|
|
|
|
|
||
(Részletek)
Hetente egyszer gyermeknek lenni újra
Az író Guillermo Cabrera Infante gyűlöli a futballt. A kubai futballhagyományok szegényessége magyarázattal szolgálhatna erre, de mivel több mint huszonöt éve Angliában él, a dolog mégis érthetetlen. Emlékszem a haragjára és a szitkozódására, amikor megtörtént a Heysel stadionbeli tragédia. Ez egyszer nem értve egyet Nabokovval, aki kapus volt Cambridge-ben száműzött diákévei alatt, és élete végéig szerette nézni a futballmeccseket tévén, nem a liverpooli szurkolókat hibáztatta, hanem magát a futballt: "Ez a gyalázatos sportág - mondta - felszítja az erőszakot, mert ő maga is erőszakos: lábbal játsszák, márpedig egy rúgásnál aligha képzelhető el vadabb mozdulat." Különös ennek fényében, hogy az Egyesült Államokban a futball azért nem lett népszerű, mert ott túlságosan lassúnak és szelídnek tartják, afféle kisasszonyjátéknak. És lám, amikor néhány hónapot a Wellesley College kizárólagosan női egyetemén töltöttem, a diáklányok kedvenc sportága, nagy meglepetésemre, nem más volt, mint Di Stéfano művészete. Világos, hogy ez betudható Nabokov hatásának is, aki itt tanított az ötvenes években, és talán ő vetette meg e hagyomány alapjait.
Abban viszont biztos vagyok, hogy nincs olyan sportág, amely jobban fölkavarná az embert, amikor felkavaró. Sőt mi több, ami az én esetemet illeti, azt is bevallom, hogy azon kevés dolgok közé tartozik, amelyek ugyanolyan - pontosan ugyanolyan! - reagálást váltanak ki belőlem, mint amikor tízéves voltam: hetente egyszer gyermek vagyok újra. Egy hónappal ezelőtt ijesztő dolog történt velem: a tévém nem működött, és a Spanyol Liga utolsó fordulóját rádión kellett hallgatnom, mint a háború után és aztán is még jó darabig. Talán ez volt az, ami túlságos erővel röpített vissza gyerekkorom legvadabb éveibe, mindenesetre amikor véget értek a meccsek, és felhívott a szerkesztőm, háttérzenének a Barça himnuszát játszva, és olyan tréfákat próbált elsütni, amilyeneket - mindig nevetgélés közepette és minden komolykodás nélkül - havonta vagy kétszázat mondunk egymásnak, nagyon komolyan kijelentettem, hogy soha többé nem publikálok semmit vele; sőt kétlem, hogy valaha még egyszer beteszem a lábam Barcelonába (pedig imádom ezt a várost, és már laktam is benne), Tenerife pedig ezentúl természetesen nem létezik számomra. Kitört belőlem a huligán, akit mi, szurkolók mindannyian magunkban hordozunk.
