|
|
|
|
|
||
....Külváros, nyomor... A labda az egyetlen örömforrás, az egyetlen, ami elég ahhoz, hogy elfeledtesse veled a mocskot, amelyben élsz. Az itteni gyerekek minden tehetsége a futballban fejeződik ki, mert a futball az egyetlen dolog, ami az övék, az egyetlen, ami boldoggá és szabaddá teszi őket. Futnak, ugranak, küzdenek. Két csupasz láb összecsattan, és szikrák röpködnek, mert nincs semmi fontosabb számukra e pillanatban, mely egyedül csak az övék, s amelyért a lelküket is eladják...
Kezdetben van a labda, világ a lábaik előtt, első szerelem, és ez nem túlzás. Este átölelik, úgy alszanak el, miközben esznek, talpukkal simogatják az asztal alatt; később, idővel grundot keresnek, ahol játszhatnak. A labda segített abban, hogy gyerek legyek, de a komoly emlékek mellett is ott van, ott pattog körülöttük. Négyéves voltam, amikor egy felhős napon elvittek a kórházba, hogy egy felejthetetlen sebész megtarthassa magának a manduláimat. Mikor megint otthon voltam, kimentem az udvarra, hogy a labdánál keressek vigasztalást, de anyám visszazavart az ágyba: "Ma nincs futball!" És ötéves voltam, amikor egy felháborodott nagynéni fülön csípett egy utcai meccsen, egy újabb olyan napon, amikor nem volt szabad focizni, és visszavitt apám temetésére. Ez a cikk nem önéletrajzi szándékokkal íródik, de nem tudom jobban leírni, milyenné is vált az élet hirtelen, amikor elvették tőlem a labdát.
A labda... Az izgalmas játékszer, mely gyerekkorunkat szokatlan barátokkal és ellenfelekkel tölti meg: egy fal jó játszótárs lehet, egy szék komoly hátvéd. Engedelmessé tenni a labdát, megérteni a mozgását, összehangolni kettőnk gyorsaságát - ebből áll a játék. A labda hívogat, hogy kövessük, hogy gyarapítsuk a lehetőségeket, hogy eredeti mozdulatokat találjunk ki. Azt gondolom, a játék a fejben születik (érteni a játékot), de el kell ismerni, hogy a tanulási folyamat szükségszerűen a lábbal kezdődik (érteni a labdát). Lehetetlen futballozni, ha a labda is ellenfél. Nemrég, amikor ellátogattam szülővárosomba, bekukkantottam az örök grundra, és hallottam, amint az örök okostóni megszánja az örök ügyetlent: "Hé, labda, ne bántsd már azt a szegény fiút!" Ott volt a gyerekkorom, melyet rég magam mögött hagytam, s mely őrizte még szent törvényét: Argentínában nagyon sokat jelent - rossz értelemben -, ha valaki nem ügyes a futballban.
Világossá kell tennem - csak hogy ne tegyem ki fölösleges kötözködésnek az emlékeimet -, hogy számomra a labda nőnemű: "la pelota". Azt hiszem, fontos, hogy nőnek lássuk, ha már egyszer életünk nagy szerelme.
Mint mindannyian tudjuk, a futball még önmagát is megelőzte; valójában nincs olyan civilizáció, legyen bármilyen öreg, amely ne gondolná, hogy ő fektette le e játék alapjait. Valami gömb után szaladgálni összevissza a móka és hecc iránti ősi igény része. Anglia volt az, ahol a futball különvált a rögbitől, megtalálta földrajzi határait, és elkezdte kialakítani a maga egyszerű és bölcs szabályait. Míg meg nem találta a mindenki számára vonzó személyiségét, a játék arisztokratikus volt (az elitiskolákban terjedt el) és proletár (kitöltötte az iparosodás gyermekeinek szabad idejét). Az emberek kaptak fizetést, már volt egy kis idejük, és részt vehettek a gazdagok szórakozásaiban. A futball kettévált nézőkre és játékosokra, ami azt jelentette, hogy a tömegtársadalmak születésével a stadion lett a társadalmi integráció első szimbóluma.
