|
|
|
|
|
||
(Részlet)
A szökés
Meccsnapokon Eddie mindent elfelejtett. A rituálé délután egykor kezdődött. Egyedül állva a cellájában lehajolgatott, ujjaival megérintette a linóleumpadlót, s közben olyan egyenesen tartotta a lábát, mint a telefonpózna. Ezt a gyakorlatot másfajták követték. A has- meg a combizmok nyújtása, aztán egy kis helyben szökellés, hogy megfeszüljenek az Achilles-inak. Mire pontban fél kettőkor kinyílt az ajtó, már a csapat vörös szerelését viselte, és a letargia nagy részét elűzte a testéből. Néhány lépésre volt a cellasor vége. Ott álldogált aztán a többi játékossal; kezükben a csuka, türelmetlenül várják, hogy kinyissák a szabadba vezető ajtókat és kapukat.
Minden meccs után siettek vissza a börtönbe. Hétvégén délután négy és öt között be voltak zárva a cellájukba. Ez alatt az egy óra alatt váltották egymást a börtönőrök: az egyik váltás hazament, a másik visszajött a szabad világból. Mivel a ligameccsek 3.40-kor fejeződtek be, Eddie-nek és a csapat többi tagjának csak húsz perce volt a zuhanyozásra és a kantinra az elzárás előtt. Ha valamelyiket fel kellett áldozni, az a fürdőbe tett látogatás volt - az várhatott öt utánig. Az evés, az egészen más dolog. Ha kihagyták a napi utolsó étkezést, akkor vagy a saját költségükre főzhettek valamit a cellatömb konyhájában, amely nyitva volt mind a száztíz elítélt számára, vagy éhen maradtak.
Mielőtt este kilenckor elzárták őket éjszakára, a játékosok néha összejöttek beszélgetni. Ezek a beszélgetések mindig kis csoportokban zajlottak; mindenki óvakodott kilépni legközelebbi ismerőseinek szűk köréből. Miután tizenkét évet töltött már benn, Eddie senkiben sem bízott meg, még a "barátaiban" sem. Tudta, az ember csak azon az alapon oszthatja meg a véleményét bárkivel is, hogy tisztában van vele, amit mond, azt mindenki meg fogja tudni. Az sem volt túl kellemes, ha az odakint úgy-ahogy megmaradt életedben bekövetkezett legújabb csapásról kezdtek el pletykálni, de a focis dumák még bajba is sodorhatták az embert. Egy megjegyzés - és valaki máris felkapja a vizet. Ha valaki őszintén és értelmesen elmondta a véleményét - mondjuk, hogy "Szerintem Jim ma nem játszott jól" -, abból szájról szájra terjedve valami téboly jöhetett ki a végén.
- Azt mondtad, köcsög vagyok?
Az ilyen óvatlanságok elkövetője nem számíthatott sok szimpátiára.
- Te köcsög. Te szemét buzi. Kicsinállak.
Természetesen nem mindenki kapta fel rögtön a vizet. A portsmouthi Kingston börtön az életfogytiglani büntetésüket töltőkre szakosodott. Csaknem valamennyien gyilkosság miatt voltak elítélve. De ha Eddie-t kérdezik, ő azt mondta volna, legalább annyi diplomata van a blokkban, mint kemény fiú. A gyilkosságban ez az érdekes. A legkülönfélébb embereket csukják le miatta. Eddie-nek különben az volt a véleménye, hogy a Kingston kolostor némelyik állatkerthez képest, ahol ítéletének korábbi részét töltötte. Olyan helyek, ahol úgy vannak egymásra zsúfolva az emeletek, mint egy pokolbéli szállodában, és ahol a drog meg az erőszak része az élet szövetének. És nemhogy külső csapatok ellen nem játszhattak, hanem egyáltalán nem volt foci.