Szerencsére az egész néhány óra - de nem kevesebb idő - alatt elmúlt; a futballt ugyanis egy olyan átok sújtja, amely ugyanakkor gyakran a játékosok, az edzők és a vereségtől lesújtott szurkolók megmentője. Olyan tevékenységről van szó, amelyben nem elég győzni, hanem mindig győzni kell, minden idényben, minden bajnokságban, minden meccsen. Egy író, egy építész, egy zenész kicsit lazíthat, miután elkészített egy nagy regényt, egy gyönyörű épületet, egy felejthetetlen lemezt. Megtehetik, hogy egy ideig nem csinálnak semmit vagy csak valami kisebb dolgot. Az írók között, akiket a legjobban ismerek, akadnak olyanok, akiket egyszer s mindenkorra kineveztek jelentős művésznek egyetlen valamirevaló könyvüknek köszönhetően, amit vagy ötven évvel ezelőtt írtak. Ezzel szemben a futballban nem lehet sem pihenni, sem lazítani, nem sokat ér, ha egy csapatnak diadalokkal teli történelmi múltja van, vagy az, hogy az előző évben megnyert valamit. Soha nem vesszük figyelembe, amit már elért, hanem azt követeljük (és maguk a játékosok is azt követelik maguktól), hogy a következő meccset is nyerjék meg, mintha mindig minden a nulláról kezdődne, vagyis minden egyes meccs induló eredményéről: nulla nulláról. Az élet egyéb tevékenységeitől eltérően a sportban (de mindenekelőtt a futballban) nem gyűlik és nem halmozódik fel semmi, hiába vannak megnyert kupákkal teli termek és egyre nagyobb becsben tartott statisztikák. Hogy tegnap te voltál a legjobb, az ma nem számít, a holnapról nem is beszélve. Az elmúlt öröm semmit sem tehet a mostani csalódás ellen, itt nem létezik az emlékezet kárpótlása, sem a már elért sikerekből fakadó megelégedettség, s természetesen a közönség hálája sem a két héttel ezelőtt szerzett örömért. És ennélfogva a bánat és harag sem tart sokáig; egyik napról a másikra felválthatja az eufória és az istenítés. Talán épp ezért a futball az a sportág, amely felszítja az erőszakot, ahogy Cabrera mondta: de nem a rúgások miatt, hanem mert annyira felkavarja az emb ert. S ugyanakkor el kell ismerni, hogy van benne valami felbecsülhetetlen, valami olyan, amit nem nagyon találunk meg az élet más területein: éppúgy sarkall felejtésre is, amivel azt is mondjuk, hogy ha van valami, amit soha nem vált ki, az a gyűlölet - az olyan dolog, amit az ember csak felnőtt korában tanul meg.
A legdrámaibb csapat
Éveken át a Barcelonával játszottam, és ezek nem is afféle ártalmatlan évek voltak, hanem lényegében az egész gyerekkorom, úgy értve, hogy az én nemzedékemhez tartozó kölykök számára az pontosan akkor fejeződött be, amikor a gombfocit felváltotta a biliárd meg a flipper.
Fernando bátyámnak, aki majdnem két évvel idősebb nálam, és ma művészettörténész, olyan kézügyessége volt, amilyen nekem soha, így aztán a bajnokságra, amelyet minden szezonban lejátszottunk a gombjainkkal - vagyis majdnem napi egy meccset bonyolítottunk le az iskolaév alatt -, volt türelme gyönyörű kapukat építeni, pirinyó szögekkel összeszegelve három kis lécet, s ugyanilyen pirinyó szögekkel fölerősítve rá a gézből készült hálót. Különböző színű vásznakat vettünk, és amelyikre kellett, ráfestettük a megfelelő csíkokat. Kis négyzeteket vágtunk ki, és azokkal díszítettük a játékosokat, rányomva a hálót a tetejére egy parafa dugóval, amit óvatosan húztunk ki, hogy egészben maradjon. A vászondarabra ráragasztottuk a játékosok arcképét, amit színes újságokból vágtunk ki. A bátyám ötlete volt, hogy az addig labdaként szolgáló durva, pattogós, irányíthatatlan csicseriborsó helyett használjunk egy megfelelő méretű fehér gombot, ami jóval irányíthatóbb labdának bizonyult, mert lapos volt és nem pattogott annyira. Gyanítom, hogy ma már elképzelhetetlen ennyi piszmogás; mindenesetre végül már megvolt az első liga nyolc vagy tíz csapatának a teljes játékoskerete. Mindketten a Real Madridnak szurkoltunk és szurkolunk, de mindig pontosan tudtam, hogy a bátyám fog játszani a kedvenc csapatunkkal, mert nagyobb nálam, mert ő találta ki az egészet, és mert ő a kapuk készítője és gazdája.