A birodalom elküldte hajóit, hogy kereskedjenek szerte a világban, és útközben elvetették a futball magvait. Egy-egy táskában labda utazott; sok kikötőben meccset játszottak; majd' valamennyi országba brit tengerészek és munkások vitték el a szenvedély magját, mely aztán magától szárba szökkent... És már pattogott a labda Rio de la Platában.
Aztán jönnek az emberek
Az emlékeim többes számúak, mert nagyon hasonlítanak bármely dél-amerikai futballista emlékeihez; valójában az önzőség, amivel vádolnak bennünket, csak abból a vágyunkból fakad, hogy kicsit tovább tarthassuk a labdát a hatalmunkban, az első kapcsolat kiváltotta birtoklásvágyból. Így növünk fel, szerelemben valamivel, ami számunkra az öröm, az alkotás és az álmok forrása.
Az emlékezés ugrik egyet: hallom a kiáltásokat és látom egy kis sereg zűrzavarát egy grundon, amint a labda után szaladnak. Csak a szabadságunkból adtunk föl valamennyit, s nem tudtuk, hogy élni tanulunk. Még inkább csak labdázás volt ez, mint futball. Volt két csapat és két kapu, de inkább az egyéni sikert kerestük, mint a közös hatékonyságot - ami nagyon argentin vonás, és nem is csak a futballban. Az ellenfelek akadályok, amelyek szükségesek, hogy megtanuljuk lehagyni, kicselezni őket, hogy hencegni tudjunk az ügyességünkkel. A társak zavarnak, mert kérik a labdát. Oly mértékben zavaró tényezőnek tekintjük őket, hogy, mint Angel Cappa felhívta rá a figyelmemet, Argentínában régóta nem az "Add!", hanem az "Adom!" szóval kérjük a labdát. Képzeljék ezt maguk elé: ott a labda valamelyik csapattársamnál, és én azt kiáltom neki: "Adom" - azaz megígérem, hogy amint megkapom, rögtön vissza is adom neki, mert csak így remélhetem, hogy összjátékot alakít ki velem. Ha leadja, többnyire nem tartom meg az ígéretem, és mivel ő ezt réges-rég megtanulta, nem is adja le.
A labda gurul, ugrik, repül, és segítségével fokozatosan kialakul a gyerekkori kommunikáció finom rendszere. Néha a gyerekek megpróbálnak felnőttek lenni, és nem sikerül nekik, mint azokon az álarcosbálokon, amikor az elején mintha mindenki tényleg az lenne, akinek játssza magát, de a délután végére a bohócnak elmázgálódott a festéke és unatkozik, a cowboy elvesztette a coltját és a sarokban sír, a balett-táncosnak pedig oda minden életkedve, mióta bepisilt a nadrágjába. A futballisták mindig úgy képzelik magukat a stadionba, mint kis ólomkatonák, de minden meccs elején van egy kis hivataloskodás. Öröm és kötelesség, vágy és felelősség, szabadság és rend kettőssége. Ki győz? A labda, mely ott pattog a porfelhőben, a gyerekek nyüzsgő rajában, akik hamarosan el is felejtik, hogy felnőttek próbáltak lenni.
A futball hasonló módon érkezett el mindenhová, de minden országban más öntőformát talált, mintha az azonosulás csodájával alkalmazkodott volna mindegyik más-más érzelemvilágához. A tengerpart, a hőség és a fekete hatás Brazíliában örömtánccá változtatta a futballt. Argentínának máshogy alakult a népessége, és a klímája is más, s így a futball is más ritmusra lélegzik. Két külön stílus, hasonló elemekkel: a futball mint érzés, a presztízs, amelynek alapja a labdakezelés és a magas fokú versenyszellem.
Újabb és újabb csoportok szállnak partra, és a futballt remek beilleszkedési eszköznek tekintik. Spanyolok, olaszok, németek, angolok és kreolok kergették a labdát a külvárosokban. Az öröm felszabadító volt, és elfeledtette az emberrel az emigránsok áldozatait, akik kezdték látni, hogy "megcsinálni Amerikát" sokkal nehezebb, mint képzelték. Az emberek összegyűltek, hogy nézzék ezeket a bátorságukat és ügyességüket fitogtató őrülteket. A labda körül kezdett az ország összeforrni, sőt nem is csak az ország, hanem az egész kontinens, mert Dél-Amerikában sokkal inkább, mint bárhol másutt a világon, a futball egyenlő a néppel...