Eddie-nek mégis azt súgta az ösztöne, hogy fojtsa el magában a vágyat, és ne dumáljon a meccsekről, legalábbis senkit se kritizáljon. Ehelyett abban lelte örömét, hogy a fejében újrajátszotta a legfontosabb jeleneteket. Amikor megszerezte vagy elvesztette a labdát. A passzokat, a cselsorozatokat, a fejeseket meg hogy ki miket mondott. Visszapörgetett mindent, hang nélkül beszélve magában, lejátszva a meccset az agyában, ahol a hosszú időre elítéltek az életük felét töltik.
Vasárnap estére azonban kimerítette a meccset. És amikor megunta az olvasást vagy a rádióhallgatást, más jeleneteket játszott újra a fejében. A börtön előtti életének emlékei között kellett keresgélnie, hogy találjon valami, bármit, amit érdemes felidézni. A legelevenebbek az utolsó kint töltött napjainak emlékei voltak.
1993 májusa van. Eddie-t elengedték a Sheppey szigetén lévő Swaleside börtönből, hogy részt vehessen a nagybátyja temetésén az észak-londoni Golders Green hamvasztóban. Mire a börtönautó bekanyarodik a parkolóba, Eddie rég eldöntötte magában, hogy megszökik. Annyira arra koncentrál, s teste már annyira a szökéshez van megfeszülve, hogy alig ismeri meg a rokonait az összegyűlt gyászolók között. Később Eddie csak remélni tudja, hogy ezek a finoman öltözött emberek nem gondolták, hogy szándékosan volt olyan kába velük. Talán megtiltották neki, hogy beszéljen.
A hamvasztó egy vörös téglás vidéki házra hasonlít. Van egy tágas átrium, ahol a sofőrök széltől és esőtől védve lerakhatják a koporsókat. A virágládák és a rózsaszínű, fehér és sárga szegfűkkel teli kosarak némi derűt próbálnak árasztani, de az orgonazene meg a kéményből szálló füst komoran megüli mindenkinek a hangulatát.
Kivéve Eddie-ét.
Három őr vigyáz rá. Mikor bekísérik, Eddie megkérdezi, levennék-e róla a bilincset a szertartás idejére. Azokban felülkerekedik a humánum.
Egy pillanat, és Eddie már ott sincs. Átrohan két lengőajtón, és kint találja magát a szabad levegőn, az épület mögött. Az Örök nyugalom kertje terül el előtte. Eddie felsprintel a zöld, lejtős gyepen, virágágyások mellett elhaladva, tele csöppnyi emléktáblákkal - "Eldridge, Holmes és Cooper, kiket váratlanul elszólított tőlünk az ég"; "Holroyd, Dowson, Baker - örökre a szívünkben"; "Kelly, Wick és Dhansa, nagyon hiányoztok" - apák és fiúk, anyák és lányok. Eddie már csak néhány lépésre van a kerítéstől. Úgy ér oda a hálóhoz, hogy alig csökkenti a sebességet. Karja egy mozdulattal a levegőbe röpíti zömök, izmos testét, és Eddie rúdugróvá válik a rémálmok olimpiáján. Ha leveri a lécet, újabb sok-sok év nyomorult elszigeteltségre ítéltetik, úgynevezett életének roncsa fölött a Belügyminisztérium tisztviselői rendelkeznek megint.
Eddie átsuhan a kerítés fölött.
Finchley utcáin trappol, lakóházak között. Egyszer megáll, és egy idős pártól megkérdezi, merre van a legközelebbi metrómegálló. Balra mutatnak. Eddie - már paranoid menekültként - jobbra rohan tovább. Talál egy mellékutcát, és gyorsan kivesz egy vékonyra összetekert csomagocskát a végbeléből. Ötven font van benne. Egy sor buszozással a főváros szívébe kerül.
A rendőrség személyleírást fog kiadni a megszökött elítéltről: 164 cm, a húszas évei közepén jár, skót akcentussal beszél, rövidre nyírt vörös haja van. Úgyhogy Eddie bemegy egy illatszerboltba, és fekete hajfestéket vásárol. Az első közvécében, amit talál, nincs tükör. Eddie a kézszárító krómozott gombjában nézi magát. Az álcázás így nem a legjobban sikerül.