Nem nehéz elképzelni, hogy hatással volt rám a dolog, mármint hogy ilyen sokat kellett a Barçával játszanom. Túlságosan összezavarta az érzéseimet, hogy a legnagyobb rivális szolgálatába kell állítanom ügyességemet. Emlékszem, hogy a bátyám második csapatának az Espanolt választotta, hogy megtarthassa magának Di Stéfanót, miután a Madridból elküldték, és kényszerleszállást hajtott végre Sarriában. Nekem maradt az Atletico Madrid, amelyet természetesen ki nem állhattam, meg a Valencia, a Betis... Különleges volt a bajnokságunk, mivel az én csapataim sohasem találkoztak egymással, mint ahogy a bátyám csapatai sem, úgyhogy még hébe-hóba sem játszhattam a Madrid játékosaival: soha nem parancsolhattam nekik, mint ahogy az én barcelonai focistáim sem kerültek ki soha az én kezeim közül.
Többé-kevésbé olyan volt, mintha az lett volna a sorsom, hogy mindig a rossz szerepét kapjam, amikor cowboyos-indiánosat, rabló-pandúrosat, szövetséges-nácisat, rómais-keresztényeset játsszunk, vagy bármi olyat, amiben klasszikus módon vannak jók és rosszak. Szerencsére már jól meg tudtam különböztetni a valóságot és a fikciót - vagy színlelést -, és különösebb lelki fájdalom nélkül tudtam Madrid-szurkoló lenni egész nap, örülni a Real győzelmeinek, és Barça-szurkolóvá átvedleni arra a fél vagy háromnegyed órára, ameddig egy-egy gombfocimeccs tartott a parkettán. Kubala, Eulogio Martínez, Re, Evaristo, Suárez, Gensana, Vergés, Segarra, Ramallets, Olivella, Gracia, Garay, Kocsis, Czibor, Villaverde (a kevés bajszosok egyike, mint Lesmes a Madridban), Fusté, Zaldúa, Zaballa, Reina, a fekete Benítez, aki egyszer csak meghalt, az az elfeledett Pujol, aki annyi gólt lőtt, Rifé, Rexach, Marcial, Sadurní, a nagy Mendonça (akinek a nehezen megszerezhető színes fényképéért, amikor még az Atleticóban játszott, egyszer Tina unokanővérem fényképét adtam cserébe), Pereda, Tejada, Eladio, Pesudo, Foncho, Szalay, Cubilla - ezek mind az én focistáim voltak különböző időkben, és így, gondolom, megbecsültem őket mint a játékosaimat, és ellenségnek tekintettem őket az igazi futballpályán. És azon ritka alkalmakkor, amikor a Barça egy focistája átigazolt a Madridba (Tejada, Evaristo, Goywaerts), kellemetlenül éreztem magam, mikor kénytelen voltam levenni az arcképüket a kék-vörös szövetről, és odaadni a bátyámnak, aki elégedetten fölragasztotta a fehér szövetre. És természetesen nagyobb örömet szerzett, ha a Barçával vagy az Atleticóval győztem, mint ha a Valenciával vagy a Betisszel (az ember gyorsan megtanulja értékelni a hierarchiákat), miközben az Atletico és a Barça volt az a két csapat, amelynek a veresége az igazi futballban a legnagyobb örömmel tudott eltölteni. De valóban annyira tudtam örülni a vereségüknek? Ennyi idős fejjel talán már jobb nem elmerülni ebben a kérdésben, de azt hiszem, az ilyen kettéhasadt érzésekre való képesség, bár lehet nagyon jelentős, mégsem határtalan a gyerekekben.