A grundról mondott minden szentimentális igazság közepette nem szabad megfeledkeznünk egy kulcsfontosságú szereplőről: a labdabirtokosról. Ő az a tanáros fellépésű kölyök, aki a kezdet kezdetétől megmutatja, hol az igazi hatalom; valami bankárfiú, egy gazdag kis pufi, aki mindig elkésik, hogy azzal is mutassa a fontosságát. Borzalmas játékos, de azért, ugye, érthető módon, mindig bekerül a kezdő csapatba. Egyszóval nagyon fontos ember, de csak addig, amíg el nem kezdődik a meccs. Attól a pillanattól kezdve a legjobb focista a főnök: egy pimasz, mezítlábas kis csibész. Az ügyesek tekintélye! Irigylik őt, mert mindenki a labdát akarja, a labda viszont csak őt, az ügyeset, a hülye beképzeltet, és jól teszi. Erkölcsi hatalma van a csoport fölött, demokratikus utcai választásból fakadó hatalma, amely szinte mindig a nyomorra szavaz, mert a nagy futball ott születik, a legnagyobb szegénységben. Vigasztaló arra gondolni, hogy vannak még királyságai a megszomorítottaknak, még ha nem ott székel is a komoly hatalom.
Egy labda elegendő mindenkinek, és ha van tér is, akkor már semmi más nem kell, csak lelkesedés. Az életkorok összekeveredhetnek. Tízévesek játszanak tizenkét éves veteránokkal, akik már összeszedtek némi tapasztalatot olyan srácok között, akik a végképp elképzelhetetlen tizennégy évet is megérték már. A futball, a kultúra egyik legautentikusabb kifejeződési módja, így adja át üzenetét nemzedékről nemzedékre. Ha a kultúra, mint Mao mondta, "a nép emlékezete", miért ne alkalmazhatnánk ezt a fogalmat erre a népi jelenségre, amely mindig az idő és a fejlődés ütemére lüktet? Mikor futballozol, megtanulod a viselkedés egy bizonyos mintáját, a nemzet hibáinak és erényeinek összességét, mindazt, amit kölyökkorunkban a "mi" szó alatt értettünk. Közös mániák ezek, s végső soron a saját hangunk, amely nem jobb, mint bárki másé, de senkiéhez sem fogható. Ez a forrás, ez az, ahonnan a "mi" stílusunkról kialakított általános fogalmak erednek, és olyan közmegegyezés alakul ki közöttünk, melynek alapjait a vitatható, ám sérthetetlen grundszabályok jelentik: a pimasz focista jó focista, a totojázás megbocsáthatatlan, és túl sokat futni nem illendő - hogy csak néhány példát említsek.
Az idő és az individualitás torzíthat ezen a nyersanyagon, de azt gondolom, akárcsak Borocoto (egy felejthetetlen újságíró), hogy "az embernek mindig meg kell őriznie a füle valamely zugában egy kis port a grundról".
Minden embernek? Igen, senki sem kivétel, de, mint mindig, míg a szegények játszanak, a gazdagok irányítanak és kívülről hozzák a döntéseket. Akik a pályán vannak, akik a lelátón... meg a külvárosok népe, ahol a futball az iskola riválisa. A tanításai nem akadémikusak, ellenkezőleg, a tehetség az egyenetlen talaj nehézségei közt és lelkes kuszaságban burjánzik. A legjobbak egy olyan közönség kedvencei lesznek, amely mindig a virtuozitást díjazta. Mesélik, hogy Ricardo Bochimit, az Independiente hetvenes-nyolcvanas évekbeli játékosát és örök bálványát behívták a válogatottba egy barátságos meccsre. Az első félidőben adott öt mesés labdát, amit társai csúnyán elrontottak. Félidőben Cesar Luis Menotti, az akkori edző odament hozzá, hogy csak játsszon ilyen jól továbbra is, és ne izguljon. Bochini vékony hangon azt felelte: "Ha így folytatjuk, nekem magamnak kell a gólokat rúgnom." "Eszedbe ne jusson, mester! A helyzetet másnak kell berúgni vagy kihagyni, te művész vagy, akinek nem szabad lealacsonyodnia a gyakorlatias feladatok elvégzéséhez." Bochini története az argentin futball és az én gyerekkorom lényegét fejezi ki, ezért írtam itt le mint a kihunyóban lévő futball-láng példáját...
