt szánva rá, hogy kiüvölti a tüdejét. Eugene visszament Corkba, Paul elment Palermóba, úgyhogy csak ketten voltunk Frankkel. Nem számított; olyan volt, mint egy zsúfolt lelátón ülni, ami az egyetlen hely, ahol valaha jól éreztem magam tök idegenekkel. Egy zsúfolt terasz, korláttal a közepén.
Előtte izgultam, de már nem; még nem kezdődött el a meccs, de már nem is számított annyira az eredmény. Az emlék úgyis szép lesz.
Megint null egy volt az első félidőben. Gullit szép gólt rúgott, egy kényszerítő és egy nagy lövés; az ír védelem ezt megint beszopta.
- Hajrá, Írország!
A meccs többi részét azzal töltöttem, hogy üvöltve biztattam a csapatot, buzdítottam, hajszoltam őket, hogy egyenlítsenek. Nem csak néztem a meccset; ott voltam a partvonalon - a kurva életbe, a pályán! Visítottam és hörögtem és tapsoltam. Egyetértően ordítottam, amikor Ronnie Whelant becserélték a második félidőben; megtapsoltam Kevin Sheedyt, amikor lejött. Segítettem. Akkor komolyan hittem ebben, és nem hiszem, hogy egyedül voltam ezzel.
Most nem mentem ki a klotyóra. Nem volt rá szükség. Pattie Bonner vicsorgatta a fogát helyette. Tiszta erővel megküldte a labdát a másik térfélre. Van Akárki rosszul adta haza a kapusának, Van Breukelennek. Az meg vacakolt ("Úgy kell neki, amiért úgy néz ki, mint Howard Jones"), és Niall Quinn úgy termett ott, mint... mint, mondjuk, Flynn. Gyorsan, otrombán és halálosan; igazi egyenlítő gól volt a legjobb fajtából. Megnéztem még egyszer. Ahogy odacsúszott; másodjára még jobb volt.
Megláttam egy hajdani diákomat az iskolából, ahol dolgoztam. Felugorva öleltük meg egymást. Évek óta nem találkoztam vele.
- Szuper.
- Ja, szuper.
Elengedtük egymást; másokkal is kellett még ölelkezni.
- Eamon Dunphy
Te vagy a seggfej
Aztán néztük volna tovább a meccset, de annak már vége volt. Még rugdosták a labdát ide-oda, de annyi; csak hülyültek. A játékosok hallották, hogy Anglia nyerésre állt Egyiptom ellen. Mick McCarthy és Gullit egymás mellett kocogtak, és úgy döntöttek, jobb a békesség. Vége volt; bejutottunk, be a legjobb tizenhat közé.
- Eamon Dunphy
Te vagy a seggfej...
Több zászló, mint amennyit valaha is láttak egy kocsmában, zaj, amely összesűrűsödött, amikor nekicsapódott az ablakoknak, egy zöldre festett hajú nő, egy srác az asztalon, amint csapatával áttör az "Égi Szellemlovasok" között - ezekre a dolgokra emlékszem arról az estéről, meg a tökéletes, tökéletes boldogság érzésére.
Egy középkorú férfi kétszer egymás után azt ordította:
- Szeretem Írországot!
Én is szerettem. Örültem, hogy ír vagyok, büszke voltam rá. Soha nem éreztem még ezt; röstelltem volna. De most nem. Ír vagyok, és ez kurvára csodálatos dolog. Nem emlékszem, hogy jutottam haza.
A szurkolók indultak Genovába. Mindenféléket meséltek: hogy esküvőket és temetéseket halasztottak el a következő meccs utánra; hogy jöttek a telefonok haza, hogy kéne még egy kis pénz; hogy sokan második jelzálogkölcsönt vettek fel; hogy a mamák csomagokat küldtek Olaszországba alufóliázott sonkás szendvicsekkel meg termoszba töltött levessel. Sokan, férfiak is, nők is, akiknek hétfőn munkába kellett volna menniük, ehelyett úton voltak Genovába. Írország Romániával játszott hétfőn. Az igazi vb: a legjobb tizenhat.
Az volt életem legjobb hétfője.
Az ország bezárt, és bezsúfolódott a kocsmákba. Én megint a Bayside Innbe mentem. Most már ugyannyi nő volt, mint férfi. A ruhák egyre élénkebbek lettek; Írország kezdett átalakulni Brazíliává.. Festett haj, festett arcok, zászlók, zászlók, zászlók. Néztük a román neveket a képernyőn.
- Vannak köztük árvák?
- Nem szép ilyet mondani.
A stadion gyönyörű volt. Az ír válogatott a hazai meccseit a Lansdowne Roadon játszotta, egy gyalázatos, hepehupás rögbipályán, vagy Dalymountban, ahol a lelátó tetején minden szezon kezdetén le kellett nyírni a füvet. Ez valami más volt: oszlopok és kábelek, gyönyörű zöld fű.
A tévé mellett volt az asztalunk. Volt elég sörünk, hogy kihúzzuk vele az első félidőt. Készen álltunk.
- Hadd szóljon!