Bizonyára e testvéri alávetettség okozta, hogy bennem nem alakult ki ellenszenv a Barçával szemben, egészen addig, amíg a vezetőik el nem kezdték demagóg módon hangoztatni Madrid-ellenességüket és nem akartak túlságosan sütkérezni a saját dicsőségükben. Ha valami szimpatikussá tehette a Barçát egy chamberilero szemében, az a "harci moráljának ingatagsága" volt, ahogy korábban mondták, a határozatlan és gyötrődő személyisége, a depresszióra való hajlama és a viszontagságos sorsa, a győzelemtől való rettegése. Mindennek köszönhetően olyan csapat lett belőle, amely talán drámaibb és összetettebb volt, mint a Real Madrid, egyszerre hamletibb és macbethibb jellemű (a Madrid inkább othellói jellem volt), s bizonyos értelemben vonzóbb az olyan szurkolók számára, akik - mint mindenki - áhítják csapatuk győzelmét, de nem minden más fölött, nem bármi áron. Nem volt ugyanaz, ha az ember Kopát, Rialt, Di Stéfanót, Puskást és Gentót látta győzni, mint amikor, mondjuk, a hátvéd Benítez vagy a szélső Juanito szinte kényelmetlen győzelméhez asszisztált, olyan játékosokéhoz, akik a jellemükből fakadóan lehangolódtak Chamartínban, s ragyogtak a Metropolitanben vagy a Manzanaresban. Kellemesebb volt győzni látni a kapus Miguel Ángelt, Del Bosquét, Valdanót vagy Breitnert (mindannyian derék baloldaliak), mint azt a (kevés) merengue játékost, aki Barcelonába vetődött, és bemesélte az ottaniaknak, hogy a Madrid majdhogynem fasiszta csapat - a republikánus madridiak jobban szerették az Atlético Aviaciónt (ami a marbellai klub eredeti neve), bármennyire is ott a korona a címerén, és bármennyire is királyi a neve. A Barcelonának gyakran voltak olyan irigyelt játékosai, akikért az ember szívesen megküzdött volna, csak hogy lássa őket a Real fehér mezében: Marcial zseniális volt, és zseniális Guardiola is, és mindketten nagy irodalomrajongók. Cruyff annyira intelligens volt a pályán is, azon kívül is, hogy még a mi kiváló Netzerünk sem tudott megvigasztalni minket akk oriban. Czibor és Kocsis, ez a két szomorú és csibész magyar, annyira művészi lélek volt, hogy talán épp ezért az utóbbi végül is, már visszavonulása után öngyilkos lett. Úgy emlékszem, "Aranyfejűnek" nevezték a tökéletes fejeseiért. És Ramallets annyira kiváló kapus volt, hogy amikor olyanfajta személyes csapás érte, amit a kegyetlen ellenfelek rendszerint kihasználnak a gúnyolódásra és ellenfelük őrületbe kergetésére, nem volt olyan futballista, már ahogy mesélik, aki ne mondott volna neki valami kedveset a zöld gyepen, hogy segítsen eloszlatni az idegességét és bánatát. Voltak persze utálatos játékosok is a Barcelona piros-kék mezében, jobb lenne nem emlékezni rájuk a századik évforduló alkalmával, hanem sokkal inkább, például, a szimpatikus Farkas Carrascóra, akinél ügyesebben senki sem tudta kicselezni a szögletzászlót és a kapufát, vagy a kiváló, de törékeny Marty Filosíára, aki az első szabálytalanságtól úgy esett össze, mintha a színészképzőből jött volna.
