|
|
|
|
|
||
Valamikor 1991-ben történt, hogy a fiúmmal kocsiztunk London belvárosán át, amikor kitört a balhé. Ijesztő volt a váratlansága. A Trafalgar Square környékén ugyanolyan sűrű volt a forgalom, mint máskor; ütött-kopott Fiestánkkal megálltunk a whitehalli lámpánál, és amikor épp indultunk tovább, egy pipec kis Renault behúzott elénk. A fiúm, mivel valami homályos módon a becsületébe gázoltak, dühösen beletaposott a gázba, hogy megelőzze a Renault-t. Pontosan emlékszem, hogy mit éreztem, különösen akkor, amikor a fiúm egy őrült manőverrel belülről próbált a Renault elé furakodni, és a két kocsi összekoccant. - A picsába! - sziszegte. Mindkét kocsi lassított és megállt, és a másikból egy fiatal fekete pár bújt elő.. A férfi, aki vezetett, üvölteni kezdett.
- Bocs - mondta a fiúm kapásból, a megbánás hangján, ami kétszeresen is meglepett, mert a) tudtam, hogy a legcsekélyebb megbánást sem érzi, és b) mert ez olyan szó volt, amit otthon véletlenül sem vett volna a szájára. Most, úgy látszik, mégiscsak kapóra jött neki. - Bocs - ismételte meg. - Bocs, bocs, bocs, bocs.
- Őrült vagy, b...ki? - mondta a férfi, és dühösen ugrált. Káromkodott, mint a záporeső, és hadonászott hozzá.
- Bocs, bocs, bocs - ismételgette a fiúm suttogva, mint valami imát.
A fickó kieresztett még valamennyi gőzt, megszemlélte a kocsija lökhárítóját, aztán megint üvöltött egy sort. Természetesen igencsak vegyes érzelmekkel figyeltem a fejleményeket, minthogy tökéletesen az ő pártján álltam.
De aztán valami megdöbbentő történt, valami olyasmi, ami, azt hiszem, nagyon pontosan beágyazza ezt az incidenst az 1990-es évek elejére.
- A picsába - mondta végül egy sóhaj kíséretében. - Ha a nők vezettek volna, ez nem történhetett volna meg, nem igaz? A miatt a hülye makacs férfibüszkeségünk miatt viselkedünk így.
Miközben odalépett hozzánk, hogy kezet rázzon idióta barátommal, a divatos férficimboraság szertartását eljátszva, én pislogtam és nyeltem, és végül én is elrebegtem egy halk "Bocs!"-ot. Mi ez? - hüledeztem. Hát nem elképesztő? Legszívesebben rákiabáltam volna a fickóra, hogy: "Gyerünk! Üsd meg!" Szentséges szűzanyám, a fiúm bárkivel koccanhatott volna Londonban, erre ő épp egy rohadt Új Férfival karambolozott.
A kilencvenes évek elejének egyik szórakoztató műsorszáma volt, ahogy a férfiak ostorozták magukat amiatt, hogy férfiak. Néha valósággal elfog a sóvárgás azok után a régmúlt idők után. Nem mintha ténylegesen kedveltem volna az Új Férfiak többségét, vagy épp megbíztam volna bennük. Volt bennem egy olyan sanda gyanú, hogy az Új Férfi hangzatos szólamai a saját eredendő hitványságáról végül majd úgyis ragyogóan a hasznára válnak. "Ó, az átkozott tesztoszteron az oka! - mondhatták a férfiak a bíróság előtt. - Ha nők hajtották volna végre azt a fegyveres rablást, akkor soha nem használták volna azokat a lefűrészelt csövű puskákat, nem igaz?" A rohadt életbe, alighogy ezek a pasik rájöttek, micsoda érzelmi nyomoroncok, máris mindenkit arra biztatnak, hogy sajnálják őket.