Románia beszorított minket az első húsz percben, de végig döntetlenszagú meccs volt; valahogy éreztem. Sheedynek volt két helyzete meg egy-egy Quinn-nek és Cascarinónak; tőlük Hagi veszélyeztetett - Bonnernek volt két-három nagy védése. Egy dologra emlékszem a hosszabbításból: ahogy ujjongtunk, amikor David O'Learyt becserélték. Mindannyian szerettük David O'Learyt, nagy játékos volt és kedves ember, összekötő kapocs a régi csapat meg az új között, ugyannyi idős, mint mi. Vártuk, hogy véget érjen a hosszabbítás; látszott, hogy úgyse történik semmi. Biztos volt, hogy tizenegyesrúgások lesznek.
Mintha egy örökkévalóságig tartott volna, hogy elkezdjék. A játékosok a kezdőkörben ültek vagy álltak, és próbáltak olyan képet vágni, mintha nem lennének beijedve. Jack Charlton mosolyogva sétálgatott közöttük. Aztán ott állt Packie a kapuban. Hagi a tizenegyespontra helyezte a labdát.
- Be fogja rúgni.
Berúgta. Mint ahogy rögtön utána Kevin Sheedy is, keményen, a kapu közepébe. Ők is berúgták a másodikat, meg Ray Houghton is az övét, be a jobb sarokba. Belőtte a következő román, aztán Andy Townsend. Aztán egy román megint belőtte. Be kell vallanom, meglepődtem, amikor láttam, hogy Tony Cascarino megy oda, elvégezni a negyediket.
- Jézusom; a fejével fogja lőni.
- Bízzál benne, bízzál benne!
Bevágta.
Most már lábujjhegyen álltam; nem tudtam nyugton megmaradni. Vakartam a nyakam, cibáltam a hajam. Packie Bonner balra vetődött, és kivédte az utolsó román tizenegyest. Vetődött, kiütötte a labdát, aztán felpattant és a kezét föllendítve, kicsit megemelve a bal lábát a magasba szökkent. Én is a levegőben voltam. Hihetetlen volt.
- Kivédte!
Packie mosolya; meg tudtam volna számolni a fogait. Csodálatos volt.
Még be kellett rúgnunk az utolsót.
David O'Leary.
Mindenki csöndben volt.
A tizenegyespontra helyezte a labdát. Végtelen sokáig igazgatta. A feszültség; vagy üvölteni, vagy hörögni kellett: valaminek ki kellett szakadnia belőlünk. Magasan jobbra küldte a labdát, és úgy csapódott be a hálóba, hogy az maga is gyönyörűség volt. Az ír csapat rohanni kezdett felé. David megállt, felemelte a kezét, és magához gyűjtötte őket. Eltűnt.
Sírtam. Nem a győzelemtől; hanem ahogy futott a csapat David O'Learyhez; ahogy David O'Leary állt és várta őket; ahogy Packie Bonner eltakarta a szemét a kezével, és szinte félt mosolyogni; ahogy lobogott Mick Byrne gyúró melegítőfölsője, miközben futott David O'Leary felé; ahogy az ír szurkolótábor ünnepelt Genovában; ahogy ünnepelt a tömeg itt a kocsmában. És hogy ír vagyok.
A feleségem, Belinda bent a belvárosban nézte a meccset. Aztán kitaxizott a Bayside-ba, és ott talált részegen és sírva. Szaladtam elé, átöleltem. Hazamentünk. Megint sírtam, amikor még egyszer megnéztem a tizenegyeseket a hírekben. Próbáltam elmagyarázni Belindának.
- Megvolt az összes Texaco-jelvényem...
Reménytelen volt.
- Igen, a Texaco-jelvények - mondta; próbált segíteni.
- Úgyse érted - mondtam. - Texaco-jelvények.
Reménytelen volt. Túlságosan berúgtam. Nem engedelmeskedett a nyelvem.
- Texaco-jelvények.
Átölelt.
- Jól van, értem.
Lementünk az O'Connell Streetre. Ahány autóduda csak volt a városban, az mind szólt. Bementünk a Beshoff'sba, vettünk halat és sült krumplit, leültünk az ablak mellé, és néztük az utcát. Az Anna Livia-szobor mellett tele volt a medence; az emberek sorba álltak, hogy beugorhassanak és csuromvizesek lehessenek. Minden autóból és teherkocsiból, ami csak elment, lógtak ki az emberek meg ültek a tetejükön. A srácok várták, hogy elkaphassanak egy kocsit és fölmászhassanak rá. Foglalt volt minden fa és emlékmű az utcában. Egy srác egyedül ült egy fán, csak nemzetiszín sort volt rajta; úgy tűnt, nincs magánál.
Az étel meg a kinti őrület kijózanított. Belinda is látta. Tudta, hogy ez az egész fontos nekem.
- Mi van a Texaco-jelvényekkel? - kérdezte.
- Jaj, semmi - feleltem.
Soha nem tudtam volna elmagyarázni neki a jelvényeket meg az 1970-es vb-t meg az akkori, tizenkét éves és a mostani, harminckét éves önmagamat. Csak megint elbőgtem volna magam. Néztük a kinti őrületet. A hal jó volt, de a krumpli pocsék.