Az elmúlt években aztán a Madrid egyszer csak átvette a Barça hagyományos szerepét, és fordítva: az utóbbi - csak a hibáinkat említem, a számos erényünket nem - hencegő, önhitt, kicsit pimasz és nagyon szerencsés lett, az előbbi meg bizonytalan, gyötrődő, izgága, deprimált, és így vesztette el kétszer egymás után a bajnokságot egészen valószerűtlen körülmények között, kikapva az utolsó meccsen, mindkétszer Tenerifében, s így mindkétszer a Barça ugrott az élre. Az első alkalommal a bíró nem adott meg nekünk egy szabályos gólt, amivel 1:3 lett volna az eredmény (végül 3:2-re kaptunk ki), és még csak nem is tiltakoztunk, valami ízig-vérig barcelonai fatalizmus hatalmasodott el rajtunk. Közben a Camp Nou féktelenül ujjongott és gúnyolódott, bemutatva azt a fajta szurkolói magatartást, amit soha nem bocsát meg az ellentábor. Be kell vallanom, hogy igazából nem is nagyon szomorított el ez a szerepcsere. Ellentétben a manapság mindenütt uralkodó szemlélettel (mármint hogy egyedül a győzelem a fontos), megkockáztatom - és ezt egy olyan ember mondja, aki úgy lett szurkoló, hogy Di Stéfano Madridját csodálta, amely ötször egymás után elnyerte a Bajnokcsapatok Európa Kupáját -, hogy a sportban megkövetelt folyamatos győzelem, ha megvalósul, kevésbé vonzó, és egyszerűen unalmasabb, mint a győzelmek és vereségek váltakozása. Ez kétségkívül több zökkenőt és rázkódást jelent, bonyolultabb viszonyokat és több konfliktust - azt is mondhatjuk, hogy felnőttesebb egy olyan világban, amelynek lényege a gyermekkorba való hetenkénti visszatérés -, s amellett elegánsabb és emlékezetesebb. A Barçában ez történelmileg megvolt, mármint a vereségnek és a vereség fenyegetésének a percepciója, a vereség vereségként való megértése. Szép kis tanács, még csak ez hiányzott, mondanák a szurkolók, még a legérzékenyebb lelkűek és a legkalandvágyóbbak is. De majdnem biztos vagyok benne, hogy ugyanezekben a szurkolókban, még a legprózaibb jellemekben is elevenebben él az a BEK-döntő, amelyet a csapatuk tizenegyesrúgásokkal elvesztett a Steaua Bukaresttel szemben Sevillában, mint az a hosszabbításban megnyert évekkel későbbi a Sampdoria ellen a Wembleyben. Nem is beszélve a Benficától Bernben elszenvedett három kettes vereségről több mint három évtizeddel ezelőtt, amely kétségkívül ma is ott lüktet azoknak a kék-vörösöknek a szívében, akik annak idején annyira dühösek voltak miatta.
Ma a Madrid és a Barcelona veszélyes mértékben hasonlít egymásra, s bízzunk benne, hogy ez nem tart sokáig. Mindenesetre véget ér egy különféle rivalizálásokkal teli század (vagy legalábbis a Barça épp betölti a századik esztendejét), és mindezen versengések közül a leghitelesebb, a legkevésbé hamis és manipulált és a legmegindítóbb az, amelyet a füvön intéznek el másfél óra leforgása alatt, s amely olyan szépen feloldódott a parkettán a házunkban, két fiú gombfocimeccsein. Ez legalábbis az egyetlen, amelyik engem érdekel, és nagyon szomorú lennék, ha a Barça valamikor egy bús katalán ligában vitézkedne (az egész még olyanabb lenne, mint Hollandiában), és megszakadna a Real-Barcelona összecsapások története. Mert a spanyol futballszurkoló számára nincs ahhoz fogható, mint amikor a két csapat - mindig az első számú szerelésében - kifut a Chamartín vagy a Camp Nou gyepére; és amint játékba kerül a labda, rettegni a másik csapattól, amikor támadni kezd, be-beijedni a veszélyes és gonosz ellentámadásoktól, és éppúgy élvezni ezt a félelmet is, a megszégyenülés és a katasztrófa veszélyét, mint a felejthetetlen diadal ígéretét. Mi lenne velünk a lehetséges büntetés és jutalom, e borzalmas bizonytalanság nélkül? Ezért hát őszintén - hisz gyermekien és önző szívvel - mondom: sokáig, sokáig éljen a Barça!