Néhány órával később, amikor Eddie találkozik a barátaival, akiket felhívott telefonon, nevetnek rajta. Úgy mászkált Londonban, hogy fekete folt volt az arcán, ahol lefolyt a festék. Eddie komoran nevet. De közben hálás, hogy megtalálta ezt a búvóhelyet, hogy ott lehet, messze a börtönőrök, a zsaruk, a közlekedési rendőrök és az éles szemű londoni nyalókaárusok kutató tekintetétől.
A nagy viktoriánus ház üres. Egyik szobában sincs szőnyeg. A barátai fizettek egy nőnek szabadulási ajándékként. Elmennek, és Eddie fülel minden lépésre, miközben a nő csattog fel a lépcsőn. A csaj be van állítva, valószínűleg kokaintól. Eddie számára azonban a találkozás maga a fékevesztett erotika. Ahogy a csaj kikászálódik a ruháiból... A kopott pamut alsóneműje...
Mikor végül felkínálja magát, halkan felnevet: - Lefogadom, hogy alig vártad.
Mikor vége van, a csaj kiterül a matracon. Eddie még időben felfigyel a szatyorra, amit a csaj magával hozott. Talál egy üveg vodkát és néhány zacskó csipszet. Valakinek arra is volt gondja, hogy betegyen egy skót újságot. Eddie évek óta nem látott olyat; kíváncsian lapoz az utolsó oldalakra. Az angol újságok alig foglalkoznak a skót "fitballal". Nem úgy a Daily Record.
Durie aláírt a rangersnek.
A főcím úgy ragadja meg a figyelmét, mintha egyszer csak egy hangosanbeszélő böffent volna bele a csöndbe: "Jöjjön ki feltett kézzel!" A tudósítás szerint a Glasgow Rangers négy sikertelen kísérlet után leigazolta a skót válogatott csatárt, Gordon Durie-t. A klub egymillió fontot fizet a Tottenham Hotspursnek a huszonhat éves játékosért, aki korábban a Chelsea-ben, a Hibernianben és az East Fife-ban játszott. Durie képe is ott van, már a Rangers FC legendás kék mezét viseli.
Eddie mohón végiggondolja a dolgot. Durie segíteni fog a Rangersnek, hogy pótolják a hosszú ideje sérüléssel bajlódó Ally McCoistot, és leveszi a terhek egy részét a másik csatár, Mark Hateley válláról. De azért nem kell elragadtatni magunkat. Durie sohasem csinált sokat a skót válogatott mezében. És manapság nem az számít, hogy valaki tud-e gólt lőni a Motherwellnek vagy a Dundee Unitednek, hanem hogy mit tud alakítani a vezető európai klubcsapatok ellen.
Eddie, miközben álomba merül, azt fontolgatja, hogy Durie, McCoist és Hateley játszhatnának-e együtt. Egy háromékes csatársor, amely kihasználhatná Durie gyorsaságát, amivel a védők mögé tud kerülni, a nagydarab Hateley légi uralmát és McCoist lesipuskás ügyességét, bátor és kalandos vállalkozás lenne. Persze, egy plusz csatár beállításával meggyengülne a védelem vagy a középpályás sor.
Ezen a rendkívüli éjszakán Eddie arról álmodik, hogy egy rendőr kergeti az Ibrox Park-i stadion lelátóján. Mielőtt a zsaru elkaphatná, Eddie jobb lábbal a túlsó kapufa felé küldi a labdát. Durie korán felugrik, és a levegőben lebeg, megelőzve a kapust, Pat Bonnert és a Celtic-védőket, akik úgy ugranak fel, mintha a labda az örök élet adományával lenne megáldva. Durie homloka találkozik a fehér bőrrel. A labda a kapuba csapódik, hogy kipúposodik a nejlonháló.
A tömeg fülsiketítően üvölt.
Eddie újra és újra visszajátssza a gólt. És amikor reggel felébred, a lány már nincs ott.