(Másnap az RTE-hírekben láttam David O'Leary feleségét - azt hiszem, Joy a neve -, amint meginterjúvolták. Kiment az udvarra a tizenegyesek alatt. A fia rohant aztán ki, hogy megmondja neki. Nem akarta elhinni. Aztán elhitte. Irigyeltem őt meg Davidet meg a fiukat. Nekem ez sohasem adatik meg.
- Anyu, anyu; apu épp befejezett egy újabb regényt!
- Jaj, ne viccelj, szívem!
- De tényleg, komolyan.
- Ó Istenem!)
Olaszország következett a negyeddöntőben, Rómában. Az ír válogatott találkozott a pápával. Ateista vagyok, és azt gondolom, hogy a mostani pápa egy kicsit balfék - egyáltalán nem kedvelem a fickót -, de nem tudtam visszanyomni a gombócot a torkomban, amikor a srácok ott sorakoztak melegítőben, hogy találkozhassanak vele. Mindannyian katolikusok, mondta a riporter. Szuper, gondoltam; és nem hülyeségből. Furcsa volt.
Nem gondoltam, hogy győzni fogunk. Az olaszok káprázatosak voltak; Schillaci, Baggio, Maldini, nekünk meg volt egy Mick McCarthynk, hogy megállítsa őket. A katasztrofális vereség is benne volt a pakliban. A tisztes vereségben reménykedtem, de nem mondtam senkinek. Szombat este volt; ugyanaz a kocsma, ugyanazok a barátok, Belinda. Elkezdődött a játék. A bal kezem a hajamban. McGrath remekül beadott Niall Quinn-nek, és Zengának nyújtóznia kellett, hogy kivédje a fejest. Hörögtem és tapsoltam. Kicsit meg is nyugodtam. Jók voltunk. Schillaci kihagyott egy helyzetet. De jók voltunk. Nem lesz megsemmisítő vereség.
A góljuk szupernek nézett ki elsőre. Valami megsüllyedt a gyomromban, amikor láttam, hogy Schillaci megcélozza a kapu jobb oldalát. McGrath lába majdnem odaért, de a labda továbbgurult.
- Szép gól.
- Ja.
Néztük tovább. Donadoni erős lövése, Packie kivédi, a labda kipattan róla, Packie balra zuhan, Shillaci belsővel beteszi.
- Szép gól.
Na még egyszer. Schillaci rohan Donadoni lövése előtt, hogy jó helyzetben legyen a kipattanóra, Donadoni lő, a védés, Schillaci.
Fájt.
- Hajrá, Írország!
Örültem, hogy Schillaci lőtte.
- Hajrá, Írország.
Hajtottak. Űzték-hajszolták az olaszokat. Kergették őket, és beleharaptak a seggükbe. Futottak, becsúsztak, eléjük vetődtek. Egy pillanatra sem hagyták, hogy azt gondoljuk, kész, vége. Támadtak és visszazárkóztak és megint támadtak. Második félidő. Schillaci felső kapufát lő. Schillaci gólt lő, de les volt. De az írek tartották magukat, hajtottak, keménykedtek. Szuperek voltak és szerettem őket.
Aztán vége lett.
Nem szólt senki semmit.
Rómában a szurkolók még lobogtatták a zászlókat, még énekeltek. Az emberek a kocsmában szintén. Szeretlek, mondtam Belindának.
Vége volt.
Életem egyik legszebb ideje volt, amikor szerettem, hogy dublini vagyok, szerettem, hogy ír vagyok. Most, három évvel később, ha rá gondolok, még mindig eltölt ez az érzés. Az öröm, a vidámság és a büszkeség. Felnőttek, akik úgy viselkednek, mint a gyerekek. Packie, ahogy a fogát vicsorgatja. Hogy sírhatok mindenki szeme láttára. Hogy berúghatok fényes nappal. A pólók, a zöld mindenütt. Mick McCarthy hosszú bedobása. A dalok. A játékosok. Paul McGrath. Az izgalom, az őrület és a szeretet. Velem van még mindig, és most megint elbőgöm magam.
Másnap haza is jöttek. Nelson Mandela is épp Dublinban volt... Jé, ott van Paul McGrath apja!
- Paul McGrath apuka
Paul McGrath apuka...
Tele volt a város. Félmillió ember várta a csapatot. Az O'Connell hídon szereztünk helyet. Az O'Connell Streetet elborította a tömeg, emberek lógtak minden fán, minden oszlopon, minden ablakban. Végighullámzott a tömegen a csodálatos hír: Kamerun veri Angliát.
- Akárhogy is fáj
Roger Milla a sztár...
Vártunk. Láttuk a nyitott tetejű buszokat, ahogy a Frederick Streetről fordultak rá az O'Connellre. Olyan messziről úgy látszott, mintha a tömeg hozná őket. Az út eltűnt. Lassan, lassan közeledtek felénk a buszok. Láttam Jack Charltont, Chris Morrist, David Kellyt, Frank Stapletont. Aztán elhaladtak mellettünk. Felemeltem a kezem és tapsoltam.
- Köszönjük.
Aztán hazamentünk.
