|
|
|
|
|
||
Most, hogy az egész család összegyűlt megünnepelni hetvenedik születésnapját, nagyapa nem érezte magát öregnek, nem, egyáltalán nem. Csak ez az alkalmatlankodó szám elszomorítja. A számoknak több hatalmuk van felette, mint az éveknek.
Egyik vendégtől a másikhoz fordul, bort tölt, a legjobb borát, míg a gyerekei és az unokái a székükön henyélnek. Kevés tekintet pihen meg rajta, miközben föl-alá járkál - hiszen olyan élénk a társalgás -, jobban mondva a tekintetek lecsúsznak róla, miközben mindenki az alkalomhoz illő kedvességgel köszöni meg a bort. Úgy tűnik, nem tartják meglepőnek, hogy a születésnapján ő maga töltögeti a poharakat, pedig külön ezért fizetnek egy fiatalembert is, egy litván egyetemistát, aki a padlástérben bérel egy szobát. Erről az alkalmi kisegítőről sem vesz tudomást a társaság, de őneki legalább nincs születésnapja, őt legalább megfizették, hogy titokzatosan szép arcát a vendégek fölé hajtva felszolgálja a tálakat.
- Köszönöm - mondják a fiatalembernek, ahogy az öregnek is. De aztán kicsit zavartan mosolyognak, mert ez mégiscsak az ő születésnapja, úgy csinálnak, mintha fel akarnánk kelni, "majd én", de hamar feladják, a combok a székekhez tapadnak, ez a bor is egy olyan ajándék, amelyet mindenki bűnös henyeséggel fogad el. Egyedül mintha Judith találná teljesen normálisnak és csodálatosnak, hogy nagyapja a friss státusától kissé megzavarodott hetvenes arckifejezésével töltögeti a bort. Ruhája bíborvörös velúr; nővére, Anne kihívónak is találta. Mégis felvette, mert tegnap éjjel azt álmodta, hogy a nagyapja egy nagyon sötét erdőben sétál vele, ahol az ő vörös ruhája az egyetlen színfolt. Erre gondol, amikor csak rá jellemző, kíváncsi és mégis kívülálló tekintetét ráemeli, amely olvasmányokon és meséken kavicsként csiszolódó lényét tükrözi, és azt mondja:
- Nagyon finom a bor - s közben úgy néz nagyapjára, mintha valaki mást látna, például azt a szép litván fiút.
Judith a nagyapjától kapott könyvecskébe jegyzi le éjszakai látomásait. Az öreg rászoktatta, hogy felírja álmait, mivel ő maga már képtelen volt visszaemlékezni a sajátjaira: álmai elapadtak, mióta abbahagyta pszichoanalitikusi munkáját. Betegei emlékezetében úgy él, mint kedves, aranyos, mindig türelmes bácsi, aki néha bátorítólag megsimította kliensei vállát, tarkóját, finoman, épp csak amennyi kell, hogy éreztesse: a szakmai hallgatás álarca mögött együtt érző ember rejtőzik. Igaz, az is lehet, hogy önmaga iránt volt ennyi részvéttel, és így akart valamennyit könnyíteni saját mélakóros lelkén. Nagyon korán megértette, hogy senkit sem tud meggyógyítani, épp csak bekötöz egy-egy sebet a hallgatásával, vagy felnyit egy tályogot, szikének használva a csendet. Sohasem sikerült kezelni a kiváltó okokat, az élet pedig újra és újra feltépte a betegek sebeit, amelyek éppoly vénségesek voltak, mint az emberiség maga. Ahogy korosodott, egyre sebezhetőbbnek érezte magát, fokozódó érzékenysége elszomorította, úgy érezte, mintha ezek a hosszú évek, melyek alatt mindvégig másokra figyelt, csak arra voltak jók, hogy ellenálló képességét tönkretegyék, és álmatlan éjszakáit megtöltsék kimerítő víziókkal. Így befejezte a praktizálást, és rendelőjét felesége kedvéért bridzsszalonná alakította át. A kiürített, rózsaszínűre festett, tengernyi virágos kárpittal burkolt helyiségben az ólálkodó árnyak egyszerre elfeledték a könnyes emlékeket, nem hallották már a kicsapongás és a vágy visszhangjait, és az immár tökéletes elrendezésű ház puha fészekké alakult át, ahol nyugodtan leélheti hátralévő éveit. A vitathatatlanul hasznos tárgyak helye magától értetődő; mostantól elég, ha tűk, kiskanalak, teafilterek és hímzett párnák kategóriáiban gondolkodik, s máris megjön a józan esze. Az időnek nincs nagyobb jelentősége, mint a mindennapos bridzsjátszmáknak, már beletörődött, hogy így tartsa karban emlékezetét: az órákról és a percekről minden különösebb titokzatosság nélkül lekerült a fátyol, akárcsak az asztalra terített kártyákról, ha magunkban játszunk.