Ez volt hát a kontextus, amelyben Nick Hornby Fociláza (1992) íródott, megjelent és elképesztő példányszámban elkelt. Az ember kíváncsi volt, hová fog ez vezetni, és tessék. Igen, lehet, hogy a Fociláz a valaha írt legjobb focikönyv (ahogy a borítóra is írva vagyon), de ha az ember újraolvassa 1999-ben, az Új Férfi lelkének ebben az archetipikus kiáradásában nem is annyira a futball apológiáját találja meg, mint inkább egy átkozottul kedves, átnevelődött pasi önarcképét, aki infantilis szenvedélybetegségével henceg, és azt akarja, hogy szeressük őt ezért. A Fociláz ma is egy ügyes, jól megírt és nagyon bájos könyv, de újabb néhány év szexuálpolitikájától megokosodott fejjel mégis kijózanító élmény újraolvasni. Komolyan beszoptuk ezt az álnok hízelkedést alig pár évvel ezelőtt?
A könyv gigantikus sikerét természetesen más kontextusokba is helyezhetjük. Tudvalevő, hogy Hornby nyerte meg a futball számára a könyvvásárló embereket, és a könyvek számára a futballrajongókat, éspedig olyan időben, amikor a két kultúra közti effajta közvetítés egyébként eszébe se jutott volna egyiknek sem. Zseniális húzás volt. Az 1989-es hillsboroughi katasztrófa (és az azt követő Taylor-jelentés) a hírek élvonalába röpítette a futballszurkolók témáját; közben az 1990-es olaszországi világbajnokság szédítő izgalma megemelte az angol foci ázsióját. De egyik esemény sem szaporította volna a meccsre járók táborát, és egy átlagos futballmeccs megítélése maradt, ami volt: az alsó osztályok csatatere. Nem csoda, hogy nagy meglepetést keltett, amikor egy kedves, csöppet sem agresszív fiatalemberről - aki Cambridge-ben végzett irodalom szakon, némi önbizalomhiánnyal küszködik, s mellesleg tisztában van a nemek viszonyának modern kérdéseivel is - egyszer csak kiderült, hogy él-hal az Arsenalért.
Hornby ügyes volt abban is, hogy nem kért bocsánatot senki másnak, csakis magának, és éppen ezért hatott a könyve. Manapság sokan hirdetik magukról, hogy "rajonganak" ezért vagy azért a csapatért; elcsépelt téma, hogy a Manchester United tönkreteszi valakinek az életét. De az egészet Hornby kezdte. Bár híres mondása szerint a szexuális hasonlatok valahogy mindig sántítanak, ha a fociról van szó (kezdjük azzal, hogy szexelni melegben szoktunk), amit leír, az lényegében nem más, mint egy boldogtalan, kimerítő, egyoldalú viszony az Arsenallal. Senki nem írt még így a szurkolásban rejlő mazochizmusról; mások először is kényelmetlenül érezték volna magukat, elvégre mennyi fontosabb dolog van a világon. De aztán jött Nick Hornby alias Új Férfi, és egy csomó mondatot azzal kezdett, hogy "Szégyellem bevallani, de...", és egyik napról a másikra a fentiek közül sokan úgy találták, hogy íme, itt van egy ügyes, szeretetre méltó író, aki kész elemezni nem mást, mint azt, hogy milyen olyannak lenni, amilyenek ők.
Tavaly ismerkedtem össze Nick Hornbyval, amikor megjelent az Egy fiúról című regénye. A Times szervezett neki egy estet a Londoni Egyetem Oktatási Intézetében, és én interjúvoltam meg a színpadon, mielőtt válaszolt a rajongók kérdéseire. Beszédes volt és vicces és meglehetősen kopasz - minden, amire számítani lehetett. Szimpla fehér pólót viselt és egy Guardian volt a táskájában. Azzal mutattam be, hogy azt mondtam, valahányszor szépirodalmat írok, mindig a fejemben van egy kérdés, talán azért, mert egyszer azt tanultam, hogy ez a lényege egy elbeszélésnek. "Mit akarnak a szereplők?" - kérdezem magamtól. "Az olvasónak mindig értenie kell az alakok motivációit; tehát mit akarnak ezek az alakok?" Természetesen azért említettem meg ezt az elméletet, mert Nick könyvei vidáman meghazudtolják az állítólagos szabályt. Az ő alakjainak halvány gőzük sincs róla, hogy mit akarnak. Akarni valamit, az eleve olyan fárasztóan hangzik. Millió példányok kelnek el a könyveiből, s közben nincs semmi dögös az alakjaiban. Az Egy fiúról főhőse egy boldog semmittevő. A Pop, csajok, satöbbiben minden csak úgy magától történik, az emberek mindenféle komolyabb erőfeszítése nélkül. Még a Focilázban is azt érezni, hogy Nick kapcsolata az Arsenallal inkább a kitartásról szól, mint a szenvedélyről. Nyilvánvaló volt az összehasonlításból adódó következtetés, csak kicsit nehezen emészthető. Hogy úgy mondjam, éveken át rossz helyen kereskedtem.