A stílus és a nevek
A futball annyi mindenben hasonlít a mozira, hogy talán ezért ábrázolják olyan ritkán a futball világát filmen: redundanciára hasonlítana. A csapatsportágak közül a futball a legnagylelkűbb az egyes játékosokhoz, megengedi ugyanis, hogy az egyenmezük ellenére individuálisan emlékezzünk rájuk, ugyanolyan tisztán, ahogy az ember képes felidézni magában a filmszínészek - akár a sztárok, akár az epizódszereplők - arcát, alakját, járását és nevét. Bármelyik rendes mozirajongó ugyanolyan tisztán látja maga előtt John Carradine-t, Dan Duryea-t, Jack Elamót vagy Strother Martint, mint Gary Coopert vagy Henry Fondát, és bármelyik futballszurkoló, bár retinájának kincsestárában őrzi kedvenc futballzsenijeinek számtalan sorsdöntő gólját, egy pillanat alatt, a név puszta említésére maga elé tudja képzelni bármelyik szürke védőjátékos vagy lelkes középpályás arcvonásait, mozgását, testtartását, akit akár csak néhányszor látott pályán szaladgálni. A név hozza a képet, mint egy villanást, vagy a kép a nevet, s némelyik közülük olyan káprázatos, hogy egy regényíró szép pénzt fizetne érte, ha ő alkothatta volna meg őket a regényalakjaként: Groffa, Gensana, Marcaida, Kopa, Lesmes, Xirau, Molowny, Bettega, Glaría, Vierchowod, Rial vagy Strachan. Vannak játékosok, akiknek szó szerint kötelességük, hogy négy vagy több szótagos névben fejeződjenek ki, hogy az is legendájuk része lehessen, mintha a feledés ellen küzdő hőskori mozisztárok mintájára választották volna őket: Olivia de Havilland, Yvonne de Carlo vagy Montgomery Clift neve nem zeng szebben, mint Beckenbaueré, Maradonáé, Butraguenóé, Batistutáé, Achúcarróé, Antognonié, Zubizarretáé vagy Di Stéfanóé. A Babington nevű csodálatos argentin nevéből hiányzik ugyan egy szótag, de ezt kárpótolja a harmadéles hangsúly.
De nemcsak erről van szó, hanem a stílus kérdéséről is: a csapatok játékosállománya néhány év alatt megváltozik, ahogy a színészek is megöregszenek, és újak jönnek a helyükbe. De úgy tűnik, mintha minden klubban volna egy láthatatlan kéz, egy rendező, aki gondoskodik róla, hogy minden egyes összeállításnak meglegyen a saját felismerhető jellegzetessége, mint ahogyan nem lehet összekeverni Ford vagy Lubitsch vagy Hitchcock filmjeit sem. És ahogyan ezek különböző, de egymáshoz mégiscsak hasonlító színészeket alkalmaznak (John Wayne például sohasem szerepelhetne egy Billy Wilder-műben), mindig vannak játékosok, akik mintha csak arra születtek volna, hogy egy bizonyos csapatban játsszanak, és sohasem kerülhetnének másikba. Így az Atlético Madrid, amelynek stílusa megelőlegezte Sergio Leonéét (most pedig emlékeztet rá), a markáns futballistákra specializálódott: az övék lehetett volna Futre, és leszerződtethették volna Keegant; nem véletlen, hogy az elhunyt Juanito az ő soraikból került ki, és a nemes Gárate volt a kivétel a szabály alól. A Barcelonának, melyre Antonioni és Bergman elemi szorongása volt jellemző - bár újabban a Rambo halálos eufóriáját választotta -, örök kétkedő és örök válságban lévő játékosai voltak, mint az öngyilkos Kocsis, vagy Marcia, Rexach és Martí Filosía. Ami a Real Madridot illeti, az Hitchcockra emlékeztet, akinek a filmjeit reszkető lélekkel nézzük, de általában jól végződnek: a Madrid az európai kupákban néha szeret három gólt kapni, hogy aztán a visszavágón fordítson; a bajnokságban pedig azt a fajta nyugtalan pletykálkodást gerjeszti, amilyet régebben az Athletic de Bilbao, amikor kezdett egyre magasabbra emelkedni a táblázaton. És azt se feledjük, hogy, megint csak Hitchcockhoz hasonlatosan, mindig előnyben részesítette a szőke hősnőket: Di Stéfano, Kopa, Netzer, Velázquez, Pardeza, Prosinecki és mindenekelőtt Butragueno annyira hasonlítanak az ijedt Grace Kellyre, amennyire futballista csak hasonlíthat rá.