Judith utálja a kártyát, és nem ugrik be soha senki helyett, pedig gondjuk volt rá, hogy elsajátítsa a bridzs alapjait. Ettől még nagyanyja ugyanolyan konokul foglalkozik vele, mint a többi unokájával, vidáman megtanítja neki is a háztartás néhány alapvető szabályát, a csomagolási technikákat, a virágrendezés és a terítés mikéntjét. Hisz benne, hogy a rend és a szépség biztosabban megnyugtatják a lelket, mint holmi bizalmas eszmecserék olyan homályos témáról, mint az álom. A képek, az ezüstnemű, a virágcsokrok, a gyümölcsöstálak és a gyönyörűen megterített asztal láttán mindenki neki ad igazat, kivéve Judith, aki észrevehetően ádázul elzárkózik a házi harmónia elől. Csak a szerelmes regények vagy egy hajnali álom felbukkanása érdekli.
Aznap nővére nyomában belépett a nagy házba, s kissé elbizonytalanodott, amikor a litván fiú gondjaira bízta a kabátját, mert a fiút előkelő magatartása miatt közelebb érezte magához, mint bármelyik unokatestvérét, éppoly közelinek, mint egy regényhőst vagy egy álombeli szeretőt, s hirtelen úgy találta, nem helyes, ha piros ruhában mutatkozik a fiú előtt, s még csak szájon se csókolja őt. Ebből az elvetélt mozdulatból és a fiatalember enyhén ironikus pillantásából érezte, hogy ez a nap más lesz, mint a többi. Később nagyapja szemébe nézve azt mondta:
- Nagyon finom a bor.
A desszertnél nem nevetett együtt a többiekkel, amikor meglátta a nagyanyja által körbeadott régi képet, amelyen nagyapja terült el még pucér kisbabaként egy báránybőrön. Mindenki kuncogott:
- Semmit se változott - majd félhangosan kitárgyalták pufók testét, nagy fülét és hörcsögképét. Az érdekelt igyekezett jó képet vágni a dologhoz, de Judith érezte, hogy igazából nem is érti, mit keres itt. Letette az üveg bort az asztal közepére, és mosolyogva azt mondta:
- Judithnak ne mutassátok meg ezt a képet!
- Miért éppen Judithnak ne? - lepődött meg felesége.
- Ha Judithnak nem szabad, nekem miért szabad? - visszhangozta sértődötten Anne, aki aznap elefáncsontszínű kosztümben és valódi selyemharisnyában pompázott. Judith elhallgatott, kihúzta magát, tudta, hogy piros ruhás alakja a figyelem középpontjába került. Továbbadta a képet szomszédjának. A beszélgetés pillanatnyi csend után folytatódott. Judith mégse szólalt meg. Egy órával azelőtt, amint épp a vendégek között bolyongott egy pohár itallal a kezében, észrevette ezt a fényképet egy szekrényen, két begónia között. Azt gondolta, hogy nagyapja biztos most, hetvenévesen is ilyen pufi és szőrtelen meztelenül. És a fütyije biztos egész kicsire zsugorodott hájas combjai között. Ami a fülét illeti, most még nagyobbnak tűnik, mintha a rengeteg vallomástól megnőtt volna, mintha megfonnyasztotta volna a szüntelenül csordogáló beszéd. Judith mindezt irónia nélkül gondolta, komolyan, anyai aggodalommal. Most, a beszélgetés lármája közepette magában azon töprengett, miért viselkedett így vele a nagyapja, miért támadt fel benne egyszerre a nem ide illő szemérmeskedés, s főként hogy miért néz rá simogatóan, mit akar ezzel üzenni itt mindenki szeme láttára.
Nagyapa leült a felesége mellé. Előbbi viselkedése miatt szégyen fogta el. "Ne mutassátok meg ezt a képet Judihnak." Ezek a szavak úgy tolultak a szájára, mint ahogy annak idején betegei tálalták ki legképtelenebb gondolataikat, melyeket ő helyeslő hallgatással fogadott, és bátorított. Most aztán ő maga vált nevetségessé; kedve lett volna zokogva bocsánatot kérni. De voltaképpen kitől és miért? Fogalma sincs, és senki sem tudná megvigasztalni, vagy akár a legcsekélyebb mértékben is megmagyarázni ezt az egészet.