De ha jobban belegondolok, ez bizonyára csak hozzájárult a Fociláz sikeréhez. A lehető legkedvesebb értelemben ez egy nagyon könnyű könyv. És amit ezzel szemben ígér, az nem kevesebb, mint a feloldozás. Mint Hornby többi könyve, ez is arra tanít bennünket, hogy semmi gond, ha sekély vagy, ha nincs ambíciód, ha nincs semmilyen nagyszabású perspektívád az életben. Hornby annyira a futball megszállottja, hogy nem törődne vele, ha a barátnője elájulna a tömegben; 1985-ben végignézi a tévében a BEK-döntőt a Heysel stadionból, jóllehet tudja, hogy Juventus-szurkolók haltak meg; 1991 januárjában a meccs kilencven percére teljesen elfelejti az Öböl-háborút; és ami talán a legemlékezetesebb, amikor kamaszkorában egy halott Chrystal Palace-szurkolót lát, nem az élet és halál titkain kezd tűnődni, hanem azon, hogy milyen lenne szezon közben meghalni.
De mindez oké, mindez emberi. Ami most, paradox módon, megdöbbent bennünket, az a mentegetőzések túlzott sokasága, mert már nem emlékszünk rá, hogy kevesebb mint egy évtizeddel ezelőtt még meg lehetett döbbenni azon, ha valaki egy futballmeccset fontosabb dolgok elé helyezett. Emlékszem, amikor irodalmi szerkesztő voltam a Listener című BBC-magazinnál (amely 1991-ben megszűnt), posztmodern kópéságnak tartottuk kvázitudományos anyagokat közölni a Crackerjackről vagy a Cagney and Laceyről. 1999-ben azonban már nincs sokkértéke annak, ha valaki a trivialitások mestere, és Hornbynak az olvasó esetleges rosszallása miatti nyilvánvaló aggodalma volt a könyv leggyorsabban avuló eleme.
Megmondom én, hogy mi hiányzik a Focilázból. Nincs benne gyűlölet. Elvégre ha valaki Arsenal-szurkoló, akkor rendszerint egy csomó mindent gyűlölnie is kell, nem igaz? Vagy nézzük a Focilázból készített filmet: hát ihat egy igazi Arsenal-szurkoló Holsten Pilst, miközben egy sorsdöntő Arsenal-meccset néz a tévében - amikor pedig a Holsten Pils a Tottenham szponzora? Püff neki. "Egyetlen Man City-szurkolónak sem lehet Sharp termék a házában" - jelentette ki nekem kereken az a srác, aki felhívta a figyelmemet erre a rendellenességre, mintha a Holsten-féle baki elegendő alap lenne ahhoz, hogy teljességgel kétségbe vonjuk Hornby Arsenal-rabságát. De bármennyire próbáltam fölhergelni magam e miatt a leleplezett vétek miatt, nem sikerült. Szerintem okos dolog, hogy az egész Focilázból, amely egyébként oly átfogóan tárgyalja a szurkolás témáját, gyakorlatilag hiányzik az a más klubok iránti ronda gyűlölet.
Ez, úgy gondolom, egyszerűen Hornby jelleméből fakad. Az esten Hornby válaszolt a Pop, csajok, satöbbi egyik rajongójának kérdésére, aki finoman vetette fel ugyanezt a témát.
- A Pop, csajok, satöbbiben - kérdezte a rajongó - a lemezboltosnak nem kellene a fociról is beszélnie?