A gyermekkor vége
Valaki, akinek még sok homok van a fülében, elkezd korlátokat szabni a fékezhetetlen játszani vágyók számára. Ez rendszerint egy idősebb fiú, aki örökre elrontja azoknak a rögtönzött meccseknek a rendetlen szabadságát. Csapatot csinál a negyed legjobbjaiból, egyforma mezt ad nekik, és célt tűz eléjük: megverni a másik negyed csapatát.
Mikor megjelenik egy bíró is - síppal, órával meg minden -, gyanítjuk, hogy a mókának vége. A gyomrot valami izgalomhoz és egyben félelemhez hasonló nyomja lefelé. Hiszen a terület megvédelmezéséről vagy más szóval egy közösség büszkeségének megvédelmezéséről van szó. Most jött el az idő, hogy az ember igazán megmutassa, mit tud, hogy jogot nyerjen mások cukkolására, és persze bátorságpróba is ez, nehogy még azt gondolják, hogy... Ez az a pillanat, amikor az ember felfedezi a futball közösségi jellegét. Eddig az ember a világ közepének érezte magát, és a labda volt a futball közepe, de most elkezd létezni a másik, és a labda szocializálja tulajdon viselkedését, hogy a játékban felfedezhessük a közösségi összefogás diadalát. Ebből nem következik, hogy kevésbé lesz élvezetes, csak mert ezentúl közösségi felelősséggel és közös kötelezettségekkel jár együtt. Elvégre van valami élvezet abban, ha adhatunk, s valami kielégülés, ha kapunk.
Az az igazság, hogy az egyik azt kiabálja, "Add!", a másik azt, hogy "Adom!", a harmadik, hogy "Mutasd magad!", a negyedik pedig odajön és azt mondja: "Fogd azt a srácot, és ne folyton a labdát bámuld, mint egy idióta!", amivel mintha azt mondaná: "Felejtsd el a grundot, ez itt igazi focipálya!" Mindenki kezdi érteni, hogy mire jó, melyik poszt felel meg neki a legjobban, de van úgy, hogy valaki fellázad, aztán a negyedik érintésnél rájön, hogy három fölösleges volt, s nem azért, mert elveszti a labdát - mert persze elveszti -, hanem mert a fél csapat egyszerre rántja vissza a valóságba: "Add már le, nem egyedül játszol, hülye fasz!" Ez az a pillanat, amikor végül az ember - fájdalmasan és örökre - megérti, hogy a labda mindenkié. A férfivá válás pillanata.
A nagy eszmék megbotlottak a világban, de a mi kontinensünkön született Maradona és Pelé. Mivel nincs többé olyan társadalmi jelenség, amely képes lenne az odatartozás büszkeségét megalapozni, megnőtt a futball hatása; egy kis sziget ez, ahol az identifikáció bizarr folyamatain keresztül mi, uruguayiak, brazilok és argentinok úgy érezhetjük, hogy vagyunk valakik. Azok az őrült angolok megint eljöttek, ezúttal labda nélkül, és elfoglalták a Malvin-szigeteket, de a futball sohasem volt veszélyben, mert azt Dél-Amerika a sajátjaként kebelezte be. Nem véletlenül mondják: "Ha Anglia a futball szülőanyja, akkor az apját Rio de la Platában kell keresni" (jól ismert, hogy a futball világa nem vet meg egy kis vulgaritást). És közben a dél-amerikai focistákat a képességeikért, egyéniségükért és taktikai kultúrájukért oly mértékben elismerik, hogy jelen vannak minden országban, ahol csak létezik üzleti alapokon zajló futball. Legalább két ligára való dél-amerikai focista járja a világot (nyolcszáz játékos, de az is lehet, hogy ezer). Igazi profik, akik számára a futball már nem játék. És közben a bármely régi város nyomorult külvárosaiban gyerekek tucatjai szaladnak a labda után, és Ronaldónak, Maradonának, Pelének, Di Stéfanónak képzelik magukat... És álmaik messzeségében üvölt a tömeg.