A nap lemegy. A kertben egy magányos fa folyékony tűzbe burkolózik. A vendégek ettek, ittak és beszélgettek, észre sem vették a színek változását. Az ablakon beáradó vakító fény lángba borította az ebédlő falait. A szomszéd szoba, ahol a litván fiú tovább hordta ki az ételeket, felizzott, mint egy kovácsműhely. Senki sem látta, milyen gyönyörű idő van, Judith csak azért figyelt fel rá, mert legszívesebben a fa alatt üldögélt volna a litván fiúval, nagyapa pedig azért, mert hirtelen úgy érezte, magára maradt egy sötét kút mélyén, miközben mindenhol máshol, az unokája ruháján, a szép házuk előtt álldogáló fa lombkoronáján ragyog a nap.
A szoba egyszeriben úgy csillog, mint egy ékszeres ládikó. Az ezüstnemű szikrázik, a kifényesített réz átvillan egyik bútorról a másikra, a virágcsokrok a szivárvány minden színében ragyognak az opálosan tükröződő üvegen. A litván fiú kétértelmű mosolyával, kiugró, halvány pofacsontjával egyik asztaltól a másikig siklik. Egy képen hirtelen megül a napfény.
- Mint valami álom! - kiáltott fel Judith. Felkel, hogy közelebbről is megnézhesse. A többiek vállat vonnak, tovább esznek. A nagypapa feleségétől elnézést kérve Judith felé indult, és egyfajta megkönnyebbüléssel kezdte el szemlélni a képet. A színek, a motívum - egy horgász hátulról, csak a botjára figyelve a visszatükröződő víztükrön -, mindez nagyon is nyugtatólag hatott rá. Dehogy kell az ilyesmi miatt bárkinek zokogva bocsánatot kérnie, dehogy kell bárkinek szégyellnie magát, amiért egy régi képet mutogatnak róla. Épp ellenkezőleg, elönt bennünket a szelíd belenyugvás, mint amikor elragad az álom, és most már hátat fordíthatunk az egész társaságnak, és végre csak a színek játékával törődhetünk.
- Ez a horgász... - mondta a nagypapa széles tenyerét Judith vállára téve -, akár nő is lehetne.
Röviden felnevet:
- Végül is csak hátulról látjuk.
Kezét levette Judith válláról, és a kép alsó részét mutatta neki.
- Ezek a visszaverődések... ezek a színfoltok... ha kicsit ellazítanánk magunkat, egy csomó mindent elárulnának...
- Mint a tintapacás tesztben?
- Valahogy úgy.
- Van egy ötletem - mondta Judith. - Válassz egy foltot.
- Megvan.
- Mit látsz benne?
Csend. Mögöttük a vendégek zúgása.
- Mit is?... Mit is?... Kisunokám, ki fogsz nevetni... Nos, egy meztelen kisbabát látok... egy báránybőrön... egy báránybőrön fekszik... Judith! Látom a nagy babafüleit... ez lehetetlen... mint egy-egy vizet hasító uszony... A fülével hajtja magát... Szeme és szája csukva, de a fülén beáramlik víz... és ... dagad! Igen, ez az, ez a baba dagad a víztől... talán megfullad... lerántja a mélybe a saját súlya... a saját...
Nagyapa összerázkódik, borzongva kilép a látomásból: majdnem kicsúszott a száján a "hímvessző" szó, mint egy pisztráng a patakból, tátogó szájjal, hogy bekapja a horgot.
- Folytasd, folytasd!
- ...és mint egy kis hal, egy halacska... a nő pecabotja....
Előhúzott egy zsebkendőt a zsebéből, széthajtogatta, széles mozdulattal, lobogtatva kibontotta, mintha hosszú útra indulna, és összegyűlt szeretteitől búcsúzkodna a peronon. Majd hangosan kifújja az orrát, és ez a fejében visszhangzó trombitaszó elnyomja végre az illetlen szót, az illetlen halacskát.
- Ez egy Monet-kép - mondta végül -, te, te pedig ott vagy a csónakban.
- Ide van írva - felelte Judith, a mondat első részére felelve.
Tudja, hogy nagyapja méltányos áron vette a képet abban az időben, amikor az impresszionisták kisebb jelentőségű vásznai még fellelhetők voltak a műtárgypiacon. Egyébként lehet, hogy hamis. A családban ezt senki sem tartja kizártnak, de azért mindig úgy emlegetik, hogy "a nagypapa Monet"-ja.
- Miért nem nézeted már meg végre...
Úgy érzi, valaki megérintette. A litván fiú haladt el mellette, kezében poharakkal megrakott tálcával. Judith rámosolyog. A fiú talányos udvariassággal meghajol.
- ...valami szakértővel? - folytatta.
A hangja megremegett. Nem messze tőle a poharak finoman énekelnek a tálcán, csak nagyon éles fül hallja meg csilingelésüket.