- A való életben kellene - felelte Hornby. - Ott kétnyelvűek lennének. Állandóan a popzenéről és a fociról beszélgetnének. De mivel a bolt Észak-Londonban van, nem beszéltethettem őket állandóan az Arsenalról, mert nem akartam ismételni a Focilázt.
- De akkor szurkolhatnának a Tottenhamnek - ellenkezett a rajongó.
- Igen, de ahhoz nem vagyok elég jó író - vágott vissza Hornby, mint a villám. - Nem vagyok én egy Dosztojevszkij.
Visszaforgatni az időt a Fociláz megjelenésének évébe nem könnyű feladat. Hisz végső soron ha a Fociláz nincsen, akkor nem létezne ez a könyv sem, amelyet most olvasnak, és nagyon kétlem, hogy akkor bármit is írnék a fociról, mert senkinek sem jutna eszébe, hogy megkérjen rá. Bár egyes idősebb sportszakírók a szó szoros értelmében vicsorognak (láttam őket), amiért a felségterületüket elözönlötték mindenféle széplelkű koloristák, akik rendszerint nem tudják megmondani, Overmars kinek a passza után adta be a labdát Bergkamp gólja előtt, az biztos, hogy köszönetet kell mondaniuk Nick Hornbynak a kritikusok, regényírók és (a fenébe is) nők sokaságáért, akik újabban felbukkannak a sajtópáholyokban. A sok egyéb feloldozás mellett, amit kiosztott, Hornby azt is mondta, hogy oké, ha az emberek reagálnak is a sportra, nem csak tudósítanak róla. És tessék, egyszer csak nem otthon ülök, azt kérdezve magamtól (mint kiderült, fölöslegesen), hogy mit akarnak az alakjaim, hanem St. Étienne-ben vagyok, és nézem, ahogy Beckhamet kiállítják az Argentína elleni meccsen, és üvöltöm, hogy "Mi ez? A rohadt életbe! Nem igazság!"
Elég mókás, de ami még mindig friss a Focilázban, az nem a foci. Az idő és Arsčne Wenger fenekestül fölforgatták az Unalmas Arsenalt; a Chelsea Stamford Bridge-ének semmi köze a könyvben található leírásához; a futballal kapcsolatos általánosítások jó része ma már nem igaz. Különösen élveztem azt a sort a pszichoterápiáról, amire az események igencsak látványosan rácáfoltak: "Járt Will Young valaha terápiába? - gyötrődik Hornby a 176. oldalon. - Vagy Peter Storey? Vagy Tony Adams?" De a Fociláz nagy részén nem fogott az idő: azon a kínos epizódon például, amikor a maidenheadi Nick a Reading-Arsenal meccsen megjátssza a nagy londonit; vagy azon a kis értekezésén, hogy Gus Caesar rövid életű első ligás karrierje megcáfolja azt az elképzelést, hogy igazi elkötelezettséggel bármit el lehet érni.
Úgyhogy valamit megköszönhetünk annak az 1991-es Új Férfinak. Igaz, nem mosott be a barátomnak, amikor teljességgel jogában állt volna megtenni, de a javára kell írni, hogy otthon ült és megírta a Focilázt, és elmagyarázta, hogy is van az, hogy minden futballbánat az önsajnálat formáját ölti, és hogyha úgy döntesz, hogy megtagadod a felnőttlét követelményeit, akkor egész életedre fociszurkoló lehet belőled. "Bár a részletek egyénre szabottak (rám) - írta Hornby a bevezetőben -, remélem, hogy visszhangra találnak mindenkiben, aki már kapta magát azon, hogy egy munkanap, egy film vagy egy beszélgetés kellős közepén lelki szemei előtt megjelenik egy bal lábas kapáslövés föl a jobb pipába egy tíz vagy tizenöt vagy huszonöt évvel ezelőtt játszott meccsen." Akár jó ötlet, akár nem, hogy valaki még biztassa is az embereket arra, hogy ennyire idegesítőek legyenek, vannak dolgok, amiket be kell ismerni. A Fociláz, mint minden nagy önéletrajz, részleges, de eleven képet ad olvasóinak arról, milyen is valamennyiünk számára az, hogy élünk.