Nagypapa megszédül. A falnak támaszkodik, és minden erejével azon van, hogy megkeményítse Judithra szegezett tekintetét. Mire gondol ez a gyerek? Judith a semmibe bámul, az ajkát harapdálja, gépiesen simogatja ruhája derekát. A nagypapa nehézkesen kiegyenesedik, izgatottan, bénultan megpróbálja rendbe szedni gondolatait. Szakértő kellene. Valóban. Eljött volna az alkalmas pillanat, és épp most, mikor napjait tespedt bridzseléssel tölti, éjjel pedig nem jön álom a szemére, épp most kell tisztázni a dolgot? Honnan sejthetné, nem száll-e el a mű varázsa, ha eredetének rejtélye megoldódik? Talán több specialistát is fel kellene kérni, elmenni az összes múzeumba, ahol a Monet-k ki vannak állítva, elolvasni az összes könyvet, ahol a műről említést tesznek, felhabzsolni az összes kismestert, talán még a tehetségesebb hamisítókat is, a nyilvános árusításokat vagy a magángyűjteményeket látogatva, új második lelket alkotni vízből és égből, tobzódva az elmosódott színekben, hagyni, hogy elöntse valami állhatatos meggyőződés, mint ahogy bevágjuk a horgot, s az mindennek ellenáll, a szakértők véleményének éppúgy, mint a család tippjeinek vagy a bridzspartik alatt elfolyó időnek... Ha megcsinálja, bármi legyen is vizsgálódásainak az eredménye, biztos sokáig él majd, talán nem is hal meg soha: amikor majd felravatalozzák a virágokkal díszített nappaliban a tömjénillat és saját testének szaga közepette, még mindig élni fog ennek a második léleknek köszönhetően, hiszen annak lobogását a világ összes igazi és hamis Monet-ja táplálja. De itt van a bridzs. A felesége sohase játszana nélküle. Egyedül megzavarodna, s a rendről és szépségről alkotott elmélete is felborulna. Hogyan is távozhatna épp ő, amikor többen játsszák ezt a partit, hogyan távozzék, hogyan tűnjön el, hogyan járja be a világot az igazságot keresve egy képpel a hóna alatt? Lehetetlen, itt kell ülnie, jelenléte megnyugtató illúzióját kell keltenie, amíg csak lélek híján össze nem roskad és ki nem szenved a teste.
- Most már késő - mondta a nagypapa.
Judith melankolikusan nézi a képet, amelyről lassacskán elforognak a napsugarak. Tovább szemléli a horgászó alakot, s közben beszél:
- Szerettél volna festő lenni?
A litván fiú arcára gondol, a képre, amit festhetne róla, s hogy arra kötelezhetné, hosszú estéken át álljon modellt neki.
- Fiatalember - mondaná -, ha úgy áll be, ahogy kedvemre van, utána csókolózhatunk.
- Túl öreg vagyok már... - mondja nagyapa. - Nekem már...
Újból előhúzza zsebkendőjét, és úgy lobogtatja Judith szeme előtt, mint amikor egy szomorú gyereket akarunk felvidítani.
- ...végem.
Judith szóhoz sem jut, hirtelen összezavarodik. Majd mintegy hirtelen ötlettől vezérelve ezt mondja:
- De hiszen soha nem vagyunk túl öregek!
Nagyapa reménykedve fürkészi Judith arcát. Ebben a pillanatban tökéletesen őszintének tűnik. De talán csak a ruhája színe teszi, a piros kiemeli a bőre fehérét és beszéd közben összeugró szemöldöke feketéjét.
- Nézd, nagymama például azt mondta, hogy már nem képes ceruzát fogni a kezébe az ízületei miatt. Egyszer azt kértem tőle, hogy rajzoljon egy Mikulást. Még mindig megvan ez a képem. Meg kellene nézned! Minden nagyszerű nagymama-energiáját beleadta!
Az utolsó szavakat bátorító fellengzősséggel és határozott meggyőződéssel mondja ki. Mikor nagyapa hosszan törölgeti az orrát, majdnem bánja is már, hogy ezt a példát hozta fel, noha nem tudja pontosan, miért. Tehát megpróbálja elképzelni, milyen lenne a Mikulás, ha tényleg létezne. És most világosan látja: korosodó férfi, aránytalanul nagy füllel, köpenye alatt picike fütyivel. Arra gondol: az olyan öregurak, akik nem akarják, hogy meztelenül lássuk őket egy báránybőrön, nem szeretnek Mikulást rajzolni. Biztosan inkább egy piros ruhás fiatal lányt festenének.
Nagypapa összehajtogatja a zsebkendőjét. Judithnak úgy rémlik, párás az öreg tekintete. Nagyapa sarkon fordul, és így szól:
- Senkinek sincs már bora.
NÉMETH MÁRTA fordítása
